Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az alapállás

Mindenkinek van alapállása, ha nem is tudjuk pontosan, mi az, de látjuk, tapasztaljuk, hogyha például fölmerül egy föladat, akkor az egyik ember azonnal elpucol, a másik ott terem, hogy elvégezhesse. Az átmenetek száma beláthatatlan. Az alapállás titokzatosságához tartozik, hogy néha mi magunk sem ismerjük a sajátunkat.
A példabeszédben az apa kiküldi az egyik fiát a szőlőbe dolgozni.
Igen, megyek atyám, feleli az, majd marad. Az apa szól a másik fiának is, aki nemet mond neki, aztán veszi a kapát, és mégis kimegy.
Az alapállás-képet Hamvas Bélától tanultam, ő pedig Szabó Lajostól.
A Hamvas Szótárban ez áll: „Az alapállás a mindenkori ember mindenkori helyzetének mértéke.” Elfoglalt helyzetünk megszabja mindenkori viselkedésünket. Aki Pató Pálnak áll, az elhanyagolja veleszületett tehetségeit, majd lassan kivész belőle az együttműködés, a részvét, végül az önvizsgálat, és ami a legsúlyosabb: a humor. Nézzük tovább a Szótárkönyvet. „Az alapállás jobbára föltáratlan: semmi sem oly kevéssé ismert, mint az emberi lét normális állapota.”
Vajon hol s mikor élt az emberiség normálisan? Hogyan? Jó tudni, hogy alapállása csak az emberi személynek lehet, ám a kor, amelyben élünk, erősen befolyásol bennünket. A vallási társadalmak azt tartották normálisnak, hogy Égre tekintsenek és az igazság, a szépség, meg a jóság hármasában keressék üdvüket. Gazdaságkor ezt hülyeségnek ítéli. A Földre szegezi pillantását, eszményei a fejlődés, a jog és a jólét.

 

*
 

Egy arab mese szerint a tanítónak egyszer el kellett mennie több órára. Kire hagyja a gyerekeket? Még nem ismerte őket eléggé.
Nos, kiment az épületből, letett az ajtó elé egy jókora követ, s egyenként kihívta a gyerekeket. Azok pedig sorra fölbuktak a kőben, mígnem az egyik, aki persze szintén elhasalt, odébb nem tette.
Az ilyen históriáknak az a nevezetességük, hogy nem egyszeriek, hanem folyamatosan történnek velünk, s állandóan vizsgáztatnak alapállásból: mit hagyunk az utánunk jövőkre? Vagyont? Oxigént, tiszta vizet, igaz szót? Követ a lábuk elé?
Várkonyi Nándor Az ötödik ember függelékében összefoglalja Marx tanítását, amiből néhány pontot idézünk. „Marx az anyagot, vagyis a lét legalacsonyabb rendű megnyilvánulását teszi a lét legmagasabb rendű megnyilvánulásainak teremtőjévé, istenné. Az anyagi javak termelését, vagyis a társadalmi és személyi anyagcsere ellátását teszi az ember alapvető, döntő, tehát legmagasabb rendű tevékenységévé.
Az anyagi javak szerzését, védelmét és élvezetét teszi az ember szellemi tevékenységének irányítójává.” Végezetül: „a kölcsönös gyűlöletet teszi meg a társadalmi viselkedés legerősebb indítékává, hajtóerejévé.” Marx anyagelvűségét, a vele amúgy színpadiasan böllenkedő gazdaságkori ideológiák általában elfogadják. Mi több, a „keresztény” jelzőt viselő pártok is igazodnak hozzá, mivel úgy érzik, hogy alkalmazkodniuk kell a kor játékszabályaihoz, nem beszélve arról, hogy a piacról élnek, s nem a Gondviselésre bízzák magukat, az „égi madarak és a mezei liliomok” evangéliumi példáját követve.
Bevallva-bevallatlanul Marxra hagyatkozik számos ember is. És az illető, angyaloknál magasabb rendű lény létére, aláveti magát az általa szerkesztett Dolgok uralmának. Alapállása a rabszolgaság: anyagcseréjének rabszolgája. Aki fölismeri a helyzet abszurditását, és képes nevetni rajta és önmagán, csak az lehet szabad.

 

*

 

Az alapállás kutatója a kamasz. Az ifjú ember csapong, vívódik, kergeti azt a benső látomást, ami megmutatja, hogy mire való, mitől lesz normális az élet. Tényleg, mitől? Higgyen-e korunk kemény anyagelvűségének, vagy keresse a lét magasabb rendű megnyilvánulásait?
Hamvas Béla utolsó nagy művében, a Patmoszban, az ősmegoldást javasolja: „A normalitás a szeretet.” Keserűen teszi hozzá: „egyre kevesebb ember bírja; s egyre több, akinek természetes állapota a rendetlenség, a sötétség, a zűrzavar, aki a fény, a rend, az emelkedés, a nyíltság számára alkalmatlan”.
De nézzük tovább az alapállás szócikket: „aki normalitás nélkül él, vallásban kell, hogy éljen, életét a történet erői oldják.” Tehát a normalitásból kiesett ember a vallás útján próbálja visszaszerezni egyensúlyát. „Az alapállás létmód, életrend; autentikus - magyarán a hiteles, valódi - létezés.” A hiteles ember amennyire csak lehetséges „bűntelen, éber és egészséges. Mértéke a hagyományban az aranykor embere, a megváltás korában Krisztus; a szentkönyvek tanítása és az ebből táplálkozó hagyomány realizálatlansága a válság oka.” Tehát tisztában vagyunk vele, hogy miként kellene élnünk, mégsem tesszük. Ezért szenvedünk folyton külső és benső zavaroktól, nyavalyáktól, és ezért építünk életellenes civilizációt.

 

*

 

Mi volna a megoldás? A normalizálás. Értelme: „a rajtunk uralkodó életéhséget magunk alá gyűrjük.” Anyagcserénk detronizálásával kezdődhetne beavatásunk, szabadulásunk a Dolgok igájából, hatalmi ösztönünk és démonaink markából, s visszatérésünk valódi lényünkhöz, a szeretethez, vagyis a bűntelen, éber és egészséges élethez.
A legfontosabb teendőnk az „Alapállás helyreállítása: a bűntudatot és a jóvátétel kötelezettségét ébren tartani, az alapállást föltárni, a történetből kilépni - nagyon egyszerűen szólva: fütyülni arra, hogy mit mond a szomszéd - és a status absolutust megvalósítani; a hazugságmentes írás és a hazugságmentes egzisztencia - magyarul a gondolat, a szó és a tett - egymást fedi a beavatásban, a kereszténységben.” Mindezek előfeltétele a „létrontás jóvátétele”
A „status absolutust” elérve életünk már nem viszonylagos, nem játékszere a különböző külső, anyagi, történeti és társadalmi erőknek. A status absolutusban világosodik meg, hogy a normalitás, a beavatottság, a szeretet egymást fedő fogalmak.
Az alapállás hasonlít a fajsúlyra. Gyenge fogalmazók szeretik írni, hogy ez vagy az a gondolat, vagy ember „fajsúlytalan,” holott mindennek van fajsúlya, az ólomgolyónak és a nyárfapihének egyaránt, csak éppen az egyiké több, a másiké kevesebb. Alapállás nélküli ember sem lehetséges, mert addig mindenki eljut, hogy ő a világ közepe, s onnan, az életéhségnek ebből az abszolút pontjából szemlélődik.
Más kérdés, hogy mit lát, mit mer látni, netán tovább megy. Weöres Sándor írta:
Az égig érő bércek között járok, egymásba olvad hegy-völgy és határ, ugyanaz fenn és lenn; csak annyit látok, mint csarnok ívén mászkáló bogár.
Szabó Lajos vette észre, hogy „Amivel nem merünk szembenézni, az hipnotizál. Ha van erőm szembenézni vele, és erősebb nálam, és tudomásul veszem, akkor nem hipnózis keletkezik, hanem kapcsolat.” A kapcsolatteremtés megtöri a varázst. A káprázatból visszakerülünk a valóságba, ahol kiderül, hogy tapasztalatainkat milyen tettekben vagyunk képesek összegezni.

 

*
 

Ha alapállásunk ingatag, ha szélkakasok vagyunk, akkor ma barátunk Kiss Pista és Tito, holnap láncos kutya. Ma bálvány a kapitalizmus, a tegnapi „rohadék”. A kereskedelmi kloákák óránként lőnek megasztárokat az ország egére; százezrek rohannak, és szórják a pénzüket telefonálós perselyekbe. Aztán durran az új rakéta.
Szenvedek én egyben másban, Vén hurutban, fulladásban, Rokkant ideggyengeségben, Félvakságban, siketségben, S impertinens dicsőségben.
Ezt Arany János írta, azon kevesek egyike, aki kibírta a nagyságot, és nem aljasult el a dicsőségtől: szemébe nézett, és kinevette a testi nyavalyáival együtt.
Az alapállás tehát a szembenézéssel kezdődik, s életünk végéig állandó gyakorlatunk kell maradjon. Azt jelenti, hogy szembenézek azzal, ami megbűvöl. Nem megy a tanulás, a munka? Rossz a tanár, undok a főnök? Szörnyűek a körülmények. Nem éri meg? Válthatok iskolát és munkahelyet, az újdonság varázsának elmúltával kezdődik az egész elölről. S folytatódik azzal, hogy csereberéljük a házastársainkat, a barátainkat, sőt a hazánkat, s egyre több, egyre borzalmasabb szörnyeteggel találkozunk, akik mindenünnen acsarognak.
Mindaddig titok marad a nevük, amíg kívül keressük. Az ellenfelünk, az igazi, belül dúl. Olyannyira belül, hogy ott - Fülep Lajos szavával - „a 19. század pszichológiája, a lélek nélküli lélektan” bizony aligha találja meg.

 

*
 

A megoldás az volna, hogy normálisak legyünk. Hamvasnál a normális ember: „igaz, éber és egészséges, képe - mintaképe - a kinyilatkoztatásban mindenki számára hozzáférhető; az evangéliumi ember, előbb volt, mint a világ; értelmének fénye komplex: szellem, bölcsesség, intuíció, megkülönböztető ész, belső érzék, képzelet, anamnézis” - vagyis emlékezés. Ennek szellemében kell megvizsgálni a részleteket. Ha szembeötlő, hogy alapállásunk azért csámpás, mert lusták vagyunk; miatta hibázunk a munkában, a tanulásban, a házasságban. Ha jól megnézzük, kiderül, hogy lustaságunk fölületességünkből ered, az a kevélységünkből, hogy mi tökéletesek vagyunk, egyedül a körülmények vétkesek. És így tovább, mígnem eljutunk bajunk gyökeréig, az élethazugságig.
Ha élethazugság-démonunkat fölismertük és megneveztük, már ki is nevethetjük. Vidáman tehetjük jóvá létrontásunkat, s állíthatjuk helyre alapállásunkat.



« vissza