Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Eutanázia 1. rész

 

Kívánatra ölés

 

Az élet végén hasonló státus- és személyiségi jogi kérdések merülnek fel, mint az élet kezdetén: jogképesség kérdése, önrendelkezési jog és életjog ütközése, az állam és az orvosi hivatás jogai-kötelezettségei.
Az abortuszkérdéshez viszonyítva, számos rokon vonás fedezhető fel: - A tradicionalista-konzervatív nézetek élesen szembeszállnak a liberális-materialista nézetekkel. E nézetek ütközésénél is alapvető civilizációs-világnézeti ütközéseknek lehetünk tanúi.
- Ezen kérdéskör is komplex; megtalálhatók benne az orvosi-erkölcsi-filozófiai-jogi kérdések (polgári jogi, alkotmányjogi, büntetőjogi).
- E területen is felmerül az önrendelkezési jog és életjog ütközése, a jogképesség kérdése, az orvosi hivatás etikai-jogi dilemmái, az állami jogosultságok és kötelezettségek köre.
- Itt is jellemző a fogalmi zűrzavar; az általában használt fogalmakat irányzatonként-szerzőnként másként határozzák meg; ezért az ellentétek sokszor fogalomhasználati ellentétekből adódnak.
- E területen is az emberi élet, az emberi lét és minőség alapkérdései merülnek fel.
Ugyanakkor az eutanáziakérdésnek, az élet végén felmerülő státus- és személyiségi jogi problémának számos, az abortuszkérdéstől eltérő, speciális jellemzője van.
- Az abortuszkérdésben a világ jelentős részén engedékeny, liberális a szabályozás (vagyis áttörték az évezredes tiltó-korlátozó normákat), addig az eutanáziakérdésben két ország kivételével (Hollandia, Belgium) teljes a tiltás-korlátozás, az évezredes szokások és szabályok melletti kitartás.
- Ezért az eutanáziakérdésnek jelenleg sokkal kisebb a gyakorlati jelentősége, hatása; míg az elvi és törvényhozási vitákban a liberális eszmerendszer képviselői a korlátok-tiltások leépítését akarják elérni, addig a tradicionalista-konzervatív nézeteket vallók védik a fennálló állapotokat.
Magam e kérdéssel 1981-ben,(1) és kandidátusi értekezésemben (1986)(2) foglalkoztam először. Akkori nézeteimet úgy hiszem ma is vállalhatom, néhány kezdeti állapotban lévő javaslatomat a gyakorlat elfogadta (pl. a kezelés visszautasításának lehetősége).
Húsz év alatt azonban megváltozott a kérdés hazai és nemzetközi környezete, felfogása, új jelenségekkel kell szembenézni. Így indokolt a problémakör újratárgyalása, új megközelítésben.
A változások közül csak néhányat említek meg: - Az 1972. II. Eütv. kategorikusan elutasító volt e problémakörrel szemben, s ebből adódóan számos gyakorlati nehézségre meg sem kísérelt választ adni, míg a hatályos Eütv. alaposabban foglalkozik e kérdéssel - igaz, ezzel a gyakorlati problémák nem szűntek meg. Ezért is kellett az Alkotmánybíróságnak határozatot hozni ez ügyben.
- Húsz évvel ezelőtt a jogállamok jogalkotása és jogszolgáltatása abszolút elutasító volt, mára két ország engedékeny lett, több nemzetközi szervezet állást foglalt (EU, WHO stb.).
- A halál körüli orvosi-pszichológiai kutatások meglepő, teljesen új eredményeket értek el, amely gyakorlatilag új tudományterületek (thanatologia, palliativ medicina stb.) megjelenését eredményezték.
- A modern egészségügyben nagyot fejlődtek az életmentő-életmeghosszabbító eljárások, a halottak szerveinek és szöveteinek átültetése tömegessé vált, mindez új gyakorlati kérdéseket vet fel a haldoklás folyamatában, a halálnál.

 

A halál élménye és problémája néhány kultúrkörben


 

Az ember haldoklása, halála, a halottkultusz minden kultúrában szokásokkal, jogi előírásokkal körülvett, kiemelt fontosságú esemény.
Lehetetlenség e helyen a témakörhöz kapcsolódó, évezredes és napjainkig aktuális művészeti, tudományos hagyományokat, emlékeket, adatokat még csak vázlatszerűen is érinteni.
Egyénileg a halál - többek között - azért kiemelten fontos probléma, mert az egyén kapcsolata megszűnik az őt körülvevő materiális világgal, olyan folyamaton átmenve, melyekről még senki nem tud beszélni. (Az ún. „halálközeli élmények”[3] esetében nem a „halálról” számolnak be a folyamatot átélt egyének, hanem a halált megelőző állapotról - mivel életben maradtak.) A tudományban elfogadott nézet szerint (Baumann, van Baanen, Haussamen, Freud) az „emberi öntudat számára a saját halála - legalábbis az exitus pillanatáig - megtapasztalhatatlan állapot, empirikus tabu. Másként fogalmazva; olyan elkerülhetetlen személyes esemény, amely életünk során mindvégig kívül reked önreflexiónk körén”.(4) A környezet, az embert körülvevő közösségek szempontjából szintén általában megrázó esemény a halál, mert az emberi közösség materiálisan végérvényesen elveszti egy tagját. A halál társadalmi-jogi következménye többek között a jogutódlás.
A halál eseménye különösen a modern, materialista világkép és ember számára jelent megrázó élményt, szinte megoldhatatlan problémát.
Az istenhiten, tradíciókon alapuló minden eddigi emberi társadalom nagyon gazdag szokásrenddel vette körül a haldoklás, a halál és a temetés folyamatát, és minden vallási kultúrában szilárdan él a hit, hogy a halott élete valamilyen formában folytatódik, a halottal a kapcsolat nem szakad meg véglegesen (túlvilági élet, feltámadás, újjászületés).
A magyar hagyományvilágban a születés, a házasság és a halál volt az élet három sarokpontja, melyeket rendkívül gazdag hagyományrendszer vett körül. A jogi népszokásokban a „halott joga” volt a gyász, a ravatalozás, a búcsúztatás, a temetés és a halotti tor.(5) Hasonlóan gazdag hagyomány és szokásrendszer veszi körül például a zsidó és cigány társadalomban a halál folyamatot.(6)
A kereszténység szerint Isten élet és halál ura, az ember nem határozhatja meg az élet kezdetét és végét. A bűnbeesés után (Ter. 3) a halálbüntetés, annak kifejezése, hogy az ember nem Isten, hanem teremtmény és ezért véges. Az Újszövetségben a halál és a bűn összefüggésben van, Szent Pál szerint „a halál a bűn zsoldja”. Ebből Jézus vezeti ki az embert a keresztény felfogás szerint, mert aki hisz benne és a szeretet törvénye szerint él, megszabadul a halál hatalmától, s hasonlóan hozzá, feltámad. (Róm. 6, 4- 11). A feltámadás nem érzékelhető materiális úton, mert „érzéki testet vetnek el, és szellemi test támad fel” (1. Kor. 15.44).(7)
Mindebből következik, hogy a hívő embernek, a tradicionalista közösségeknek megoldható-elfogadható természetes esemény a halál, melyet a szokás és hitrendszer segítségével kezel.
Nem ez a helyzet a nem hívő embernél, a materialista közösségeknél.
Itt az egyéni emberi élet a halállal végérvényesen megszűnik, s a materiális életben kell elérni minden „jót”, mert a halál ezzel szemben „rossz”. E szemléletben a halál körüli szokásrendszer végletesen leegyszerűsödik egy „búcsúztatássá”, a holttest többé-kevésbé „dologgá” válik.
A modern materiális világban új tudomány alakult ki a halállal kapcsolatos jelenségek vizsgálatára (thanatologia). A tudomány elismert képviselői szerint napjainkban a „halál eldurvulási folyamata” zajlik le. Ennek lényege, hogy míg a korábbi kultúrák befogadták, integrálták a halált intézményeiken keresztül, a modern kor „száműzni”, „kizárni” igyekszik. Napjainkban a halál „demetafizikálódott”, s ennek egyik formája, hogy a „ratio” felől közelítenek hozzá. Az emberek jelentős része „kórházüzemben” hal meg - ez kettős célt szolgál; egyrészt a környezet mentesül a haldoklással kapcsolatos feladatoktól, másrészt a haldokló olyan környezetbe kerül, ahol egy technicizált mechanizmus alárendeltje. E környezetben az ember nem „meghal”, hanem „meghalasztódik”, mert a halál időpontja is befolyásolható, vagy „kezelési dühvel” (M. Mischke) kitolható vagy közelebb hozható (kezelésmegvonás vagy eutanázia).(8)
A materiális szemléletben az ember az „élet ura”, ebből következik az élet feletti rendelkezés joga, amelybe beleértődik az is, hogy az ember befolyásolhatja az élet kezdetét (abortusz, művi megtermékenyítés), s a halál időpontját és formáját (eutanázia).
Így elmondhatjuk, hogy az eutanáziakérdés a modern, materialista világ terméke és problémája.

 

Az eutanázia fogalma és formái


 

Az eutanázia fogalmának nincs általánosan elfogadott jelentése, tartalma; szervezetenként, szerzőnként eltérő tartalommal, fogalommeghatározással használják. Ezen érzékelhető fogalmi zűrzavar az egyik oka a legalizálás kérdésében kialakuló sokféle nézetnek; mivel az egyes szerzők mást és mást értenek eutanázia alatt, ebből fakadóan eltér véleményük az intézmény elfogadottsága tekintetében is.(9)
A zűrzavarra jellemző, hogy a köznyelv, a publicisztika „eutanázia” szóval fog át olyan esetköröket, amelyek egyértelműen „emberölésnek” tekinthetők, mert hiányzik belőlük az eutanázia fogalom egy vagy több lényegi eleme. (Ilyennek tekinthetjük pl. hazánkban a „Binder Gyöngyi” vagy a „Sötét Angyal” ügyet, ahol a joggyakorlat s az elmélet „emberölésnek” minősítette a történteket, mivel nem orvos követte el a cselekményt, illetve az áldozatok részéről nem volt kívánság a halálra; mégis a publicisztika, a köznyelv „eutanáziaügyek” címen tárgyalta a történteket.) Az önkéntes eutanázia fogalomköre többé-kevésbé a következő elemeket fogja át: - eutanáziára az orvos- beteg kapcsolatban kerülhet sor; - eutanázia esetén az orvos szándékos magatartásával a természetesnél vagy a lehetségesnél előbbre hozza a beteg halálát; - a beteg gyógyíthatatlan állapotban van, szenved, s kifejezi akaratát a halálra; - így az eutanáziára a beteg érdekében, annak kívánságára kerül sor, önrendelkezési joga alapján.
A szó görög eredetű: „jó” (vagy „szép”) halált jelent; tartalmában könnyű, szelíd halált, mentesen fájdalmaktól, lelki gyötrelmektől, s az elhagyatottság érzésétől. Az ókori görög szerzők nem használják az orvos- beteg kapcsolatban a kifejezést, értelme Senecánál bukkan fel; „Aki már nem képes jól élni, tudjon legalább jól meghalni”.(10) A Hippokratészi Orvosi Eskü - a szót nem használva - elutasítja a beteg halálának gyorsítását („Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kéri, és erre vonatkozólag még tanácsot sem adok.”[11]). A középkori teológiában ismeretlen volt a fogalom, a 19. század végén, a 20. század első felében a német tudományban bukkan fel ismét, majd kap alkalmazást a tragikus hitleri eutanáziaprogramban (lásd később). A szó a német terminológiában ezzel annyira diszkreditálódott, hogy inkább a „sterbehilfe” (halálba segítés) fogalmat használják. Angolszász területen előfordul a „mercy killing” (kegyes halál, kegyelemből ölés) kifejezés.
A számomra legelfogadhatóbb, legvilágosabb, nagyjából egybehangzó meghatározások a következők:

1. „Eutanázia a beteg életének szándékos kioltása, akár a beteg saját kérésére, akár a közvetlen hozzátartozók kérésére, etikátlan (Eutanázia Deklaráció Madrid 1987. W. M. A.).(12)
2. „Eutanázia az orvosnak foglalkozása körében megvalósított szándékos ténykedése, amely a gyógyíthatatlan szenvedő beteg halálára irányul a beteg kérésére. Az aktív eutanázia esetén tevőleges, passzív eutanázia esetén mulasztással megvalósuló magatartásról van szó. Az eutanáziát végző orvos a halál bekövetkeztének idejét a természetes végnél korábbra helyezi át. Az ember életének kioltását célzó tevékenység, mind az orvosi hivatással, mind az orvosi etikával összeegyeztethetetlen”.(13)
3. „Eutanázián a szó szoros értelmében olyan cselekvést vagy mulasztást értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat. Az eutanázia tehát a szándékban és a használt módszerekben van.”(14)

Közös elem mindhárom meghatározásnál a beteg halálára irányuló szándékos magatartás. Ezt az elemet tekinthetjük a fogalom szempontjából a leglényegesebbnek.
Az eutanázia fogalmán belül különböző formákat különböztetnek meg, szintén nem elfogadott fogalmi jegyek alapján:
Aktív és passzív eutanázia Aktív eutanázia esetén az orvos aktív, szándékos magatartással megöli a beteget. Ezt leginkább halált okozó injekció beadásával érheti el.
Ennek egyik alfajának tekinthető az „asszisztált öngyilkosság” (PAS - a magyar jogi szaknyelvben öngyilkosságban közreműködés), mikor az orvos mérget juttat a betegnek, s azt a beteg saját cselekedetével veszi be.
Passzív eutanázia esetén az orvos szándékosan, saját akaratából elmulaszt egy beavatkozást, mellyel megrövidíti a beteg életét (pl. antibiotikum, lázcsillapító, vérnyomáscsökkentő megvonása, étel-ital megvonás stb.). A passzív eutanáziától határozottan megkülönböztetendő az ellátás visszautasítása, mint betegjog (Eütv. 20- 23. §). Ez a jog megilleti a gyógyíthatatlan haldokló beteget is, meghatározott feltételekkel; itt azonban a természetes folyamatok szabadjára engedéséről van szó. Az orvos saját magatartásával ekkor sem idézheti elő a halált; az alap-egészségügyi szolgáltatásokat ekkor is nyújtani kell. Ebben az esetben az orvos a rendkívüli és aránytalan eszközök és beavatkozások igénybevételéről mondhat le (pl. reanimáció, súlyos műtét, intenzív kezelés stb.). Megjegyzendő, hogy a külföldi szakirodalom ritkán használja a „passzív eutanázia” kifejezést. Az aktív eutanáziának az ellentéte a beteg önrendelkezési jogán alapuló kezelés-visszautasítás. Fontos kiemelni, hogy az nem az „orvos joga”, hanem a betegé.
A két esetkör gyakorlati megkülönböztetése sokszor nehéz (pl. a lélegeztetőgép kikapcsolása aktív magatartás, viszont az orvostudomány a gép alkalmazásának mellőzésével helyezkedik a passzivitás területére). A teológia megfogalmazása szerint „ölni nem szabad, csak halni hagyni... Ahol valaki azért viselkedik passzívan, mert az a benyomása, hogy már nem tehet semmit, nem ő, hanem a betegség a halál oka”.(15)
A modern szakirodalom az aktív eutanáziát a büntetőjog körében tárgyalja, míg az ellátás visszautasítása (passzív eutanázia) a polgári jogban merül fel.

 

Direkt és indirekt eutanázia


 

A direkt eutanázia fogalma lényegében egybeesik az aktív eutanáziával; az orvos ez esetben egyenes szándékkal megöli a beteget. Az indirekt eutanázia azonban lényegesen különbözik a passzív eutanáziától; indirekt eutanáziánál az orvos szándéka a beteg fájdalmainak csillapítása; viszont a legyengült szervezetű betegnél fennáll a hozzászokás a fájdalomcsillapítóhoz, ezért a kívánt hatáshoz növelni kell az adagot. Ez a fájdalomcsillapítás egy orvos által ismeretlen időponton túl, a szándéktól függetlenül a beteg halálát okozhatja.
Ezt a magatartást a jog általánosan elfogadja, nem is tekinti „eutanáziának”, hanem az ún. „palliatív medicina” elfogadott részének.
A német Legfelsőbb Bíróság 1996-os döntése szerint: „az orvosilag indikált, a haldokló kifejezett vagy feltételezhető kívánalmának megfelelő fájdalomcsillapítás akkor sem jogellenes, ha az - elkerülhetetlen, számításba vett, de nem szándékolt következményként - a halál bekövetkeztét siettetheti”.(16)

 

Önkéntes és kényszereutanázia


 

Az önkéntes eutanázia a modern legalizációs törekvések kiindulópontja.
Lényege, hogy az eutanáziát beszámítható tudatú, befolyásmentes akaratelhatározású személynél lehet végrehajtani. A formaságok, az alapelvek, a garanciák betartása e körben alapkövetelmény. Ezen elemek hangsúlyozása a legalizáció hívei részéről azért kiindulópont, hogy élesen elhatárolódjanak a kényszereutanáziától (ld. hitleri eutanáziagyakorlat). Erre általában elmebetegek, fejlődési rendellenességgel született gyermekek esetén kerülhet sor, akiknél nem lehet szó beszámítási képességről, ezért „halálakaratukat” vélelmezik, hasznossági szempontok alapján (ld. „értéktelen élet” fogalma).
A két esetkör megkülönböztetése fontos; megjegyzendő azonban, hogy a gyakorlatban az jelenti a gondot, hogy a haldokló beteg általában nincs beszámítható állapotban. Így az „önkéntes” eutanázián alapuló kezdeményezések a gyakorlatban többször „kényszer” eutanáziaként jelennek meg.

 

Az öngyilkosság és a kívánatra ölés kérdése


 

Az eutanázialegalizációs érvek gyakran hivatkoznak az öngyilkosság modern kori jogi büntetlenségére. Az érvelők szerint a cselekmény büntetlenségével a jog elismeri az egyén jogát, hogy életével önrendelkezési joga alapján rendelkezzen. Ha ez a „jog” megilleti a cselekvőképes, egészséges embert, a halálosan beteg embert is megilleti az eutanázia, a halálba segítés (ld. pl. Daniel Bernard,[17] W. Jeno - H. Küng[18] és Friedrich Nietzsche[19]). Nem lehet e helyen az öngyilkosság morális és jogi kérdéseit még csak vázlatosan sem ismertetni; de az megállapítható, hogy az öngyilkosság nem jog által védett (jogszerű) cselekedet, nem az önrendelkezési jog része. A magyar Btk. Magyarázat szerint „Társadalmunk erkölcsileg elítéli az öngyilkosságot...”, „s a beszámítási képesség hiányában ezért a büntetés a megelőzést és visszatartást nem szolgálná”.(20) Viszont az öngyilkosságban közreműködés önálló bűncselekmény (Btk. 168. §), s a hivatását gyakorló orvos szakmai kötelessége az öngyilkos megmentése - annak akarata ellenére is.
A magyar jog szerint tehát az egyénnek nincs „joga” az öngyilkosságra, mások ebben nem segíthetik. Hasonló állásponton van a német jog,(21) s Európa túlnyomó részén az öngyilkosságban közreműködés bűncselekmény. Ellenkező állásponton van a magyar Alkotmánybíróság - véleményem szerint hibásan - , mikor határozatában kimondja; „A saját haláláról való döntés ugyanis mindenkit megillet, függetlenül attól, hogy egészséges vagy beteg...” Az Alkotmánybíróság szerint ebből következik az öngyilkosság büntetlensége a magyar jogban. A határozat indoklásának hibájára dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva is felhívja a figyelmet.(22) Az eutanázia jogi megítélésének szempontjából az egyik kulcskérdés az öngyilkosság „jogszerűségének” vagy „jogellenességének” megítélése. Ha ugyanis az öngyilkosság jogszerű, akkor a segítségnyújtás emberbaráti, jogos magatartás az öngyilkosnak; pl. méreg rendelkezésre bocsátása haldoklónak, amit ő maga vesz be. A külföldi joggyakorlat határozottan „jogszerűtlennek” ítéli a magatartást (ld. pl. Kevorkian, Diane Pretty-ügy stb.). A magyar orvosi gyakorlat is szakmai kötelességként kezeli az öngyilkos megmentését, akit az elfogadott gyakorlat szerint addig nem engednek el a kórházi osztályról, míg írásban ki nem jelenti, hogy lemond öngyilkossági szándékáról.
A kívánatra ölés fogalma közel áll az aktív eutanázia tényállásához, két különbséggel: a cselekmény elkövetője nemcsak orvos lehet, hanem bárki, s nem tényállási elem a sértettnél fennálló gyógyíthatatlan betegség. A kívánatra ölés 1961-ig önálló bűncselekmény volt hazánkban, s van, ahol ma is az. Németországban például a StBG 216.§-ba (kívánatra ölés) kívánják némelyek belefoglalni az aktív eutanázia büntetlenségét.(23)
Az eutanáziával kapcsolatos kérdések indokoltsága Tény, hogy korunkban az emberi élet végére vonatkozóan több elméleti és gyakorlati probléma keletkezett.
a) A modern orvostudomány, az intenzív beavatkozásokkal komoly eredményeket ért el olyan esetekben, melyek korábban biztos halálhoz vezettek.
Ez a helyzet a következő esetekben állhat elő: - elaggott betegeknél, hirtelen súlyos betegség (pl. agyvérzés) fellépése; - súlyos, közeli halállal fenyegető betegségek (pl. többszörös áttétes rák); - súlyos baleseti sérülések, kómás állapot; - súlyos fogyatékos újszülöttek (pl. nagyagy nélkül született gyermekek).
Ezen esetek jelentős részében az intenzív, néha hosszan tartó orvosi beavatkozások ellenére a betegnek gyakorlatilag nincs esélye a gyógyulásra. E körben lehetséges, hogy a beteg szenved, fájdalmai vannak, vagy a külvilággal, környezetével kapcsolata nincs, viszont a mesterséges életmeghosszabbító eljárások igénybevételével a folyamat meghosszabbítható (reanimáció, gépi lélegeztetés, mesterséges táplálás stb.).
b) Az élet végén, minden korban fennállt a lehetőség, hogy a haldoklás egy hosszadalmas, gyötrelmes folyamat lesz. Korunkban megerősödött az emberi méltósághoz való jog tudata, szoros összefüggésben az önrendelkezés jogának erősödésével. Ezzel párhuzamosan alakult ki az emberhez méltó halál kívánsága, mely azt foglalja magában, hogy az előző pontban bekövetkező állapot esetén az ember önrendelkezési joga alapján elutasíthassa életének fenntartását. A betegjogok korunkbeli megerősödése is indokolja e kérdés létjogosultságát; a beteg már nem passzív alanya az orvosi beavatkozásoknak, hanem a tájékoztatáson alapuló beleegyezés alapján önálló döntési joga van.
A kérdéseket így alapvetően a modern orvostudomány s a modern élet- és jogfelfogás veti fel.
Ennek nyomán az eutanázialegalizációs törekvéseknek öt vezérmotívuma van: - részvét a szenvedő haldokló beteg iránt; - emberhez méltó halál - ez azonban csak akkor lehetséges, ha megrövidítik az életet; - az önrendelkezési jog kiterjed a halál módjára és idejére; - a szabadság eszméje magában foglalja, hogy az ember felett halála időszakában sem gyámkodhat a környezet, a társadalom; - a személyi „státus” megkérdőjelezése. A kómában lévők, agykárosodottak, súlyos elmebetegek nem „személyek”, ezért életjoguk korlátozott.(24) Lényegében ugyanezt az érvet tartja elfogadhatónak Takács Albert is az Alkotmánybírósághoz írt beadványában; „A beteg kifejezett rendelkezésének hiánya esetén is megengedhetőnek tartjuk a passzív eutanáziát, ha a közeli halállal viaskodó betegnek nem tulajdonítható olyan, az emberi méltóság körében értelmezhető érdek, amely életének fenntartása mellett szólna.”(25) (A lényeg: bizonyos esetben a beteg passzív eutanáziával megölhető akaratnyilvánítás nélkül is.) A modern eutanázialegalizációs törekvések két szempontot emelnek ki: az eljárás önkéntességét (bár ezt többen gyengítik a személyi státus megkérdőjelezhetőségével), s azt, hogy a beavatkozásra gyógyíthatatlanul szenvedő, haldokló esetén kerülhet sor.
A legalizációs érveket az alábbiak szerint lehet vitatni: - A részvét a haldokló ember iránt, s az emberhez méltó halál gondolata feltétlenül méltánylandó érvek. A megoldás, a segítés módja azonban nem a haldokló megölése, hanem emberi, humánus segítés e folyamatban. Ezt az igényt törekszik kielégíteni a korunkban elfogadott „palliatív medicina” és a „hospice” szolgálatok. Nem tartható elutasítandónak az „otthonhalás joga”, ha ennek feltételei megteremthetők.
- Az önrendelkezés joga szintén nem vitatható alapjog. A magyar jog szerint azonban az emberi személy nem rendelkezik szabadon az életével; ez a magyar jog néhány szabályából következik. Így ez következik az öngyilkosság korábban elemzett elutasítottságából vagy a Ptk. 8. § (3) bek-ből („A jogképességet korlátozó szerződés vagy nyilatkozat semmis.”), mivel az életről való lemondással a személy jogképességét is megszünteti.
- A személyi státus megkérdőjelezése, s ezért a jognyilatkozat valamiféle „pótlása”, „feltételezése” okozza a legsúlyosabb aggályokat. A legnagyobb gyakorlati jelentősége ezen esetkörnek van, mivel a legtöbb esetben az eutanáziára beszámítási képességgel nem rendelkező személynél kerülhet sor (elmebeteg, idős haldokló, gyermek). Ezen esetekben az önkéntesség alapelve nem érvényesülhet.
Ebben az esetben egyértelműen más személy életjogáról, személy státusáról döntene a képviselő (hozzátartozó, orvos, gondnok stb.).
Történeti előzmények Az ókori görög-római gyökerek Az eutanázia fogalma („jó halál”, „könnyű halál”) előfordul az antik görög-római kultúrkörben, de nem mai értelemben; vagyis nem az orvos- beteg kapcsolat részeként, mintegy „betegjogként” vagy orvosi kötelességként. Hasonló a helyzet, mint az „abortusz” esetében; költőknél, drámaíróknál, filozófusoknál felmerül a „jó halál”, a „könnyű halál” vágya-igénye, de a jogszokásokban, az orvosi etikában és gyakorlatban nem „jogos” vagy „erkölcsös” magatartás a gyógyíthatatlan beteg megölése, vagy az öngyilkosságban közreműködés.
(Ez a megállapítás még akkor is igaz, ha az öngyilkosság megítélése változó az ókorban.) Ugyanakkor a gyógyíthatatlan beteg gyógykezelése abbahagyható - viszont ebben az esetben megjelenik a „palliatív medicina” gondolata. A „gyermek-eutanázia” gyakorlata viszont létezik az ókorban. A szellemileg sérült, infantilis gyermeket a szülők egy templom közelében lerakhatták, sorsára hagyhatták; „Isten kezébe adták”. Az ilyen gyermeket vagy örökbe fogadták, vagy elpusztult.
Hasonló gyermekszelekciót találunk a spártaiaknál, akiknél a „Vének Tanácsának” be kellett mutatni az újszülöttet, s ők „államérdekből” ledobathatták a Taigetoszról a sérült újszülöttet.(26)
Az „eutanázia” fogalma először egy költő, Kratinos művében bukkan fel, aki a halálos beteg Herodotosszal kapcsolatban használja, mint „kívánságot”, a könnyű, jó halálra (Kr. e. 5- 4. sz.). Szintén használja a fogalmat a költő Menandrosz (Kr. e. 4- 3. sz.), s tőle származik a mondás „Kit szeretnek az Istenek, fiatalon meghal”. Az antik görög írók műveiben a „jó halál”, mint „örvendetes érték” bukkan fel. Mint Philo mondja: „A boldog öregkor és a jó halál a legnagyobb emberi érték.”(27) Megjelenik az „eutanázia” kifejezés Cicero és barátja, Atticus levelezésében is. Használja a fogalmat Augustus császár halálának leírásakor Suetonius is, mikor leírja, hogy Augustusnak könnyű, fájdalommentes császári halála volt.
Ugyanakkor a görög-római joggyakorlat-jogszabályok nem ismerik az „eutanázia” vagy „halálba segítés” fogalmát. Bár az öngyilkosság megítélése változó. A Lex Cornelia (Kr. e. 1. sz.) bűncselekménynek nevezi az öngyilkossághoz való méregadást. Ezért el kell ítélni azt az orvost, aki a beteget öngyilkossághoz segíti.(28) Mindezt alátámasztja a hippokratészi eskü ismert mondata: „Senkinek sem adok halálos gyógyszert, erre vonatkozó tanácsot sem adok.” Viszont a hippokratészi művekből kiolvasható, hogy a gyógyíthatatlan betegek kezelése abbahagyható - ennek határait az orvosi „művészet” határozza meg.
Ugyanitt megjelenik a „palliatív medicina” gondolata is, mert ha az ilyen beteg egészségét már nem is lehet helyreállítani, arról a „nil nocere” elve szerint gondoskodni kell, hogy minél kevesebbet szenvedjen. Ilyen esetben tehát az orvos feladata a fájdalomcsillapítás. A hippokratészi tanok és eskü szigorú eutanáziatilalma - vagyis hogy az orvos közreműködjön a beteg halálának okozásában - Edelstein szerint összefügg Pythagorasz és követőinek tanításaival (Kr. e. 6- 5. sz.), aki szerint a testben „Isten lelke” van, és így Isten döntheti csak el, mikor távozik a lélek a testből, ezért az emberölés és az öngyilkosság segítése tilos az orvosok számára.(29)
A filozófusok számára nem ilyen egyértelmű a kép. Platón ideális Államában az orvosnak nemcsak a beteg, de az állam érdekeit is szolgálnia kell. Szókratész szavai szerint „ha tartósan betegeskedik a test, hagyni kell meghalni, s akinek a lelke gyógyíthatatlanul beteg, meg kell ölni.” (Állam 409. e, 410. a.) Platónnak ezeket a szavait az államérdekből megjelenő eugenetikai programként magyarázták, mely hatással volt a spártai modellre.(30) Arisztotelész a Nikhomakhoszi Etikában elutasítja az öngyilkosságot, „mert elpusztít egy életet, mely az államhoz tartozik”. (1138. a.) Az öngyilkos gyengeségből megfutamodik, ezért az orvosnak nem lehet segíteni az öngyilkosságban.(31)
Viszont Seneca és a sztoikusok az öngyilkosságot nem utasították el - Seneca maga is öngyilkos lett, mikor Nérónál kegyvesztetté vált -, Lucilushoz írt 70. és 77. levelét az öngyilkosság „Apologiájaként” emlegetik; például mikor Tullius Marcellinus öregkorában, súlyos betegként öngyilkos lett, igazi sztoikusként „illő halállal” halt meg.(32)
Az ókorban így az abortuszhoz hasonló az eutanázia, az öngyilkosság megítélése. Egyes íróknál, filozófusoknál az elméletben létezik, némelyek helyeslik, mások elutasítják, viszont a gyakorlat elutasítja.
Vagyis az ókorban az orvos nincs feljogosítva eutanáziára, öngyilkosságban való közreműködésre.

 

A zsidó és keresztény vallás az eutanáziáról


 

Középkori szerzők véleménye Zsidó vallás: A zsidó vallás szent könyvei, törvényei (Halacha, Tóra, Talmud, Kommentárok) egyértelmű, határozott állásfoglalást tartalmaznak az élet abszolút védelmére az élet végén is. A zsidó vallásban az emberi élet az egyik legnagyobb érték; ebből következik, hogy az emberölés minden formája tilos, a haldoklót minden szempontból úgy kell kezelni, mint az egészséges embert. A babiloni Talmud szerint „A haldokló minden viszonyban úgy kell kezelni, mint az élőt”, máshol „Közömbös, hogy valaki egy egészséges vagy halálos beteget, vagy haldokló beteget öl meg, emberölésben bűnös”. (Maimonides: Kommentár a babiloni Talmudhoz).(33) A Tóra szerint nincs különbség abban, hogy egy gyereket vagy egy százéves aggastyánt ölnek meg. A Halacha egyértelműen tiltja, hogy az orvos a beteget „szenvedéseitől megváltsa”, vagy öngyilkosságában segítse.(34) Az öngyilkosság és az élet megrövidítésének tilalma a zsidó vallás szerint abból ered, hogy az élet nem az ember, hanem Isten tulajdona. A mai gyakorlat szerint az „aktív eutanázia” egyértelműen tiltott, viszont vita van arról, hogy abbahagyható-e az orvosi kezelés modern eszközökkel, hogy a természetes halál bekövetkezzen. A rabbiknak csak egy kisebbsége mondja, hogy a kezelést mindenáron folytatni kell a haldoklónál, a többség szerint a „modern eszközök” elhagyhatók a terminális helyzetben. A vita azon van, mi tekinthető elhagyható „modern eszköznek” (pl. ilyennek tekinthető az újraélesztés és gépi lélegeztetés a szív megállása után a terminális állapotban), de semmiképpen nem lehet megvonni ilyenkor sem a táplálékot, folyadékot, oxigént, antibiotikumokat, úgyszintén a lélegeztetőgépet sem lehet kikapcsolni többségi vélemény szerint.(35)
A zsidó vallás álláspontja az eutanáziakérdésében így alapjaiban teljesen megegyezik a katolikus állásponttal.
Kereszténység: A kereszténység alaptételei az emberi élet védelmére alapjaiban megegyeznek a zsidó véleményekkel. Az emberi élet feletti hatalom, jogosultság kizárólag Istené; ebből ered a „ne ölj” tilalom (5. parancsolat). Jézus mondja „Hallottátok, hogy a régiek ezt mondták: Ne ölj. Aki öl állítsák törvényszék elé.”(36)

A keresztény orvosi felfogás lényege egyébként is a gondoskodás, a segítés, az ápolás akkor is, ha nem tudnak eredményesen gyógyítani. Ezt az ideált az „irgalmas szamaritánus” történetéből is meríti a kereszténység; ez az alapja a középkori ápoló rendházaknak és a Caritas mozgalomnak; innen ered a keresztény orvosi felfogás erős vonzalma napjainkban a palliatív medicina iránt. Ezzel a világképpel összeegyeztethetetlen a haldoklók megölése, vagy öngyilkosságban való közreműködés.
Az ölési tilalom abszolút, kiterjed a rabszolgák megölésének tilalmára, csakúgy mint az öngyilkossági tilalomra is. Szent Tamás mondja a Summa Theologiaeben: „Aki egy rabszolgát megöl, Istennel szemben bűnös, akihez a rabszolga tartozik”.(37)
Azonos az öngyilkosság megítélése is; az Újszövetségben egyetlen öngyilkosság fordul elő, Júdásé. Az ő cselekedete azonban minden szempontból elutasított. Ez nemcsak abban fejeződik ki, hogy a Tanács nem veszi vissza a Jézus elárulásáért kapott „vérdíjat”, hanem az öngyilkosság helye a „vérmező” lesz, ahova csak idegeneket lehet temetni.(38)
Lényegében azonos elvek bontakoznak ki Pál 1. Korinthusiakhoz írt leveléből, mint a püthagoraszi és zsidó tanokból.(39) „Nem tudjátok, hogy Isten temploma vagytok, s az Isten lelke lakik bennetek? Aki lerontja az Isten templomát, azt Isten elpusztítja.”

A legújabb korig nem merült fel komolyabb formában az eutanázialegalizáció gondolata, ezért hosszú ideig nem is léteznek elutasító keresztény vélemények. Viszont mikor Németországban 1920-ban megjelenik Karl Binding és Alfred Hoche „életveszélyes” műve az eutanázialegalizációért (ld. később), azonnal elutasítják a gondolatot katolikus és evangélikus részről is.
1922-ben például a katolikus Franz Walter kijelenti, hogy a kereszténység szerint minden embernek korlátozhatatlan joga van az életre a fogamzástól kezdve, „ezért a transzcendentális világkép számára nem létezhet az 'értéktelen élet' fogalma.”(40) A keresztény egyházak 1933 és 1945 között egybehangzóan elutasították Hitler eutanáziaprogramját (egyetlen kivétel volt a katolikus morálteológia professzora, Joseph Mayer, aki támogatta az elmebetegek elpusztítását - ellentmondva a katolikus egyház hivatalos tanításának).(41) Valószínűleg az erős egyházi ellenállás volt az egyik oka, hogy Hitler visszavonta hírhedt eutanáziarendeletét (l. később).
Az Evangelium Vitae, II. János Pál pápa nagy életvédő enciklikája részletesen szól az eutanáziakérdéséről is. Az enciklika szerint eluralkodott az a szemlélet, hogy az élet csak addig jó, amíg élvezetet és jólétet hoz, a halált a modern ember abszurdnak tartja, amely fölött uralkodni akar.(42)
Az eutanázia humánusnak tűnő cselekedete voltaképpen abszurd és embertelen. „Eutanázián a szó szoros értelmében olyan mulasztást vagy cselekvést értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz. Az eutanázia tehát a szándékban és a használt módszerekben van!(43) Ugyanakkor a „túlbuzgó gyógyítást” el lehet utasítani közvetlenül a halál előtt is, és elfogadható a halál előtti fájdalomcsillapítás is.(44)
Ulrich Einbach találóan a szekularizált társadalom által elismert „utolsó egyházi tabu”-nak tekinti az aktív eutanázia tilalmát.(45)
Ezt határozottan kifejezi a katolikus egyház is: „az eutanázia Isten Törvényének súlyos megsértése, mert egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan”. „Az eutanázia ebben az értelemben ugyanolyan rossz, mint az öngyilkosság vagy a gyilkosság.”(46)

A középkorban Mórus Tamás Utópiájában felfedezhető a „szabad halál” gondolata, de ő is kijelenti: „Senkit nem lehet akarata ellenére megölni, vagy kevésbé gondosan ápolni.”(47)
Francis Bacon feleleveníti az ókori „Eutanázia” fogalmat, de kizárja lehetőségét az orvosi gyakorlatból.(48)
A 18. században és a 19. század első felében orvosi szakfolyóiratokban kerül szóba az „Eutanázia” kérdése, de kizárólag úgy, mint a haldoklók gondozásának, vagy a megengedhető fájdalomcsillapításnak a kérdése (pl. Zacharios Philippus Schulz disszertációja De Eutanasie Medica. Vom Leichten Tod címmel 1735-ben, Nicolaus Paradys 1794-ben megjelent Eutanasia naturalis című írása, Hufeland Makrobiotik oder die Kunst, das menschliche Leben zu verlängern című tanulmánya 1796-ban).(49)


A hitleri eutanáziagyakorlat és előzményei

 

A hitleri eutanáziagyakorlat s annak előzményei a jogállamok szakirodalmában alaposan feldolgozott és dokumentált terület, amely sajnos a magyar közvélemény és szakirodalom számára jóformán teljesen ismeretlen. A tragikus eseménynek többszörös hatása van napjainkig: - A nürnbergi orvosperben hozott ítélet - mely foglalkozik az eutanáziagyakorlattal is - a modern orvosi jog kiinduló „chartá”-ja.
- Annak a ténynek, hogy az eutanáziát a világ országainak túlnyomó többségében nem sikerült legalizálni, egyik fő oka a hitleri eutanáziagyakorlat elrettentő tapasztalata.
- Az „eutanázia” fogalom annyira lejáratódott a hitleri gyakorlat nyomán, hogy az irodalomban sokkal inkább a „sterbehilfe” kifejezést használják.
Ugyanakkor a „kényszereutanázia” nem tévesztendő össze a mai elméleti szerzők „önkéntes eutanázia” törekvéseivel. A hitleri eutanáziagyakorlatnak ugyanis rasszista, „fajnemesítő” alapja van, mely egyáltalán nem számol a beteg akaratával, érdekével. Ennek az eutanáziagyakorlatnak több évtizedes előzménye van az elméletben.
Darwin tanait a „szociáldarwinisták” (Ernst Haeckel és Alexander Tille) fajnemesítési célból javasolták felhasználni már a 19. század második felében. E. Haeckel példaképnek tekinti a spártai államot és felállítja a gyenge és sérült gyermekek elpusztításának modelljét, ezzel a későbbi gyermekeutanázia megalapozója lesz. Tille 1893-ban továbblép, és a „gyenge felnőttek” megölésének javaslatával már a „szociális eutanázia” gondolatának megalapozója, mellyel a lumpenproletariátustól akar megszabadulni.
1895-ben megjelent könyvében (Von Darwin bis Nietzsche) a „gyengék, szerencsétlenek és fölöslegesek” korlátozását javasolja, s ezzel gyakorlatilag megteremti a későbbi hírhedt „értéktelen élet” fogalmát.(50) Alfred Ploetz 1895-ben már a gyenge és sérült újszülöttek morfiummal való elpusztítását javasolja, csakúgy, mint az idős szülők (45 év feletti nő, 50 év feletti férfi) gyermekeit.(51) Friedrich Nietzshe a Zarathustrában (1883) megalkotja az „értéktelen élet” fogalmát, melyet jobb minél gyorsabban „szabad halál”-lal befejezni. 1889-ben a Bálványok alkonyában a betegeket a társadalom parazitáinak nevezi, s az orvosok ebben az esetben a társadalmi akarat közvetítői. Bár maga Nietzsche nem javasolja az „értéktelen élet” megsemmisítését, gondolatai hatással voltak a „szociáldarwinistákra”, akik voltaképp a hitleri eutanáziaprogram előfutárai voltak.(52)
A jogi szakírók közül először Adolf Jost publikálta A halálhoz való jog című művét (Das Recht auf Tod, 1895 Göttingen). Jost elismeri a haldoklónak ezt a jogát, mikor az „élet értéke” lecsökken a haldoklásnál. Ekkor az állam és a gyógyíthatatlan egyén érdeke egyezik.(53) A darwinizmus alapelveit képviselő „Deutsche Monistenbund” lapjában (a szövetséget akadémikusok alapították 1906-ban, és 6000 tagja volt) Roland Gerkan 1912-ben egy törvényjavaslatot terjeszt elő, melynek 1. §-a kimondja; „Aki gyógyíthatatlan beteg, joga van a halálba segítésre (Euthanasia)”. A törvényjavaslatot követő vitában a folyóiratban megoszlottak a vélemények.(54) A német eutanáziagyakorlat kiinduló alapműve a neves német büntetőjogász Karl Binding és a pszichiáter Alfred Hoche 1920-ban megjelent könyve (Die Freigabe der Vernietung lebesunwerten Lebens. Ihr Mass und ihre Form). Binding a haldoklók megölését lehetségesnek tartja, hogy megszabadítsák őket fájdalmaiktól, s még a beleegyezésükre sincs szükség, ha nincsenek akaratnyilvánításra képes állapotban. Három kategóriába sorolja azokat a személyeket, akiknél végrehajtható az eutanázia; a második csoport a „gyógyíthatatlan elmebetegeké”, kiknek beleegyezésére nincs szükség, mert „életük abszolút értéktelen”. A pszichiáter Alfred Hoche továbbfejleszti Binding elmebetegekre vonatkozó nézeteit „A szellemileg teljesen halottak megölése nem bűncselekmény, nem antimorális beavatkozás, nem érzéstelen durvaság, hanem megkívánt szükséges aktus.” A nácik hatalomra jutása után erőteljesen propagálni kezdik Karl Binding és Alfred Hoche tanait.(55) Ezután az Ethik című folyóiratban másfél évtizedes vita folyt az eutanáziakérdésről.(56) Erőteljes ellenvélemények mindvégig voltak a vitában; például az orvos Johannes Bresler már 1920-ban kijelenti: „A gyógyíthatatlan elmebetegek is teljesen jogképesek. Minden jogot és gondoskodást meg kell adni nekik a BGB alapján, és különösen nem korlátozható élethez való joguk.”(57) A több évtizedes elméleti vita 1939-ben vált gyakorlati kérdéssé - a „Knauer Kind” esettel. 1939. február 20-án született a - ma már ismeretlen nevű - gyógyíthatatlan gyengeelméjű gyermek. A gyerek szülei levelet írtak Hitlernek, s kérték, hogy engedélyezze a gyerek „kegyes halálát”, aki megadta az engedélyt. Hitler háziorvosa, Karl Brand - akit az eutanáziaprogram, s az embereken végrehajtott kísérletek miatt az 1947-es nürnbergi orvosperben halálra ítéltek - 1939. 7. 25-én megölte a gyermeket.(58) Ez volt a hitleri „gyermekeutanázia-program” kiindulópontja, melynek során kb. 5000 elmebeteg gyereket öltek meg 1941-ig.(59)
Maga az eutanázia-eljárás a hitleri időszakban „fajtanemesítési” célokat szolgált; ennek előfutára volt az 1933. július 14-én hatályba lépett sterilizációs törvény, melynek alapján 1945-ig 350 000 embert sterilizáltak (elmebetegeket, fejlődési rendellenességgel születetteket, epilepsziásokat, súlyos alkoholistákat stb.).(60)
Maga a „felnőtt eutanázia” program 1939-ben kezdődött, mikor Berlinben „eutanáziacentrumot” építettek. Bár törvényjavaslatot készítettek 1939-ben az „életképtelenek halálba segítésére” (kidolgozója Theo Morell), ez hatályba nem lépett, ezért a hatályos német jog szerint „a halálba segítés” továbbra is büntetendő volt. A Hitler kancelláriája vezette „T4 Aktio” nevű eljárás során három szakértő orvos döntött a pszichiátriai beteg sorsáról. Az ún. „Harheim” statisztika pontosan kimutatja, hogy 1940- 1941-ben a hat városban működő kivégzőhelyeken 70 273 elmebeteget végeztek ki a T4 akció során. (A megölés módszere az volt, hogy az érkező betegeket azonnal zuhanyozóhelyiségbe kísérték, ahol szén-monoxiddal ölték meg őket.) A T4 akciót a nemzetközi és egyházi felháborodás hatására maga Hitler állította le 1941-ben. „Az elmebetegek elleni háború” (Dörner) azonban nem ért véget. Más módszerekkel - például az elmebetegek halálra éheztetésével - a megszállt területeken is öltek meg elmebetegeket (pl. Franciaországban 40 000, Lengyelországban 20 000, a SZU-ban 20 000 elmebeteg megöléséről van adat). Összességében a „pszichiátriai betegek elleni háború” halálos áldozatainak számát 296 000-ban adják meg. Az akció egyik vezetője, a pszichiáter Hermann Paul Nitshe meg akarta őrizni az eutanáziaakció kiépített struktúráját, mert a „végső győzelem” után folytatni akarták a programot.(61) Mivel az akciót orvosok közreműködésével hajtották végre - ezért is ítéltek el Karl Brand perében 28 orvost 1947-ben Nürnbergben - , e történtek nyilvánosságra kerülése súlyos „traumát” okozott a német orvostársadalomban.(62) (Bár ellenállás is volt a német orvosok körében ld. pl. Gottfried Ewald tiltakozását.[63])

(Folytatjuk)


 

Jegyzetek:


 

1 Közlöny 1981. 11. szám.
2 A gyógyító tevékenység újabb polgári jogi vonatkozásai, különös tekintettel a személyiségi jogi és felelősségi kérdésekre. Kandidátusi értekezés, 1986.
3 Ld. pl. R. A. Moody: A fényen túl. Szent István Társulat, 1992. A szerző a könyvében folytatja az Élet az élet után c. művében leírt kutatásainak folytatólagos ismertetését. A kutatások megállapításai nagy feltűnést keltettek, és többé-kevésbé elfogadottak.
4 Halál és kultúra. Szerk.: Barta Péter. Osiris 2001. In. Barta Péter: Hatalom, halálkép, normativitás. 118- 119. l.
5 Tárkány Szűcs Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat 1981. 179- 199. l. és 4. alatt Barta Péter tanulmánya.
6 A 4. alatti kötetben 209- 293 és 314- 368.
7 Christian Schütz: A keresztény szellemiség lexikona. Szent István Társulat 1988. 115- 116. l.
8 Ld. részletesen: Juhász Anikó, Csejtei Dezső: Érték és szemléletváltások a thanatológiában. Magyar Bioetikai Szemle 2002/1. 8-17., s az ott felsorolt részletes szakirodalom.
9 Ld. részletesen Blasszauer Béla: Jó halál 1984. 117- 181. között tárgyalja a fogalmat - úgy, hogy végül nem ad elfogadott fogalommeghatározást.
10 Helmut Weber: Speciális erkölcsteológia. Szent István Társulat 2001. 222. l.
11 Gaizler Gyula: A bioetika alapkérdései. Bp. 1997. 308- 309. l.
12 Ld. 11. alatt 332. l.
13 Orvosetikai statútum. MOK 1988. 49., 50. pont.
14 Evangélium Vitae. Szent István Társulat, 1995. 92. l.
15 Ld. 10. alatt 243. l.
16 Filó Mihály: Az eutanázia a német büntetőjogi gondolkodásban. Magyar Jog 2002/8. 481. l.
17 Ld. 9. alatt 270- 272. l.
18 „Megilleti a jog a halál és a halál módja felett is. Hadd állapítsa meg ő maga, mikor és hogyan hal meg.” W. Jens - H. Küng: Menschenwürdig sterben München 1995. cit. 7. alatt 232. l.
19 Nietzsche: „Az én halálomat dicsérem nektek, a szabad halált, amely eljön hozzám, mert én akarom” cit. 10. alatt 212. l.
20 Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. Szerk.: Berkes György. HVG-ORAC 338. l.
21 Erwin Deutsh: Medizinrecht. Springer 1999. 349- 351. l.
22 22/2003. (IV. 28.) Abh. Magyar Közlöny 2003. ápr. 28. 3638. és 3650. l.
23 Ld. 16. alatt 481. l.
24 Ez utóbbit pl. részletesen kifejti P. Singer: Konkrete Ethik. Stuttgart 1984. 104- 106. l. 178- 190. l.
25 Ld. 22. alatt 3626. l.
26 Ld. részletesen Udo Benzenhöfer: Eutanazie und Sterbehilfe in Geschichte und Gegenwart. Verlag C. H. Bech 1999. 13- 15. l.
27 Ld. 26. alatt 17- 18. l.
28 Ld. 26. alatt 23- 24. l.
29 Ld. 26. alatt 25- 26. l. és 41. l.
30 Ld. 26. alatt 26- 31. l.
31 Ld. 26. alatt 33- 34. l.
32 Ld. 26. alatt 34- 35. l.
33 Ld. 26. alatt 44- 45. l.
34 Ld. 26. alatt 45- 46. l.
35 Ld. 26. alatt 49- 50. l.
36 Máté 5 22.
37 Ld. 26. alatt 52. l.
38 Máté 27. 3- 9.
39 1 Kor. 3.16. és 1 Kor. 6.19.
40 Ld. 26. alatt 55. l.
41 Ld. 26. alatt 56. l.
42 Ld. Evangelium Vitae. Szent István Társulat 91. l.
43 Ld. 42. alatt 92. l.
44 Ld. 42. alatt 92- 93. l.
45 Ulrich Eibach: Menschenwürde aus den Grenzen des Lebens. Neukirechener Verlanghaus 200. 139.
46 Ld. 42. alatt 93- 94. l.
47 Ld. 26. alatt 65. l.
48 Ld. 26. alatt 69. l.
49 Ld. 26. alatt részletesen 70- 75. l.
50 Ld. 26. alatt 80- 84. l.
51 Ld. 26. alatt 87. l.
52 Ld. 26. alatt 88- 91. l.
53 Volker Zimmermann: Die Heiligkeit des Lebens Geschichte der Euthanasie in Grundzügen. In: Andreas Frewer, Clemens Eickhoff: Euthanasie und die aktuelle Sterbehilfe Debatte. Campus Verlag Frankfurt - New York 2000. 35. l.
54 Ld. 26. alatt 98- 99. l. és 53. alatt 38. l.
55 Ld. 52. alatt 29- 41. l.
56 Ld. részletesen Andreas Frewer: Die Euthanasie - Debatte in der zeitschrift „Ethik” 1922- 1938: Zur Anatomie des mediziethische Diskurses. Ld. az 53. alatti kötetben 90- 120. l.
57 Ld. 26. alatt 106. l.
58 Ld. az 53. alatti kötetben Ulf Schmidt: Kriegsabruch und Euthanasie: Neue Forschungergebnisse zum „Knauer Kind” im Jahre 1939. 120- 144. l.
59 Ld. 53. alatt Matthias Dahl: Kinder-Euthanasie während des Nationalsozialismus 144- 176. l.
60 Ld. 53. alatt 178. l. Ricarda Stobäus: Gottfried Ewald und der Protest gegen die „Aktion T4”.
61 Ld. az 53. alatti kötetben Heinz Faulstich: Die Zahl der „Euthanasie” - Opfer 218- 229. és 26. alatt 120- 127. l.
62 H. Csef: Germany a Sohn-Zenz: Euthanasia in Europa c. kötetben 72. l. Schattauer New York- Stuttgart 2001.
63 Ld. a 60. alatti tanulmányt.



« vissza