Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az akasztófa magasából

 

100 éve született Donáth György


 

Van-e ki e nevet - ismeri? Donáth György (1904-1947) a múlt század első felében élt, a másodikban pedig hallgattak róla, vagy - bizony még a 90-es demokratikus fordulat után is - jobbára csak rosszat és rosszul, vagyis hamis módon írtak-mondtak. Az utánunk jövő nemzedékek tehát ártatlanok abban, hogy talán még a nevét sem hallották. Pedig ő volt a kommunista konstrukciós perek első áldozata. Kovács Béla, a Kisgazdapárt főtitkára elhurcolása, az 1947-es februári vörös puccsként emlegetett szovjet beavatkozás és az augusztus 31-ei „kékcédulás” választás utáni őszön, az úgynevezett „köztársaságellenes összeesküvési” per fő vádlottjaként 1947. október 23-án végezték ki.
A történelem méhében különös módon fejlődnek, alakulnak a dolgok.
Október 23. már 1945-ben az ellenállás, a szovjet akarat visszautasításának a napja volt. Ekkor tartotta ülését a Kisgazdapárt Nagyválasztmánya, mely elutasította a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet elnökének, Vorosilov marsallnak a javaslatát, hogy a november 4-ére kitűzött általános választásokon közös listán induljanak a pártok, s ezzel hiúsítsák meg a polgári elemek túlsúlyra jutását a nemzetgyűlésben. A párt tágabb vezetőségének ez a döntése nehéz döntés volt, mert mint az egyik kisgazda politikus megjegyezte: „minden élesen látó tudta, hogy első ízben húztunk ujjat az oroszokkal”. De ez a határozott állásfoglalás lett az első győzelem is, mert Moszkva kénytelen volt elfogadni ezt a széles alapokon nyugvó politikai határozatot. A november 4-ei szavazás pedig fényesen igazolta a nagyválasztmányt: a választók 57 százaléka a kisgazdákra, 83 százaléka pedig a parlamentáris demokráciára voksolt.
A magyar nép döntése, amit nagy elismeréssel köszöntöttek a nyugati demokráciák, erkölcsi és politikai igazolást adott azoknak a magyar politikusoknak, akik megerősödtek abban a reménységükben, hogy a békekötés, majd a szovjet csapatok távozása után befejezhetik a megszállás körülményei között elkezdett nagy vállalkozásukat: a demokratikus Magyarország megteremtését.
Ezek közé tartozott Donáth György, az 1947-ben külföldre menekült Saláta Kálmán és a hosszabb-rövidebb időre elítéltek hosszú sora, köztük Szent-Iványi Domokos, Arany Bálint, Mistéth Endre, Dálnoki Veress Lajos, András Sándor, Kiss Sándor, Horváth János, Csicsery-Rónay István és sokan mások, akiket most nincs terünk felsorolni, bár érdemesek az emlékezetre.
Rövid - 43 évnyi - élete végén Donáth György is épp eme jeles napon jutott a legmagasabbra, s nem visszás, ha így mondom: az akasztófára.
Mert ő maga mondta az utolsó szó jogán, hogy „az akasztófa alatt egy fizikailag alacsony helyzetből az ember nagyon magasról néz mindent”.
S nekünk is magasra kell néznünk, ha követni akarjuk a népért tudatosan vállalt mártírium kegyelmi állapotában - az utolsó szó jogán - elmondott beszédét. Mert e többórás beszéddel olyan erkölcsi magasságokba emelkedett, amilyenre társadalmi vagy politikai pozíció révén senki nem juthat. Ezt érezte meg Kende Péter, az akkor még kezdő kommunista újságíró, aki ötven évvel később így emlékezett vissza a Magyar Hírlapban erre a felejthetetlen eseményre: „Higgye el a t. olvasó, nem azt fogom elmondani, amit az azóta eltelt ötven év tapasztalata ültetett belém, hanem azt, amit a népbírósági tárgyalás szemtanújaként már akkor is éreztem, csak bevallani nem mertem magamnak, pláne másoknak. Nos, Donáth György az első perctől fogva lenyűgözött. Ő volt ennek a pernek - az én szememben - a legfőbb érdekessége és csodálni való hőse. Szellemileg és jellemileg olyan magasan kiemelkedett a többiek közül, hogy varázsának olykor még a tanácselnök sem tudott ellenállni... Donáth nemcsak bátor volt, hanem logikailag is verhetetlen, sőt osztályon felüli szónok is, akinek érvelését széles körű történelmi műveltségén túl egyfajta finom irónia tette megnyerővé és hatásossá... Donáth, az elsőrendű és nyilvánvalóan eleve halálos ítélet elé néző vádlott, végig szabad emberként viselkedett, függetlenségét egy percig fel nem adva...”
Donáth György 1904-ben született Budapesten, ősi székely családból származott, középiskoláit a budai katolikus főgimnáziumban végezte, jogi doktorátusát a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerezte.
Legfontosabb munkahelye a Központi Statisztikai Hivatal volt, onnan került a politikai életbe, s Teleki Pál kormánypártjában lett országgyűlési képviselő 1939-ben. A Magyar Élet Pártjának népi szárnyához tartozott, nemcsak híve, de követelője is volt a földreformnak.
A parasztságot a „magyarság támaszának” tekintette, s vallotta: „egy demokratikus társadalomban nem jelent előnyöket vagy hátrányokat, ha valaki úr vagy paraszt, gazdag vagy szegény”. Mandátumát a csepeli munkásoktól nyerte el, akik csak Donáth Gyurkaként emlegették. Ezért javasolta - reálpolitikai megfontolásból - Kállay Miklós, hogy ő legyen a MÉP alelnöke, ezzel közelítse a kormánypártot a munkássághoz.
Meggyőződéses jobboldali politikus volt, de sosem tartozott a szélsőségesek közé. Bár az „összeesküvési” per vádanyaga alapján egyes profi történészek - félretéve minden valamirevaló kutatóra kötelező forráskritikát - radikális antiszemitának állítják be.
A tények azonban azt bizonyítják, hogy sem a harmadik zsidótörvény szónokai között nem szerepelt, az 1944-es (ritka) parlamenti ülésein sem adott hangot aktuális antiszemita nézeteknek, s a nyilas parlamentben sem játszott semmi szerepet (részt sem vett az ülésein), pedig ezek az idők adtak volna parádés alkalmakat egy vérbeli antiszemitának. Mint látni fogjuk, demokratikus és humánus nézetei igen távol álltak a náci felfogástól. Miként a vád által meghamisítva felhasznált brosúrájából idézte beszédében: „sem a nemzeti szocializmust, sem a fasizmust” nem fogadta el.
Utolsó parlamenti felszólalásában, 1943. november 30-án, amikor már a kommunista eszméket képviselő Vörös Hadsereg Magyarország határaihoz közeledett, kijelentette: „Nem hiszem..., hogy a korszellemnek nevezett világnézetek minden problémára kielégítő választ adnának”. Tehát távol álltak tőle a marxizmus-leninizmus tanai is. Donáth élete cáfolta azt a kommunista időkben aztán uralkodóvá vált gyakorlatot, mely szerint a ’jobboldaliság’ az elítélendő szélsőjobboldalisággal egyenlő. Tehát az, hogy a vád szerint „a baloldal fékezésére” törekedtek, nem azonosítható a „demokratikus fejlődés akadályozásá”-val, és különösen nem „a demokratikus köztársaság megdöntésé”-re irányuló tevékenységgel.
Ami ez utóbbit illeti, arra a vádlott felhoz egy valóságos példát: „Én tudnék mondani Magyarországon olyan szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr bennünket vádol, tudnék olyan szervezetet mondani, amely penetrál minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhatna magáénak, amely népítélet formájában, forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett (ama népítéletekre gondolok) ... Hogy a maguk szűk körében mit beszélnek meg, nem tudom, azt sem, hogy milyen célzatok születnek meg, de az biztos, hogy ideológiájukat ismerjük,... mert tudjuk, hogy ez az ideológia német és egyéb idegen hatásra született meg. ... Németországból eredt ez az ideológia, amely azt tanítja, hogy a proletár osztálynak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat.
Nem tudom, hogy letettek-e erről véglegesen, de a mai kommunista és szocialista vezérek beszédeik során hangoztatják, hogy ’ma demokráciáért, holnap a szocializmusért’. Itt nem biztos, hogy a demokráciaellenességet meg lehet-e állapítani, de... azt hiszem, hogy ezeknek a bűnössége, ha bűnösségről lehet ilyen értelemben beszélni, könnyebben állapítható meg. Szerintem az sem bűnösség, de cselekményük túlmegy azon, amit mi cselekedtünk, és mégsem állapítják meg róluk, hogy bűnösek. Szerintem helytelen volt az elmúlt 25 esztendőben, hogy ezt a szervezkedést akkor nem engedték meg, sok mindent megtakaríthattunk volna magunknak. De ahogyan levonom ezt a konzekvenciát, úgy méltóztassék ránk nézve is levonni.”
Beszédében visszautasította azt, hogy ők és sokuk társasága, a Magyar Testvéri Közösség „fajvédő, fasiszta szellemű” szervezet lenne.
Kifejtette, hogy „a fasizmus par excellence olasz találmány, a német nemzeti szocializmus német, a falangizmus spanyol. Hogy Magyarországon ilyen a nyilas, azt nem igen merem mondani, mert az a társaság annyira primitív, annyira ideológia nélküli és annyira más szempontok szerint összeverődött társaság volt, hogy én még ideológiát sem tulajdonítok nekik.”
Szellemesen elhárítja azt a vádat, hogy például az ’élettér’ szó használata náci hatást bizonyítana. Felteszi a kérdést: „Méltóztatik tudni, hogy a népbíróság egy hitleri német találmány? ...hogy például a Hitler elleni merénylet alkalmával a merénylet elkövetői felett egy alkalmi népbíróság - Volksgericht - ítélkezett. Ebből nem lehet azt a konzekvenciát levonni, hogy a népbíróság, amely előtt most állok, német hatás alatt jött létre.” (Nyilván csak azért nem mondott náci hatást, mert nem akarta heccelni a népbírákat.)
Úgy tűnik azonban, hogy néha mintha akarta volna. Az elnök egy alkalommal az ellenállási mozgalomról azt mondotta, hogy az csak legenda volt. Ezt Donáth bizonyos értelemben el is fogadta, de mindjárt megragadta az alkalmat arra, hogy e kijelentést a maguk javára fordítsa. Kifejtette: „Ami valóság volt, annak a legjelentékenyebb része éppen vádlott társaim nevéhez fűződik.
Dálnoki Veress Lajos volt az, aki hadtestét mozgósította, Veress Lajos volt az, aki kétszázezer embernek olyan intézkedést adott, amelynek következtében a németek súlyos vereséget szenvedtek. Ő volt az, aki a Kormányzói Hadparancsot végrehajtotta. De hogy másokat is említsek: Szent-Iványi volt az, aki a 'Kiugrási Iroda' élén állott, és Moszkvában a fegyverszünetet előkészítette. Volt-e az Ellenállási Mozgalom szempontjából jelentősebb esemény, mint a fegyverszünet? Az egész mai demokratikus rendnek itt van a jogforrása. Az egész magyar demokratikus rend ott gyökerezik, hogy Moszkvában fegyverszünetet kötöttünk - és a fegyverszünet megkötését Szent-Iványi készítette elő. Ez is >legenda Az egyik legsúlyosabb vád ellene a jogfolytonosság fontosságának hangoztatása volt. Ezzel kapcsolatba hozták a Horthy-rendszer visszaállítására irányuló terveket. Ezt határozottan visszautasította, de elmondotta, hogy az ostrom befejezése után még a pincéből üzent az őt felkereső Arany Bálint révén Tildy Zoltán képviselőtársának.
Javasolta, hogy a képviselőház itthon maradt tagjai üljenek össze és deklarálják, „hogy a soproni országgyűlés, a nyugatra távozott országgyűlés törvénytelen, mi vagyunk a nemzeti szuverenitás intézményesei változatlanul. Ezért mi nem kérünk cserébe semmit, ez az átmeneti állapot tartson egy hétig vagy két hétig, de ezzel megteremtjük az átmenet legalizálását.”
E javaslattal összecseng a szovjet illetékesek többszöri kijelentése, hogy nem akarnak beleszólni az ország belügyeibe, s az ő kívánságukra lett az ideiglenes kormány elnöke egy horthysta tábornok, másik kettő meg miniszter, de még arra is ügyeltek, hogy a kultuszminiszter - a hagyományoknak megfelelően - katolikus legyen.
Súlyos vádnak számított 1947-ben az oroszellenesség. Ezzel kapcsolatban a következőket fejtette ki:
Az a vád „hogy ez a társaság oroszellenes volt, képtelenség. Csak egy példát mondok, nagyon sajnálom, hogy Szent-Iványi Domokos bizonyítási indítványa nem fogadtatott el, amelyben Zsedényi Bélának és másoknak a kihallgatását kérte. Bizonyítani lehetett volna, hogy Szent-Iványi Domokos, aki végre is a mi politikai agytrösztünk volt, és ha valakinek, úgy neki elfogadtuk a külpolitikai álláspontját, a magyar-orosz barátságért sokkal többet tett, mint a mai közéletnek sok hivatalos funkcionáriusa. Ezt állítom, és bizonyítani is tudnám.
Többet tett a magyar-orosz barátságért a moszkvai tartózkodása idején és többet ott később.
Az ő közreműködésével Moszkvában született meg az első fegyverszüneti szerződés, utána három hónapig kint maradt, és ahogy nekem mondotta, az alatt az idő alatt megtanult oroszul, és minden igyekezetével azon volt, hogy a magyar-orosz kapcsolatokat egy baráti közeledés céljára kiépítse. Ennek volt logikus következménye az, amit elmondottak volna a tanúk, ha kihallgatták volna őket, hogy igenis nagyon súlyos, nagyon jelentős orosz részről történtek már érdeklődések az iránt, hogy Szent-Iványi miért nem kapott a magyar közéletben megfelelő pozíciót. Nyilván nem azért érdeklődtek, mert oroszellenes irányzatot véltek felfedezni benne.”
Az orosz-magyar kérdéssel kapcsolatban hozta fel egy kihallgatását egy úrral (akit nem akart megnevezni), amely olyan emberi légkörben zajlott le, hogy a végén már politizálni kezdtek: „Nagyon örültem ennek, mert így alkalmam volt kifejteni előtte az álláspontomat az orosz-magyar kérdésben, amely nézetem szerint a Hetes Bizottság tagjainak az álláspontját is fedi. Azt mondottam, hogy a történelem során soha nem volt lényeges ellentét Oroszország és Magyarország között - legalább is nem tudok róla. (...)
Állítom, hogy soha egyikünk részéről sem merült fel olyan őrült gondolat, hogy az orosz hatalommal szemben kell állnunk. Ilyen gondolat valóban csak őrült agyában születhetik meg.
De elmondottam én mást is. Elmondottam, hogy a jó viszony legnagyobb akadálya, hogy nem tudjuk őszintén kibeszélni magunkat. Nem tudjuk magunkat olyan őszintén kibeszélni, mint amilyen őszintén kibeszéltem magamat azzal az úrral. ... Megmondottam - és vállalom érte a felelősséget -, hogy az itt lévő orosz köröket túlnyomórészt csak hízelgők veszik körül, nem olyanok, akik - ha kell - a panaszokat is elmondják. Mert a panaszokat kell elmondani először, hogy a barátság megszülethessen. Én elmondottam azt is, ami nem tétetett a vád tárgyává, hogy ti. mi az, ami nekünk fáj. ... Az volt a meggyőződésem, hogyha az egész orosz-magyar kérdést kibeszélhetnénk intézményesen, akkor valóban évszázadokra szóló megdönthetetlen barátság születnék meg a két nép között.”
Az utolsó szó jogán elmondott hatórás beszédének talán legmeggyőzőbb része a befolyásolással mint demokratikus politikai eszköz felhasználásával foglalkozó fejtegetése. Miután idézi az ügyész kijelentését, mely szerint a befolyásolás nem fogadható el, mert a demokráciában a vezetők nem a saját elgondolásaikat valósítják meg, hanem a népét, ezeket mondja:
„Nem egészen tudom magamévá tenni ezt az álláspontot... vannak ugyanis olyan akciók a politikai élet során, amelyekben képtelenség megkérdezni a népet. Nyilván az ügyész úr nem arra gondolt, hogy a naponta adódó aktaszerű elintézések, kinevezések stb. során mindig meg kell kérdezni a népet. Ez nyilvánvaló abszurdum volna. Ha tehát ez így van, akkor valószínűleg elképzelhető, hogy legalábbis érvényesül a befolyás.
...A befolyásolás nemcsak megengedett, hanem szinte kötelező eszköze a politikának. Nem tudom, hogy jól értettem-e, amit az ügyész úr mondott, tehát megismétlem, amit mondott. A befolyásolást azért nem fogadja el eszköznek, mert az állam vezetői a demokráciában nem saját elgondolásukat valósítják meg, hanem a népét. Méltóztassék megengedni, hogy megálljak ennél a gondolatnál. Száz százalékig magamévá teszem azt, amit az ügyész úr mondott, mert nagyon érdekes konzekvencia adódik belőle.
Mikor tudja megmondani a nép, hogy az állam vezetőitől mit akar? Az 1946. I. tc., majd az azt védő 1946. VII. tc. azt mondja, hogy az állampolgárnak elidegeníthetetlen joga többek között az állami és törvényhatósági életben való részvétel. Az állampolgároknak nyilvánvalóan ez a két lehetőség adódik arra, hogy az állam dolgaiba beleszóljanak. Az ügyész úr által mondott igazság konzekvenciáját nyilván olyképpen kell levonni, hogy megkérdezem a népet, hogy akarják irányítani az állami, illetőleg a törvényhatósági életet. Megkérdezem a népet, hogy a vezetőknek mihez kell tartaniuk magukat.
Gyakorlatilag ez a választásokon nyilvánul meg. Az országgyűlési választások során van alkalma az állampolgároknak arra, hogy megszabják az állami élet irányát, a törvényhatósági választások során pedig arra, hogy megszabják a törvényhatósági élet irányát.
Engedelmet kérek, anélkül hogy súlyosabban akarnék kritizálni vagy újabb bűncselekménybe akarnék esni - bár nézetem szerint semmiképpen sem bűncselekmény, amit mondok -, meg kell kérdeznem, hogy itt mi történt. 1945-ben választások voltak, amelyeknek során a nemzetgyűlési mandátumok többségét a Kisgazdapárt kapta meg, vagyis a nép abban az irányban nyilatkozott, hogy azt akarja, hogy az országot a Kisgazdapárt programja szerint kisgazdapárti emberek vezessék. Mi... a vád szerint is amellett törtünk lándzsát, vagyis - az ügyész úr szavai szerint is - a legtisztább demokrácia mellett. De továbbmegyek. Ott van a törvényhatósági élet viteléről való megnyilatkozás. A vád szerint mi voltunk azok, akik a Baloldali Blokkal szemben a Kisgazdapárt megmerevedését forszíroztuk. Mi forszíroztuk, hogy ragaszkodjék az önkormányzati választások megtartásához. Mi voltunk a demokratikus követelések szószólói, hogy igenis legyen mód nyilatkozni a népnek arról, hogyan akarja irányítani a törvényhatósági életét. A vezetők nem vonták le ennek konzekvenciáját, ahogyan ez nemcsak itt a tárgyaláson bizonyosodott be, hanem köztudomású is, mert hiszen a koalíció szellemével, a népakarat megnyilvánulásával ellentétesen nem úgy kormányoztatik az ország, mint ahogy a nép 1945-ben megnyilatkozott, illetőleg a törvényhatósági élettel kapcsolatos megnyilatkozásra nem adtak alkalmat.”
A vád tételes cáfolata után összefoglalóan a következőket mondotta:
„Tehát ismétlem: nem a demokratikus rend, nem a demokratikus életforma megváltoztatására törekedtünk. Ellenkezőleg, éppen a közösségben magunkba szívott és vérünkké vált népi politikai felfogásunkat akartuk uralkodóvá tenni nemcsak a papíron, hanem a valóságos életben is.
(...)
Befolyásolni akartuk a magyar politikai életet, természetesen a mi ideológiánk jegyében. Ez az ideológia azonban minden államformát elbír, és elbír minden életformát, ami - magyar. ... Most méltóztassék megengedni, hogy még arra mutassak rá, hogy ilyen körülmények között, ha cáfolom a vád minden állítását, és azt mondom, hogy tevékenységünk csak ez volt, akkor mégis hogyan születhetett meg a vád az én felfogásom szerint. Szerintem a vád semmit sem tudott bizonyítani.
A vádnak csak a vádlottak állnak rendelkezésére, mint bizonyítási anyag, és ezek - a gyorsírói jegyzetekből meg lehet állapítani - valamennyien cáfolják a vád állításait. Egyéb bizonyíték nem volt.
A vádlottak elismertek cselekményeket, de nem úgy, ahogyan beállíttatott, hanem csak arról volt szó ezek szerint, hogy ... egy személyi garnitúrát szerettünk volna kicserélni, és szerintünk káros intézkedéseket szerettünk volna megváltoztatni, de olyan eszközökkel, amelyek minden civilizált államban elfogadhatók. Nagyon erős fogalmazást tudnék adni annak, hogy mire értékelem ezek után a vád bizonyítási anyagát. Nekem az az érzésem, hogy ha ez a vád nem vádirat formájában hangzik el velem vagy társaimmal szemben, hanem a sajtóban vagy valahol máshol, és én az ellen, aki ezekkel megvádol, pert indítok - egészen bizonyos vagyok benne -, ezt a pert én nyertem volna meg.”
Ezt a pert azonban Donáth György, a Horthy-rendszer országgyűlési képviselője, sőt a kormánypárt alelnöke nem nyerhette meg. Nem véletlenül, hanem éppen az említett előzmények miatt lett ő az úgynevezett köztársaság-ellenes összeesküvési per, az első nagyszabású konstrukciós jogi processzus fővádlottja. Mint láttuk ő maga is Szent-Iványi Domokost tartotta a baráti társaság „agytrösztjének”, de hát a Kiugrási Iroda volt irányítója, az ideiglenes fegyverszüneti egyezménynek - Donáth szerint az egész demokratikus rend jogforrásának - egyik megalkotója mégsem lehetett ilyen vád fő hordozója.
A nyilas kormány által elítélt Dálnoki Veress Lajos vagy a mérnök Arany Bálint sem jöhetett számba. Donáth, a konok székely volt a megfelelő emberük, s választásukat fényesen igazolta ez az utolsó szó jogán elmondott beszéd is, amely nemcsak okos cáfolatokat, megdönthetetlen következtetéseket, hanem bizony - mint láttuk - nem egy provokatív elemet is tartalmazott. Annak tudatában, hogy az ő sorsát nem az ügyész és nem a bíróság, hanem az Úristen dönti el, kijelentette: „Én semmiféle földi igazságszolgáltatási fórumhoz nem fogok kegyelemért folyamodni, de még fellebbezni sem fogok.”
Ezt a magatartást azonban nem várta el társaitól, sőt nemcsak tételesen igyekezett őket menteni, hanem elvi állásfoglalással is.
Felhívta a népbíróság figyelmét egy súlyosbító körülményre, a vezető fokozott felelősségére, s kijelentette: „A legnagyobb készséggel vállalom ezt a súlyosbító körülményt személyemre nézve, ha a bíróság úgy találná, hogy ennek a társaságnak... én voltam a vezetője. Kérem az i. t. Bíróságot, méltóztassék levonni ennek súlyosbító konzekvenciáját. ... Amilyen arányban súlyosbító körülmény tehát az esetleg megállapítható vezetés énreám nézve, ugyanolyan arányban legyen enyhítő körülmény vádlott társaimra.” Méltán súgta oda egy rabséta alkalmával Szent-Iványi Domokos egyik társának - Donáthra mutatva - János evangélista szavait: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha életét adja barátaiért”.
„Az utolsó szó legutolsó szavának jogán” Szent Istvánhoz fohászkodott, idézve az ősi éneket, melyből most csak az utolsó strófa álljon itt:
Tekints, István király, Szomorú hazádra, Fordítsd szemeidet Régi országodra.
Donáth György földi maradványait a családnak még sikerült tisztességesen eltemetni a Farkasréti temetőben. A forradalom leverése után azonban eltávolították hamvait a fővárosi sírkertből.
Ekkor a budafoki temető egyik kriptájában találtak helyet számára.
A konstrukciós per ítéletének megsemmisítése után rabtársai, barátai és tisztelői 2002 júliusában a Farkasréti temető főváros adta díszsírhelyére hozták hamvait, s az Andrássy Kurta János alkotta fehér márvány síremlék alatt helyezték örök nyugalomra.



« vissza