Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hatvan éve történt (Bajcsy-Zsilinszky Endréről)

1944 karácsonyán végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Néhány hónappal később, Hitler legyőzése után, 1945. május 27- én az ideiglenes magyar kormány - Bajcsy-Zsilinszky végakaratának megfelelően - Tarpára vitette hamvait, és ott helyezte végső nyugalomba. A Kossuth téren vettek búcsút az ország vezetői a mártírhalált szenvedett politikustól. Érdekes mozzanata volt a gyászünnepségnek a szovjet állam képviseletében felszólaló Georgij Makszimovics Puskin, a későbbi nagykövet beszéde. Az orosz diplomata többek között e szavakkal méltatta Zsilinszky történelmi érdemeit:
„Nem adatott meg neki, hogy nagy tudását és képességét a demokratikus Magyarország szolgálatába állítsa. Erejének teljében, akkor költözött el az élők sorából, amikor politikai nézetei véglegesen kialakultak, amikor nagy államférfiúvá lett. Bajcsy-Zsilinszky hősi magatartása a halállal és gyilkosaival szemben méltán váltja ki legnagyobb csodálatunkat. Így csak az az ember viselkedhet, aki rendületlenül hisz ügye igazában, akit eltéphetetlen szálak fűznek népe lelkéhez. Másrészt olyan nagy férfiút, amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endre volt, csak olyan nép adhatott, amelynek joga van függetlenségre, önállóságra, nemzeti kultúrájának felvirágzására. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar nép hős harcosának, Bajcsy-Zsilinszky Endrének emlékét nem fogják elhomályosítani a múló évek. Nevét együtt fogják emlegetni a magyar nép hőseinek: Rákóczinak és Kossuthnak nevével. Örök dicsőség Bajcsy-Zsilinszky Endre emlékének!”
Nem csak azért idéztük ily bőségesen a Szovjetunió képviselőjének a beszédét, mert csupa jót mondott Zsilinszkyről, hanem azért is, mert sok minden kiolvasható belőle. Legelőször is az, hogy csak egy magyar kommunista írhatta, méghozzá honi kommunista. De az is nyilvánvaló, hogy a beszédírót határozott instrukciókkal látták el, mert különben nem hangoztatta volna a magyar nép függetlenséghez és önállósághoz való jogát. Ez a tény viszont azt is bizonyítja, hogy akkor még a szovjet vezetők nem akarták megváltoztatni Magyarország állami és társadalmi státusát. Mivel azonban két év múlva megváltozott a szovjet álláspont, Puskin jövendölése nem vált valóra.
De még az a jóslata sem bizonyult helyesnek, hogy „emlékét nem fogják elhomályosítani a múló évek”. 1945-ben díszes temetést kapott, Budapest egyik fő utcáját róla nevezték el, de az 1951-ben megjelent - hivatalos kiadványnak tekinthető - történelemkönyv (A magyar nép története. Felelős szerk. Köpeczi Béla) meg sem említi a nevét. Ez az elhallgatás is szerepet játszott abban, hogy Kodolányi János joggal állapíthatta meg, hogy „az utánunk jövő nemzedék Bajcsy-Zsilinszky alakját, küzdelmeit és utolsó áldozatát nagyon nehezen értheti meg”.
Még az őt ismerők és értők is bizonytalanul tekintenek monumentális alakjára. Illyés Gyula is tétovázik: „Benne van nemzeti történelmünkben, de - mindnyájan érezzük - még nem a helyén. Így valósággal föl-alá jár benne, csoporttól csoporthoz lépdelve. A nagy politikusok közt fog megállapodni vajon, vagy a publicistáknál? Vagy azoknál, akikre egyszerűen mint hőseire emlékezik egy nép?” Csupa kérdőjel, s mindegyiket ki lehet egyenesíteni felkiáltójellé: mert Zsilinszky politikus is, publicista is, és valóban nemzeti hős. De mindegyiknél több. A politikus csak a mát látja, a publicista a holnapot is, a hős minden körülmények között vállalja tetteit és véleményét. Talán az államférfi az, aki messze lát, s utat mutat népének. Több évtizedes hallgatás után a 70-es évek végére ,liberalizálódott’ annyira a kommunista rendszer, hogy személyével foglalkozni lehetett. Ekkor sem korlátok nélkül. Kötelező volt az a séma, hogy Bajcsy-Zsilinszky a legsötétebb fajüldözőként értelmezett fajvédő volt, s csak élete végén került közel a munkásosztályhoz, majd a kommunista eszméhez, elfogadván a Szovjetunióval való együttműködés gondolatát. Hivatalos elfogadottsága szerint mártírhalálával feledtette fajvédő múltját. Mi viszont Illyéssel értünk egyet, aki így jellemezte: „Egy tisztaságra szánt jellem küzdi a tökély felé magát, még a rossz súrolásával is, egy szennyező társadalomban.”
A rossz azonban valóban súrolta, hiszen a két elvetélt forradalom, Trianon és az ellenforradalmi légkör őrá is hatott, de már a 20-as években is felfedezhetőek az emelkedés jegyei Bajcsy-Zsilinszky megnyilatkozásain. 1920-ban adta ki a Nemzeti újjászületés és sajtó című röpiratát. Ebben megállapítja például a zsidóság túlzott térfoglalását a gazdasági életben és a sajtó terén. De hát ezt más is megteszi, például Ignotus vagy Jászi. Ugyanakkor kifejti, hogy e helyzet kialakulásában szerepet játszottak „a magyar faj [helyesen: fajta] bűnei, gyarlóságai és mulasztásai” is. Ezen változtatni kell: a változás alapja az önismeret és a helyes magyar világnézet kialakítása, a magyar nép szellemi és szociális felemelése kell legyen. Összecseng ezzel a baloldali szociáldemokrata Szabó Ervin véleménye: „Teremtsenek azok, akik csak szidni tudják a zsidót, oly gazdasági és politikai viszonyokat, amelyek szabaddá teszik a népet és műveltté, szakítsanak az úri gőggel és előjogokkal, és meglátják, rövidesen megszűnik a zsidók oly aránytalan fölénye.”
Gyűlölet nem vezérli e nemzeti célok kitűzésében, különben is elismerően szól a zsidóság pozitív szerepéről a magyar gazdasági élet felvirágoztatásában, sőt azt is hangsúlyozza, hogy „a jogegyenlőség szilárd alapjáról való legkisebb lesiklás csak növelné nemzeti katasztrófánkat s csak szaporítaná fölemelkedésünk nehézségeit”. A gondolatot így fejezi be: „Minden terv tehát, mely a zsidóktól az állampolgári jogokat akarná megvonni, vagy számukra az állampolgárság jogkörét szűkíteni, csak árt a magyar ügynek.” Milyen látnoki szavak! Íme a „fajvédő” Zsilinszky már 1920-ban elítélte a későbbi zsidótörvényeket.
Nem rendszabályokat követel, hanem reformokat. S nem formális változásokat akar, hanem a keresztény erkölcs és a kötelességtudás alapján álló különb emberektől várja a változást. Nem türelmetlen.
Mint mondja: „Hogy 10 évig, 20 évig, 50 évig fog-e eltartani ez a visszasajátítási hadjárat, egyre megy.”
Az a Bajcsy-Zsilinszky Endre, aki - állítólag - csak a 40-es években döbbent rá a munkáskérdés fontosságára, már ,fajvédő’ (és nem fajgyűlölő) korában észre vette, hogy „az örök munkáskérdés szakadatlan, szerves, intézményes részmegoldása évtizedről évtizedre, évről évre elhalasztatván, lassan vészes adóssággá dagadt”, s rosszallóan állapította meg, hogy „a magyar közgazdasági érzéketlenséggel és nemtörődömséggel nemes versenyre kelt a magyar szociális érzéketlenség és nemtörődömség”. Éles látásra vall a proletárdiktatúra után a munkásság szociális helyzetének emlegetése, és jelentsük ki - egyetértően - , hogy ez az igazi ,fajvédelem’, ő így volt fajtájának védelmezője.
A Nemzeti újjászületés és sajtó című művében kifejtett elvárásai nem teljesülvén, lassan elvesztette minden illúzióját, ami az ellenforradalmi rendszerrel összekapcsolta. Ez a lassú elszakadás nyomon követhető a húszas évek újságírói tevékenységében. 1929-ben az Előőrs című lapjában közzétett, Bethlen Istvánhoz írt nyílt levelével kapcsolatos sajtóvitában aztán eljut a végső leszámolásig: „...korántsem akarom letagadni, hogy magamnak is szinte egy évtized nehéz életküzdelmeire, csalódásaira, nehéz belső vívódásaira volt szükségem, míg eljutottam - úgy érzem - a demokráciának tisztultabb és magyarabb megfogalmazásáig”.
Ekkor már készül az 1930-ban megjelenő Magyar radikalizmus című műve, melyben politikai programját és az élet minden területére kiterjedő követeléseit és elgondolásait summázza. Ebben megállapítja: „Elkoptak tíz év alatt az 'újjáépítés”, a 'konszolidáció', a 'kereszténység' jelszavai, a nacionalizmus... nálunk fazékban főtt neonacionalizmusként párolog a semmibe.”
Zsilinszky radikalizmusa tulajdonképpen mindenre kiterjedő alaposság.
A mezőgazdasággal foglalkozó fejezet legfontosabb része a földreformot taglalja. Hárommillió holdat akar kiosztani a rászorulók között az ezer holdon felüli földbirtokokból. Javaslatot tesz a kárpótlásra is, de ugyancsak gondol az új vagy megerősödött gazdák további támogatására is. Foglalkozik a talajjavítás, az erdősítés, a csatornázás, az értékesítés, a hitelrendszer, az úthálózat, a szakoktatás terén látható feladatokkal és sok más problémával.
Elsősorban a parasztságot érinti a nyolcosztályos iskolára vonatkozó javaslata, annak követelése, hogy minden községben legyen népház, benne könyvtár, olvasóterem, színpad. Ilyen alapos, szakszerű és a demokratikus elveken alapuló ,radikális’ tervei csak annak lehetnek, aki pár év múlva megírja az Egyetlen út: a magyar paraszt (1938) című, röpiratnak készülő, de kis könyvvé nőtt művét. Maga a cím is árulkodó. Megkapó az az ódai szárnyalás és szeretet, amellyel a magyar népről, jelesül a magyar parasztról ír. Bevallja: „Magam sem tudnék számot adni arról, mikor, hogyan, minő villanásai során az eseményeknek, benyomásoknak, világosodott meg szememben ennek a mi drága magyar népünknek az igazi arca, és mikor nyilallt szívembe először az ő árva sorsa.”
A harmincas évek elejére nézetei végleg kialakulnak. Miként Fenyő Miksa megállapította: „Politikai eszméinek vonala ekkor már nyílegyenes volt: óvni és megóvni a magyarságot a hitleri kontaminációtól , és Magyarország függetlenségének megvédését minden társadalmi és politikai törekvés központjába állítani.” A Német világ Magyarországon címen 1937-ben kiadott röpiratában félreérthetetlen kijelentéseket tesz: „Sem német birodalmi uralmi törekvéseknek, sem az orosz uralmi törekvéseknek talpalatnyi teret sem engedhetünk.” S vörös és barna diktatúrákról szólva kijelenti, hogy azok „a magyar lélektől még a diktatúrák között is a legidegenebbek”.
Bámulatos, hogy a széles körű, minden lényeges problémával foglalkozó politikai és publicisztikai tevékenysége mellett volt ideje és energiája megírni egy hatalmas esszét Mátyás királyról, akit a költő Zrínyi Miklóssal együtt igen nagyra becsült. A könyv előszavában írja: „Nincs áldozat, ami túlságos volna a változhatatlan és örök magyar ügyért, és nekünk életünk árán is meg kell védenünk belső szabadságunkat, külső függetlenségünket, s vissza kell vívnunk ősi dunai hivatásunkat.”
S ezzel elérkeztünk Bajcsy-Zsilinszky Endre hivatás-, sőt küldetéstudatának egész életét, politikai, publicisztikai és írói pályafutását meghatározó eleméhez. Mint láttuk, a meghatározó elem a népe, elsősorban a parasztság iránti szeretet, s mivel meggyőződése szerint e nép javát csak egy független és szabad ország biztosíthatja, politikai harcainak központjába Magyarország függetlenségének megőrzése, illetve adott helyzetben visszaszerzése került.
Szuverenitásunkat főleg bizonyos nagyhatalmi törekvések veszélyeztették, ezért ezek visszaszorítását tekintette a nemzet legfontosabb feladatának. Az 1930-ban megjelent Nemzeti radikalizmusban a dunai kis államok együttműködését, „a dunai népek felsőbb megszervezésének irányításá”-t még magyar szupremáciával képzelte el. A Teleki Pál támogatásával 1941 elején kiadott talán legnagyobb szabású, a Helyünk és sorsunk Európában című alkotásában már világosabban látta a lehetőségeket. E műben, a „Hazánk állami függetlenségét s nemzeti önállását feladni... semmi nyomás alatt, semmi áron” című fejezetben végleg megfogalmazta a magyarság Duna-völgyi hivatását. Kifejtette, hogy „nem azért igyekszik kirekeszteni a Kárpátok gyűrűjéből és a középső Dunavölgyéből bármiféle, bármely égtáj felől gomolygó idegen nagyhatalmi uralmi szándékot és erőt, mintha maga kívánna úr lenni (az én kiemelésem - T. B.) ezen, a magyar néprajzi kereteken réges-rég - Mátyás király óta - túláradó dunai térségen, hanem mert a maga létének, szabadságának, szabad szellemi és hatalmi kibontakozásának évezredes tanulságok szerint nem talál más utat, mint a magáéval együtt a többi dunai népek létének, szabadságának, szabad fejlődésének biztosítását és szabad védelmét.”
A kötet utolsó lapjain már nem csak a saját nevében, vagyis a magyarság képviseletében szól megkapó őszinteséggel és hitelességgel, hanem a szomszédos népek pozitív szándékaira is utal: „Magam világosan beláttam s kertelés és hátsó gondolat nélkül beismerem ez írásom menetében, hogy mi magyarok, egyedül nem bírjuk többé vállunkon tartani ennek az önálló Dunavölgyének egész felelősségét és súlyát. Meg kell azt osztanunk, és készek is vagyunk megosztani, természetesen erőink arányában, többi dunai sorstársainkkal.”
A vezető szerepről tehát lemond, de véleménye szerint „nekünk magyaroknak kell kezdeményeznünk és egyesült erővel felépítenünk (...) egy hatalmas dunavölgyi s végeredményben azon is túlterjedő egészséges konstrukciót”. Itt nyilván a lengyel-magyar együttműködésre utal. Ezzel aztán kitágítja a Kárpát-medencei kereteket, s a magyar hívatást európai hívatássá emeli. Másutt részletezi, hogy e tágan értelmezett Duna-völgyi konstrukció lehet a magja „a német és orosz néptengerek közé szorult kisebb lélekszámú nemzetek és országok Skandináviától Görögországig és a Dardanellákig terjedő, több föderációs egységre tagozódó, szigorúan önvédelmi összefogásnak és együttműködésnek”.
Szólni kell még utolsó művéről, az 1944 elején angolul megjelent Erdély-kötetéről (Transylvania. Past and Future. Geneve, 1944).
Bajcsy-Zsilinszky Duna-medencei terveiben a legfontosabb helyet a délszlávokkal, horvátokkal-szerbekkel való együttműködés foglalta el. Velük kapcsolatban semmiféle revíziós gondolatot nem vetett fel.
Bizonyos volt abban, hogy az egyenrangúság jegyében megtalálják a mindkét fél számára elfogadható megegyezést. A románokat egyrészt nem tartotta annyira fontosaknak terveiben, másrészt határozott véleménye volt: Erdélynek önállónak kell lenni. Honti Ferenc genfi tiszteletbeli konzul, újságíró Zsilinszky bizalmi embere volt. 1943 augusztusában kapcsolatba került egy Szorokin nevű szovjet diplomatával.
Tárgyalásuk eredményéről írásos jelentést készített a külügyminisztérium számára. Ebben körvonalazta az akkori szovjet álláspontot az erdélyi kérdésben. Bizonyosra vehető, hogy egy másolatot a magyar politikusnak is adott. A feljegyzésből kiderül, hogy a Szovjetunió a két rivális állam, Románia és Magyarország háborús magatartásától teszi függővé álláspontját. Szorokin célzott Erdély önállóságának lehetőségére. Ez a célzás arra indította a külügyminisztériumot, hogy felkérje Bajcsy-Zsilinszkyt, írjon egy tanulmányt az Erdéllyel kapcsolatos magyar elgondolásokról. Így született meg a magyarul csak 1990-ben megjelent Erdély múltja és jövője című könyv, melyben a szerző ismertetve Transylvania múltját, kifejti a két román, egy magyar és egy szász bánságból álló autonóm Erdéllyel kapcsolatos elképzeléseit. Sajnos, a történelem elsodorta ezt a megfontolásra méltó tervezetet.
A kiadványból még kapott egy pár példányt, de néhány nap múlva a németek megszállták Magyarországot. Ezzel megpecsételődött a sorsa: a németek elhurcolták, s csak közvetlenül a nyilas puccs előtt szabadult ki. Szabadságát arra használta föl, hogy bekapcsolódott az ellenállási mozgalomba. Ekkor sem az életét, hanem hazáját igyekezett menteni. Amikor barátai felhívták a figyelmét arra, hogy az akkori körülmények között reménytelen minden náciellenes akcióban való részvétel, meggyőződéssel válaszolta: „Vannak pillanatok egy nemzet életében, amikor a politikus becsülete azt parancsolja, hogy a siker minden reménye nélkül is áldozza fel életét a nemzet becsülete és jövője érdekében”. November 23-ának hajnalán elfogták a nyilasok, s rá egy hónapra, 1944. december 24-én kivégezték. Szegedy-Maszák Aladár szerint: „Hős volt a hősökben szűkölködő korszakban, ami akkor az egyéni és nemzeti magatartás legmagasabb fokát jelentette.” Talán ez lehet a válasz Illyés Gyula kérdésére.
Bajcsy-Zsilinszky Endre hős volt - ember az embertelenségben.
Természetesen esendő ember, akinek voltak tévedései (könnyű ezt utólag megállapítani), de a tökélyre törekvés közéleti szereplésének első percétől kezdve vezette őt, s egyre tisztább fénnyel mutatott utat a 20. század sötét eszméitől megfertőzött magyar társadalomban.
Hogy milyen szuggesztív és széles látókörű ember volt, bizonyítja baráti körének világnézeti változatossága, melyben teljes jogú tag volt Pethő Sándor és Kodolányi János, Fenyő Miksa és Tamási Áron, Spectator (Krenner Miklós) és Tombor Jenő, Kovács Imre és Szegedy-Maszák Aladár. De barátainak tekintette a derecskei, tarpai vagy beregi szegény népet, vagy szabolcsi paraszt-zsidó választóit, ahogy ő mondta: „Mózes hitű magyarjait”, s egyetértő jó viszonyban volt Teleki Pállal, és élvezte Szent-Iványi Domokos nagyrabecsülését.
Bajcsy-Zsilinszky következetesen hangsúlyozta politikájának nemzeti jellegét, ezért illik rá Tamási Áron megállapítása: „Derűs és egészséges magyart akar; ilyen magyarokból igazságos társadalmat; és a társadalom fölé nemzetet, melyet minden magyar a magáénak érezhet, mint a csillagos eget.”



« vissza