Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Magyar Szabadság Rádió

 

Titkos kísérlet a közvélemény áthangolására a második világháború alatt

 

1939. szeptember elsejétől, de különösen 1941. június 22-étől kezdve két párhuzamosan folyó, de egymáshoz csak lazán és esetlegesen kötődő háború foglalkoztatta a magyar közvéleményt. Az első a nyilvánosság előtt zajló, „hagyományos” világháború volt, a maga szárazföldi, légi és tengeri hadműveleteivel, a harcok várható kimenetével, a fegyverszünet vagy a kapituláció perspektíváival, illetve a békekötéssel és annak politikai következményeivel együtt.
Ugyanakkor Magyarország részt vett egy másik, titkos európai háborúban is, melyet az elsővel ellentétben, szinte teljesen elhallgattak. Ez utóbbi a „mélyben” zajlott, ideológiai jellegű kijelentések és az egyre intenzívebbé és kiterjedtebbé váló jogalkotás leplébe burkolva.
Itt az ellenség a kiszolgáltatott, fegyvertelen zsidóság, a civil lakosság meghatározott tömege volt, melyet a nácik és a radikális nacionalisták az ellenük fegyveresen küzdő, ideológiailag heterogén tábor szövetségesének kiáltottak ki. A „végső megoldásnak” nevezett titkos háború „fegyvertényeiről”, soron következő lépéséről alig szivárgott ki információ, teljes volt a tabusítás. Annyi azonban tudatosult a közvéleményben, hogy „a zsidókkal valami nagyon rossz történik”, „ők ennek a háborúnak az igazi vesztesei”. De ezt a közismert tényt sem hangsúlyozták, az egyénekben, illetve a kollektív tudatban rögzült a témával kapcsolatos elfojtás.(1)
Magyarországon - mely mint „nem hadviselő fél” 1939. szeptember eleje és 1941. június vége között kimaradt a hadieseményekből - túlsúlyban maradt az óvatos, a nemzetközi realitásokkal számoló, Németország győzelmi esélyeit kritikusan szemlélő magatartás. Bár Bárdossy László kormánya nevében, a kassai bombázására hivatkozva június 28-án „hadiállapotban lévőnek” tekintette Magyarországot a Szovjetunióval, valójában egészen a német megszállásig a „vonakodó csatlósok” egyike maradtunk. Az 1942. március 9-én miniszterelnökké kinevezett Kállay Miklós a lehetőségekhez képest igyekezett kímélni a magyar katonák életét, s a katasztrofális voronyezsi vereség után mindent megtett azért, hogy a „háború utáni időkre” átmentse az ország erőforrásait.
A Kállay-kormány ugyanilyen vonakodva vett részt a zsidók ellen folytatott „titkos” háborúban is: Hitlerrel való találkozásain Horthy hangsúlyozta, hogy az ő rendszerének antiszemitizmusa régebbi keletű, mint a náciké, és a törvényhozás mindent megtesz a „zsidókérdés megoldására”, következésképp ebbe a németeknek nincs beleszólása. Kállay Miklós e felfogás jegyében szegült szembe a németekkel, amikor 1942 őszétől szorgalmazni kezdték a magyar zsidóság deportálását a megsemmisítőtáborokba. Ezzel, legalább ideiglenesen, feltartóztatta a népirtás pusztító mechanizmusát a magyar határoknál. Ugyanakkor az is tény, hogy 1941 júliusától a nyilasok, Imrédy Béla hívei és kormánypárti szövetségeseik antiszemita uszítása áthatotta a magyar közvélemény jelentős részét. A német megszállásig, 1944. március 19-ig már mintegy hatvanezer zsidót gyilkoltak meg magyar katonai és rendőri alakulatok, illetve szolgáltattak ki a tömeges megsemmisítésnek. (Ez a szám a Kőrösmezőnél a németeknek 1941 augusztusában kiszolgáltatott mintegy 16 ezer „kétes állampolgárságú” zsidóból, az 1942. januári újvidéki vérengzés áldozataiból és a keleti fronton meggyilkolt munkaszolgálatosokból tevődik össze.)
Ha a magyar közvéleménynek voltak is illúziói a Szovjetunió gyors összeomlásáról, 1942 őszén már mutatkoztak a kijózanodás első jelei.
Ekkortól kezdett szélesebb körben terjedni a felismerés, hogy az első, a nyilvánosság előtt folyó háborút a hitleri Németország el is veszítheti. A Szovjetunió elleni villámháború kudarca, majd az Egyesült Államok hadba lépése nyilvánvalóvá tette, hogy 1914 után újra vesztesek oldalára álltunk, s legföljebb egy különbékében reménykedhetünk. De nemcsak a magyar politikai elit, hanem az egész „keresztény-nemzeti középosztály” úgy ítélte meg, s nem alaptalanul, hogy a győztes Szovjetunió fenyegetést jelent a számára. Általános volt a meggyőződés, hogy Magyarország részére csak egyetlen alternatíva létezik, hűség a hagyományos szövetségeséhez, Németországhoz
Kállay Miklós 1942 augusztusától kereste a kapcsolatot a nyugati szövetségesekkel. A Sajtóellenőrző Bizottság, a háborús cenzúra vezetője, Ullein-Reviczky Antal, Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó diplomata augusztus hatodikán utazott el a semleges Törökországba, Isztanbulba, „rokoni látogatásra”. A magyar kormány ekkor vette fel először „félhivatalos szinten” a bizalmas kapcsolatot a brit diplomáciával, megtudakolandó az esetleges fegyverszünet feltételeit. Ismeretes, hogy Magyarország rendkívül nehéz, szinte kilátástalan helyzetben volt, amikor ki akart „ugrani” az első, a nyilvános háborúból. Még nehezebb volt angolszász orientációjú politikai köröknek „visszatáncolniuk”, a zsidók ellen folyó titkos háborúból. A brit, majd az amerikai diplomatákkal folytatott tárgyalásokat titokban lehetett tartani, vagy ha mégis kiszivárogtak, bagatellizálni lehetett azokat. Viszont a zsidókkal kapcsolatos minden „enyhítés”, a zsidótörvények felszámolására, sőt, részleges liberalizálására tett legkisebb kísérlet is azon nyomban felkeltette a nácibarát antiszemiták haragját, kiváltotta sajtójuk dühödt támadásait.
Kállay a „zsidókérdésben” is kettős játékot játszott. Álláspontját találóan jellemzi Kádár Gyula ezredes, a VKF-6, a honvédségen belüli „különleges propagandaosztály” vezetője, aki bizalmasan beszélhetett vele arról, hogy milyen kockázattal jár Magyarország számára, ha részt vesz a „titkos háborúban”. „Én nagyon jól tudom, hogy engem a tisztikar nagy része nem szeret, és ellenem van. Ennek egyik okát abban látom, hogy nem oldom meg a zsidókérdést. Véleményem szerint azonban az egész zsidókérdés függvénye a háborúnak. Ha a németek megnyernék a háborút, bizony a zsidókkal az ő akaratuk szerint kellene eljárni. De mi van akkor, ha nem nyerik meg? Márpedig most is leszögeztük, hogy erre nincs kilátás. Ha én most a zsidók ellen a német kívánságok szerint járok el, a vesztett háború után nemcsak mindent vissza kellene csinálni, hanem számolni kellene a zsidók bosszújával is, ami kegyetlen lenne, és óriási megrázkódtatásokkal járna. Ezért én törvényeket és rendeleteket hozatok a zsidók ellen, így akarom elkerülni a németek haragját, de a törvények végrehajtására nem helyezek súlyt, nem erőszakolom.”(2)
Kállay feltehetőleg 1942 végén vagy 1943 elején, a németek sztálingrádi veresége után mondta ezeket a figyelemre méltó mondatokat. Azután, hogy Bartha Károly helyére, aki a feltétlenül németbarát és radikálisan antiszemita vezérkar érdekeit képviselte a kormányban, Horthy Miklós Nagybaczoni Nagy Vilmost nevezte ki honvédelmi miniszterré. A már nyugalomba vonult, hozzá feltétlenül hűséges, magas rangú katonát Kállay mindenekelőtt a zsidó munkaszolgálatosokkal való bánásmód megváltoztatása céljából reaktiváltatta. Mai szemmel nézve feltűnő, hogy a miniszterelnök milyen pontosan mérte fel Magyarország kül- és belpolitikai helyzetének összefüggését a „zsidókérdéssel”, ami a korabeli sajtó ebben a formában soha nem fejtett ki. Ugyanakkor, bármilyen tisztán látta is Kállay az óriási tétet, mely kockán forgott, bizonyos mértékig maga is osztotta azt a nyilasok által tudatosan táplált félelmet, hogy az addigi antiszemita törvények, illetve intézkedések miatt „számolni kell a zsidók bosszújával”. Ambivalens álláspontját tükrözte óvatos „elfojtási politikája”, mely azonban ahelyett, hogy csökkentette volna, inkább növelte a „zsidókérdésre” rakódott társadalmi feszültséget, a szélsőjobboldal által gerjesztett neurózist.
A Kállay-kormány a két háborúhoz való részvételünk nyilvánvaló ellentmondásait a „nemzetnevelés” józanságot, megfontoltságot és nemzeti egységet sugalló programjával kívánta áthidalni. Ez valójában bátortalan kísérlet volt a korabeli finn minta távoli követésére, mely eleve kilátástalan volt. Finnország ugyanis, melyet a Szovjetunió 1939 novemberében megtámadott, eleve más körülmények között vett részt az első háborúban, a másodikból pedig sikerült teljesen kimaradnia. Az angolszász orientációjú polgári körök idealisztikus céljait Márai Sándor Röpirat a nemzetnevelés ügyében című, ekkor megjelent esszéje foglalja össze. Ahhoz azonban, hogy Kállay és köre hatékonyan befolyásolni tudja a közvéleményt, meg kellett ismernie az uralkodó nézeteket mind az első, mind a második, a „titkos” háborút illetően.
Antal István „nemzetvédelmi és propagandaminiszter” azért rendezte meg a lillafüredi találkozót 1942 november elején magyar írók számára, hogy kipuhatolja a magyar társadalom változó hangulatát és megnyerje őket a kormányzat céljainak. A lillafüredi találkozón a hadseregen belüli ideológiai nevelés és propaganda felelőse, Kádár Gyula is felszólalt. Az ezredes hangoztatta a magyarság egységének fontosságát a várható megpróbáltatások előtt, s ezzel kapcsolatban kitért a „nemzeti hibákra”. Ő azonban utólag úgy látta, hogy „az írók összejövetelének nem volt semmi haszna. A szép beszédek és a színes frázisok elhangzottak, utána minden maradt a régiben”.(3)
A „nemzetnevelés programját”, az első és a második, a „titkos” háborúból való későbbi kiugrás célját szolgálta az illegális „Magyar Szabadság Rádió”, mely 1942 augusztusában kezdte meg adásait. Gábor Róbert a következőket írja a rádióadóról: „1942 nyarán Kádár Gyula és Ullein-Reviczky Antal, Kállay Miklós beleegyezésével, tárgyalásokat kezdett Peyer Károllyal és Szeder Ferenccel egy titkos rádióadó felállításáról. A megegyezés értelmében néhány, a VKF 6 által szerkesztett próbaadás után Kállay Miklós kinevezte Makkai János kormánypárti, németellenes képviselőt főszerkesztőnek. Helyettese a Pesti Hírlap munkatársa, Pisky-Schmidt Frigyes szociáldemokrata újságíró lett. A külső munkatársak között volt a szociáldemokrata Faragó György és Gábor Róbert. Bemondóként Pisky-Schmidt mellett Székely Beáta működött.A titkos rádió haditudósító osztálya a budaörsi repülőtér melletti Lanáriai-telepen kezdte meg működését, Magyar Szabadság Rádió néven.”(4)
Makkai Jánosról érdemes tudni, hogy ő, mint a kormánypárt legfiatalabb képviselője terjesztette be a Teleki Pál és a képviselők többségének álláspontját tükröző második zsidótörvényt a magyar parlamentnek az 1939. február 24-én kezdődő vitában. A radikális fajvédőből fokozatosan németellenesé váló, és a Gestapo által 1944. március 19-én letartóztatott Makkai ellentmondásokkal terhes pályájáról Csizmadia Ervin írt monográfiát. Ebből kitűnik, hogy Makkai, miután 1940 végén visszatért az Egyesült Államokban tett fél éves látogatásáról, „két területen is ’illegalitásba’ vonult.
Először is bekapcsolódott egy már működő zsidó szervezet, a Zsidó Munkaközösség munkájába, másrészt - kormányzati jóváhagyással megindította a Magyar Szabadság Rádiót”.(5)
Nem tudni, hogy pontosan milyen adások hangzottak el a Magyar Szabadság Rádióban, és milyen visszhangja volt az elhangzottaknak.
Feltételezhető, bár erről nincs konkrét információ, hogy az angolszász orientációjú kormánypárti és egyes ellenzéki szociáldemokrata politikusokon kívül tudott a rádióról Ujszászy István tábornok, a VKF-2, majd a katonai elhárító és hírszerző csúcsszerv, az Államvédelmi Központ vezetője is. Az a tény, hogy az adó működéséről ma is rendkívül keveset tudunk, egyértelműen jelzi azt, hogy 1942 augusztusa és 1944 márciusa között a rádió nem érte el kitűzött célját, nem volt képes ellensúlyozni a németek melletti kitartást és a „zsidókérdés végső megoldását” sürgető hivatalos propagandát, melyet a jobboldali és nacionalista lapok, illetve a Magyar Rádió adásai nagy meggyőző erővel képviseltek.
Ennek nem kis mértékben az is oka volt, hogy az illegális adások készítői maguk sem képviseltek egyértelmű irányvonalat. Bár kezdettől fogva tárgyilagos képet igyekeztek nyújtani az első háború hadműveleteiről, a frontok állásáról, érthetően nem tudtak világos és a közvélemény szimpátiáját elnyerő álláspontra helyezkedni a bolsevizmussal, illetve a Magyarországgal hadat viselő Szovjetunióval szemben. Ezért erről a témáról hallgattak, ahogy a zsidók ellen folytatott titkos háború eseményeiről sem számoltak be, illetve csak a munkaszolgálatosok sorsának alakulását érintették, azt is meglehetősen visszafogottan. Ugyanakkor a Magyar Szabadság Rádió „angolszász orientációjához” nem férhet kétség. Kádár Gyula 1978-ban megjelent emlékirataiban a magyar hadsereg doni veresége utáni időszakra datálja az adások megkezdését, hallgat az adó politikai összefüggéseiről, és bagatellizálja a jelentőségét: „A híradások általános jellege: a hadi események valóságának megfelelőbb ismertetése, a magyar függetlenség megóvásának hangoztatása, a nyilasok és a szélsőjobboldal támadása, polemizálás újságjaik cikkeivel, németellenes megnyilatkozások, a magyar hadsereg harcainak dicsérete és az áldozatok feltárása. Az volt az elv, hogy az adások kevertek legyenek: legyen bennük olyan, ami németbarátságra utal, és olyan, ami ellene beszél. Ennek az volt az oka, hogy a hallgatók ne tudják megállapítani, hogy az adások „ellenséges” oldalról, vagy németbarát oldalról származnak. Megjegyzem, Magyarországon ebben az időben még nem működött német bemérő szerv.”(6)
Nehezen hihető, amit Kádár Gyula ezután állít, vagyis hogy „néhány általunk szerkesztett adás után Antal István kieszközölte, hogy az adásokat ő irányíthassa. Megbízta Makkai János főszerkesztőt az anyag összeállításával, amit ő hagyott jóvá”. Antal István, aki az igazságügyi minisztérium államtitkáraként Makkaival szorosan együttműködött a második zsidótörvény kidolgozásában és képviselőházi vitájában, tőle eltérő pályát futott be. Amikor 1942. április 17-én kinevezték tárca nélküli miniszterré és megbízták a Nemzetvédelmi Propagandahivatal vezetésével, egyértelműen németbarát vonalat képviselt. Rajniss Ferenc úgy vallott a Népbíróság előtt 1945. december 12-én, hogy Kállay Miklós Antal Istvánt „bizalmas terveibe nem avatta be”. Maga Antal, szintén a Népbíróság előtt így jellemezte a saját szerepét a kormányban: „Kállay azzal bízott meg, hogy mint propagandaminiszter a háborúban való helytállás és kitartás gondolatát propagáljam, a kormány bel- és külpolitikai célkitűzéseit képviseljem.”(7)
Vagyis Antal István, akinek befolyása alól felsőbb rendelkezésre kivonták a rádiót és a sajtót, valamint a cenzúra irányítását, inkább a Kállay-féle „hintapolitika” „spanyolfalaként” működött. Ő azt a németbarát és antiszemita propagandát terjesztette nyilvános beszédeivel és közszerepléseivel, melynek az volt a célja, hogy „felfokozza a magyar lélek felfogóképességét”. Éppen ezeket a nézeteket próbálta ellensúlyozni, hatástalanítani a Magyar Szabadság Rádió, ahogy ez két, egykori munkatársának visszaemlékezéséből is kitűnik:

Kárpáthy Gyula
- 1941-42-ben húszéves voltam, másodéves joghallgató. Ekkor hirdette meg a Pesti Hírlap tehetségkutató pályázatát, újságírók részére. Nem ez volt az első ilyen pályázat, három évvel azelőtt már tartottak egyet. Azt dr. Stollár Béla nyerte, a második Gyenes István, a harmadik Kiss Károly, a negyedik pedig Tombor Tibor lett, akik mind ott dolgoztak. A nyertesek jutalma ugyanis nemcsak pénzdíj volt, de az is, hogy az első, a második és a harmadik helyezettet felveszik a laphoz. Azon a versenyen, melyen én vettem részt, Márai Sándor, a Pesti Hírlap főmunkatársa volt a zsűri elnöke, aki 1942 tavaszán nekem ítélte az első díjat.
- Milyen volt akkoriban a szerkesztőségben a hangulat, illetve a munkatársak politikai beállítottsága?
- Szolidan baloldalinak, illetve konzervatívnak nevezném. A szociáldemokrata párttal nem volt semmiféle kapcsolatunk. Az újság főszerkesztője és tulajdonosa Légrády Ottó volt, annak a híres Légrády családnak a leszármazottja, aki még azt a Pesti Hírlapot alapította, melynek Kossuth Lajos volt a munkatársa.
- Hogyan fejezték ki a lapban, hogy nem szeretik Hitlert? A sorok között üzentek az olvasónak?
- Ekkoriban fejlődött ki a „sorok közötti írás”. Ebben a műfajban különösen három reggeli lap járt az élen: a Magyar Nemzet, a Pesti Hírlap és a Népszava. Az esti lapok között Az Esti Kurír, az Újság, és a 8 órai Újság is hasonló hangvételű volt.
- Ön akkor melyik rovatnál dolgozott?
- Amikor odakerültem, Légrády megkérdezte tőlem, melyik terület érdekel a legjobban. Mondtam, hogy a színház, de ahhoz a rovathoz nem kerülhettem be. Így a rendőri rovatban kezdtem, el dolgozni, melynek vezetője akkor Tamás Ernő volt. Övé volt akkor az első számú rendőri sajtóigazolvány, a hozzá tartozó jelvénnyel. Én is kaptam ilyet, ami a későbbiekben jó szolgálatot tett, mert távolról meglehetősen hasonlított a detektívek igazolványához. Mint rendőri tudósító, közvetlenül értesültem arról, ami a főkapitányságon történik, ami szintén fontos volt. Jó kapcsolatban voltam Stollár Bélával, aki annak idején fölöttem járt a Lónyay utcai református gimnáziumba. Ő a belpolitikai rovat vezetője volt, hasonló beosztásban a legfiatalabb az országban. Behívták katonának, hadapród őrmesteri rangban, és a VKF-6-ra került, a honvédség propagandaosztályára.
- Rendőri riporterként hallott valamit az 1941. augusztusi KEOKH-deportálásokról?
- Közvetlenül nem, mert azt nagyon bizalmasan kezelték. De a később a híre eljutott hozzánk, és a mi köreinkben különösen azt tartottuk felháborítónak, hogy a „kétes állampolgárságú” zsidókat először Munkács és Ungvár környékén szedték össze, és adták át a németeknek, akik rövid úton elpusztították őket. Ismeretes, hogy a két világháború között a csehszlovák hatóságok mindent elkövettek, hogy ezen a vidéken a jiddisül beszélő zsidók ne magyarnak, hanem zsidó nemzetiségűnek vallják magukat, de ők kitartottak mellettünk. Pedig sokan alig tudtak a nyelvünkön, s úgy mondták: „Vagyom az a magyar”.
Bajcsy-Zsilinszky erről nagy cikket írt, „súlyos nemzeti hálátlanságnak” nevezte a történteket. A kárpátaljai zsidók hűségét „jutalmazták” az első deportálással, amit aztán menet közben leállítottak.
- Értesültél az 1942. nyári rendőri razziákról, amikor a Dunakorzón és másutt „tetten ért” zsidó férfiakat őrizetbe vették és munkaszolgálatos századokban soron kívül a keleti frontra küldték?
- Ennek az akciónak előzménye volt a jobboldali sajtóban. A németek melletti kitartást propagáló lapok, elsősorban a Függetlenség, az Új Magyarság, no meg a nyilas sajtó, a Pesti Újság, a Virradat, az Összetartás arról kezdtek el cikkezni, hogy „miközben a véreink pusztulnak a világháborúban, addig a zsidók a Duna-parti teraszokon napoznak”. Szerintem egyébként a zsidók ezzel súlyos hibát követtek el, mintegy kihívták maguk ellen sorsot, ürügyet adtak az antiszemitáknak.
- Itt nem értünk egyet, hiszen a nyilasok fantáziája kifogyhatatlan volt, ha a zsidók elleni fellépést meg kellett indokolni. Viszont érdekelne, hogy mit lehetett akkoriban tudni arról, mi történik a németek megszállta többi kelet-európai országban a zsidókkal.
- Az a kör, melyben mozogtam, az átlagosnál sokkal jobban volt informálva. A Pesti Hírlap szerkesztőségébe eljutottak a nyugati rádióadók hírei, nem beszélve arról, hogy 1943-tól bekapcsolódtam az illegális Magyar Szabadság Rádió munkájába is, és annak munkatársai már hivatalból figyelték a BBC adásait. Ezt utóbbiból értesültünk zsidók sorsáról, mert a magyar sajtó erről a témáról a háborús cenzúra miatt hallgatott. De a BBC-ből jellemző módon többet tudtunk a hollandiai majd később a franciaországi deportálásokról, mint a lengyelországi vagy ukrajnai eseményekről. Összességében tudtuk, hogy valami nagyon rossz történik Kelet-Európában a zsidókkal, de a hírek ellenőrizhetetlenek voltak, és kevesen hitték el őket.
- Ugyanakkor biztos hallottak azokról a szörnyűségekről, ami a munkaszolgálatos századokban történtek az oda behívott zsidókkal.
- Róluk valóban érkeztek hírek, sőt arról is értesültünk, mi lett a sorsuk azoknak a közismert embereknek, akiket személyesen is ismertünk: Zsolt Bélának, Petschauer Attilának és másoknak. Ezekről az esetekről nem lehetett írni a Pesti Hírlapban, de a Magyar Szabadság Rádióban foglalkoztunk velük. Külön rovatot szenteltünk a munkaszolgálatnak. Munkatársunk, Magyar Pál kapcsolatba került egy székesfehérvári orvossal, aki a keleti fronton hadikórházban dolgozott. A doktor, akinek a nevére már nem emlékszem, összeírta az ott ápolt munkaszolgálatosokat, meg azt, hogy melyik században szolgáltak, mi történt velük, kik voltak a parancsnokaik, kik alkották a keretet stb. Rettenetes dolgokra derült fény, és ezt mi a rádióban nyilvánosságra hoztuk.
- Milyen visszhangja volt a Magyar Szabadság Rádiónak?
- A VKF -6 vezetője, Kádár Gyula ezredes, aki Stollár Bélával együtt az illegális rádió egyik megteremtője volt, rendkívül trükkös módon népszerűsítette a rádiót. Meglátogatta a különböző katonai alakulatokat, és a faliújságokon olyan cikkeket helyezett el, melyek szidalmazták a Magyar Szabadság Rádiót a hangvétele miatt. Ezzel felhívta a figyelmet az illegális adásra. Az volt a koncepciója, hogy valós hírekkel kell ellensúlyozni a honvédek között a német Signal és a Rajniss-féle Magyar Futár hatását. A másik fontos társadalmi réteg, melyben igyekeztünk hatástalanítani a náci és nyilas propagandát, az egyetemi ifjúság volt. Külön csoportot szervezett ebből a célból, melynek Stirling György volt a vezetője.
- Az egyetemisták között nagy befolyása volt a külön sajtóval is rendelkező Turulnak és más szervezeteknek, melyek németbarátok és antiszemiták voltak.
- Ez csak a harmincas évek végéig volt így. A Turul persze nem változott, de a negyvenes évek elején már megjelentek azok az élesen németellenes egyetemistacsoportok, melyek harcba szálltak a turulistákkal. A velünk szimpatizáló egyetemista csoportok vezetői a cserkészmozgalomból nőttek ki, kedvenceik voltak a népi írók és a falukutatók, mindenekelőtt Kovács Imre és Féja Géza. A turulisták a profetikus írónak nevezett Szabó Dezsőért rajongtak, aki azonban a harmincas évek végén szembefordult a náci típusú antiszemitizmussal, mert a „zsidókérdés” megoldását a magyarság belügyének tartotta.
- Mikortól kapcsolódott be a Magyar Szabadság Rádió munkájába?
- Már nem emlékszem pontosan, de úgy tűnik, hogy 1943 elejétől. Tudni kell, hogy a rádió szinte teljes egészében a Pesti Hírlap gárdájára épült, vagyis a legális és illegális tevékenység összefolyt. Stollár Béla, Pisky-Schmidt Frigyes, Beczásy Piroska is a szerkesztőségben dolgozott, ugyanúgy, mint Tombor Tibor katonai elemző. Én a munkaszolgálatról meg a rendőri atrocitásokról írtam, de foglalkoztam színházzal is. Bemutattam a nemzeti történelem nagy alakjait, foglalkoztam például Zrínyivel, akiről később, már a felszabadulás után drámát is írtam.
- A német megszállás után a Magyar Szabadság Rádió gárdájából alakult meg a Magyar Szabadság Mozgalom. Ez már 1944 májusában röpiratokat adott ki, melyekben felszólította a magyar társadalmat, hogy szegüljön szembe a zsidóellenes hatósági intézkedésekkel, és szabotálja a deportálásokat. Ki volt ezeknek a röpiratoknak a szerzője?
- Ivándy Ernő újságíró. Ő kivételesen nem a Pesti Hírlapnál dolgozott, hanem az Esti Újságnál, melynek főszerkesztője a német megszállásig Makkai János volt, parlamenti képviselő, a második zsidótörvény beterjesztője. Ivándy nagyon jóban volt Makkaival, aki 1941 után egyre németellenesebbé vált, annyira, hogy 1944. március 19-én a Gestapo letartóztatta. A zsidók mellett kiálló röplapok több helyen készültek, többek között a Légrády-nyomdában is, terjesztésükben magam is aktívan közreműködtem. Kár, hogy a sorozatos lebukások és az ostrom miatt egyetlen példány nem maradt fenn belőlük.

Beczássy Piroska
- 1920-ban születtem, a második világháború kitörése idején tizenkilenc éves voltam. 1939-ban a Pesti Hírlap kiadóhivatalában dolgoztam, később ugyanennél a lapnál lettem újságíró. Erre 1942-ben került sor, amikor el kellett küldeni a zsidó munkatársait, és a munkakörük megürült. Addig is írtam a lapnak, de csak egy-két cikket hoztak le tőlem.
- Ebben az időben milyen politikai nézeteket vallott?
- Amikor beléptem a laphoz, még nem politizáltam, csak 1940 vége felé éreztem úgy, hogy nekem is állást kell foglalnom. Apám, Beczássy Lajos tizenöt éves koromban elhagyott bennünket. Ő a Nyilaskeresztes Párt tagja volt, és egy „birodalmi német” nő szeretője. Talán ezért is utáltam annyira a nácikat. Baloldali lettem, nem utolsósorban Faludy György hatására, akinek Villon-átköltéseit nagyon szerettem. S persze az sem volt mellékes, hogy a Pesti Hírlap ellenzéki lap volt, és elég sok zsidó kollégával barátkoztam össze. Emlékszem Fischer Artúrra, Schmidt Verára és másokra. A lap tulajdonosa Légrády Imre volt.
- Ilyen előzmények után hogyan lett az illegális Magyar Szabadság Rádió munkatársa?
- Akkori férjem Pisky-Schmidt Frigyes volt. Szintén baloldali érzelmű ember, később szociáldemokrata. Neki a legjobb barátja volt Csikós Jenő, a honvédség vezérkari főnökség második osztályán dolgozó alezredes. Ő kérdezte meg a férjemtől: mit szólna ahhoz, hogy behívnák katonának, de nem küldenék a frontra, hanem egy bizalmas feladatot kapna. Egyenruhát sem kellene viselnie, így dolgozna egy titkos, antifasiszta rádióban. Gondolhatja, hogy örömmel fogadta el ezt az ajánlatot, hiszen szívből gyűlölte Hitlert.
- Önök az akkori törvények szerint száz százalékig árjának számítottak. Mégis, miért gyűlölték annyira a nácikat?
- Sok zsidó barátunk volt, akiket egymás után hívtak be munkaszolgálatra. A magyar hadseregbe vonultak be, de tudtuk, hogy a németek állnak a háttérben, meg azok a katonák és politikusok, akik kiszolgálták őket. Ugyanakkor a „keresztény-nemzeti középosztály” tagjaival nem találtuk meg a hangot, sem a férjem, sem én. Unalmasnak, butának és műveletlennek találtuk őket, akiket a pletykákon kívül semmi más nem érdekel. Minket a politika és a művészet foglalkoztatott, és ezekről a témákról csak a zsidókkal tudtunk beszélgetni.
- Gondolom, a második világháború résztvevői közül leginkább az angolokkal szimpatizáltak. „Felső kapcsolatuk”, Csikós Jenő is így gondolkodott?
- Természetesen. Ő intézte el, hogy amikor megkezdődött a középhullámú adás, a házunk előtt minden este megjelent egy katonai autó, és kivitte a férjemet Budaörsre, a Lanária-telepre. Ott működött a rádióadó. Eleinte csak a férjem dolgozott a rádiónak, aztán később megnézhettem, hol dolgozik. Később én is bemondó lettem, és szerkesztettem is. Felváltva dolgoztunk a férjemmel, nemcsak a középhullámon, de a 33 méteres rövidhullámú adásnak is. Megismerkedtem a postaműszaki tisztekkel, akik a berendezéseket működtették: Szélig Miklóssal, Bánki Istvánnal és a többiekkel.
- Az elektronikus média drága mulatság. Ki fizette a Magyar Szabadság Rádió működésének költségeit?
- Gondolom, a Hadügyminisztérium, illetve a VKF-6 adta a pénzt. De ezekről a részletekről nem sokat tudtam, csak azt, hogy a férjem zsoldot kapott.
- Honnan vették azokat a híreket, melyeket bemondtak?
- Munkatársak dolgoztak nekünk, akik figyelték az idegen nyelveken sugárzó adókat, és elkészítették a hírösszefoglalókat. Fejér Domokos és a felesége a szláv nyelvű adásokért felelt, mindenekelőtt a szlovák és lengyel adókért. Fried Lili a francia adók hírműsorait dolgozta fel. A legfontosabb hírforrásunk természetesen a BBC volt. Kommentátoraink is voltak: Pisky-Schmidt Frigyes, Tombor Tibor, Pados Pál, Kis Károly. Katonai elemzéseinkben igyekeztünk ellensúlyozni a nácik „sikerpropagandáját”.
- A korszakkal foglalkozó történészként érdekelne a híranyag, különösen az, amit a kelet-európai zsidók sorsáról közöltek.
- Amikor értesültünk arról, hogy a németek megszállták Magyarországot, a rádió összes dokumentumát elégettük. Ami a zsidókat illeti, a róluk szóló hírek eljutottak hozzánk, de ellenőrizhetetlenek voltak. Nem akartuk kitenni magunkat a támadásoknak, ezért nem adtuk tovább őket. A zsidók többsége amúgy sem hitte el, hogy Lengyelországban gettók és gázkamrák léteznek. Jól emlékszem arra, hogy a férjem 1943-ban államvizsgázott, és egy zsidó tanár korrepetálta. Felajánlottuk neki, hogy szerzünk neki hamis papírokat, bújjon el velük, mert rettenetes, ami a környező országokban a zsidókkal történik. De nem hitt nekünk, azt mondta, hogy amit elmeséltünk neki, az nem igaz.
- A Magyar Szabadság Rádiónak alig volt visszhangja. Még a szélsőjobboldali lapok, vagy a németek sem tiltakoztak ellene. Egyáltalán, találkozott valakivel, aki hallgatta az adásokat?
- Ez valóban meglepő. Egyszer azért egy légiriadó alkalmából, az óvóhelyen hallottam egy munkás külsejű embert. Kiderült, hogy utálom a nácikat, erre elárulta, hogy ők hallgatják a mi adónkat. De ez volt az egyetlen visszajelzés. Azért sem volt több, mert sem a férjem, sem én nem árulhattuk el, hogy hol dolgozunk. 1943 őszén egyébként Budaörsről beköltöztünk a Klotild utcába, a Pesti Hírlap nyomdájával szemben. Egy kiürített földszinti lakásba, amit egy zsidó családtól vettek el. Az adót a fürdőszobába telepítették. Ekkortól már én is dolgoztam a rádiónak.
- 1944 március 19-e, a német megszállás után a rádió adása megszűnt, viszont mindazok, akik részt vettek benne, részt vettek az ellenállási mozgalomban.
- Ezt Pisky-Schmidt Frigyes kezdeményezte. Csalogány utcai lakásunkra hívta össze a barátait. Ott alapították meg Magyar Szabadság Mozgalmat. Későbbi férjem, Kárpáthy Gyula vett részt benne, meg Tombor Tibor, Pados Pál, Ivándy Jenő, Csillag Mátyás, Stollár Béla, Schön János és még néhányan. Áprilistól kezdve röplapokat adtunk ki és üldözötteket bújtattunk. A sajtócsoport több mint ötven röplapot adott ki, egyenként háromezer példányban. Volt, amelyik arra hívta fel a magyarokat, rejtsék el az üldözött zsidókat, a másik pedig leleplezte a pestiek előtt a vidéki deportálások borzalmait. Ezeket a röplapokat Ivándy Ernő írta. Fegyveres akciókat csak a nyilas államcsíny, október 15-e után hajtottunk végre. Engem kétszer is elfogtak a nyilasok, de sikerült megszöknöm. 1944. december 25-én a mi embereinken ütöttek rajta a nyilasok. Huszonöt fiatal ellenálló halt hősi halált, elsőnek a vezetőjük, Stollár Béla főhadnagy. A Klotild utca, ahol mindez történt, ma az ő nevét viseli.
- Bár önt 1946-ban a csoport többi életben maradt tagjával együtt Nagy Ferenc miniszterelnök is kitüntette ellenállási tevékenységéért, két évvel később már bevitték az Andrássy út 60.-ba. Az államvédelmi hatóság kihallgatta, de néhány óra múlva elengedték.
- Ez már egy másik történet. Pisky-Schmidt Frigyes, akitől időközben elváltam, Gábor Róberthez hasonlóan Peyer Károly neves szociáldemokrata vezető belső köréhez tartozott. Peyert a kommunisták gyűlölték, megvádolták, és végül emigrációba kényszerítették. Barátai is erre a sorsra jutottak. Első férjemet azzal vádolták, hogy amerikai kém, és a Budapesti Népbíróság 1948 februárjában nyolcévi fogházra ítélte. De szerencsére addigra már nyugatra menekült, csak az új feleségét tartóztatták le, aki hét évet töltött Kistarcsán. Gábor Róbertet, aki állítólag magával vitte az ÁVH tagjainak teljes névsorát, halálra ítélték, de szerencsére neki is sikerült megszöknie.
- Ön 1956-ban, a forradalom idején újra politizálni kezdett...
- Második férjem, Kárpáthy Gyula írt egy Zrínyi című darabot, amit bemutatott a Néphadsereg Színháza, a mai Vígszínház. Bár közben elváltunk, szerzett nekem egy állást Békéscsabán, az ottani színházban: művészeti titkár lettem 1956. augusztus elsejétől. Amikor kitört a forradalom, elmentem néhány ottani gyárba, megszervezni az új hatalmat. Aztán egy teherautóval feljöttem Pestre, és orvos nagybátyám elhelyezett a Vöröskeresztnél. Közben az Írószövetség összekötőjeként működtem, hoztam és vittem a kéziratokat Déry Tibor, Tamási Áron és mások között, a második férjem megbízásából szerveztem az ellenállást, amíg fel nem oszlatták az Írószövetséget. Aztán engem is kitettek a Vöröskereszttől, s mert valamiből meg kellett élnem a kislányommal, végül Budán kötöttem ki, a Széna téren, egy lottózóban. Onnan áthívtak a szomszédos OTP-be, ahol pénztáros voltam a nyugdíjazásomig.

Tanulmányomban mindenekelőtt a Magyar Szabadság Rádió működését, a második világháború alatti magyar közvélemény befolyásolására tett kísérletet, illetve ennek kudarcát próbáltam megörökíteni.
Befejezésképp csak utalok arra, hogy a német megszállást követően egy jelentős ellenállási szervezet alakult az illegális rádióadó munkatársaiból. Ezt Magyar Szabadság Mozgalom néven tartja nyilván a történetírás, mint „kisebb önálló ellenállási csoportot”.(8)
A mozgalom Korom Mihály szerint kapcsolatot tartott a polgári ellenálló szervezettel, a Magyar Függetlenségi Mozgalommal. Ismeretes azonban a magyar ellenállás tragikus sorsa, melyben ez a szervezet is osztozott. A nyilasok 1944. december 24-én rajtaütöttek Stollár Béla hírlapíró fegyveres csoportján, melynek bázisa a Légrády-nyomda és a Pesti Hírlap szerkesztőségének szomszédságában, a felszámolt Magyar Szabadság Rádió Klotild utcai helyiségében volt. A Magyar Szabadság Mozgalom érdemeit Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök 1946 nyarán még elismerte. De alig több mint egy évvel később, amikor megindult a kommunisták hajszája a jobboldali szociáldemokrata Peyer Károly ellen, és a vele kapcsolatban álló „összeesküvők”, Gergely Róbert és Pisky-Schmidt Frigyes nyugatra szöktek, a Magyar Szabadság Mozgalom tagjait kirekesztették a hivatalosan elismert partizánok és ellenállók közül. A magyar ellenállásnak ezt a fejezetét évtizedekre törölték a történelemkönyvekből, pedig mindenképp megérdemli, hogy megőrizzük emlékezetünkben.


 

Jegyzetek:

 
 

1 lásd erről Lucy L. Davidowicz: Háború a zsidók ellen. Múlt és Jövő Kiadó, 2000. (Eredeti, angol kiadás: 1986)
2 Kádár Gyula: A Ludovikától Sopronkőhidáig. Magvető, 1978., II.
köt. 460. l.
3 Kádár Gyula: uo. 484. l.
4 Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia - Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen 1944 - 1948. Századvég Kiadó, 1998., 42 l.
5 Csizmadia Ervin: Makkai János. Új Mandátum, 2001., 34. l.
6 Kádár Gyula: uo. 495. l.
7 Antal István: Gömbös Gyula hatalomra kerülése és kormányzása, 1932 - 36. Gergely Jenő előszavával, Új Palatinus, 2004., 37. l.
8 Magyarország 1944. Fejezetek az ellenállás történetéből. Szerkesztette M. Kiss Sándor. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994., 171. l .



« vissza