Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Képtelenség: a tények (Kertész Imre: Felszámolás)

Az utóbbi évtizedekben kevés komoly író mert leírni olyan mondatot, mint amilyennel Kertész Imre kezdi új regényét: „Hívjuk emberünket, e történet hősét Keserűnek.” A szerző természetesen ezzel az utalással nem a realizmushoz akar visszatérni, hanem a realitás problémájához, a valóság ugyanis kérdéses: „Keserű számára a valóság problematikus fogalommá, de ami még súlyosabb: problematikus állapottá vált. Olyan állapottá, amelyből - Keserű legintimebb érzései szerint - leginkább a valóság hiányzott.” Az „emberünk” kifejezésben megnyilvánuló kimódoltság tehát nem azért jogosult, mert a valóság adott és ez szabadon kezelhetővé teszi, hanem mert a valóság úgyis mindig kicsúszik a kezeink közül, így minden megnyilvánulás szükségszerűen önkényes marad.
A valóságát vesztett, a lényeget csak önkényes konstrukciókkal megközelíteni képes világlátás nem Kertész újdonsága, az egész modernizmus alapélménye. (Egyéb írásaiból valószínűsíthető, hogy az alapélmény irodalmi megfogalmazói közül mindenekelőtt Kafka és Camus, Krúdy és Márai hatottak a szerzőre.) Kertész életművének sajátossága, hogy a modernizmus világlátását összeköti Auschwitz tapasztalatával. Kiderül, a kettő nem csak úgy függ össze, hogy a népirtás embertelensége mint a köznapi valósághiány nyílt lelepleződése igazolja a modernizmus rossz közérzetét. Aki itt megáll, az szenvelgésbe fúl. (A szenvelgés pedig terméketlen, ráadásul talán szükségszerűen társul az önérték és a tisztánlátás magasabbrendűségi érzésével, valamint a bűnbakkeresés elhivatottságával.) Kertész továbbmegy: tudatosítja, hogy a valósághiányra válaszoló megnyilvánulások, elméleti kísérletek legtöbbször szintén emberellenessé válnak, főképpen azért, mert „túlságosan emberiek”. A hamis konstrukciók ideológiához vezetnek, az értékesek kultúrához. A szerző árnyalt képet ad ellentétükről A száműzött nyelv és Gályanapló című köteteiben: „hamar rájön, hogy a hibát önmagában kell keresnie: egyszerűen hamis perspektívából látja a dolgokat, s ez önvizsgálatra kényszeríti. Lassan felismeri, hogy - a pszichológusok kifejezésével élve - kényszeresen gondolkodik, s hogy ezt a kényszert javarészt kívülről erőltetik rá. Felismeri, hogy ideologikus világban él. S a tiszta formák vágya arra fogja ösztönözni, hogy kilépjen e szakadatlanul csak önmagukat tükröző perspektívák világából, s ismét a földdel, az éggel és az emberi sorssal találja magát szemben”, „A művészet feladata, hogy az ideológiával az emberi nyelvet szegezze szembe; hogy helyreállítsa a képzelőerőt, s hogy emlékeztesse az embert eredetére, valódi helyzetére és az emberi sorsra”, „Az autentikus kultúra - ami az uralkodó kultúra, vagyis az ideológia ellenpárja - mindinkább elválik (el is választják) az élettől. Kevesek szektájává lesz”, „a művészet (irodalom), amely az élet problémája helyett csupán az élet problémáit kívánja látni, maga is funkcionális, alkalmazott, tüneti művészetté lesz valódi helyett”. Kertész tehát bízik benne - korunk számos hivatásos pesszimistájával ellentétben - , hogy létezik és elérhető a valóság, az eredet, a lényeg. Az egzisztencia megélésén, a tapasztalatok még ideológiává nem rendeződött elevenségének megőrzésén át vezethet hozzájuk az út. Az így felfogott egzisztencia folyamatosan szemben és harcban áll a hamis képzetek által uralt környezettel. Emberpróbáló feladat kitartani ebben a feszültségben, viszont „egyedül a szenvedélyben rejlik küzdelem és egyedül a küzdelemben lét” (Gályanapló). Valamint: „ugyanaz a radikális szellem, amely az emberi tudás örökségévé teszi a botrányt felszabadító szellem is, és nem azért vállalkozik a nihilizmus mételyének maradéktalan feltárására, hogy ezeknek az erőknek engedje át a terepet, hanem azért, mert saját vitális erőit látja gazdagodni evvel” (A száműzött nyelv). A népirtás tapasztalata is eszköz lehet igazi helyzetünk felméréséhez, ezért „érték a holocaust, mert felmérhetetlen szenvedések révén felmérhetetlen tudáshoz vezetett; és ezáltal felmérhetetlen erkölcsi tartalék rejlik benne” (A száműzött nyelv). A valóság visszanyerése Kertész számára a közösség visszanyerését is jelenti a fent említett kötetek szerint: „minden nagy és értelmes vállalkozás közösségformáló erőket szabadít fel”, „amit kultúrának neveznek, tehát egy nagyobb közösség univerzális kreativitása, s az ember törekvése arra, hogy jobb és tökéletesebb legyen”, „létre kell hozni a magánéletünk gyökereiig hatoló szolidaritást”. A valóság, közösség és kultúra közötti összefüggés kiterjeszthető a mű létrehozására is: „ma nem lehetséges klasszicista, semmiféle közösségi, tehát kultúra alapján létrejövő művészet”, „Nem az igazság, hanem az igazság keresése. Nem a kép, hanem a képfaragó. Nem a győzelem, csak a küzdelem. Nem a mű, hanem az egzisztencia. A makulátlanul megformált műalkotás már és még nem időszerű”. (Az idézetekből nyilvánvaló, hogy Kertésztől nem idegen a közösségelvű gondolkodás, ezért is sajnálható, hogy a népi-nemzetinek bélyegzett irodalomról mindig csak mellékesen és erős fenntartásokkal emlékezik meg. Az illető irodalom felületes - vagy semmilyen - ismeretén, a közhelyes előítéletek átvételén alapuló megnyilatkozásai a gondolkodói igényesség nála ritka kihagyásai közé sorolhatóak.) Kertész a valóság lehetséges fokú kiteljesítésében nem az idill eljövetelét látja, hanem a sors, a tragikum visszanyerését.
Az életmű néhány fontosabb gondolatának felidézését az indokolta, hogy Kertész egész munkásságát, ritka következetességgel, egy gondolatkör határozza meg. És nem csak a naplószerű bejegyzésekben (Gályanapló, Valaki más) és az esszékben, hanem a regények és elbeszélések jelentős részét kitevő esszéisztikus betétekben is nyíltan jelentkezik a gondolatiság. Az egyes művek ugyanannak a tapasztalatnak más-más oldalát mutatják meg. Különösen erős a kapcsolat négy regénye között - Sorstalanság, A kudarc, Kaddis a meg nem született gyermekért, Felszámolás - , amelyeket általában tetralógiaként emlegetnek, hiszen ugyanazt a létélményt követik végig a magyar történelem forgandóságában a II. világháborútól az ezredfordulóig. Az új regény és a korábbi művek között számos feltűnő motívum-összecsengés is létrejön, például a főszereplő megnevezésének a problematizálása (A kudarc), vagy a továbblépés kényszerére utaló befejezés: „a lábam habozóan lépésre emelve. Merre indul? Mindegy, mert aki lépni fog, az nem én leszek már, hanem valaki más” (Valaki más); „s most a gép, a maga kínzóan makacs módján, sürgetően villogtatta Keserű háta felé a hiábavaló kérdéseit: Következő lépés „Mégse” (Felszámolás).
Az új regény - amellyel tehát az addigi trilógia tetralógiává bővült - a rendszerváltás körüli időkben játszódik. Keserű könyvkiadói szerkesztő B. öngyilkosságának okait igyekszik megfejteni, akárcsak néhány közös ismerősük: Judit, B. elvált és új családot alapító felesége; Kürti, a politikai átalakulásért sokat tévő, de megkeseredett szociológus; Sára, aki Kürti felesége, egyben B. szeretője; Obláth, a filozófus. A pusztán az események külső héját meglátó rendőrnyomozóval szemben Keserű - és kisebb-nagyobb mértékben a többiek - számára egzisztenciális tétje van a megoldásnak: „nekem is követnem kell-e őt, vagy választhatok másként is”. A választ Keserű az író B. feltételezett hátrahagyott regényétől várja, amely, mint kiderül, valóban megíródott, de a volt feleség a szerző utasítására elégette. A hagyatékban viszont marad egy színdarab, amelynek szereplői azonosak a Felszámolás szereplőivel, és amelyben B. évekre előre leírta azokat az eseményeket, amik valóban megtörténtek velük. A színdarabban leírtak bekövetkeztek, de a jelenben már véget ért a kijelölt szerep, ezért is áll Keserű - aki a regény elején és végén úgy jelenik meg, hogy lakása ablakából nézelődve töpreng (ez a helyzet A kudarc szerkezetét idézi fel) - élete talán legfontosabb választása előtt: önállóan kell döntenie, vállalja-e az új életet, egyáltalán lát-e lehetőséget élete megújítására. A már idézett befejezés („Következő lépés Mégse”) igen szerencsésen veti föl és hagyja a maga sokértelműségében megoldatlanul a kérdést.
Az kényszeríti ki a megváltó megújulás keresését, hogy az átlagos élet sivár és céltalan. A környező világ nélkülözi az elrendező eszményeket, rend híján nincs esélye a rendkívülinek sem, minden a szokványosságba ragad, ami valami kívülről jövő, értelmetlen rendbe kényszeríti az embereket, és mindent lefelé - a könnyebb ellenállás irányába - nivellál. Nincs hősiesség, se értelmes áldozat („nem hős vagyok, csak elszúrtam az életemet” - mondja az egykori politikai ellenálló Kürti). A regény legelején a maga hétköznapi végletességében mutatkozik meg ez a maga valósághiányába komorult világ: „Ez az utca a hétköznapi és szokványos budapesti utcák leghétköznapibb és legszokványosabb látványát nyújtotta. A szenny-, olaj- és kutyapiszokfoltos járdán autók álltak, az autók meg a leprásan málladozó házfalak közötti méternyi résekben a leghétköznapibb és legszokványosabb járókelők igyekeztek a dolguk után, ellenséges arckifejezésük komor gondolataikra engedett következtetni. Némelyikük, talán siettében, hogy az előtte araszoló libasort megkerülje, lelépett a járdára, s ilyenkor a gyűlölködő autókürtök egész kórusa cáfolt rá a sorból való kitörés minden oktalan reményére. A szemközti tér padjain, már amelyiknek még nem vitték el a deszkáját, a környék hajléktalanjai üldögéltek. (- ) Egy nemlétező hadsereg rozzant tiszti sapkáját viselő ember gombja vesztett, színehagyott, nehéz télikabátját tarka virágos, kacér selyemöv, alighanem egy női pongyola egykori tartozéka fogta át. Farmernadrágból kikandikáló, bütykös női lábon félretaposott sarkú ezüst estélyi cipő akár egy rongycsomó, kivehetetlen alak hevert, alkohol vagy kábítószer teríthette le, esetleg mindkettő együtt”. Mint az idézetekből is látható, az író igen töményen adagolja a jellemző részleteket (ez az egész regény folyamán így van, de a mű elején különösen). A szöveg intenzitását fokozza, hogy a mindig pontosan, plasztikusan ábrázolt konkrét mozzanatok nagyon gyakran jelképes távlatot is nyernek. A fenti részletben például a hajléktalanok - akik a későbbiekben is többször felbukkannak - az egész társadalom emblematikus képviselői.
Bennük nyíltan mutatkozik meg, amit az átlag több-kevesebb sikerrel el tud fedni mások és maga előtt: a létezésük kihullott a múlt és a jövő folyamatosságából, és egy állapotra, a jelenre szűkült (Kertész szerint az értelmes élet folyamatszerű, és ezt a folyamatot a regény képes megragadni); létezésüket csak kábulatban tudják elviselni; ruházatuk összevisszasága a véletlenszerűség uralmát jelzi, amely a közösséghiányon felépült társadalmat is jellemzi - B. szavai szerint ez csupán „vasvillával összehányt sorsok véletlenszerű közössége” (szintaktikailag is érzékelteti a szerző ezt az állapotot az egyszerű és a mellérendelő mondatok nagy számával). A kábulatba menekülés mint a helyzettel való szembenézés, a tisztánlátás elutasítása kifinomultabb formáiban egyetemesen jellemző. A regényben még számtalan jelenség bizonyul menekülésnek és bódulatnak a különböző szereplőkhöz kapcsolódva: „az olvasás mint kábítószer”, a betegség, a hosszú alvások, a szenvelgően emelkedett világfelfogás, az öngyilkosság, a („gyerekes”, „esendő”, „oktalan”) remény.
A jelképszerűség olykor allegória- és példázatszerűséggel egészül ki. Az előbbit a beszélő név (Keserű), az utóbbit például az eseményeket előre látó színdarab abszurd mozzanata hozza létre.
Természetesen a - regényben gyakran idézett - színdarab példázatossága sem egyértelmű. A tisztánlátás lehetőségét is felvillantja, de a szereplők mechanikus, kiszámítható viselkedését is. A legtöbb szereplő egyben egy-egy jellemző (tév)út, életfelfogás képviselője.
Keserű a tanítvány, Obláth a filozófus, Kürti a megoldást a politikai-társadalmi változásokban kereső szociológus. A regény egyik fő kérdése, hogy a tanítvány képes-e mesterré válni. Obláth és Kürti „moralista”, akiről így ír Kertész a Gályanaplóban: „mindig a személyes esetnél és a meddő felháborodásnál marad. A moralista elleni végső érvem, hogy mindig a körön belül marad. Eljátszatják vele a szerepét, és ő azt hiszi, ő játssza. A moralista azért nem lehet művész, mert ő nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette”. A filozófus rendszerbe illeszti a jelenségeket, és ezzel az álfölénnyel ki is iktatja őket. A szociológia szintén a filozófia egyik fajtája: „A kor filozófiája a szociológia: mutatja a kor nyomorúságát. A kort egy elit szemszögéből megítélni. De milyen elitből?” (Gályanapló).
Egyedül B. (Bé) képes függetleníteni magát a környező világ szellemtelen körforgásától, eredetének - Auschwitzban született - , mint az emberi alaphelyzet kinyilatkozásának szakadatlan szem előtt tartásával. Öntörvényű és független személyiség, aki a kiszolgáltatottsággal és a létbizalom megrendülésével való állandó szembenézésre alapozta életét („Auschwitzot élte itt Budapesten”).
„Radikális volt, az önpusztításban kíméletlen, sőt kegyetlen. Úgy érezte, hogy illegálisan született, ok nélkül maradt életben, és létezése semmivel sem igazolható, csak ha megfejti az Auschwitz nevű rejtjelet”. Ő is kénytelen védeni magát a külvilágtól, elsősorban szerepjátszással: „Bé harsány és vidám jelenség volt, kellemkedően szórakoztató és roppantul szellemes - reggelente ezt az uniformist öltötte magára”. Személyisége erejével igézőleg hat a „másodlagos”, kevésbé erős jellemekre, mint amilyen például Keserű is, aki mint tanítójára-gurujára tekint B.-re. Kapcsolatukat foglalkozásuk is jelzi: az alkotóval szemben a nélküle elképzelhetetlen, hozzá képest másodlagos irodalmár áll. Keserű azt hiszi, mestere regénye megmutatta volna neki az utat, Bé a regény elégettetésével azt üzeni, hogy mindenki csak maga találhatja meg a saját útját. Öngyilkosságával pedig talán azt, hogy nem ér annyit az élet, hogy megtartásáért esetleg elveszítsük a tartásunkat. Márpedig B. a tartását a diktatúra, a kádári rendszer viszonyaira dolgozta ki, a rendszerváltozás új díszletei között - bár az auschwitzi helyzet lényegileg továbbra sem változik - könnyen eltévedhetne. Az új viszonyoknak megfelelő beállítottság megtalálásához szükséges erőfeszítés már nem éri meg számára.
A B. személyében rejlő kihívással Sára, Judit és Keserű vet igazán számot. Sára számára B.-vel való viszonya egy reménytelenségében szép, ideiglenes kitérő élete befagyott reménytelenségében. Judit jóval fontosabb szereplő. Ő képes kiszakítani magát az önpusztító „nonkomformitásból”, majd új férjével (építész!) és gyerekeivel „normális” életet kezdeni. Múltja, az auschwitzi léttapasztalat azonban utánanyúl, házassága válságba kerül. Az is nyitott kérdés marad, megoldódik-e ez a válság, a szeretet és az építkezés programja szembe tud-e nézni a Bé alakja által megtestesített kiszolgáltatottsággal, alkotóerővé tudja-e azt változtatni, vagy hamisnak bizonyul annak fényében és feldolgozatlan traumaként, mint önmaga elpusztítóját hurcolja tovább. Judit a szeretetben leli meg a választ B. kérdésére. Szerinte a szeretet képes visszanyerni a valóságot, megalapozni a boldogságot és a becsületet. Hogy a család révén Judit számára új valóság teremtődik, azt megint csak egy jelképesen felfogható mozzanat is jelzi: a férje neve (Ádám).
Keserű előtt tehát régi szerepe kimerülésével - házassága tönkremegy, baráti köre szétesik, munkáját unja - több példa kínálkozik, amennyiben ki tud lépni a tömegember megválthatatlanságából („Már nincs szüksége megváltásra, mert nem visel felelősséget önmagáért” A száműzött nyelv). Követheti Bé tisztánlátását (ez nem okvetlenül vezet öngyilkossághoz, hiszen korábban éppen Bé beszélte le erről Keserűt), vagy reménykedhet a szeretetben.
Mint a gyakori hivatkozásokkal talán sikerült érzékeltetnem, Kertész a Felszámolásban (az önparódiától sem vonakodva) mintegy egybesűríti eddigi motívumait, meglátásait. A regényben a szétesett, az embert hajléktalanná tévő világ számtalan oldalról mutatkozik meg.
„Értelmetlen” (ami néha mégis „érthető”-ként, primitív kiszámíthatóságként nyilatkozik meg), döntésképtelen, bosszú, „a gyilkosok világa”, „képtelen álom”, „valószínűtlen”, „a felfüggesztett életek mozdulatlan világa, amelyet minduntalan bemocskol az esendő remény”, olyan hely, ahol „nincs többé tragikus ember”, se sors. A közösség hiánya többek között a kapcsolatok személytelenségében érhető tetten, ami a hivatalban (ezúttal a rendőrségen) válik emblematikussá. Gyakran a nyelvi fordulatok is érzékeltetik ezt: az általános alany, a szenvedő szerkezet, a hivatalos szóhasználat („fognak foganatosítani”). (Van azonban jó, felszabadító személytelenség is: „egyszerre elméleti problémaként jelent meg előttem az esetem, s ez részben termékeny volt, részben egy kissé meg is szabadított önmagamtól, és most éppen erre volt szükségem”.) Mindez az ember számára elsősorban az öröm hiánya miatt válik kínzóvá („A szellem hiányát az iszonyatos örömtelenség tükrözi” A száműzött nyelv). Ezt a témát Keserű nevetése kapcsán pendíti meg a regény: „Keserű felnevetett. Pontosabban szólva azt a jellegzetes, kurta hangot hallatta, ami mostanában a nevetést jelentette nála. (- ) Öröm, vidámság mindenesetre nemigen csilingelt benne”. Ez a világ „undort” kelt (a mű egyik gyakori szava) maga iránt (az undort a Gályanapló mint az elutasítás és a tehetetlenség együttesét határozza meg). Az értelmes célok hiánya miatt a tetteket a megszállottság, a „kéjvágy és a pillanat szeszélye”, az unalom és az elfogadott szerepek irányítják. Vagyis a véletlen uralkodik. A nagy változások mindig katasztrófaszerűen következnek be. A Valaki más szavait idézve: „a korszellem a világvége” - természetesen az apokalipszisnek is megvan a maga nagyjelenete a regényben (egy ködös szilveszteréjszaka, trombiták „rikoltásával”, petárdák robbanásával). Az író két utat mutat be, amelyek esélyt kínálnak arra, hogy ki lehessen lépni ebből az örömtelenségből. B. lemond az örömről, eldobhatóként kezeli az életet, és ezzel elnyeri a tisztánlátást, amely legalábbis az álörömök hajszolásától megszabadítja. Judit a szeretet révén újraalapozza az öröm lehetőségét. Mindkét kísérlet bizonytalan kimenetelű. (Az elbeszélői formák és a nézőpontok változatosságával töredékessé tett szerkezet a valósággal való küzdelem hiábavalóságára, a valóságmegragadás kudarcára is utalhat, mint maga a szerző jegyzi meg egy nyilatkozatában. De természetesen ezeknek a fogásoknak más, mindenekelőtt ritmusélénkítő, tehát végeredményben katartikus funkciójuk is van.) A legtöbb ember azonban a menekülés és a kábulat foglya marad, az örömtelenséget ideig-óráig elfedő, a csalódások emberpróbáló válságát kikerülő kényelemre törekszik. Ez is alapfogalom Kertésznél: „A konformizmus: ha az ember nem a valósággal, hanem a tényekkel keresi az összhangot. Mi a valóság? Röviden: önmagunk. Mik a tények? Röviden. A képtelenségek. A kettő kapcsolata, röviden: az erkölcsi élet, a sors. Vagy: nincs kapcsolat, ez a tények elfogadása, a véletlenek és a hozzájuk való igazodások sorozata. Így a konformista maga is ténnyé, képtelenséggé válik.”
Pedig nem csak Bé és Judit példája sugallja, hogy lehet más esély is az átlagember - Keserű - előtt. Elszórt megjegyzések utalnak arra, hogy volt, tehát lehetséges egy jobb világ, „egy régebbi, egy nagyobb szabású élet”, amelynek az egyes ember és az egész világ valamiféle, összekapcsolódó lezüllése vetett véget. Kertész a Gályanaplóban és A száműzött nyelvben írja körül azt az igazságfogalmat, melyen az igazabb világ lehetősége alapul. Ez már átvezet a misztikus területére: „eszközeinken túl fekszik az igazság, az egyetlen, a megismerhetetlen, a kimondhatatlan”, „tudjuk, hogy létezik valami a mi törvényeinken túl, másrészt ezt a valamit is csak a magunk törvényeivel regisztrálhatjuk”, „az ember magasabb értelemben vett boldogulása a történelmi létezésen kívül zajlik - de nem a történelmi tapasztalatok megkerülésével”. Ezért nem ábrázolható a ráébredés, csak a lehetőségéig viheti el az író a hőseit, valamint allegorikus-jelképes módon utalhat rá. A regény címét értelmezhetjük úgy, hogy a szerző eddigi témáit és motívumait szinte a teljesség igényével összegyűjtve, a maguk felfokozott konkrétságában és az ezzel összeolvadó jelképiségében eljuttatta arra a határra, amelyen innen már minden lényegeset elmondott, és amelyen túl minden eddigi felszámolódik és ábrázolhatatlanná válik. Az író és hőse mint egy új Mózes (vagy Álmos!) elviszi művét az Ígéret Földjéig, de oda már nem léphet be. Viszont még áldozatot hozhat, ahogy Bé szintén áldozatnak is szánja a meghívott halált: „a megélt és megszenvedett felhatalmazás alapján számodra, egyedül a te számodra, visszavonom Auschwitzot”. A világ képtelenségét, az élet elviselhetetlenségét igazoló tapasztalatok egybesűrítése kiélezi és elodázhatatlannak mutatja a választást: pusztulás vagy megváltás. A megváltás örömhíre pedig akkor tehető elevenné, ha magába tudja fogadni a modern mítosszá vált Auschwitzot. A száműzött nyelv szavaival az ember fölötti struktúráknak való teljes kiszolgáltatottság tapasztalata „új mítosz, amelynek mítosz voltát akkor ismerjük föl, ha a régihez kapcsolódik”.
A Felszámolásban számos „régi” mítoszi motívum tűnik föl, többnyire félig rejtetten: a helyettes (megváltó?) halál; az elégetett kézirat; a Kékszakállú alakja (itt Judit engedi be múltja titkos területeire férjét); az „Auschwitz az én vőlegényem” a „Jézus menyasszonya” kifejezést idézi, szó van „misztikus egyesülés”-ről stb. Talán alkotóerővé tudja tenni az általuk megidézett archetipikus tudás és örömhír a végletes szenvedés és a mindennapi örömtelenség apokalipszisét. A regényben kétkedve sugallt reményt jól fejezi ki a Valaki más egyik mondata: „A lelkem hisz valamiben, amit az értelmem tagadni kénytelen.”
(Kertész Imre: Felszámolás. Magvető, Bp., 2003)



« vissza