Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Csapdában

2002-ben a Kortárs Kiadó Magyar Néző címmel figyelemreméltó új sorozatot indított. Az évenként hat kötet közreadását ígérő kiadó anyagi lehetőségek szűkülésével a megjelenések számának csökkentésére kényszerült, pedig azóta olyan fontos kötetek láttak napvilágot e vállalkozás keretében, mint Mikszáth, Illyés Gyula, Németh László vagy Szabó Zoltán kötetei. A sorozat legfontosabb kötetének talán mégis a nyitódarabja számít. Korábban csak rendkívül nehezen hozzáférhető szövegeket tár ez az olvasó elé, olyan rendkívül fontos anyagot, amelynek ismerete nélkülözhetetlen mindazok számára, akik az újkori Magyar ország történelmének, politikai gondolkodásának alakulásával akarnak foglalkozni.
Nem könnyű dolog a Schlett István kitűnő válogatásában és előszavával megjelent A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája 1868 című kötet olvasása. Nem azért, mert az egykori szónokok veretes mondatai sokszor nem követhetők könnyen, hanem azért, mert mi már tudjuk, hogy mi történt a törvény elfogadása után. Ez az ismeret megkínozza az olvasót, hiszen azt kell látnia, hogy valósággá vált az a végzet, amelyet olvasmánya hősei el akartak hárítani. Kimondva vagy kimondatlanul a történelmi Magyarország jövője a legfontosabb kérdés.
Az tehát, hogy megőrzik-e az államegység hagyományos formáját, vagy megkísérlik valamiféle föderális modell kialakítását. Ennek egyébként semmiféle valós esélye nincs a még frissnek számító 1848- 1849-es ijesztő tapasztalatok után, s éppen akkor, amikor Európa-szerte a nemzetállami paradigma uralkodik, s a tetejébe ott érzik még azt az orosz fenyegetést, amit Lengyelország példája és ugyancsak az 1849-es emlékek súlyosbítanak. Érthető, hogy a magyar politikát az integritást fenyegető folyamatok miatti aggodalom hatja át. Érthető, hogy a nemzetiségi képviselők vágya nemzetiségi kerületek alakítása, mert - ugyanazon korszellem jegyében - ők is a maguk nemzeti kibontakozását szeretnék látni. Arra természetesen nincs módjuk, hogy a többségi nemzet érdekeit tükröző jogi konstrukció alapjait támadják meg, és nem kétséges számukra, hogy a többség a beterjesztett javaslatot elfogadja. Azt sem gondolhatják, hogy a többségükben más véleményeket, más érdekeket kifejező képviselőtársaikat meggyőzhetik, így üzeneteiket nem igazán a jelenlévőknek, mint saját közvéleményüknek, esetleg az utókornak szánták.
A - mondjuk így - törzsökös magyar képviselők egy része érzi, hogy nemzete igazi, teljes körű integritása már korábban elveszett (hiszen ennek tudomásulvétele adta a kiegyezés közgondolkodás béli alapját).
Az utóvédharc a területi integritás és egy történeti- jogi konstrukció védelméért folyik, s e kettő egymást kölcsönösen meghatározza. Hogy ez mit jelentett, vagyis miként fejeződött be az a történet, aminek elején Werbőczy különbséget tett rex hungarorum és rex Hungariae között, a vége pedig a történelmi Magyarország, Nagy- Magyarország, Uhorsko vagy ahogy tetszik darabokra hullása lett, azt nagyjából tudjuk. De következményeivel a régió népei máig nem tudtak megbirkózni, nem tudták ezt a sokkot földolgozni (sem a tragikumát, sem a beteljesedett álmokét). Így aztán a vita anyagát olvasva olyan érzés tölthet el minket, mintha a Titanicra boldogan „behajózó” utasokat mutató egykorú filmhíradó-felvételeket látnánk.
Emelkedett szellemű, felelős politikusok fejtik ki véleményüket egy okkal döntő jelentőségűnek tartott jogszabály tervezetéről. Maga a történelmi pillanat majdhogynem kedvezőnek látszik: dinamikus polgárosodás, fejlődő gazdaság, megérett megbékélési szándék, a bizonytalanság kora utáni fellélegzés ideje ez. A honatyák megpróbálják a maguk elképzeléseit a régió (ez magát az akkori Magyarországot jelenti!) összefüggéseiben vizsgálni, s eközben a kérdés európai jelentőségét is érzékelik. Tudniuk kell, hogy a magyar belügynek tekintett probléma rendezésén a honban kialakult egyensúly megőrzése múlik, amelynek felborításával a közép-kelet-európai status quo is fölborul, s ennek a következményei beláthatatlanok.
Aligha a huszadik század tapasztalatai mondatják, hogy igazuk volt.
Azt is tudjuk, hogy a végzetet elhárítani nem tudták, mégis, az elkövetkező néhány évtized a térség legsikeresebb korszakai közé tartozik.
Kedvező körülmények, képesség, akarat: kell ennél több, hogy a térség sorsának egyik legfontosabb kérdése megoldódjék?
Kell, kellett volna: mindez nem volt elég. Nincs persze egytényezős válasz arra, hogy miért nem. Mert a körülmények nem voltak elég kedvezőek, amiként a képesség és akarat sem volt elegendő, nem önmagában, hanem ahhoz, hogy az adott paradigma diktálta megoldások helyett valami mást találjanak, hiszen az kizárta, hogy keretei között lehessen megoldást találni.
Schlett István kitűnő előszavában azt vázolja föl, hogy a (Kemény Zsigmond szavával élve) „két hitre bízottság” milyen feloldhatatlan ellentmondás jegyében jelenik meg. A két hit: „a magyar (nemzeti) liberalizmus és a (nemzetiségi) nacionalizmus”. Ez a két elképzelés a nemzetiségi törvény vitájában is kifejezést nyer. Az egyik „álláspont a nemzetiségeket politikai entitásként fogta fel, és az állam szerkezetét ennek megfelelően a Magyarországon élő nemzetek szövetségeként kívánta felépíteni”, a másik elképzelés „a nemzetiségiek igényét nyelvi- kulturális törekvésként fogadta el jogosnak és teljesíthetőnek, amit az egységes államon belül, de ugyanakkor az állami szférán kívül - ha tetszik, mellett és alatt” gondolta kielégíteni. Megfogalmazható ez „az unitarista nemzetállam és a föderalista államszerkezet” ellentmondásaként és jó néhány más módon is.
A történelmi Magyarország sorsát illetően a történeti végzet ugyancsak két formában jelent meg, de nem pólusokat, hanem más szinteket mutatva. Elsőként azt, amelyik látványosan bekövetkezett: a Kárpát- medence népeit összefogó magyar állam kohéziója nem bizonyult elegendőnek, s a valahai magyar királyság szétesett.
Helyébe önmagukban erőtlen formációk léptek, a térség tartósan destabilizálódott, megbomlott az európai egyensúly, mérhetetlen emberi szenvedés, kulturális és anyagi pusztulás következett, Európa - éppen itt! - tartósan kettészakadt. A végzet másik arca szellemi-ideológiai jellegű, s e történés interpretációjában jelent-jelenik meg. Olyan kanonizált ítéletek összessége ez, amelyek a továbbiakban valóságos folyamatokat alapoztak meg. A politikai ellentétek elfogultságaiból építkező narratívák a valóság fölé nőttek, majd azt (részben) maguk alá gyűrték. A régió nemzetállamait meghatározó identitástudatokba, a térségre vonatkozó nagyhatalmi elképzelésekbe nem a valóság, hanem annak torzképe épült be. A valahai magyar nagyhatalom keretei között élő népek identitásukat a magyarsággal szemben határozták meg („a magyarok a szlovák politika végzete” - mondta a kortárs szlovák közgondolkodás egyik markáns alakja). Eközben a magyarság a végzet racionalizálásának folyamatában vagy a maga bűnei miatti felsőbb büntetést, vagy a szomszédok ármánykodását látta bekövetkezett tragédiája okának. A két tétel ellentétével erősíti egymást, hiszen a bűntudatban és önvizsgálatban lehet ellenséges diverziót látni, míg a minden felelősséget másokra hárító, önfelmentő gyűlölködés másokban maga is erősítheti az amúgy nem feltétlenül megalapozott bűntudatot... Ez a képlet máig hozzájárul a magyar köztudatban élő történelemkép megosztottságához.
Közismert vád, hogy a Monarchia a népek börtöne volt, s a dualista Magyarország nacionalizmusa, erőszakos asszimilációs politikája, imperialista álmai vezettek az I. világháborúhoz, szították fel a nemzetiségi nacionalizmusokat, s mindennek szerves és jogos következménye a birodalom összeomlása, Magyarország trianoni földarabolása. Ennek a (torz)képnek a 20. század eleji polgári radikális retorikában is jelen vannak az előképei. E tételek jól illeszkedtek a kor doktriner liberalizmusának, fejlődéshitének rendszerébe. Később tragikusan egybevágtak az 1918- 19-ig részben belső, később már szomszédos nacionalizmusok elképzeléseivel.
A demokratikus türelmetlenségből táplálkozó diagnózisok a feszültségeket ellenségeskedéssé tevő, antidemokratikus nemzeti türelmetlenségek igazolására is alkalmasak voltak. Kapóra jöttek a századfordulós bírálatok a pánszláv messianizmust és nagyorosz imperializmus érzelmi- metafizikai örökségét is fölhasználó bolsevik ideológusok számára, s utóbb a lenini történelemlecke egyes pontjai összetalálkozhattak a réges-régi kritikák türelmetlenségéből örökölt bírálatok szenvedélyével. Ez azonban már egy másik történet...
A törvény vitájából kiderül, hogy a nemzetiségi kérdést illetően az országgyűlésben felszólalókat több meggondolás motiválja.
Természetesen más az az érdek, ami a magyar nemzetiségű képviselőket mozgatja, mint aminek jegyében a többi nemzetiséghez tartozók fogalmaznak. A magyar politikai közvéleményben a 19. századi nemzetiségi törekvések nem önmagukban váltottak ki riadalmat, és - a korszellemnek megfelelő - nemzetállami ambíciói sem gerjesztettek benne nemzetiségellenes érzelmeket. Sőt: a nemzetiségi törvény vitája során feltűnő az a megértés, amellyel a többségi magyar nemzet képviselői a nemzetiségek önrendelkezésének gondolatát fogadták, miközben ennél erősebbnek bizonyult egy másik érzés: a történelmi Magyarország egységéhez való ragaszkodás.
A többségi nemzet számára érthetően nem jelenthet problémát az egységes politikai magyar nemzet deáki konstrukciója. De gondolkodásukban talán maga a szűkebb értelemben vett nemzeti érzésnek van a kisebb jelentősége. A nemzetiségi törvénnyel kapcsolatos okfejtéseikből nagyjából négy alapvető mozdítóerő bukkan ki. Az elsőben maga a belpolitika: a kérdés pragmatikus, közigazgatási oldala uralkodik, azzal összefüggésben, hogy a modernizálódó ország működésében a többnyelvűség súlyos zavarokat okozhat na. A másodikban egy nagyon erős elvi- ideológiai indíttatás, amelyben a liberális eszmeiség és a keresztény erkölcsiség normarendszere diktál. Harmadikként fölemlegethető az 1848- 1849-es történelmi tapasztalat, amely a törvény, mint biztonsági garancia fontosságát nyomatékosítja. De talán a negyedik tényező a legfontosabb: az, amelyikben Magyarországnak az európai hatalmi rendszerben betöltött szerepe kap különösen erős nyomatékot.
Deák elképzelésében a történelmi Magyarország egységének megőrzése nem egyszerűen a megszokáson alapul. Deák, amint kortársai általában, a maga nemzetének érdekeit nem másokénak rovására, hanem az európai közjó szempontjával egyeztetve képzeli. Ez az elképzelése beillik a magyar politikai elit külpolitikai kérdésekben aktívabb gondolkodóinak megfontolásai közé.
Vagyis: az általa kidolgozott nemzetiségi törvényjavaslatban egyensúlyban van az ideológia, a pragmatizmus és a külpolitikai racionalitás.
Miként jelenik meg mindez a törvényjavaslat vitájában?
Nos, ennek megvannak az előzményei, hiszen a parlamenti felszólalásokban az előző évtizedekben formálódott, a politikaformálók gondolkodását meghatározó konszenzus jelenik meg.
Ebből következik, hogy a dualista kor magyar nemzetiségi jogalkotásában és gyakorlatában kiemelt szerepet kapnak a végeredményben a külpolitikából érkezett megfontolások.
Ezek több évtizeddel korábban kezdtek formálódni. „Uralkodó eszméjük” az orosz terjeszkedéstől való egyáltalán nem indokolatlan félelem volt. (Ez a szorongás nem csak szláv népek rokonságára terjedt ki, hanem az ugyancsak ortodox, és az orosz politikával - legalábbis a magyar érdekekkel szemben - együttműködő „anyaállam” okán a románokra is.)
Wesselényi Miklós 1833-as Szózatában I. Miklós varsói beszédét idézte: „Nem vagytok többé lengyelek, hanem szlávok, az oroszok testvérei. Úgy szólok hozzátok, mint minden oroszok cárja, nemsokára többi szláv rokonaitokhoz is úgy fogok szólani, mint minden eredeti birtokaink ura. Ismerjétek meg Oroszország dicsvágyának s az enyimnek valódi irányát! Birodalmam magában hordja jövő nagyságának csíráját.” Wesselényi az orosz „emisszáriusok” munkálkodása miatti aggodalmát így foglalja össze: „A kitűzött irány és cél volt: gyengíteni az álladalmakat és azoknak kormányait, hol szlávok laknak, azáltal, ezeket azoktól elidegenítse, s roppanttá erősítse az orosz kormány hatalmát azáltal, hogy azon álladalmakban a tömeg közt nagy s intésire váró oly erőt alkotott, mely ellenségesség kitörése esetében külső megtámadásával összemunkáljon, vagy talán azt azon országok feldúlására szükség felettivé is tegye.”
Vagyis a nemzetiségi törvény vitája előtt negyedszáz évvel a magyar gondolkodásban már nagy nyomatékkal jelen van egy meglehetősen pontos és a továbbiakban is érvényes összefoglalása annak a külpolitikai problémának, amit a belpolitikai eszközökkel (mi mással?) kíván kezelni, miközben meggyőződése, hogy ez nem „magyar”, hanem európai ügy. Ezért gondolják azt, hogy az ország egységének fenntartása akár a (máskülönben jogosnak tartott!) nemzetiségi törekvések korlátozása árán is szükséges. „Mondják, miszerint a szlávok közti minden mozgalmaknak egyedüli oka azon erőszak s erőltetés, mi újabb időkben ellenök elkövettetett; hogy mindaz természetes reakció, melyet nemzetiségök s nyelvök megtámadása szült. A mondottakból eléggé kiviláglik, miszerint a szláv mozgalom világeseményeknek s azok szülte korszellemnek európai nagyszerű jelenete, s korántsem hozatott hazánkbeli események által létre. A másutt szerkesztett drámának csak egyik színpadja honunk...” - így Wesselényi.
Az 1868-as nemzetiségi törvény létrehozásában nem egyszerűen a magyar liberalizmus és (a liberalizmusból szervesen kinövő) nacionalizmus ütközött egymással és a nemzetiségek autonómiatörekvésével, hanem a magyar állam egységének megőrzésében az európai egyensúly megőrzésének feltételét látó politikai gondolkozás a nemzetiségi szeparatizmusokkal. (Amely mögött a bécsi vagy az orosz birodalmi politika diverzióját látó magyar politikusok ellenségképe is megjelent, amit 1849 tapasztalata igencsak érthetővé tett.)
Később Eötvös József fejtegetéseire is hasonló politikai magatartás épülhetett. Eötvös a nemzeteszme szerepének fogalmi és logikai elemzéséből vonta le következtetéseit, de közben ott dolgozott benne a magyar 1848-1849 tapasztalata. Akkor a forradalomtól és a szabadságharctól való elhátrálásában alighanem az a tanácstalanság játszott meghatározó szerepet, ami a véres valóságban is megjelenítette azt az antinómiát, amit a nemzeti eszme hódítása teremtett meg. „Nem szenved kétséget, hogy a nemzetiség elve s egyes néptörzseknek ezen alapuló jogosultsága nem léphet a történeti jog s az egyéni jogosultság helyébe anélkül, hogy egyszersmind valamennyi állam kölcsönös viszonyai, s minden egyes polgárnak viszonya az államhoz tökéletes változást ne szenvedjenek: azaz anélkül, hogy valamennyi létező állam fel ne bomoljék.”
Ez lenne tehát az egyik sarkpont, rögtön két pólussal. Elkötelezett liberálisként mi sem természetesebb, mint azért harcolni, hogy valamennyi nemzet számára biztosítva legyenek a nemzeti létből fakadó és azt kiteljesítő összes - egyéni és közösségi - jogok, miközben tudható (Eötvös ezt is kifejti!), hogy azok egymással össze is ütközhetnek. A jogok teljessége csak akkor biztosítható, ha minden egyéb, már kialakult és létezésével a fennmaradásra is jogot szerzett társadalmi ás állami szervezeti forma átformálódik vagy megszűnik - ami viszont a nemzeti formációk működését is ellehetetlenítené.
(Eötvös egyébként hasonló következtetésre - vagyis a létező államok felbomlásának elkerülhetetlenségére - jut a szabadság és egyenlőség teljes körű megvalósíthatását illetően is.)
Elemzése során a századát meghatározó, együttesen jelentkező eszmék ütközését Eötvös általában véve, fogalmilag is elkerülhetetlennek tartja: „az általános egyenlőség és szabadság s a külön nemzeti jogosultság mint fogalmak ellentétben állanak egymással - miután amazok az állam valamennyi lakójának egyenlő jogokat s a többségnek korlátlan uralmat követelnek” - írja. Részletesen is kifejti, mire gondol: „Vagy el kell ismerni a többség korlátlan felségjogát, s akkor mindenik többség - éppen a nemzeti törekvések idejében - hatalmát a kisebbségben levő nemzetiségek elnyomására fogja fordítani mindaddig, míg az állam fogalma a nemzetiség fogalmával eggyé vált: vagy pedig a többség korlátlan felségjoga nem ismerteik el, és külön mindenik nemzetiség számára bizonyos elidegeníthetetlen jogok állapíttatnak meg, melyek a felség jogkörén kívül esnek - s azon pillanatban, midőn ez történik, az az egyenlőség és a szabadság elve is, a szokásos értelemben, már nem alkalmazható.”
Ez a képlet, ha csak a doktriner fogalmiság alapjáról nézzük, a megoldhatatlanság képlete. A világtörténelemre, és nem csak századára figyelő Eötvös mégsem látja reménytelennek a helyzetet. Egy alapvetően optimista kor gondolkodójaként így ír: „Bármely országra vagy időkorra fordítsuk figyelmünket, azt tapasztaljuk, hogy a nemzetiség eszméje mindig azon mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma valósulásnak indul: míg másrészről a nemzeti különállás sehol sem marad fel épebben, mint oly országokban, melyekben a szabadság és egyenlőség elvei nem alkalmaztatnak” - állapítja meg.
Ezek a gondolatok mintha az 1868-as magyar törvényhozás nemzetiségi törvényről folyó vitájának kommentárjaként fogalmazódtak volna meg.
Ami ott a politikai gyakorlat, a soknemzetiségű Magyarország társadalmi életének, közvetlen valóságának tükreként jelent meg, annak szellemi párlata lényegében ennél hívebben nem foglalható össze.
Mindez mai közgondolkodásunkat, a magyar és a szomszédos országok gondolkodóinak elképzeléseit illetően nemigen ismert. Jellemző, hogy a történet vége felé pl. a kevés eredeti gondolatot termelő Jászi Oszkár, aki polgári radikális körben igen nagy tekintélynek örvendve egy fontos politikai szegmens véleményét reprezentálta, a pánszlávizmus problémáját lélektani kérdésnek tekintette. Úgy értelmezte, mint olyan erőszakosan megbélyegző minősítést, melyet csak a korlátolt magyar nacionalizmus süt a jogaikért küzdő szláv nemzetiségűek mozgalmaira. Ezen az sem változtatott, hogy közben ő maga az orosz nemzetiségi politikát az erőszakosság legszélsőségesebb megnyilvánulásának tekintet te, szerinte ennek a „feudális nemzetiségi politiká”-nak a lényege a következő: „Oroszországnak állami egységre s erős orosz népességre van szüksége.
Alkossunk ilyen népességet a minden lakosra nézve közös nyelv, közös hit és a szláv közösség alapján.” Visszamenőlegesen mindez nem a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika bűnös nacionalizmusát bizonyítja, hanem azt világítja meg, miért volt olyan erős az 1868-as országgyűlés tör vényhozóiban (és a kor egészét jellemző politikában) az orosz infiltrációtól való félelem. A Szent István-i magyar államiság kereteit az európai egyensúly szempontjából fontosnak tartó elképzelésben nagy szerepet kapott az, hogy a nyugati típusú szabadságjogok léte természetes felsőbbrendűséget, magasabb fejlődési szintet jelent, mint a keleti és „éjszaki” despotizmusok berendezkedése. Ezért - immár nem csak a kereszténység, hanem kereszténység és a liberális szabadságjogok védőbástyájaként Magyarország egyetemesnek tekintett érdekekből, s nem csupán a maga kicsinyes szempontjaira hivatkozva vélte megóvandónak a magyar nemzet szupremáciáját.
A nemzetiségi törvény vitája során a rétorok fejtegetéseiben a maguk személyes tapasztalatai, a politikai hagyomány és a 19. századi magyar (és európai) politika liberális teoretikusainak tanai találkoztak össze. Ha nem is tudtak róla, lényegében nem tettek mást, mint hogy a korábban kialakult keretek közti teret kitöltötték ezzel a matériával.
A már vázolt pólusok közt (korántsem azonos súllyal) nemcsak a pozitív célkitűzések voltak világosan meghatározhatók, hanem azok is, amelyek a negatív forgatókönyvek ellenében jelentek meg. A kölcsönös gyanakvásokban megjelenő fenyegetések egyike „a nemzetiségek halála”, másika „Magyarország szétdarabolása” volt. Ezért aztán a vélemények két csoportja közt sem volt igazán átfedés. Az egyik oldal szerint „messze van tőlök (Ti. a „szláv ajkú” választóktól) azon gondolat, hogy olyan törvény alkottassék, mely Magyarországnak állami egységét és a haza épségét veszélyeztetné”, vagy „a nemzetiségi igényeknek ott kell végződniök, ahol a haza integritása kezdődik” és „a nemzetiséget égető kérdésnek legtermészetesebb alapon történő megoldása (...) az egyéni szabadság biztosítása”. Amivel szemben a másik fél leszögezte: „a nemzetiségi kérdést is az egyéni szabadság alapján megoldani nem lehet”, illetve „a magyar nemzet nem akar a többi nemzetnek testvére lenni, hanem uralkodni kíván felettük.
A valódi ok, a magyarítási törekvés mellett, az átkozott bizalmatlanság, melyet táplálnak minden iránt, ami nem magyar, és főképp mi, románok iránt”.
A külső fenyegetettség mint megkerülhetetlen belpolitikai szempont a felszólalások jelentős részében szerepet kapott. E szempontból érdemes néhány felszólalásra kiemelten is figyelni. Az egyik Bartal Györgyé, aki a magyar nyelv prioritásában, az állam egységének megőrzésében és a politikai nemzet egységében - e célok biztosítása érdekében készült a törvény - nem homogenizációt látott, hanem a szabadságok biztosítását, az európai egyensúly megőrzésének feltételét, mintegy az orosz terjeszkedés elleni közös védelem garanciáját. (Ne feledjük: csak két évtizeddel voltunk az első nagy orosz bevonulás és öt évvel a lengyelek aktuális felkelésének szokásosan brutális leverése után!) Ebben az összefüggésben Magyarország, mint közös haza, nemzetiségeinek is egyfajta védőernyőt kínált. Az önállóságukat növelni akaró nemzetiségi képviselőket a balti kis népek és Lengyelország elrettentő példájával akarta meggyőzni - sikertelenül. „Ne féltsék, uraim nemzetiségök külön érdekeit azon magyar nemzettől, melynek számaránya önökre nézve bizony nem félelmes, mely hódítási viszketegséggel nem bír... mely őszinte rokonszenvvel kíséri az önök nemzetiségi fejlődését, mert abban önmagára nézve veszélyt nem lát” - mondta Bartal. Majd így folytatta: „féltsék mindenekelőtt szabadságukat azon nagyhatalom terjeszkedési vágyaitól, amelynek barátságos indulata, ellenségeskedése, ölelése éppúgy, mint támadása, higgyék meg, uraim, önökre nézve egyaránt veszélyes (Zajos helyeslés.), és mely míglen önöknek hízeleg, a Visztula és a Balti- tenger partján forgatja ama tükröt, amelyben önök nemzeti életök és nemzetiségök sorsát egybeolvadva előre láthatják. (Hosszas és zajos helyeslés.) Egyetértve és kezet fogva, uraim, lehetünk még egy szebb jövőnek urai,, és aminek dicsőségében régente oly testvériesen osztakoztunk: őrei a nyugati polgárosodásnak; egymással viszályban elveszendünk legelőbb is mi, de ne ámítsák magokat, uraim, a végzet önöket sem kíméli meg!”
Ugyanezen a paradigmán belül a másik póluson a szerbek vezető szónoka, a színes és szomorú sorsú Miletics Szvetozár nem habozott kimondani: „Hogyha Magyarország a viszálkodás miatti elvesztének következménye a mi nemzetiségünk elveszte is volna... akkor jobb lenne elsüllyedni valami nagy nemzetben, melynek világtörténeti missziója van.” Nem mondja ki, de egyértelmű, hogy az oroszokra gondol. Tisza Kálmán erre azzal vág vissza, hogy a maga részéről nem hiszi sem egyik, sem másik náció elvesztét, de úgy gondolja, hogy a magyarság egyáltalán nincs abban a helyzetben, „hogy még ha akarná is, e hazában élő más nemzetiséget beolvasztani képes” legyen, s ezért nincs is erő szakos magyarizálást célzó szándék. És „végre is gondolja meg az igen tisztelt képviselő úr, hogy ha - a valójában nem létező - magyarizálástól való félelmében hajlandó lenne magát egyik vagy másik nemzetiség, mely e hazában létezik, magát ama nagy tengerbe elsüllyesztésnek tenni ki, valóban nem sokára elkövetkeznék azon idő, amidőn azon nemzetiségek tagjai magok átkokat emelnének azok ellen, akik őket ilyen örvénybe vezették.”
A kérdésben - túl azon, hogy történelmi, hatalomszerkezeti okokból is - a többségi magyar állásponttal szemben nem lehetett más elképzelést elfogadtatni, a végső érv majd mindig az orosz kártya kijátszása volt. Így aztán nem sokat számítottak azok a teoretikusan igen szépen fölépített szónoklatok, amelyek nemzetiségi kerületeket, azokon belül nyelvi és egyéb autonómiát, végeredményben tehát valami föderális államalakulat megformálását sürgették. A nemzetiségek önállósulási jogának elvben tetszetős szempontját szembesítve a térség hatalmi egyensúly bomlásának, az orosz nagyhatalmi ambíciók valóságának kockázatával egyértelmű volt, hogy mely érv az erősebb.
A hangütés változhatott, a lényeg nem. Volt indulatosabb, s ennek megfelelően felszínesebb szónok, aki így fogalmazott: „állami életünket aláásó szónoklatok tartatnak; oly időben, midőn hírlik, hogy Oroszország fejedelme Románia fejedelmével Erdélynek Magyarországtól való elszakítása iránt egyezkednek.” Mi több: Oroszország „a románokat Erdélybe, tehát Magyarországba való betörésre ingerelteti”, ezért külön is fontosnak tartja leszögezni: „a nemzetiségi kérdés megoldásához óvatos kézzel nyúljunk, nehogy egy téves fogás által ama tervezetében a magyar nemzet maga segítse Oroszországot; azt pedig, hogy a magyar nemzet állami létének öngyilkosa legyen, nincs Európa érdekében, s a nemzetiségek józan része sem kívánhatja, mert a magyar nemzet által ápolt szabadságot könnyen örökös szolgaság válthatja fel.”
Más véleményben keveredett a magyar képviselőházat jellemző aggodalom egy másféle orosz ellenességgel: „mi, oláhok, ha ég, föld leroskadna, mégsem tudnánk megnyugodni, hogy reánk orosz nyelv erőszakoltassék megyei ügykezelési nyelvül, készebbek lennénk inkább Bukarestig meg sem állapodni”. E képviselő elhatárolja a hazai románokat az oroszokkal egyezkedő bukaresti (és általában a pánszláv összefogás gondolatát elfogadó) politikától: „érdekében kell állnia főleg a, már szerencsésen megkoronázott királyunknak, hogy ő ne mint egy- egy darab Szláviát, mely éjszaknak kacsingasson, amott egy- egy Romániát, mely keletnek mosolyogjon és bizonyos Tisza- vonali határokkal ábrándozzék, hanem egy kompakt, egy hatalmas magyar birodalmon uralkodjék, mely képes legyen ellensúlyozni nemcsak az éjszaki kolosznak folytonos terjeszkedési vágyait, hanem bármi tolakodó ellennek sikerrel ellenszegülni...”
A megfogalmazásokban tehát helyet kaphattak az árnyalatok is, így például kiemelkedik Babes Vince felszólalása. „A múlt kor... nem is tekintett arra, hogy micsoda nyelven beszél a nép; az megelégedett azzal, hogy a nép szolgáljon neki. De egészen más a mostani korszak szellem. Ma már nem lehet tagadni, hogy léteznek államok és kormányok, melyek a nép nemzetiségének eltörlésére működnek. Íme, ott van az önök által annyiszor felidézett Oroszország. A múlt korban, ha amalgamizálások történtek, természet szerint történtek, tudniillik amalgamizálta az erősebb nép a gyöngébbet; de mesterséges nemzetietlenítésekről nem volt szó a múlt korban; holott most épp ez a politikai mesterség. Én ezzel nem azt akarom mondani, hogy tán a magyar törvényhozás vagy a magyar kormány is ezen mesterséget akarná űzni, hanem azért hozom ezt föl, hogy értse meg a Tisztelt Ház, hogy bizony lehet helye a gyanúnak; hogy pedig a gyanú ártalmas, azt nem kell mondanom.” Ez a fajta szellemiség megfelelt a Deák és Eötvös fémjelezte szintnek, s azt bizonyítja, hogy ideológia, nyelvi- nemzeti különbözőség ellenére a törvény létrejöttével elmaradt megnyugtató nemzetiségi kiegyezésnek elméletileg lett volna esélye. Ezt támasztja alá, hogy Babes következő mondatait is elmondhatták volna mások: „A fő cél, uraim, az állam népeinek művelődése, boldogítása és megnyugtatása; és ha valaki ezen fő célt szem elől téveszti, az nem éri el azon célt sem, amelyet önök fő célnak, én pedig eszköznek tartok, tudniillik az ország integritását. Legjobban fogjuk elérni, higgyük el, az ország integritásának és egységének biztosítását éppen az egyenjogúság által.” Mondtak és gondoltak is hasonlókat - csak éppen más eszközöket láttak alkalmasnak a kívánt cél eléréséhez.
Összegzésül végül nem tehetünk mást, mint ismét leszögezzük: olyan törvényt, amely megoldotta volna a megoldhatatlan kérdést, nem hozhattak. Innen pedig egyenes volt az út a Monarchia s azon belül a történelmi Magyarország likvidálása felé. Ami nem a pusztító nacionalizmusok létalapjának megszűntét, hanem diadalukat jelentette.
De, ahogyan a lágerek világa átértékeltetett mindent, ami korábban az európai zsidósággal történt, úgy Trianon is felülírt minden teóriát a nemzetiségekről, asszimilációról. Ezért oly különös, néha dermesztő, de egészében a múltunkat és a múltra vonatkozó tudásunkat újragondolni késztető olvasmány a nemzetiségi törvény vitája.
(A nemzetiségi törvényjavaslat országgyűlési vitája – 1868. Szerkesztette és az előszót írta: Schlett István. Bp., 2002, Természet és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány - Kortárs)



« vissza