Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az újraalapozás igénye (Görömbei András: Csoóri Sándor)

A Csoóri-monográfia a Görömbei szellemiségéhez legközelebb álló irányzat legsokoldalúbb - költő, író, esszéista, forgatókönyvíró, szerkesztő, közéleti ember - és (egyik) legnagyobb kortárs alakjának a munkásságát vázolja föl. A szerző bensőségesen lényegre törő mondatai nem válnak szárazzá, mert megőrzik a ráismerés és a továbbgondolás eredeti szellemi izgalmát. Miközben az életművet a kor, valamint az irodalmi jelen közegébe helyezi, a művek gesztusértékét, valamint hatástörténetét is meg tudja eleveníteni. A Csoórit befolyásoló hagyományok és hatások vizsgálata során nem a filológiai esetlegességeket állítja előtérbe, hanem a szemléleti rokonságot (például: „Ezek a miniatűr esszék Kosztolányi rövid prózai írásaira emlékeztetnek a friss szemlélettel, a rácsodálkozás és a felfedezés örömével, az asszociáló készség fürgeségével”). A szakirodalomra nem csak hivatkozik, bőségesen idézi is. Hivatkozásai részben a - kismonográfia megkövetelte - tömörítés eszközei: a hosszadalmasabb, de az adott helyen nem feltétlenül szükséges érvelést, magyarázatot váltják ki. A saját gondolatmenetétől eltérő véleményeket csak akkor említi, ha azok valóban megfontolásra érdemesek, vagy pedig egy-egy jellemző beállítottságot fejeznek ki.
Az utóbbira példa az az elképesztő méretű „fantomháború”, amely Csoóri ellen a Nappali hold néhány felvetése ürügyén robban ki. A nagy csinnadratta ellenére - több mint másfél száz cikk jelent meg erről akkoriban! - a szerző ezt az ügyet is a helyén kezeli: nem foglalkozik vele kiemelten. Tudja, hogy egy rosszhiszemű - máskor naiv vagy ostoba - politikai hecckampány nem ad szempontokat az életmű megítéléséhez. Ám azt is tudja, hogy ez a támadás bizonyos tekintetben mégis fontos. Egyrészt nyílttá és végletessé tette az irodalom megosztottságát, másrészt mint tünet elvezethet a tágabb társadalmi közeg alapvető hasadásának a meglátásáig. (N. Pál József fogalmazza meg éleslátó egyszerűséggel a „fantomháború” eszmei lényegét a monográfiáról írt kritikájában. Eszerint a kizárólag politikai és hatalmi struktúrákban gondolkodó szemlélet a nemzetben csak veszélyes anakronizmust gyanít, és képtelen megérteni a Csoóri és társai által képviselt történelmi és kulturális alapozású, közösségépítő nemzetszemléletet.)
A szerző időrendben és tevékenységi körök szerint haladva mutatja be Csoóri életművét. A nemzet sorsát és az emberi lét minőségét egybelátó szemléletnek logikus következménye a sokműfajúság: „küldetésként vállalt feladatai választják ki műformáit és cselekvésmódjait”. A küldetéses személyiség mindig több, mint tevékenységei összege. Ezt a meglátást érzékelteti és mondja ki a kötet legelejére helyezett, egyszerre bevezető és összegző Ki Csoóri Sándor? című fejezet. Görömbei számára Csoóri egyik fő műve maga Csoóri Sándor, a modellértékű személyiség, aki „egy nemzet rossz közérzetét veszi magára, s egy nemzetet akar megszabadítani ettől az érzéstől” azáltal, hogy „szellemi szabadságának kiharcolását közüggyé, közkinccsé teszi, mert nyilvánosan végzi”. A személyiség közérdekűvé tétele miatt a költő és az esszéíró műveit átjáró személyesség nem korlátozottságot, hanem alapértéket jelent, amely az olvasás módját is befolyásolhatja. Fölvetődik például, hogy Csoóri „esszéi az író fejlődésregényeként is olvashatók”. (Természetes tehát, hogy Görömbei nagymértékben támaszkodik az esszék önképére.) A felmutatott személyiségmodellt számos mozzanat teszi hitelessé és egyben vonzóvá. A Csoóri-írások (különösen az esszék) tárgyi gazdagsága egyrészt a változatosság gyönyörét nyújtja, másrészt érzékelteti, hogy ez a személyiség a valóság széles szeletével, akár teljességével kíván szembesülni. A Csoóri minden irodalmi műfajában nagy szerepet játszó képiség és történetmesélés úgy egészíti ki a szintén meghatározó gondolatiságot, hogy annak vitathatóságát és egyoldalúságát megnyitja az átéltség igazsága és az - összetett atmoszférájú és részben titokszerű - egész távlatai felé.
Görömbei egyesíteni tudja a különböző művek sajátos értékeinek a föltárását az életmű „szervességét” (a kötetben valószínűleg leggyakoribb minősítés!) biztosító problémaközpontú megközelítéssel.
A történetiség, a hagyomány, az egyéni sajátosságokra épülő „különösség”, az alkotás maradandósága (összefüggésben az egyedi „általánosba emelésével”), a lehetőség, a szabadság és a kultúra az értelmezés alapfogalmai Görömbeinél (és legtöbbjük már Csoóri esszéiben is).
Csoóri világképének az egyik fő eleme a hagyományos paraszti közösségekben még működő, egyén és közösség szétválaszthatatlanságán alapuló áldozatos felelősségtudat, realitásérzék, az egésszel (természettel, kozmosszal, a „tiszta forrást” jelentő alapértékekkel) számot vető szakértelem, hagyománytisztelet és vitalitás. Csoóri természetesen tudatában van, hogy bár „a népi kultúrában a modern ember számára is nélkülözhetetlen értékek vannak, de a parasztság már nem képes őrizni és megtartani ezt a kultúrát”. Úgy találja, hogy ezen értékek további óvása az értelmiség feladata. Sőt, nem csak a megóvás, hanem a továbbépítés, a kiteljesítés is. A kiteljesítés a népinek a korszerűséggel való termékeny szembesítése, a „bartóki modell” révén következhet be.
Érdemes mindezzel kapcsolatban két felvetést megkockáztatni. Egyrészt valami ciklikusság rémlik fel, ha meggondoljuk, hogy a népi kultúra is legalább részben, de talán nagyobb részben „lesüllyedt kultúrjavak” rendje. Az egykori magas kultúra mibenlétének kérdését veti fel ez a felfogás, és utat nyithat az őstörténeti kutatások (nem utolsósorban azok értékkereső, például tradicionalista vonulata) és a néprajz között, ezeket egy újabb szállal fonva az egyéni és a nemzeti sorskérdésekhez. Ugyanakkor a „népi” értékek képviselete az értelmiség számára választás kérdése, és ezt a választást már nem teszi magától értetődővé a közös életmód. Így a bartóki modell vállalása nélkül a népi hagyományok előtérbe állítása manipulációvá, az arculatképzés egyik elemévé, vagy sóhajtozó nosztalgiává válhat.
De vajon csak a bartóki út van? Amely a maga - közösségi megbízatáson alapuló - önteremtő önállóságának eszményével, bár semmi esetre sem ateista, de mindenképpen evilágiság-központú. Hol életerős pogányságként állítja magát szembe az életsorvasztónak és szemellenzősnek mutatott tételes, elsősorban keresztény vallással („A balladák emberképe szabad, nyitott, pogány, könyörtelen. Világuk a valóságból táplálkozik, nem a vigasztaló eszmékből és mesékből.”), hol egyértelmű értéknek fogja föl a vallást, de Bethlen Gábor szellemében („Előbb a náció, aztán a relígió” - idézi Csoóri A nemzet mi vagyunk című esszéjében a fejedelmet) az aktuális feladatok sodrában hátrébb rangsorolja, kétségbe vonja egyetemes illetékességét.
Mindennek méltányolható lélektani háttere van: a helyzettel való illúziótlan szembenézést, a balladai realitásérzéket követelő személyiség tartását megzavarhatná a sokszor valóban hamis vigasszá gyöngített vallási szempontok iránti figyelem. Lehetséges mélyebb hátterére Görömbei az Irodalom és nemzeti önismeret című kötetben tér ki, amikor Ady istenélményét (Barta János nyomán) „mély metafizikai igény”-ként ragadja meg, hangsúlyozva, hogy ezt „nem mindig és nem okvetlenül az isteneszme tölti ki”. De vajon nincs egy, a bartókihoz hasonló értékű, de a vallási hagyományokat személyközi történésként megélő „kodályi modell” is (gondoljunk a Missa brevisre, a Budavári Te Deumra, a Psalmus Hungaricusra), amelynek a költészetben talán Nagy Gáspár lehetne a példája?
Az Irodalom és nemzeti önismeret első része (A magyarságtudomány útkeresései) az irodalom néhány általánosítható történeti és elméleti kérdését világítja meg, a második egység (Létérdekű irodalomszemlélet) Barta János, Németh László és Illyés Gyula munkásságát boncolgatja, a harmadik rész pedig (Pillanatképek az ezredfordulón) nagyrészt a jelen irodalmával foglalkozik. Több tanulmány szembeötlő sajátossága, hogy a szerző előszeretettel hivatkozik filozófusokra, irodalmi nézeteit igyekszik filozófiai, antropológiai távlatba állítani. De más tudományok, leggyakrabban az agykutatás eredményeire is többször támaszkodik. Gondolatmenetének lényege, hogy az embernek már puszta fennmaradása miatt is szükséges, hogy ne csak a természet legyen a közege, hiszen - Arnold Gehlen felismerése szerint - az ember biológiailag befejezetlen lény. Tehát a kultúra a fennmaradáshoz is nélkülözhetetlen. A kultúra pedig feltételezi a közösséget, ami végeredményben szorosan kötődik az anyanyelvhez mint a tapasztalat megőrzésének, a hagyományközösség megszervezésének legfontosabb eszközéhez. Az anyanyelv az irodalomban teljesedik ki: „Az irodalom, a nyelvi műalkotás a szellem olyan koncentrációját kívánja meg, amelyre az ember (...) csak anyanyelvén képes. Az anyanyelv az irodalomban él leggazdagabban, és az irodalom révén formálja régi és új érzésekkel, gondolatokkal, ismeretekkel a közösséget”. Az irodalom azáltal válik teremtő erővé, hogy mint a „valóság és fikció keveredése” képes megmutatni a lehetőségeket, heideggeri értelemben felnyitni a valóságot. Ebből a gondolatmenetből logikusan következik kultúra, anyanyelv, irodalom és közösség elválaszthatatlansága. A közösségfajták közül alapvető jelentősége van az anyanyelvi közösségnek, vagyis a nemzetnek. A személyiség kiteljesedése is az anyanyelvhez, tehát a nemzethez kötődik: az „emberi méltóság” (Kant), az ember önértéke legteljesebben az anyanyelv révén bontakozhat ki.
A filozófiai hivatkozások azonban, tekintve, hogy mindig egy életmű néhány vonatkozását ragadják ki, szükségszerűen kifejtetlenek.
(Számomra nem világos például, hogy az emberi méltóság kanti fogalma, amely az egyéniségelvű irányzatoknak is alapfogalma, mennyire alkalmas eredeti közegében egy közösségelvű szemlélet alátámasztására.) De nem ez itt a lényeg. A gondolatmenet megáll önmagában is, a hivatkozások csak távlatokat nyitnak az átfogóbb nézőpont számára. Jelentőségüket az egyéniségelvű irodalomfelfogással való - hol nyílt, hol közvetett - vitában kapják meg: jelzik annak a nemzeti-közösségi beállítottságnak a filozófiai és antropológiai megalapozhatóságát, amelyet a „túloldalról” előszeretettel tüntetnek föl kizárólag érzelmi alapozottságúnak és tudományosan meghaladottnak. És ez a megalapozás igényt tart az „ellentábor” zászlóshajóira is, például Heideggerre.

Bár Görömbei a „világszerű és történetelvű” irodalmat részesíti előnyben, nem veti el a posztmodern „depoetizáltságot”, a szövegirodalmat sem, amelynek művelői „olyan nyitott műveket hoznak létre, amelyek a megnyugtató értelmezés lehetőségét eleve kizárják”, mivel „számukra a nyelvnek nincs valóságvonatkozása”. Ennek az irányzatnak a szerepét a szerző egy majdani „klasszicizálódás” előkészítésében látja. Helye van tehát mint az irodalmi színkép egyik elemének. Sokan azonban a kizárólagosítására törekednek, a színkép többi - sokszor valószínűleg fontosabb - elemének kiszorítására. A depoetizáltság kizárólagos kánonná tétele leszállítja az irodalom társadalmi értékét, és a klasszikus értékek tagadásával megtöri a hagyományt, tehát kultúraellenes. Márpedig az irodalmi folyamat szerves építkezésen alapul, és nem teljes paradigmaváltásokon. A kötet valószínűleg legjelentősebb elméleti hozadéka is egy építő vita, egy posztmodernnek tekinthető elmélet betetőzésének a hozadéka.
Kulcsár Szabó Ernő tézisét, miszerint „minden kultúra csak dialogikus helyzetben és mindig valamely másikhoz képest mutat föl identitásjegyeket” Görömbei kiegészíti a legalább ilyen fontos belső azonosság feltételezésével: „Egy adott helyzetben a belső, háttérbe szorított hagyomány felelevenítése szemben a jelennel legalább akkora identitásképző erő lehet, mint az interkulturális tapasztalat”. Épp a saját hagyomány otthonosságérzete teszi képessé a személyt és a közösséget, hogy alkotóan fogadja be a külső hatásokat. A globalizáció korában különösen felértékelődnek ezek a megfontolások.
A saját hagyomány elméletileg is alátámasztott megbecsülése alapozza meg a kötet számos írásában megnyilvánuló aktivista szellemiséget, a szerző szavaival „létérdekűnek”, „életelvűnek” nevezett beállítottságot. Görömbei a nemzeti hagyományokat és érdekeket magas szinten és megalkuvás nélkül képviselő alkotásokat állítja előtérbe, tehát a nemzeti önismeretet hosszú távon is alakító, jelentős műveket („az esztétikai érték összetettsége biztosítja azt, hogy csak a remekművek válhatnak tartósan az önismeret formálóivá”). A belső azonosság alkotó, és nem alkalmazkodó érvényesítése különösen a kisebbségi magyar irodalmakban (és öntudatban) elodázhatatlan, hiszen a kiegyezés programjai - a „vox humana”, a „sajátosság méltósága” és mások - kudarcot vallottak a hatalom hol nyílt, hol alattomosan rejtett kíméletlenségével szemben.
A szerző Barta Jánosra emlékezve veti fel, hogy az irodalomtudományi alkotómunkának nem csak tudományos, hanem művészi rangja is lehet: „A kifejezés, a gondolkodás és az átélés művészetének összhangjára van ahhoz szükség, hogy az irodalomtudomány művelője betölthesse hivatását”. A hivatás lényegének a kifejtésére Németh László tanulmányai adnak alkalmat. Eszerint az értekező műfajok végső célja szintén azonos az úgynevezett szépirodaloméval, ez pedig nem más, mint az „emberi üdvösségkeresés”, ami egyrészt az önismeretet feltételezi, másrészt a korkérdések tudatosítását. A szerző módszerét is jellemzi, amit Némethről ír: „különösen érzékeny egy-egy korszak ütközőpontjaira, melyeket tanulmányaiban is egy-egy nagy személyiség egzisztenciális problémáiként tudott leginkább megragadni”. Görömbei ennek jegyében az adott művek esztétikai sajátosságait mindig tágabb, egzisztenciális távlatba állítja (közben rehabilitálja „a művek művészi szituációjának” és „emberi jelentőségének” megvilágításához hozzájáruló életrajz és korrajz becsületét). Véleménye szerint a figyelemre méltó alkotások mindig hozzájárulnak a léthelyzet tisztázásához, és erőt adnak: elviseléséhez és megváltoztatásához. Az esztétikai jellemzők ennek a rendeltetésnek a módozatait, érvényességi körét, erőteljességét szabják meg. A közösség (kiemelten a nemzet) iránti felelősség - mint ahogy Görömbei a Puszták népe példájával igazolja - „nem gátlója, hanem ösztönzője irodalmunk legnagyobbjainak”. Heideggeri szóhasználattal ezt úgy fejezi ki: „egy-egy nemzet tudatában azok a művek élnek közösségformáló erőként, amelyekben a nemzet létének igazsága lép működésbe”. A kötet minden írását átjárja a magyar kultúrában való hit. Ez azonban nem csak az anyanyelv kényszerűségének tetszik-nemtetszik elfogadását jelenti, hanem a nagyság akarását is: „kis nemzet is alkothat nagyot, maradandót, ha szerves, organikus kultúrát épít”. A - tautológiával is hangsúlyozott - „szervesség” pedig azt jelenti, hogy a részek segítik az értékes egész, az egész pedig az értékes részek kibontakozását.
(Görömbei András: Csoóri Sándor. Kalligram, Pozsony, 2003; Irodalom és nemzeti önismeret. Nap Kiadó, Bp., 2003)



« vissza