Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Keresztapám emlékezete

A keresztapa szó a mai magyar nyelvben lassanként már inkább a maffiavezért jelenti, mint azt, aki a gyermeket a keresztvíz fölé tartja. Ha létezik is még a keresztapaság intézménye, a legritkább esetben fordul elő, hogy a keresztgyerek keresztapának szólítja a keresztapját, és hogy a keresztapa számára jelent valamit ez a rokoni hivatala. Farkas Ferenc nekem még valamilyen szép, régi értelemben volt a keresztapám. Nem úgy, hogy gondját viselte volna keresztény vallási neveltetésemnek, miként az a keresztapai intézmény és feladat eredeti értelme volt. Hanem valahogy úgy, abban a szellemben, ahogy Csók István képe, a Keresztapa reggelije fejez ki valamiféle sokrétű érzelmi és kulturális hangoltságot. Az ilyen keresztapa támaszt, biztonságot, példát jelent a gyermek számára, egy olyan világ része, amely egyszerre otthonos és idegen, közeli és távoli. Nem tartozik a szűk családi otthon hétköznapi világához, de érintkezik vele. Ez a keresztapa nem a szigorú és olykor túlságosan is közeli és esendő apa, hanem az, aki a városi gyerek számára vidéken, a vidéki gyerek számára a városban él, és csak ünnepnapokon, vakációban válik valósággá. Lehet ez a keresztapa nagyapa vagy nagybácsi is, mindenesetre atyai jó barát vagy tanítómester, aki csupa olyasmit tud, amit otthon nem tud senki. Mióta a tinédzserek zárt szubkultúrákban élnek, és eleve holdlakónak tartanak minden felnőttet, keresztapák már csak gengszterfilmekben és az újságok bűnügyi rovatában fordulnak elő.
Farkas Ferenc mindenekelőtt olyan felnőtt volt számomra, aki értett a fiúk nyelvén. A fiúk a fiai voltak, meg én, meg nyilván még mások is, akikről én nem tudtam. Úgy tudott bánni velünk nyolc-tíz-tizenöt éves korunkban, hogy nem bizalmaskodott, nem bratyizott, nem ereszkedett le, hanem maradt, aki volt, csak épp tudta, mikor mit kell mondani, hogy figyeljünk rá, hogy elfogadjuk érveit és igazságtevését.
Megfellebbezhetetlen tekintély volt, anélkül, hogy féltünk volna tőle.
Később hallottam és magam is tapasztaltam, hogy fő erőssége volt egyébként is az emberekkel való bánásmód. Elegánsan és stílusosan, megnyerőn és türelmesen bánt író-és politikus barátaival éppen úgy, mint alkalmazottaival, rokonokkal éppen úgy, mint kérelmezőkkel. Hogy mikor mit gondolt róluk - mert gyorsan és határozottan véleményt alkotott magában az emberekről - , az nem vagy alig látszott meg rajta. Nem azért, mert alakoskodott vagy taktikázott, hanem mert az emberekkel való érintkezésben nem saját álláspontjának mindenáron való érvényesítését tartotta fontosnak. Ez korántsem jelentette, hogy ne vitatkozott volna, ha érdemesnek tartotta, de akivel vitába szállt valamiről, azt úgyszólván kitüntette ezzel.
Máris úgy beszélek róla, mintha jól ismertem volna. Holott huszonnégy éves voltam, amikor meghalt, és úgyszólván csak a magánéletében találkoztam vele. Nem láttam soha sehol politikusi-közéleti-kiadói-bankári szereplése közben, és csak elvétve, úgyszólván messziről, eléggé tudatlanul nagy barátai körében. Farkas Ferenc sokáig nem az volt számomra, akire most itt emlékezünk, hanem csupán egy hiteles, vonzó, érdekes felnőtt személyiség, akire érdemes odafigyelni, akinek érdemes elnyerni a bizalmát. Ez gyerekkorban többnyire nem jelent mást, mint lehetőleg nem okozni neki csalódást.
Már amiről én úgy gondoltam, hogy csalódást okozhat neki. Talán igyekeztem a jelenlétében illedelmesen viselkedni. Érdeklődést tanúsítani a lakásában található régi fegyverek és vadásztrófeák iránt. Nem megdobálni a csirkéket az udvarban, nem eltorlaszolni kövekkel a malomárok vízfolyását. Egyszer éjjel rajtunk ütött az éléskamrában, amint épp a befőtteket dézsmáltuk. Kipenderített bennünket, de közben talán mosolygott. Nagyon jellegzetesen mosolygott, ezt bármikor fel tudom idézni magamban.
Arra is jól emlékszem, milyen választékos és mértéktartó eleganciával öltözködött, és mai szemmel már azt is látom, milyen jól állt rajta minden ruha. Manapság már nincsenek ilyen elegáns, zakós férfiak.
Keresztapám is azok közé a zakós férfiak közé tartozott, akiket Esterházy Péter emlegetett Farkas Ferenc jó barátjáról, Ottlik Gézáról szólván: „Olyasmiről beszél Ottlik, amit mi már így nem ismerünk, nem is fogunk soha, és ez úgy hiányzik, hogy majd belehalunk...” Arról beszél tudniillik, hogy a zakót hogyan kell hordani. Milyen egy zakós férfi tartása.
Még a legnagyobb melegben sem vetkezett neki, inget és pantallót viselt ilyenkor is. Azt hiszem, soha nem láttam fürdőnadrágban, nem járt le fürdeni a közeli Dunára. Fényképezkedni sem szeretett, alig maradt fenn róla fénykép, de ami mégis fennmaradt róla, azon jól látható, milyen szép férfi volt. Hódítóan szép, vonzó férfi.
Láttam őt kisfiú koromban megjönni Szentendrére a szolgálati Mercedesével, és ilyenkor a fiúkkal együtt felállhattunk a felhágóra, míg a sofőr, a legendás Villersz begördült a kocsival az utcáról az udvarba. Láttam őt a gazdasági udvarban, a lova, a kutyája, a nyulak és baromfiak körül, a nagy almáskertben, a verandán családi körben, és mit sem tudtam arról, amiről később tőle magától, a családom tagjaitól meg a történelemkönyvekből értesültem, hogy közben az ún.
koalíciós éveket éltük, Farkas Ferenc politikusi-közéleti pályafutásának rövid fénykorát, és ezt igen rövid idő múlva követte az a bizonyos fordulat, amely derékba törte pályáját. Homályosan emlékszem még arra az időre, amikor a háború után családjával a Bródy Sándor utcában lakott, ugyanannak a háznak a földszintjén, amelynek a második emeletén mi, és még mit sem tudtam Horthyról és Rákosiról, népi írókról és Parasztpártról. Az ötvenes években, miután a család véglegesen kiköltözött már Szentendrére, a Gül Baba utcában volt Keresztapa budapesti támaszpontja. Mély nyomot hagyott bennem ez a zegzugos, varázslatos lakás, holott egyszer-kétszer ha jártam benne tíz-egynéhány évesen. Későbbi olvasmányaim hatására úgy él az emlékezetemben, mint valami Krúdy- vagy Márai-regénybe illő, romantikus férfitanya. Egyáltalán, volt Farkas Ferencben, előkelő, szemérmes kívülállásában, patríciusi tartásában valami Márai-szerű polgáriság. Jól ismerte és nagyra tartotta Márai műveit, én magam talán tőle hallottam róla először. Mint sok más emigránsról is, akinek szinte a nevét sem volt szabad kiejteni akkoriban: Cs. Szabóról, Szabó Zoltánról, Kovács Imréről, Zilahy Lajosról, Schöpflin Gyuláról stb. Kár, hogy ő, a szászrégeni polgárivadék nem írta meg a maga vallomásait.
A forradalom előtti években a Szentkirályi utca és a Trefort utca sarkán volt a munkahelye, az ún. Pedagógus Takarék irodája, azé az intézményé, amelyet, ha jól tudom, öngyilkossági kísérletéből felépülve ő talált ki, és ő igazgatott, hogy szellemi száműzetésében legyen valami olyan menedéke, ahol viszonylag hasznos és értelmes tevékenységet folytathat. A hozzá hasonló zakós férfiak többsége, Jékely Zoltán, Györffy György, Granasztói Pál, maga Ottlik Géza stb. ugyanígy száműzte magát annak idején. Mivel én arrafelé jártam iskolába, amerre az irodája volt, gyakran betértem hozzá. Már ismert a titkárnője is, bekísért hozzá, mint egy fontos ügyfelet. Nem emlékszem, mi volt e látogatások hivatalos célja. Mindenesetre mindig kaptam tőle három forint harminc fillért, hogy a szemközti cukrászdában, az egykori Stühmernél vegyek magamnak egy Tátra-csúcsot.
Aztán persze ötvenhat. A legelevenebb emlékek, a legmélyebb benyomások egyike. A Petőfi Pártra átkeresztelt volt Nemzeti Parasztpárt képviseletében államminiszter lett a Nagy Imre-kormányban. Vajon hogyan történt ez? Egyszer csak összegyűltek a megmaradt egykori parasztpártiak, népi írók, sötétben bujkáló harmadikutasok, és őket kettőjüket, Bibót és mint megválasztott főtitkárt, Farkas Ferencet delegálták a kormányba? Volt köztük valami kapcsolatfelvétel már október 23-ika előtt is? Vajon tud-e és írt-e már valamit erről a történettudomány? Végül is mi volt az ő szerepe, miért nem lehet erről mind a mai napig szinte semmit sem olvasni? Kérdések, amikre én, a laikus végképp nem tudom a választ, de talán a nálam felkentebbek sem. Arra mindenesetre jól emlékszem, hogy november elsején este megjelent nálunk, a Bródy Sándor utcai lakásban, ahol mi az udvari szobába és a fürdőszobába visszavonulva éltünk, mert a betört ablakú utcai szobákba magyar katonaság volt beszállásolva, és csak nemrég maradt abba a lövöldözés. Váratlanul állított be, hogy elmondja, még aznap este vagy éjjel Varsóba repül Nagy Imrével, hogy felmondják a varsói szerződést és kinyilatkoztassák Magyarország semlegességét. Semlegesség! Micsoda titkos varázsszó volt ez évtizedekig! Mára teljesen elfeledtük. Neszesszert, szappant, törülközőt, meg talán valami meleg kabátot kért, mert már nem volt ideje vagy egyébként sem lett volna tanácsos hazamennie. Rettentő izgatott és feszült volt, pedig nagyon tudott uralkodni magán. Mi is nagy izgalomba jöttünk. Talán ekkor kezdtünk hinni benne, hogy itt tényleg komoly dolgok történnek. Tizennégy éves voltam, fogalmam sem volt, mi a történelem, de most egyszeriben úgy éreztem, ez az.
Aztán a varsói útból mégsem lett semmi, és következett a november 3-i rádióbeszéd. Mindszenty bíboros szónoklata után kellett megszólalnia, és akkor, aznap este úgy érezte, óriási teher nehezedik rá, mert a bíboros elvetette a sulykot, és neki kellene ellensúlyoznia a - szerinte - elhibázott, sőt kihívó és uszító hangnemét. Nem emlékszem pontosan a jelzőkre. Azt sem tudom már, hogyan és mikor értesültem róla, hogy mi volt a véleménye erről a beszédről, és hogy ő a maga beszédében tompítani próbálta az élét. Hallgattuk persze mindkét beszédet, és ahogy talán ő sem, aznap este még nem tudtuk, hogy mindez már mit sem számít. Úgy emlékszem, ezeket a dolgokat akkor már elég jól megértettem. Nemcsak ötvenhatot, hanem azt is, mi a különbség Farkas Ferenc és Mindszenthy között.
November negyedike után pár napig vagy pár hétig bujdosott, mint a szabadságharcosok Világos után. Képtelenül és anakronisztikusan hangzik, hogy valaki tizenkilencedik századi módra bujdosik a KGB és az ÁVO elől, de nagyjából mégiscsak így történt. Egy darabig eltartott, amíg rendezte sorait a világ legtökéletesebb terrorszervezete. Ez sincs rendesen megírva mind a mai napig. Mi dekkoltunk egy darabig a pincében, aztán próbáltuk beüvegeztetni az óriási méretű ablakokat. Ferkóról sokáig nem tudtunk semmit. Vagy ha tudtunk, nem kötötték az orromra. Amit tudtam, azt elkotyogtam a naplómnak. Naplóíró típus voltam, és az ötvenhatos naplóm a Hungarotex cég reprezentatív, műbőr kötésű, barna határidőnaplója volt. Abba mindennap beleírtam, mi volt aznap az ebéd, milyen volt az időjárás, mit vettünk az egyes órákon, és hogy még milyen említésre méltó esemény történt. Az iskolai eseményeket felváltották benne az ötvenhatos események. A szocialista rend helyreállítása után rettegtünk a házkutatástól, jól emlékszem, első álmatlan éjszakáimat az okozta, hogy arról képzelegtem, egy házkutatás során miként találják meg a naplómat. Szüleim felszólítottak, hogy semmisítsem meg.
Kitéptem az ötvenhatos lapokat, és elégettem a cserépkályhában. Csak az maradt meg, hogy még tavasszal mikor miből feleltettek.
Nem tudom, mi volt a kitépett és elhamvadt lapokon Keresztapáról.
Mindenesetre különös, zavaros idők következtek. Következő naplófüzetemben, amelynek förtelmes kék, márványmintájú borítója van, és a címnek szolgáló keretben közlik a vásárlóval, hogy irónhasználatra szánják, az olvasható az 1956/57-i szilveszterről, hogy azt hagyományosan Szentendrén töltöttem, lemezekre táncoltunk, ittunk, beszélgettük kb. 4-ig. A másnap, Újév napja „unatkozással telt, nagyon álmosak és fáradtak voltunk. Ebédre liba volt. Jan. 2-án szerdán reggel nyolckor elindultunk befelé Pestre keresztapa Pobedáján. Egész jó kis kocsi, csak élénk a gyanúm, hogy hamarosan el fogják tőle venni, mivel a Parasztpárt (a kormány állítólag ilyennek a létezéséről sem tud) nem tarthat önálló kocsit. Délután bélyegsorozatokat vettem a Filatéliánál.”
Pár évvel később, mikor Keresztapa megtudta tőlem, hogy időnként naplót írogatok, azt kérdezte, nem mutatnék-e neki belőle valamit.
Odaadtam neki egy füzetet. Tudtommal a mai napig ő az egyetlen, aki beleolvasott kamaszkori naplóimba. Meghökkentően alapos elemzést adott róluk. Tolsztoj naplóit emlegette, ami persze zavarba ejtett, mert azért akkor már tudtam, ki volt Tolsztoj. Olvassam el Tolsztoj naplóit, mert egy csomó kérdésemre és kétségemre választ kapok bennük.
Többször is visszatért rá, hogy elolvastam-e már Tolsztoj naplóit.
Szégyenkezve kellett többször is beismernem, hogy még mindig nem. Csak akkor olvastam el, mikor már nem élt.
Ötvenhat után előbb a Pobedáját vették el, aztán beidézgették, faggatták, és ő biztos volt benne, hogy előbb-utóbb lecsukják. Végül is nem csukták le. Állítólag javára írták a Mindszenty után mondott beszédét. Meg talán nem találták elég veszélyesnek. Igaz, hogy osztályidegen volt, egy tehetős erdélyi erdőbirtokos és fakitermelő fia, úrifiú, bankszakmát tanult, a Parasztpárt ún. jobboldalához tartozott, de nem szervezkedett, nem konspirált, nem törtetett, nem akart senkit és semmit kiszorítani a helyéről. Annak idején állítólag kétszer is megkínálták a pénzügyminiszteri tárcával, először 1946-ban, másodszor 1949-ben, maga Rákosi, Farkas Ferenc azonban nem akart mindenáron pénzügyminiszter lenni. Elutasította mindkét ajánlatot. Mint Ottlik írta neki 1946-ban, az első elutasítás hírére: „...egész életedet másképpen intézted, mint mások s ebben sem követed a hazánkban szokásos eljárást, mert azt már hallottam, hogy valaki nem akart fölkelni egy ilyen székből, de hogy ne akarjon beleülni, arra nincsen példa kevésszámú, nyolc- tíz milliónyi honfitársunk között”.
Farkas Ferenc kívülálló volt, előkelő műkedvelő, fantaszta. A politikában, a könyvkiadásban, az irodalomban, a bankszakmában egyaránt. A parasztpárti politikusok döntő többsége parasztszármazású volt, ő vagyonos erdélyi polgárcsalád fiaként, közgazdasági tanulmányok és ausztriai banktisztviselősködés után lett a népi írók harcostársa és kiadója, Illyés Gyula jó barátja. Az irodalomhoz való viszonyát Szerb Antal így fogalmazta meg: ő az a magyar irodalomban, aki nem ír, hanem úr. Nem valószínű, hogy a megtorlást végrehajtó pribékeket lenyűgözte volna úrias szuverenitása, de úgy látszik, senki sem akart rajta bosszút állni. Mi sem jellemzi jobban kívülálló mivoltát.
Nyugdíjas lett ötvennégy éves korában, és úgy élt Szentendrén, mint Széchenyi Döblingben. Mikor Széchenyi naplóit, majd leveleit fordítottam magyarra, a döblingi évekről minduntalan ő jutott az eszembe. Igaz, ő nem őrült meg, mint ahogy Széchenyinek is csak átmeneti időre borult el az elméje, de időnként üldözési mánia és súlyos depresszió kínozta. Az 1950-es öngyilkossági kísérletét dokumentáló Illyés-naplójegyzetek Széchenyi 1848 szeptemberéből való szaggatott, töredezett naplófeljegyzéseit idézik fel kísértetiesen.
„Ha fent van, nem viszik el”, írja róla, vagyis barátja attól tart, hogy álmában elrabolják. Ötvenhat után besúgókat gyanított maga körül.
Voltak is tippjei, kik azok. Holtbiztos különben, hogy voltak róla jelentő ügynökök, más kérdés, hogy azok-e, akikre ő tippelt, és hogy ugyan mit jelenthettek. Legfeljebb azt, ki mindenki fordult meg a hátralévő csaknem tíz kényszernyugdíjas év alatt a szentendrei házban. Ennek is utánanézhetne egyszer valaki a Történeti Hivatalban.
Egypáran, tanúk, mindenesetre anélkül is tudjuk, hogy nem akárkik.
Illyés Gyuláék, Bibó Istvánék, Szabó Lőrinc özvegye és leánya, Ranódy László filmrendező, Gyöngyösi István, a Rákosi-korszakban bebörtönzött pénzpolitikus, Borsos Miklós, Sárközi Márta, Molnár Ferenc leánya, Ferenczy Béniné Erzsike.
Számomra, ilyen az élet, a kádári konszolidáció kora, Farkas Ferenc belső száműzetésének és fokozatos lelki felőrlődésének évtizede az aranyifjúság ideje volt. És széppé, feledhetetlenné többek közt a szentendrei ház és kert tette, amely mindenestül Keresztapa - és persze Keresztmama - szellemének, ízlésének, képzeletének teremtménye volt. És bár egyre többet értettem meg sorsának tragikumából, és bár egyre inkább érzékeltem a krízist, amely emésztette, velem és másokkal szemben nemcsak uralkodott magán, hanem őrizte régi nyitottságát és fogékonyságát, lenyűgöző társas szellemét. Fiaiban, bennem és a körülöttünk zsongó-gomolygó nyüzsgésben bizonyosan sok örömét lelte, és változatlanul elemében volt, ha nagyobb társaság gyűlt össze náluk. A családi ünnepek és más vendégségek fénypontja volt számomra, amikor ő meg egy-két hozzá méltó szellemi kapacitás ebéd vagy uzsonna után, kávé és cigaretta mellett, antik bútorok közt, régi metszetek és fegyverek alatt, afféle házi akadémia gyanánt nekiálltak megvitatni komoly kérdéseket. Ez akkor még teljesen úgy történt, ahogy a régi magyar regényekben, Mikszáthnál, Móricznál, Kaffka Margitnál, Török Gyulánál, Babits Mihálynál. És Farkas Ferenc tulajdonképpen ezzel a nemzeti hagyományba illeszkedő, de az újra és a másra mégis mindig kíváncsi és fogékony lényével nyerte el bennem végleges példaadó helyét. Hordozta magában azt a magyar dzsentri és polgári hagyományt, annak is nemes erdélyi válfaját, amelyet a bolsevizmus igyekezett nyomtalanul eltörölni, ugyanakkor különleges érzékkel hangolódott rá olyan kortárs eszmékre és mozgalmakra, sőt vált maga is erjesztő kovászukká, amelyek a jövőbe mutattak. O még ahhoz az értelmiségi politikusfajtához tartozott, aki a jelent csakis múlt és jövő összefüggéseiben képes látni. Az 56-os forradalom idején Farkas Ferenc egy olyan új Magyarországért lett újból politikus néhány napra, amely akkor talán még kapcsolódhatott volna a 48-ban erőszakkal elfojtott kezdeményekhez. 89-re ez az esély, sajnos, elmúlt. A Farkas Ferencre sok mindenben emlékeztető Antall József megpróbálkozott ugyan vele, de hősies kísérlete nem sikerült. 89-ben már csak a Kádár-rendszert lehetett folytatni, a koalíciós időket már nem. Nemzeti múlt és jövő ma már csak mint politikai jelszó, mint a pártkommunikációs stratégia része létezik. Nekünk, akik ismertük és tiszteltük, Farkas Ferenc mint a morálisan és kulturálisan elkötelezett értelmiségi politizálás és a parícius-polgári életforma példaadó képviselője olyan tájékozódási pont marad a hitvány jelszavak és reklámtrükkök mai piacterén, amelytől nem szabad hagynunk elsodorni magunkat, hogy megőrizhessük maradék emberi méltóságunkat.



« vissza