Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Feljegyzések József Attiláról és szerelmeiről

A nőkről, akiket a költő szeretett - kevés szót ejtek. Inkább a férfiasságáról, a férfiasság mikéntjéről beszélek és arról a vonulatról, amely a valóságos élet és a szerelem csodái között húzódik, és valamennyiünk életében létezik vagy létezett. Ez a vonulat a prózai valóság és a szerelem között József Attila életében szakadék lett, áthidalhatatlan és tragikus.
Valamennyien eredendően hurcolunk magunkban betegségcsírákat.
Életvitelünk meghatározza, hogy az évtizedek hosszú sorozatában mi történik a betegségcsírákkal. Életre kelnek? Eluralnak bennünket? Vagy maradnak a mélyben potenciális adottságokként, mintha nem is lennének?
József Attila pszichopata alkatot hozott magával, ez az alkat az önirányítás készségének nehézségeivel jár, a társadalmi beilleszkedést és a terhelhetőséget nehezíti. József Attila esetében is így volt ez, ugyanakkor értelme kiváló és működőképes, alkalmas a szabad döntésre, már amennyire létezésünkben szabadon dönthet bárki emberfia.
Egyfelől öröklött alkata, másfelől szabad döntései miatt betegségcsírái életre keltek, és tragédiába sodorták. Előrebocsátom és kiemelem azt, hogy a rendszeres önfenntartómunka végig hiányzott József Attila életéből.


 

Tudatában volt férfiassága elégtelenségének?


 

Egy neves magyar író, aki jól ismerte József Attilát, mondta ezt róla, olvasom Udvardi József kitűnő tanulmányában. Tehát az elégtelen férfiasság. De vajon mi a kitűnő férfiasság ismérve? Amire nem elégtelent, hanem legalábbis jeles vagy jó osztályzatot kaphat a hímnemű ember? A köznapi és a vulgáris gondolkodás erre a kérdésre - gyanítom - rögtön a szexuális potenciál erejét asszociálná és a szaporítószervek anatómiai, fiziológiai jellegzetességeit, más szavakkal a nemzés teremtő erejét, ha patetikusan fejezem ki magam.
Lehetséges ebben a megközelítésben életrevalóság és igazság, de azért magasabbról és szigorúbban kellene ezt a kérdést megnéznünk.
Egyik jeles ismérve a férfiasság mikéntjének: megbízható védelmet nyújtani a gyengébbnek. Ez minden bizonnyal atavisztikus igény a nők részéről a kardfogú tigris idejétől kezdve vagy ennél is ősibb élettani korunkból, még az állati létből. Védelmet nyújtani a családnak és a nagyobb közösségnek, akár a harc eszközével. A hős, a védelmet adó bajnok archetipikus fogalom az emberiség legrégebbi múltjától. Amikor a hős megjelenik bármely mai férfi személyiségében, egyetlen gesztusban, akár csak egy pillanatra is, akkor a nők szeme hirtelen kifényesedik. József Attila talán alkata miatt, de életvitele miatt mindenképp alkalmatlan lehetett a védelem és a biztonság adására. Ő maga volt az, aki életkora alapján férfi és felnőtt, mégis folyamatosan támaszt, védelmet kért, várt, sőt dacosan követelt. Méghozzá fenntartás nélküli támaszt és szeretetet, amit csak kisbaba korában várhat el az ember. Szerelmei írják róla, azonnal kapni akart. Vágó Márta szerint amint neki, a költőnek is hozzá kellett volna járulnia a közös talajhoz, akkor azonnal érdes felületre talált a szerelmes. „Soha asszony bizonytalanabbul nem érezhette magát férfi mellett, mint én” - írja a költő egyik szerelme, Szántó Judit.
Másik jeles ismérve lehet a férfiasságnak: anyagi és erkölcsi támaszt adni annak, akihez a férfi hozzáköti sorsát, és természetesen az utódainak, ha vannak. Az apa, József Áron elmulasztotta megadni a védelmet is, az anyagi és erkölcsi támaszt is feleségének és a gyerekeknek Ezt a hiányt a költő is megszenvedte nagyon. Bár nem emlékezett apjára, mégis tudattalanul e tekintetben úgy tűnik, azonosult vele. Sem magának, sem másnak nem adott támaszt.
Megválaszolhatatlan kérdés: ha lettek volna a költőnek utódai, megtörtént volna a fordulat, az ellenazonosulás a szülővel? Látni erre példát, amikor éppen a keserves gyerekkori tapasztalatok miatt a fiatal szülő tudatosan a jobbnál is jobban gondoskodó szülővé válik.
Nem tudni, mi lett volna... az életet csak egyszer élhetjük le.
Anyagi és erkölcsi támaszt adni kenyérkereső munkavégzés segítségével lehet. Ekkor átélheti az ember, hogy a gyerekkori kiszolgáltatottság megszűnt, bizonyos mértékig magam ura lettem, felnőttem, kiléphetek a másokra szoruló, másokra tapadó kiskorúságból. Ez felszabadító hatású. Csakhogy a költő úgy dönt, nem vállal rendszeres kenyérkereső munkát.


 

Here módra éltem”


 

mondja magáról a Szabad-ötletek jegyzéke 82. passzusában. Ismert mozzanata ez életvitelének. A családja, Hatvany báró és más jóindulatú mecénások juttattak neki pénzt, néha nem is keveset, ahogyan Mórocz Zsolt tárgyszerűen leírja a Hitel 2004/9. számában. Tudott például - ha szerény körülmények között is - a francia tengerparton hónapokig nyaralni. Nyugat nagyvárosaiban úgy élhetett, mint szerényebb jövedelmű ösztöndíjas diák. Az adomány olykor kevés, máskor rendszertelenül érkezik, ilyenkor a költő éhezik, gyomorpanaszai lesznek, amihez hozzájárul az is, hogy gyakran iszik és dohányzik.
Ebben az összevissza helyzetben nem a testi rombolódás lehetősége a valódi veszély. Testi ereje megvan, a szóma ép és többnyire egészséges, de az éhségben a lélek átéli a kivetettséget, a megalázottságot, a bizonytalanságot. A kegyelemkenyérre épülő életvitelnek nincs jövője, előre megjósolható, hogy a személyiségben megreked a „gyenge vagyok, segítsetek” én-érzés.
Megválaszolhatatlan kérdés: mi lett volna, ha a mecénások nem jóságoskodnak a költővel? Ha kamaszkora után az erős és fiatal férfi kénytelen eltartani magát éppúgy, mint sok fiatal ember, és megtanulja a kenyérkereső munkavégzést. Nincs ellenpróba, az életet nem lehet kétszer leélni. Így felelet sincs a kérdésre. Csak annyit gondolhatunk erről, hogy a pénzkereső munka, ha kellemetlen is, a terhelhetőséget növeli, és a pszichopata alkat számára éppen egyik gyógymód lehet a terhelés fokozatos megtanulása és vállalása.
A felnőttség, így a felnőtt férfi további, lélektani szempontból fontos ismérve: az agresszivitás megfelelő kezelése. A kisfiú még üvölt, toporzékol, rugdosódik, földhöz veri magát, duzzog, éhezéssel tüntet, a kislány hasonlóképp, bár szelídebben. A kamasz idétlenkedik, a nyers viselkedésben, durva szavakban éli ki agresszivitását. Akkor érik felnőtté és felnőtt férfivá, amikor képes irányítani és társadalmilag elviselhető formában levezetni agresszivitását. A Wagner-hősről, Siegfriedről írja egyik elemzője, talán C. G. Jung, hogy akkor válik férfivá, amikor az erdei medvét képes megfékezni és legyőzni. Akkor éli át saját erejét. A focilelátók népe többségükben csak biológiailag férfiak, de lélektani értelemben voltaképp egy korábbi fejlődési szakaszra csúsznak vissza, viselkedésük infantilis torzulás, amit ők férfiasnak élnek meg.
A költő életében a saját agresszió kezelése nem sikerült. Többször kést fog másokra, testvérére is, Gyömrői Editre is, az analitikusára.
Többször önmaga ellen fordul, öngyilkosságot kísérel meg kilencévesen, majd tizenhét és tizennyolc évesen. Amikor Szántó Judittal él, két alkalommal gázzal kísérel meg öngyilkosságot. A Siesta szanatóriumban egy alkalommal Flórát fojtogatni kezdi. A férfiasság mivolta több szálon összefügg az önfenntartó munkavégzés készségével, a rendszeres megterhelő munka az agresszió „elégetésére” is alkalmas, különösen ha a fizikumot is igénybe veszi. Az izomszaggató erőpróba, amikor az akaratot és fegyelmet, a pontosságot és a kitartó kellemetlenséget el kell viselni, ez a terhelhetőséget fokozza. Életrevaló tulajdonságokat fejleszt, amelyek legalább annyira nyereségek, mint a pénz, amin kenyér és önállóság vásárolható.
Régi, falusi emberektől hallottam, ha valaki a környezetükben búbánatos lett - depresszió, neurózis és hasonló kifejezéseket nem ismertek, nem használtak, de ha valaki ilyesféle tüneteket mutatott, félni lehetett, hogy fölakasztja magát vagy kútba ugrik - , azt mondták rá fennhangon: Oszt mé nem megy el kapányi?
A kapálás izomszaggató megterhelése elfelejteti az emberrel a szubtilis érzelmi fájdalmakat. Akkor jutott eszembe a régi falusiaknak ez a munkaterápiás javaslata, mikor azt olvastam, hogy József Attilát a Siesta szanatóriumban közel négy hónapon át inzulinnal és nyugtatókkal kezelték, pihentették.
A férfiasság következő ismérve lehet: a potenciális erő a szexualitásban. Kultúránk jellegzetesen ellentmondásos ma és ilyen volt József Attila idején. Egyfelől szégyentelenül halad a pornográfia felé, másfelől képmutatóan prűd. A költőről könyvtárnyi irodalom szól, jó részüket átnézve kiderül, a kutatók előszeretettel és bőven beszélnek érzelmekről, anyahiányról, szerelmi vágyakozásokról, a szeretet és szerelem lelki bonyodalmairól, a kiszolgáltatottságról, a hangulati labilitásról, ugyanakkor viszonylag ritkán esik szó a szexualitásról. A testi szerelemről.
Pedig ennek nagy a fontossága és a súlya a férfiak életében. Ha nő, ha férfi az ember, idegrendszerének nyugalma, kiegyensúlyozott volta, az indulatok kormányozhatósága, a lélek derűje erősen függ attól, hogy vérmérsékletéhez mérten, mennyiségben és minőségben mennyire élheti meg szexualitását. Arról alig tanakodnak a kutatók például, hogy József Attila a rövid, de sűrűn megélt fiúi korában (fiút mondok, nem férfit, hiszen személyiségét tekintve nem érett be férfivé) gyakran lehetett-e kiéhezett állapotban, ami a szexualitást illet. Vagy e téren megnyugtató lehetett körülötte az élet? Együtt élni csak Szántó Judittal élt, akiről viszont azt írja a Szabad-ötletek jegyzékében: „Judit csak technikai koituszra alkalmas” (149). Tudjuk, Nemes Lívia is ír erről, a költő a „tiszta”, szép nőket szerette, azok pedig a harmincas években nem voltak kaphatóak testi kalandokra, nagyon is tartózkodók voltak a szex terén.
Lehetséges, hogy szexuális téren az egyensúly egyáltalán nem volt megfelelő.
Azt is tudjuk, sokan írtak erről, az anyába kapaszkodás minden szerelménél jelen volt. Szegény nők! Nem férfit kaptak, hanem egy neurotikus gyermeket. Ráadásul - ismerem nememnek azt a rokonszenves, de sajnos hamis illúzióját, mely szerint a nők csökönyösen azt hiszik, hogy a szerelemben a férfit meg tudják változtatni.
Alkoholista? Tüdőbeteg? Pszichopata? Munkakerülő? Nem baj! Én rendbe hozom, én meggyógyítom. Ennél már csak az anyai érzést könnyebb kiváltani a legtöbb nőből. Vágó Márta írja: egy kis tejcsarnokban kifizettem pohár tejét (arra sem volt pénze), mint egy kisfiúnak a mamája. Szerelmi-testi közeledéséről mondja: egy „kétségbeesett gyermek magával ragadása”, „egy csecsemő mohósága”. Nemes Lívia mutat rá, hogy a nők megszerették, mint gyermeket, csakhogy a költő megsértődött és csalódott lett, amiért nem úgy szeretik, mint egy férfit. Paradox kapcsolódási mód - mondja erre a csúf szaknyelv. Az Iszonyat című versét szinte mindenki emlegeti, nagyon mélyre, a csecsemőkorra tehető ez az orális frusztráció, ám nem bizonyítja, hogy a költő ezt így, akkor valóban átélte volna. Lehet, hogy visszavetíti csecsemőkorba a későbbi frusztráltságát. Más versekkel is természetesen így lehet ez, nem biztos, hogy megtörtént, átélte akkor a költő, amit megírt, valaminek az „égi mását” írta. A Szabad-ötletek jegyzéke e tekintetben más, az talán valódi nyersanyagot ad szexualitásáról. Azt írja: „mit csináljak, nem merek koitálni” (94), „az első nő nagyon durva volt”, „mi lesz már, mondta a nő - bizony nő volt - és én megijedtem, onanizálni kezdtem, aztán betettem” (95), „semmi örömöm nem volt benne” (96), „sokszor azt mondtam, hogy még szűz vagyok”, „ezt mondtam Deák Olgának is, őt nagyon szerettem, de nem tudtam volna vele úgy sem koitálni”, „mamát szerettem, amikor utcai nőhöz mentem”, „ma már nem félnék egy homoszexuális koitusztól sem per anum - talán nem is olyan vadak a férfiak, mint én képzelem”, „tőlük is félek, nemcsak a nőktől”.
Ezek a még költészetté nem csiszolt, föl nem emelt nyersanyagok csak olyanok, amelyek bármely kamasz fejében előfordulhatnak, kaotikusan felbukkanhatnak, itt van a természetes biológiai késztetés, a vágy és a félelem a koitusztól. Szexualitása a való életben hasonló lehetett kora hímneműinek szexuális életéhez, vagyis: ábrándozás, sóvárgás az úrilányokkal, de szex nélkül, néha egy prostituált, olykor időleges összeköltözés valamelyik érettebb barátnővel. De abban talán mégis más, hogy ami a kortárs férfiaknak elegendő vagy elviselhető volt, az József Attilának kevés lehetett, nem biológiai-testi értelemben, hanem a szerelmi szexualitás komplex voltát tekintve, a „minden együtt” élménye lehetett sovány.

 

Flóra megbetegszik


 

Évtizedek óta figyelem a pszichikum hatalmas erejét, a szómára vagyis a testre gyakorolt hol építő, hol romboló hatását, ahogyan képes az embert betegségbe taszítani! Ma már a pszichoszomatikus betegségekről beszélni közhely, lassan azok az orvosok is tudomásul veszik, akik eddig kizárólag a testi működésekre figyeltek, és a pszichoszomatizmust hóbortos lelkek lila gőzének tekintették.
Flórának, az utolsó nagy szerelemnek betegsége akkor indul, amikor a költő unszolására mégis igent mond, méltányolja József Attila sürgető könyörgését, és eldönti, hogy hozzá fog menni feleségül.
„Nélkülem összetörne az élete” mondja Flóra, és ekkor fiatal, egészséges szervezete hirtelen, váratlanul, ám súlyosan megbetegszik.
Szív- és tüdőgyulladás, négy hét kórházi ápolás. Mi történt itt?
Flóra okos és érzékeny, tudja, nem férfivel készül házasságra lépni, hanem egy pszichopata és rossz modorú kisfiúval, akitől ő és majdani utódai el nem várhatják sem a védelmet, sem az erkölcsi-anyagi támaszt, de még talán az agresszió iskolázott kezelését sem. Talán villámgyorsan tudata alá szorítja ezt a kegyetlen felismerést, ezt a kellemetlen tudást. Hanem a test, amely nyugodtan azonosítható a tudattalannal, és nagyon sokat tud - tehát a test felbolydul.
Tiltakozik. Véd. Betegségbe menekíti a sorsát éppen elrontani akaró fiatal nőt.
Sok pszichopatára jellemző, talán mindegyikre, hogy csakis ő lehet beteg, ő panaszkodhat sokat, segítséget várhat, fejgörcsei lehetnek és egyéb nyavalyái, de ha másnak, akár a szeretett személynek baja lett, azt nem méltányolja. Olykor figyelembe se veszi, máskor dühíti.
Mintha azt kérdezné, szavak nélkül: hogy merészel más is beteg, gyenge, ellátásra szoruló lenni? Hiszen itt vagyok én, én, én, csakis velem törődjetek. Flórára a költő mintha megharagudna, lehangolt, agresszív lesz, panaszkodik, torokszorítása van, és hirtelen fejgörcse, szúr a szíve, mintha irigyelné szerelmétől a betegséget.
Még csak annyi támaszt sem nyújt, hogy felutazzon Mátraházára, ahol a kórházi kezelést követően Flóra lábadozik. Többféle időpontot megjelöl a költő, mégsem megy szerelmét meglátogatni. Tavasszal hangzott el Flóra igenje és gyors megbetegedése, egy hónap kórház, és van körülbelül egy hét, ez után megy majd a Mátrába, e hét alatt csupán egyszer találkoznak. Mintha menekülnének egymás elől.
József Attilára jellemző, hogy legmélyebb depresszív állapotában is megőrzi értelmét. Ha voltak is olykor nem tárgyilagos ítéletei - és kinek nem voltak - , pontosan tudnia kellett: alkalmatlan a házasságra, alkalmatlan a védelmet, a támaszt, a biztonságot adó feladat ellátására, Flóra igenje után bizonyára kényszerült markánsan tudomásul venni férfiassága elégtelenségét. Ez halálos rémületet kelthetett benne. Rémületes, hogy a házassághoz elvárható reális életvitel és a Flóra-szerelem csodája között a szakadék áthághatatlan.
Ezen a nyáron, 1937-ben vagyunk, a mátrai regenerálódás után Flóra Tihanyba utazik nyaralni a szülőkkel. Elutazása után két napra a költő zavarosan viselkedik. Azt írja erről később Flórának: „...
nagyon rosszul voltam. Nagyon fájt a szívem (...) arra gondoltam, hogy magáról le kell mondanom” - és ekkor, erre a gondolatra csodálatos módon „...elmúlt a fájdalom”. Mintha a költő teste, amit ismét azonosítok a tudatalattival, azt mondaná: látod, azonnal itt az enyhület, ha lemondasz a felnőtt férfiasságról és megmaradsz kisfiúnak, ha nem kell megváltoztatni az eddigi életvezetésed. A test fájdalma tehát szinte megszűnt, és utána azt írja a költő „...teljesen zavaros, pszichotikus állapotba kerültem”. Érthető a fájdalmas csapdahelyzet, hiszen ha megmarad a kisfiúságban, a férfiúi elégtelenségben, akkor nem veheti feleségül és elveszíti Flórát.
Lehetséges, hogy ez a gyötrő csapdahelyzet volt Attila növekedésének nagy és utolsó lehetősége. Talán ez a növekedés szenvedése sorsában.
Amelyet ha jól megszenved és kibír, ha - Flórával vagy nélküle - jól dolgoz fel, megérti szenvedése értelmét - akkor talán elhárulhatnak a felnőtté válás szellemi-lelki akadályai, amik, mint a farönkök a folyóban, összetorlódtak. Szétszedésük kínos, nehéz, fájdalmas, hosszadalmas munkát igényel, de aztán a víz továbbáramlik, illetve a fejlődés akadályai elhárulnak. Sajnos itt nem ez történt. A költő nem bírta ki a növekedés szenvedését. A szakadék a reális élet és a szerelem csodái között áthidalhatatlan maradt.

 

Szenvedés és bűntudat

 
 

Gyötrődött a bűnösség érzésétől, de a bűntudata csak a legjobban szeretett nővel, Pőcze Borbálával, az anyával kapcsolatban tudatosult. A többi szerelménél, akik kivétel nélkül elsősorban anyapótló emberek voltak számára, nemigen érzi mulasztásainak vétkét.
(Legalábbis én nem találkoztam ezzel a mozzanattal.) Nem nagyon fogta fel, hogy gyerekes türelmetlensége, elégedetlensége, várakozásra, késleltetésre képtelen természete, depresszív hangulatai, a kapni, kapni, kapni akarása mekkora terhet rakott szerelmesei vállára, nem beszélve az olykor paranoid felfuvalkodottságáról, narcisztikus öncsodálatáról, amit ugyancsak nehéz lehetett elviselni. Az sem keltett benne bűntudatot, a tudat szintjén legalábbis nem, hogy szerelmeinek nem adta meg azt, amit atavisztikusan és archetipikus módon minden nő várna a férfitől: a védelmet és a támasz biztonságát. Tudatosan nem, de lehet, hogy tudattalanul érezte a roppant mulasztás bűnét, amit szerelmeivel szemben elkövetett.
Az anya miatt érzett bűntudat leglátványosabban a nagy veréshez kötődik, amikor Pőcze Borbála oly kegyetlenül ütlegeli sodrófával az erős kamaszt, hogy a fiú válla kificamodik, de az némán tűr, mígnem az anya ájultan esik össze. Ha nem ájul el, ki tudja, talán agyonveri gyermekét. Az orvos helyre teszi a fiú vállát, nyugtató injekciót ad az asszonynak, és Attila ekkor tudja meg, hogy az anya halálosan beteg. Összekapcsolódott ez a két rémség, a verés és a közeli halál.
Az mondja erről a Szabad-ötletek jegyzékében: „a verésig minden rendben volt / aztán lett beteg az anyám” (111). Dehogyis volt rendben! Jól tudjuk, mennyire ellentmondásos ez az anya - fiú kapcsolat kezdetektől fogva, és mennyi keserűséggel és sóvárgással teli.
A szenvedésnek létezik egyetemes, szakrális jelentése. „Ha neurotikus korunkban van valami, amiért igazán érdemes élni, akkor éppen ez, a személyben elfojtott, megbúvó szakrális mag feltárása, kiszabadítása a rázuhant diabolikus erők alól. A belső éjszaka elűzése csak a bűnösség beismerése, a bűnbánat erejével lehetséges” - írja Török Endre, „A lélek szenvedése hozza felszínre az elkövetést, a bűn titkát, amely eltakarja az ember elöl, hogy Isten gyermeke. De a szenvedés téves irányba is vezethet. Önkínzássá válhat, leterítheti az egyént, a betegségig fokozhatja benne az önvádat, nem bocsát meg magának” - mert nem elég erős a hite az égiek megbocsátásában. De a bűn, a bűnbánat, a megbocsátás, a szakrális mag feltárása már nem a szerelem, hanem istenkereső transzcendens témák.



« vissza