Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Globalizáció és nemzeti kultúra az EU-ban

Az olyan súlyú kérdésekről, aminőkre tanulmányunk címe utal, csak úgy illik beszélni, ha előrebocsátjuk, milyen értelemben használjuk a benne szereplő fogalmakat. Ha feltételezhetem is, hogy a nemzetről és Európáról lényegileg hasonló képzeteink vannak, a globalizációról és a kultúráról aligha mondható el ez. Nemcsak sokrétű e szavak jelentéstartománya, de zavarbaejtően ellentmondásos is.
A globalizáció például jelenti a civilizációs javak határokat nem ismerő, planetáris léptékű terjedését, de jelenti egy haszonelvű és militáns hatalmi struktúra korlátlan terjeszkedését is. Akik ez utóbbi sikerében érdekeltek, igyekeznek azt a látszatot kelteni, mintha csupán a kulturális globalizáció politikai védőhálójának kifeszítésén fáradoznának; e manipulációhoz azonban egy sajátos kultúrafogalomra is szükségük van. Enélkül tudniillik a vak is látná, hogy a profitteremtő hatalmi gépezet nem a kultúra dimenziója fölött, annak védelmében, hanem azzal szemben működteti globalizációs mechanizmusait.
Persze nem arról van szó, hogy a globalokrata nem tudná, mik a valódi kulturális javak, s hogy képtelen lenne azokat becsülni. Használja, forgalmazza és élvezi is a kultúrát, ám kiemeli azt organikus közegéből: megfosztja közösségteremtő funkciójától, s csupán élvezeti értékére redukálva viszi piacra. Feltűnés nélkül megteheti, hiszen a szónak mind szakirodalmi használatában, mind a köztudatban megfigyelhető tartalmai között ez a kilúgozott kultúrafogalom is fellelhető. Mielőtt tehát továbblépnénk, nézzünk meg a kultúra mai meghatározásai közül néhány jellegzetes, reprezentatív példát.

Idézeteket, kommentár nélkül.

Mannheim Károly: „Ha létrejön a kultúra fogalma, akkor a kultúra egy bizonyos megélése már elsüllyedt: megszűnt a létkultúra szerves növekedése. Míg azelőtt a műveket természetiként élték meg, most már a szerves, akaratlan növekedésű kulturális valóságokat (mint a nyelvet, az erkölcsöket stb.) is művekként élik át. A kultúra ott lesz érték, ahol megszűnt létként létezni; és ezért elkerülhetetlen visszavetítés, amikor a szerves kultúrákat is értékre irányultnak tartjuk.” (A gondolkodás struktúrái; Atlantisz, 1995. 29. l.)

T. S. Eliot:
„A kultúra csakis akkor jelenik meg és bontakozik ki, ha összefüggésbe kerül valamely vallással.” (A kultúra meghatározása; Szent István Társulat, 2003., 27. l.)
„A kultúra sohasem teljesen tudatos - mindig több van benne, mint ami bennünk tudatosul; megtervezni pedig már csak azért sem lehet, mert minden tervezésünknek tudat alatti háttere a kultúra.” (Uo.: 108. l.)

Edward Burnet Tylor:
„A kultúra vagy civilizáció, tágabban vett etnográfiai értelemben, az a komplex egész, amely magában foglalja a tudást, a hitet, a művészetet, az erkölcsöt, a törvényt, a szokást és minden más képességet és sajátosságot, amelyre az ember a társadalom tagjaként tesz szert.” (A primitív kultúra; Mérföldkövek a kulturális antropológiában; Panem könyvek, Bp., 1997., 108. l.)

Robert H. Lowie:
„A pszichológia, a rassz sajátosságai és a földrajzi környezet mind elégtelennek bizonyultak a kulturális jelenségek magyarázatára. A következtetés nyilvánvaló. A kultúra egy sui generis jelenség, amelyet csak saját kategóriáiban lehet megmagyarázni. (...) A megmagyarázni kívánt kulturális jelenség vagy rendelkezhet előzménnyel annak a törzsnek a kultúrájában, amelyben ráleltek, vagy lehet kívülről jött hozadék. A meghatározók mindkét csoportját figyelembe kell venni.” (A kultúra meghatározói; uo.: 190-191. l.)

Ruth Fulton Benedict:
„A kultúra mintává válása nem elhanyagolható, mintha valami jelentéktelen apróságról lenne szó. Ahogyan azt a modern tudomány számos területen állítja, az egész nem csupán a részek összessége, hanem a részek egyedi elrendeződésének és összekapcsolódásának eredménye, amelyből új entitás keletkezik. A puskapor nem pusztán a kén, a faszén és a salétrom együttese, és a három összetevőről és természetben előforduló vegyületeiről való legalaposabb ismeretek birtokában sem lehetne a puskapor természetét bemutatni. (...) A kultúrák ugyanígy többek jellemző vonásaik összességénél.” (A kultúra integrációja; uo. 254-255. l.)

Julian Steward:
„Az ember nem egyszerűen úgy lép az ökológiai színtérre, mint más organizmus, amely a többi organizmushoz biológiai jellemzői révén kapcsolódik, hanem bevezet egy szuperorganikus tényezőt is. Ez a tényező a kultúra, amely hatással van az élet egész hálójára, és megfordítva, az is hat rá. (A kulturális ökológia fogalma és módszerei; uo.: 442-443. l.)

Leslie A. White:
„A kultúra három alrendszerét fogjuk megkülönböztetni, mégpedig a technológiai, a szociológiai és az ideológiai rendszert. (...) a kulturális rendszerben, egészében véve, a technológiai tényező a meghatározó. Meghatározza a társadalmi rendszerek formáját, a technológia és a társadalom pedig együttesen determinálja a filozófia tartalmát és irányultságát. (Az energia és a kultúra evolúciója; uo.: 464-465. l.)

Marwin Harris:
„Az alapelvek magvát, amely az egymáshoz kapcsolódó elméletek kidolgozását irányítja a kulturális materialista stratégiában, Marx (...) a következő szavakkal előlegezte meg: >Az anyagi élet termelési módja szabja meg a társadalmi, politikai és szellemi életfolyamatot egyáltalában. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza. (...) Marx nagy elvének kulturális materialista változata a következő: a termelés és a reprodukció ’etikus’ viselkedési módjai nagy valószínűséggel meghatározzák a családi és politikai-gazdasági viszonyok viselkedési rendszerét, amely aztán nagy valószínűséggel meghatározza a viselkedési és mentális ’emikus’ szuperstruktúrákat. A rövidség kedvéért erre az alapelvre úgy utalhatunk, mint az infrastrukturális determinizmus elvére.” (A kulturális materializmus elméleti alapelvei; uo.: 526. l.)

Clifford Geertz:
„Az a kultúrafogalom, amely mellett síkraszállok (...), lényegében szemiotikai jellegű. Max Weberrel együtt úgy vélem, hogy az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat.
A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom. A kifejtést tartom célomnak, a felszínen rejtélyes társadalmi kifejezések magyarázatát.” (Sűrű leírás; uo.: 715. l.)

Konrad Lorenz: „... téves elgondolásból táplálkozik az a vélekedés is, hogy az emberi életben minden, ami ’magasabb rendű’ - elsősorban a szociális viselkedés finomabb struktúrái -, a kultúra függvénye, ezzel szemben minden, ami ’alacsonyabb rendű’, ösztönös reakciókon alapul. A valóságban azonban az ember tipikus törzsfejlődés-történeti keletkezés során lett a mai kultúrlénnyé. Az átstrukturálódás, amelyen az emberi agy a tradicionális tudás kumulációja miatt, ennek szelekciós nyomására átment, nem kulturális, hanem filogenetikus folyamat.” (A tükör hátoldala; Cartafilus Kiadó, 2000. 364., 384. l.)

Csányi Vilmos: „Az emberi kultúrák lényegében a szociális vonzódás, a kommunikációs kényszer és a tárgyszeretet által folyamatosan működtetett funkcionális szabályrendszerek. Ide tartoznak az emberi kapcsolatokra vonatkozó szabályrendszerek, a tárgyak előállítására, használatára, cseréjére és termelésére vonatkozó szabályok, valamint azok a szabályok, amelyek a kultúra egyéb ideáiban a kultúra keletkezésére, értékeire, működésére, történetére vonatkoznak.
A nyelv az az általános kommunikációs rendszer - maga is szabályrendszer -, amely a kultúrában működő egyes szabályok formulálásában, megtartásában, egyének és nemzedékek közötti átadásában közreműködik, és így tükrözi az adott kultúra teljességét. A nyelv maga is evolúciós részrendszer...” (Az emberi természet; Vince Kiadó, 2003., 247. l.)

A sokféle, s egyre szaporodó kultúradefiníciók végül is egy tágabb és egy szűkebb kultúrafogalom köré csoportosíthatók. Tágabb értelemben az embernek a természeti és társas környezetére irányuló minden olyan megnyilvánulása, amely más biológiai organizmusokra nem jellemző, kulturálisnak minősül. Ennek értelmében az életmód, a viselkedés, a technika, a vallás, a politika, a tudományok és a művészetek mind a kultúra fogalomkörbe tartoznak - mégpedig egymással organikusan szabályozott egységet alkotva. A szűkebb kultúrameghatározás nemcsak abban különbözik ettől, hogy nem tartalmazza a technika dimenzióját, sem a tudományok, sem a politika világát, hanem abban is, hogy nem tulajdonít neki egyéni életvitelt és közösségi együttélést szabályozó szerepet. E szűkebb értelmű kultúrafelfogás szerint a fizikai és biológiai szükségletek kielégítői a civilizáció részei, míg a kultúra csupán az egyén lelki szükségleteiről gondoskodik. A tágabb és szűkebb kultúrafogalom különbsége történeti folyamat terméke. Míg az ősi, a „primitív” közösségek életmódja egybefogta a praxis és a kultusz, a hit és a tudás, a morál és a hatalom szféráit, a civilizációk fejlődése során mindezek önálló képződményekké formálódtak. A kezdetben szoros rendet alkotó emberi jelenségek végletes izolációja a legújabb korban ment végbe: a tudományok és a művészetek emancipálódásával kezdődött, s ma a „technológiai univerzum” (Agazzi), a monetáris hatalmi struktúra és a politikai szféra radikális elkülönülésénél tart. A történeti folyamatnak ebben a szakaszában vetődik fel megkerülhetetlenül a kérdés: a kultúrafogalom tartalmának zsugorodása megállíthatatlan tendencia-e, vagy van-e esély annak tágabb értelmét rehabilitálni. Jómagam erre az esélyre szavazok, s rögtön igyekszem is indokolni választásomat.
A tágabb értelmű kultúrafogalom használatát elsősorban témánk indokolja. Az a kontextus, amely Európa és a kultúra eszméinek egymásra vonatkoztatott jelentését meghatározza, egyértelműen megjelöli a róluk folytatható diskurzus mindenkori tartalmát. Azok a szövegek ugyanis, amelyek Erasmus, Saint Pierre abbé, Immanuel Kant béke-tervezeteitől Montesquieu, Novalis, Saint-Simon, Victor Hugo egyensúlyelméleteiig, majd Schumann európai egység-ideájáig a mai uniókoncepció eszmetörténeti dokumentumaiként értelmezhetők, félreérthetetlenné teszik, hogy itt nem valamiféle gazdasági, jogi, katonai, közigazgatási stb. racionalitás rendelte maga mellé a „lelki szükségletekre” is figyelő kultúrát, hanem ellenkezőleg: ha úgy tetszik, az együttműködéshez utat törő politikai akarat a primitív-organikus kultúraeszme méhében fogant meg. Senkit ne tévesszen meg, hogy az európai egység politikatörténete nem ezt látszik bizonyítani. Való igaz: elsőként a Szén- ésAcélközösség született meg, s ebből előbb csak a Közös Piac, majd az Euroatom nőtt ki, s viszonylag későn, csak a 20. század végén érlelődött meg a Kulturális és a Szociális Charta gondolata. Ám aki az egészet megálmodta, Robert Schumann így fejezete be Európáért című röpiratának előszavát: „... a legfontosabb, hogy az intézményeken túl, összhangban a népekben mélyen élő törekvéssel, az európai gondolat, a közösségi szolidaritás szelleme gyökeret eresztett.
Európának ez az eszméje mindenki számára nyilvánvalóvá teszi majd kultúránk közös alapjait, és fokozatosan ahhoz hasonló köteléket hoz létre, amelyekből nemrégiben az egyes nemzetek kikovácsolódtak. Ez a gondolat lesz majd az az erő, amely előtt leomlik minden akadály.” A röpirat második fejezete pedig ezt a címet viseli: „Mielőtt Európa katonai szövetséggé vagy gazdasági egységgé válna, a legnemesebb értelemben vett kulturális közösséggé kell lennie.”
Nos, ha komolyan vesszük, hogy „kultúránk közös alapjai” nem egyszerűen a kikapcsolódáshoz segítő szellemi értékeket, felüdülést okozó lelki táplálékot, hanem köteléket jelentenek, méghozzá olyan köteléket, amelyeknek meghatározó szerepük volt „az egyes nemzetek kikovácsolódásában”, akkor közelebb jutunk a nemzeti kultúra és az Európai Unió egymásrautaltságának megértéséhez. Robert Schumann fogalmazása tudniillik arra figyelmeztet, hogy maga a nemzetté válás folyamata is közös európai minták szerint zajlott, azaz Európa kulturális egyéniségét nem megannyi szubkultúra konglomerátuma adja, hanem egy eredendő egységben elrendeződő, majd abban kifejlődött nemzeti sokféleség. (Most csak zárójelben utalok arra, hogy a „kultúránk közös alapjait” kifejező kereszténységre történő utalásnak az uniós alkotmányban alapvető jelentősége lett volna éppen Robert Schumann röpirata fentebb idézett második fejezetének szellemében!)
Lássuk hát, milyen bizonyítvány állítható ki kultúránkról, ha hatásfokát a nemzeti közösséget összetartó erején mérjük! Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy a kulturális intézményrendszer megítélésének nem lehet más mércéje. Arról beszélek, hogy eme intézményrendszer dinamikus működése csupán szükséges, de nem elégséges feltétele egy társadalom kulturálisan egészséges állapotának. A modern-posztmodern államgépezetek képesek úgy is „csúcsra járatni” a kulturális infrastruktúra - konferencia központok, színházak, hangversenytermek, filmgyártás, múzeumok, kiállító termek, stb. ... - működését, hogy közben az azokat „kihordó” társadalom a szétesés felé halad.

Nézzük hát: az úgynevezett fejlett társadalmak legáltalánosabb, s egyben legsúlyosabb dezintegrációs tünetei nálunk milyen súllyal vannak jelen! A szociális olló szétfeszülésére, a komparatív szűkösség jelenségére és a demográfiai problémára gondolok.
A szociális feszültségek nálunk ma túlnőttek azon a mértéken, amely pusztán társadalmon belüli gazdagság és szegénység ellentéteként értelmezhető. A társadalom tagolódása egy globalizációs folyamatba illeszkedik: kialakulóban van a multinacionális vállalatok helyi menedzsmentjéből formálódó elit, egyre növekvő létszámú a munkaerőpiacról kiszoruló, létminimum alatt élők tömege, s a két kaszt között képződik az a széles réteg, amelyet akár középosztálynak is nevezhetnénk, ha képes lenne tartósan berendezkedni egy optimális létfeltételeket biztosító életmódra. Ám ezt a réteget éppen az állandó bizonytalanság jellemzi. A folytonos önkizsákmányoló küzdelem azért, hogy le ne csússzon a szegénység világába. A KSH adataira támaszkodó becslés szerint a mai magyar lakosság 5-6%-át kitevő gazdasági elit a materiális javak mintegy egyharmadát birtokolja, míg a népesség harmada a javak 5-6%-án kénytelen osztozni. E jövedelemstruktúra körvonalai már a Kádár-korszak utolsó évtizedében kirajzolódtak, s a rendszerváltozás folyamatának másfél évtizede alatt vált nyilvánvalóvá, hogy az erre épülő magyar társadalomszerkezet nem a szociális piacgazdaság nyugat-európai modelljét, hanem a neoliberális gazdaságpolitika áldozataként ismert dél-amerikai mintát követi.
A komparatív szűkösség fogalma a szűkösségszociológia kimunkálójától, a magyar származású berlini szociológus professzortól, Balla Bálinttól származik. Azt jelenti, hogy az ember materiális szükségleteinek kielégítését akadályozó - különböző: gazdasági, természeti, politikai stb. okokra visszavezethető - „hiány-érzetek” között a modern társadalmakban különös szerepe van annak a fajta szűkösségélménynek, amelyet a fejlettebb-gazdagabb másokkal való összehasonlítás okoz. Míg a konszolidált társadalmakban ez az élmény az egyén erőfeszítéseinek értelemadó ösztönzője lehet, a stagnáló, vagy szervetlenül fejlődő közösségekben destruktív erővé válik.
Balla Bálint arra hívja fel a figyelmünket, hogy az Európai Unió ebben a tekintetben igen veszélyes vállalkozás, hiszen „az egységesítés folyamata a materiális expanzió dimenziójára összpontosul, és emiatt (...) csekély sikerrel kecsegtet, mert anyagi tekintetben a komparatív szűkösség nehezen küszöbölhető ki, és így e téren az európai integráció eredményessége nem jár messze a nagy erőfeszítésekkel való egy helyben topogástól.”
Az ország szociális térképe és a felerősödő komparatív szűkösségélményben kifejeződő pszichikai állapota szoros, bár igen bonyolult összefüggést mutat a demográfiai problémával.
A magyar demográfiai változások történetében is működnek a modernizációt általánosságban jellemző törvényszerűségek, még ha hatásuk látszólag csak korlátozottan, a gazdasági-társadalmi konszolidáció időszakaiban, s csak egyes térségekben, illetőleg egyes társadalmi rétegekben bontakozik is ki. Ilyen konszolidációs jelenség volt a két világháború közötti paraszti polgárosodás „egykéző” gyakorlata, és ilyen a hatvanas évekkel kezdődő „piaci szocializmus” miniatürizálódó család-modellje. Mindkét jelenség a „nyugati” életformaminták és értékeszmények mágneses terében tűnik fel, azaz mindkettőre jellemző az utódok számát saját boldogulása érdekében korlátozó, „értékválasztó” (= értéktévesztő!) individuum tudatossága.
A magyarországi modernizáció szervetlenségét, kórosságát mi sem bizonyítja jobban, mint hogy idő- és térbeli korlátozottsága ellenére is drasztikusabban avatkozott be a népesedési folyamatokba, mint a két világháború és az 1956-os tragédia együttesen. Míg a két világháború - a trianoni Magyarországra vetített - mintegy másfél milliós emberveszteségét a természetes népszaporulat pótolni tudta, a kádári konszolidáció kezdeteitől a magyarországi népesedés drámai fordulatát regisztrálhatjuk: előbb a népszaporulat rohamos csökkenése, majd - a nyolcvanas évektől - a népesség abszolút számának fogyása, napjainkban pedig a fogyás ütemének felgyorsulása jelzi a magyar társadalom mikrostruktúráinak megroppanását. (A népességfogyás arányai még inkább feltűnőek, ha figyelembe vesszük, hogy a legszegényebb rétegek dinamikusan szaporodnak. Magyarországra is érvényes, amit a közgazdász-történész a következőképpen jellemez: a gazdagok, még inkább a magasan képzettek természetes szaporulata negatív, a leszakadt rétegekben viszont - annak ellenére, hogy az ország össznépessége csökken - gyors a népesség növekedése. Vagyis mind az emberiség egészére, mind a fejlett országok lakosságára az jellemző, hogy ott nincs népszaporulat, ahol a felnevelés feltételei jók, és ott van nagyon magas, ahol ezek rosszak. Ezen belül különösen nagy a természetes népszaporulat ott, ahol az utódok társadalmi felemelkedése szinte reménytelen.)
A hanyatlást jelző népesedési mutatók mögött a család intézményének súlyos válsága tapintható ki. Több mint két évtizede csökken a házasságkötések száma, emelkedik a házasságon kívüli születések aránya, kitolódik a házasságkötések életkori időpontja és zsugorodnak a családi háztartások. Mindezek a gyermekvállalási kedv gyengülését okozzák. Mennyiben kulturális jelenség ez? Válaszként hadd hivatkozzam ezúttal is T. S. Eliotra, aki szerint: „A kultúra továbbadásának elsődleges csatornája a család. (...) A családról szólva, jómagam arra a kötelékre gondolok, mely hosszabb időt fog át: kegyeletet a holtak iránt, bármily ismeretlenek, és gondoskodást a meg nem születettek iránt, bármily távoliak. Amíg ez a múltat és jövőt illető hódolat nem válik gyakorlattá az otthonokban, addig nem lesz több verbális konvenciónál a közösségben sem.”
A kultúrafogalom szűkebb értelmezése alapján felvetődhet a kérdés: mi köze van a gazdasági, a szociális és demográfiai jelenségek világában tetten érhető dezintegrációs tüneteknek a nemzeti kultúrához. Nem kívánom elhárítani e kérdést arra hivatkozva, hogy a felidézett jelenségek a tágabb kultúrafogalom körébe tartoznak. Azt állítom, hogy ahol az embert szociális közérzete olyan ma­ gatartásminták, viselkedésstratégiák követésére készteti, amelyek nem korlátozódnak az anyagi javakhoz fűződő viszonyának korrekciójára, hanem életmódja egészének radikális átformálásában, s ezen belül közösségi kötelékeinek eloldásában, fajfenntartó ösztönének elfojtásában is megnyilvánulnak, ott - a szó legszűkebb értelmében is - kulturális problémáról van szó.
A nemzeti kultúráknak közösségteremtő, közösségmegtartó - Schumann szavával „kötelék” - funkcióját véve figyelembe, megállapíthatjuk tehát, hogy gyorsuló ütemben haladunk előre a posztmodern társadalmakat jellemző dezintegráció lejtőjén. És mit várhatunk az uniótól? Nagyon is elképzelhető, hogy az eurobürokraták hajlamosak lesznek szövetségi szintre emelni a kultúrpolitikák nemzetállami technikáit, s tartózkodni fognak a két struktúra (kultúra és politika) konvencionális viszonyának megbolygatásától. Márpedig az az új államszerkezet, amelynek alkalmazottjaiként majd tevékenykednek, éppen annak a társadalmi katasztrófának (szocietális csődhelyzetnek) az elkerülése céljából jött létre, amelyhez a nemzetállami intézményrendszerek csak asszisztálni tudtak. Ha tehát a kultúra képviselőinek - természetes érdekvédelmi fellépésükön túl - lesz valami hivatásszerű feladata, az elsősorban a társadalmi integrációban a kultúrára háruló szerep visszahódítása lesz. S miután a történelmi szerepvesztés a politika karanténba zárásával együtt ment végbe, a visszahódítás sem történhet meg annak felszabadítása nélkül.
Csak egy elvont kultúraeszme, egy metafizikai kultúrafogalom nézőpontjából tűnhet úgy, hogy a szellemi értékeket őrző és termelő intézményrendszer függetlenedhet a társadalom szociális és mentális állapotától. Ha ez a politika, a gazdaság, a jog védőhálója alatt mégis megtörténik, az emberi szellem produktumai nélkülözni fogják azt a képességet, hogy életmódot meghatározó és a létezésnek értelmet adó kultúrává integrálódjanak.
Ezért az előttünk álló esztendők igazi tétje nem az, hogy sikerül-e politikai eszközökkel megmenteni a nemzetállamok kulturális intézményrendszerét, hanem az, hogy az egymással erőteljesebb kölcsönhatásba kerülő nemzeti kultúrák képesek lesznek-e a közügyek fölötti ellenőrző szerepében megerősíteni a politikát. Képesek lesznek-e arra, hogy a nemzeteket teremtő kohéziós erejüket és azok együttélési szabályait működtető dinamikájukat összegezzék, s ily módon új minőségű közösséget formáljanak. Azaz nem a politika által jobban menedzselt kultúra, hanem a nemzeti kultúrák által áthatottabb politika az Európai Unió legmagasabb rendű célja.



« vissza