Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Egy európai, istentelen magyar

Évforduló, évforduló, minden évben fordul valami, figyelni akkor szokás rá, ha kerek vagy kerekebb szám jegyében kerül rá sor. Egyszer Illyés Gyula, Mikszáth, aztán Deák, most Balassi, jövőre József Attila. Szobor, könyvek, emlékülés, közszereplők - akik tán akár politikusok is lehetnének, ha... de az élet olyan, hogy a politikus akkor is az, aminek mondják és mondja magát, ha ahhoz a fogalomhoz, amit némi idealizmussal valaha politikának mondtak, nincs sok köze.
(Ad notam: akárhányadik a magyar labdarúgó-válogatott a világranglistán, minden évben avatnak bajnokot. Más változat szerint: politikus az, akit a társadalom politikusnak tekint, vagy az anyja politikus volt. Anya ez esetben nem csak egy van, egyszerű előzményt jelent, ami bármi lehet.)
A politikusság lelki kritériumai közül a legfontosabb, hogy a magát így identifikáló személy minden alkalmat megragad, amivel legitimálhatja magát. Ez manapság szereplési lehetőséget jelent főként. A legolcsóbb közszereplést a kulturális élet kínálja, mára pedig a kultúrából a kultúra mítosza maradt, ami erősebb, mint maga a kultúra. Ezért aztán az évfordulókban továbbra is bízhatunk, annak ellenére, hogy nagyon is tudjuk: az ily emlékezések csak meglévő kultuszokba épülhetnek, következésképp arra hívja fel az ilyes rendezvénysorozat igazán a figyelmet, aki amúgy is jelen van a hagyományban. Az emlékkampányok rendezvényeinek lényegét a magukat meghordozó közszereplők ambíciói adják, ennek csak mellékhatása, hogy a szegény, lassanként már csak reklámhordozóként működő kulturális élet is kap némi legitimitást. De miután kiderült, hogy vannak gyógyszerek, amelyeknek a mellékhatása nagyobb sikert jelent, mint amire eredetileg fejlesztették (Viagra), ne legyünk túlságosan rigorózusak. Kultúra és politika találkozása csúnya szimbiózis, de élni kell. Nagyobb bajunk ne legyen. (Van.)
Volt valaha, a szocializmus korszakában egy nem publikus rendelkezés arról, hogy halálozási évfordulók nem indokolnak emlékezéseket, csak a születésnapok. Hogy ez abból a logikából következett-e, hogy a születés a jövő ígérete, s a szocialista építőmunka lelkiségéhez inkább klappol, mint holmi defetista, a természet leigázásának doktrínáját ab ovo cáfoló halálozási emlékezgetés, vagy talán az antiklerikális harc részeként szállt szembe az ideológiai éberség azzal a katolikus szokással, hogy a szentek emlékünnepe halálozásuk napja, amikor is az örökkévalóság honába térve letették romlandó földi alakjukat, azt nem tudom.
Balassival azonban ez a gondolkodás, ennyire hadd legyek kaján, törököt fogott, hiszen a költő negyven évet élvén élete kerek fordulóján halálozott el. Esztergom (hogy e város neve mit jelent a magyar történelemben, az helyhiány miatt itt aligha taglalható) falainál szerzett sebébe halt bele, keservesen, de hát az akkori körülmények között a legtöbb halál nélkülözte azt a tiszteletre méltó gondoskodást, amely az életből való távozást ma oly irreálissá stilizálja.
Balassi elmúlása a ma politikával infiltrált emberének is tud mondani valamit, nemcsak életről, halálról. (Amelyek egy későbbi, másként tragikus pályatárs szavai szerint „együtt mérendők”. Úgy látszik, már az ő kortársai is elfelejtették ezt, különben nem mondta volna.)
A Balassi-sors kevésbé ismert tán, mint a Balassi-strófa, igaz nem fér bele egy rövidke képletbe. Ez az ember korának nagy valószínűséggel legműveltebb fői közé tartozott, nem azért csupán, mert a Közép-Európában használatos nyelvek mindegyikét bírta, ideértve természetesen a latint és törököt is, meg aztán Bornemisza Péter sem lehetett rossz házitanító. Kavargott ezen a tájon minden gondolat, amit Európa napirenden tartott, s aki ebben a zaklatott világban el akart igazodni, annak mindenre figyelnie kellett.
A Balassi-varázs éppen ebben áll: a mindenre kiterjedő figyelemben, amiben maga a mai, akadémikus értelemben vett tudás csak egy - nem is a legfontosabb - szeletke. Balassi mindentudása az érzelmek, gondolatok sokszínűsége, mai ésszel és szívvel szinte követhetetlenül széles spektruma. A Petrarcát és Botticellit idéző finom szépségek költője váltságdíjért török foglyot sanyargató katona, az éterikusan ábrándos és vaskosan érzéki férfi az állhatatos szerelemnek éppen úgy hódol, ahogyan képes vásározó kofákra rontani, főúri feleségeket csábítani. Egyaránt hajlik arra, hogy lelke és teste fellángolásait következményekkel nem számoló indulattal lobbantsa rajongottjaira, de hideg fejjel számítva képes dinasztikus házassági kombinációkba bonyolódni. S az életnek ez a tomboló áradása megfér a kora középkori miszticizmust idéző istenkereséssel - igaz, a hit alázatában is az a szenvedély viharzik, ami élete minden pillanatában.
Egyetlen tömbből faragott lélek, szélsőségei nem ellentmondást mutatnak, hanem hatalmas kiterjedést. Egoista és áldozatkész, önmegvalósító és közösségéért élő ember, otthon van a királyi udvarban és a tanulatlan-bárdolatlan cimborák között - és otthontalan mindenütt. Jóformán szünet nélkül úton van, újabb és újabb elvetélt tervekbe kezd, egyik kudarcát a másikkal próbálja kijavítani. Minél magasabbra tör, annál mélyebbre zuhan. Esztergomi halála is ezt példázza: azt gondolhatta, hogy talán a harcban magát kitüntetve számolhatja fel azt a csődtömeget, amit szertelen életében fölhalmozott.
Másként, de így történt. A halál: megoldás lett mindenre.
Irgalmatlanság azt kérdezni, hogy ha életben marad, ha nem sebesül meg, ha nem viszi el a vérmérgezés, az üszkösödés, akkor mit kaphatott volna még többet az élettől. Mert a mi szürke világunk felől nézve persze semmit, de ki mondhatja azt, hogy vajon nem éppen erre vágyott, erre a kis szürkeségre, nem azt áhította-e ő is, amit az ilyen fékezhetetlen, ördögszekér-életűek, akik maguk keltik a szelet, ami végighajtja őket kiszámíthatatlan pályájukon? S vágyhatta közben ugyanazt a független nyugalmat, amire egy tőle mindenben különböző (csak az igazán nagy szívek kielégíthetetlen sóvárgásában azonos) másik kései pályatárs is vágyakozott...
És kaphatott-e más gyors-nekrológot egy ilyen ember, mint amit a napi fogyatékot összesítő tábori krónikás hanyagul odavetett, hogy a halottak közt van Balassi Bálint, magyar, de istentelen? És bár lehetséges, hogy a megjegyzés arra a híresztelésre utalt, miszerint Balassi a mohamedán vallásra tért, mégis láthatunk ebben többet: világok különbözőségét, a nyugatról jött segítség hadtápjánál (tyipjér logisztika) dolgozó tintanyaló érdektelenségét, idegenségét, közönyét a mi kis nyomorú, vad és érthetetlen világunk iránt? Merthogy akkor még működött az olyan, amilyen európai egység, a keresztény univerzalizmus, amely összekapta magát éppen a török ellen, de ahogy mi gondoljuk, csak félszívvel, fél erővel, mert így volt a jó, az idáig érve erejét vesztett hódítót egy közömbös területen (a hazánk!) tartóztatni föl. És így kaphatta meg az európai műveltségű, keresztyén-keresztény, de egyazon Istenének hitéhez minden esendőségében és diadalában hű magyar költő az istentelenség bélyegét. Elég-e ennek feloldására, ha mi magunk tudjuk, amit tudunk?
S vajon mit tudnak mindebből korunknak azok a sorsok alakítására jogot formáló szereplői, akik az ünnepségeken majd az európai Balassiról fognak mesélni nekünk?



« vissza