Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A magyar külpolitika új helyzete

 

I. Az EU-tagság lehetőségei

 

A függetlenné vált Magyarország külpolitikáját közismerten három fő törekvés határozta meg az 1990-es években: az euroatlanti integráció, a szomszédokkal való kiegyensúlyozott viszony, valamint az elszakított országrészekben élő magyarok érdekeinek a képviselete. Ezt a külpolitikai stratégiát, bizonyos mértékben, elfogadták a jelentősebb magyar politikai erők is, s ennek megfelelően azok a kormányprogramok részévé is váltak. Természetesen, s ezzel megint csak evidenciát szögezünk le, a két jobbközép kormány nagyobb hangsúlyt fektetett a szomszédos államokban élő magyarok helyzetének javítására a magyar kormányok rendelkezésére álló eszközök felhasználásával, mint a két balközép kormány. Ugyanakkor az utóbbiak erőteljesebben szorgalmazták a szomszédokkal való zavarmentes kapcsolatokat - sajnálatos módon alkalmanként a külhoni magyarok kárára. Az euroatlanti integráció kérdésében alakult ki talán a legnagyobb egyetértés a két fő politikai irányvonal között; itt mindenképpen ki kell emelni az Antall-kormány úttörő szerepét, s azt, hogy a külpolitikai stratégiaváltást sokkal nehezebb és külpolitikailag képlékenyebb, illetve bizonytalanabb időszakban hajtották végre, mint amilyen helyzetben jövő kormányok találták magukat.
Az évtizedes külpolitikai prioritások és célok átgondolását az teszi most szükségessé, hogy Magyarország helyzete sok szempontból megváltozik ebben az évben. Ez nem jelenti azt, hogy 2004 „zéró” évet jelentene a magyar külpolitika számára. Magyarország továbbra is az a különleges állam marad, amely „önmagával határos”, ám az ebből adódó helyzete, ha lehet, még bonyolultabbá válik, hiszen lesz három olyan szomszédja, amelyek vele együtt az Európai Unió tagjai (Ausztria, Szlovénia és Szlovákia); kettő olyan, amely a következő néhány évben az lehet (Románia és esetleg Horvátország), valamint kettő olyan, amelyeknek a közeljövőben semmi esélye sincs az EU-tagságra (Ukrajna és Szerbia-Montenegró, bár az utóbbinak hajszálnyival jobbak az esélyei). A fentiek közül lesz három NATO-tag szomszéd (Románia, Szlovénia és Szlovákia), három olyan ország, amely jelenleg nagyon távol van a NATO-tagságtól (Ukrajna, Szerbia-Montenegró és Horvátország), továbbá egy olyan, amelyik semleges (Ausztria). Az ország érdekérvényesítési képességéhez szükséges tényezők közül sem változik meg Magyarország gazdasági és katonai képessége.
Bár Magyarország földrajzilag sem változtatja a helyét, a valóságban mégis közelebb kerül a „nagypolitikához”: az EU- és a NATO-tagság által az országra rótt kötelezettségek közül az egyik az, hogy ezután egyre több alkalommal kell állást foglalni tőlünk látszólag távol eső államok és kérdések esetében. Ennek a ténynek egyik vetülete az, hogy alkalmanként a magyar döntés nem egy adott térségről vagy országról való magyar álláspontot fejezi ki elsősorban, hanem Magyarországnak a szövetséghez való viszonyát. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája a jelenlegi magyar szerepvállalás Irakban.
Igaz, ki lehet mutatni nagyon áttételes magyar érdekeket is egy politikailag stabil és Nyugat-barát (vagy legalábbis nem ellenséges) Irakban, de a magyar katonák lényegében azért vannak most Irakban, hogy bizonyítsák Magyarország megbízható szövetséges voltát, amely a korábbi években megrendült a NATO vezető országaiban, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. Az EU és a NATO jelentette „szűrő” a másik irányban is működik: Magyarország bizonyos helyzetekben nem „közvetlenül” lesz kitéve külső hatásoknak, hanem a két nagy integrációs szervezet egyik tagállamaként.
További objektív tényt jelent majd az is, hogy Magyarország periferiális helyzetben marad: mindkét szövetség keleti határán foglal helyet. Amint arról később szó lesz, ez a periferiális helyzet, talán nyilvánvalóbb módon az EU-ban, nem csupán földrajzi értelemben fog megnyilvánulni. Magyarország továbbra is jobbára „követő” politikára fog kényszerülni, és a legtöbb reményét abba vetheti, hogy a „dagály” őt is feljebb emeli. A „követő” politika máris komoly dilemmát okozott eddig, s fog ezután is. Az alapkérdés a jelek szerint eldőlt, hogy melyik hatalmi központot kövessük: Magyarország mindenekelőtt az Európai Unió tagja. Elég a térképre pillantani, hogy lássuk, Brüsszel mennyivel közelebb van, mint Washington; vagy ugyancsak nyomós érvet szolgáltat az a tény is, hogy a magyar külkereskedelem kétharmada jelenleg az EU-val, májustól az EU-ban bonyolódik le. Ráadásul ezer év sem múlt el nyomtalanul: Magyarország az európai kultúrkör tagja.
Ennek ellenére nem szabad az Egyesült Államok globális, regionális és akár közvetlen magyarországi érdekérvényesítési képességeit lebecsülni; aki mégis megpróbálja, az a saját kárára cselekszik. Ilyen értelemben tehát, erősen sarkítva és nem diplomatikus módon kifejezve, azt is mondhatnánk, hogy két „urat” kell szolgálnunk, noha remélhetőleg az „együttműködés” szó jobban ki fogja fejezni az EU vezető hatalmaival és az Egyesült Államokkal való viszonyunk tartalmát.
További közhely az, hogy a kis államok (bár Magyarország a területét tekintve közepes nagyságú államnak számít majd az EU-ban) az érdekeiket multinacionális intézményeken keresztül hatékonyabban tudják képviselni, mint közvetlen kétoldalú kapcsolatokon keresztül.
Magyarország mozgástere így az EU-ban a nagypolitikát alakítókkal szemben kibővül. Az Egyesült Államokkal szemben nem ilyen egyértelmű a helyzet, hiszen itt kvázi kötelező „igazodást” (időnként ezt a jelenséget „szolidaritási kényszerpályának” is hívják) fognak elvárni Magyarországtól a nagy valószínűséggel prognosztizálható egyre sűrűbben előforduló transzatlanti vitában (elég itt például az USA és az EU közötti számos kereskedelmi és vámháborúra gondolni az iraki kérdés körül kirobbant nézeteltéréseken kívül). Az Atlanti-óceán két partja közötti nézeteltérések alapvetően objektív okokra vezethetők vissza, így a globális amerikai, valamint az inkább regionális európai érdekek és érdekérvényesítő képességek közötti különbségekre, a közös közvetlen külső veszély megszűnésére, kulturális különbségekre stb. Egy másik, konkrétabb szinten az amerikai unilateralizmus áll szemben az európai multilateralizmussal, mint a vitás nemzetközi kérdések megoldásának előnyben részesített módszerével. Az amerikai unilateralizmus egyrészt a nemzetközi rendszer jelenlegi struktúrájára vezethető vissza (így nincs olyan állam, amely hatékonyan korlátozni tudná az amerikai érdekérvényesítést); másrészt az amerikai külpolitikai gondolkodás bizonyos hagyományaira (erkölcsi felsőbbrendűség érzet, küldetéstudat stb.); s harmadrészt azt sem lehet teljesen kizárni, hogy bizonyos hatalmak (például Franciaország) tudatosan tolják ebbe az irányba, mert egyfelől elvégzi időnként helyettük a „piszkos munkát”, másfelől a túlságosan nagy amerikai hatalomtól megrettenőket így próbálják saját maguk mögé állítani.
A magyar külpolitika elsődleges színtere tehát az Európai Unió lesz: bizonyos értelemben a transzatlanti kapcsolatok, a szomszédokkal való viszony és az elszakított országrészekben élő magyarokkal kapcsolatos politika is „európai unionizálódik”. Ugyanakkor a feltevésünk szerint mindenképpen érdemes a „külpolitika” szót használni az Európai Unión belüli magyar politikára, mert bármennyire is „mi” vagyunk az „Európai Unió”, a szervezet végtelenül kemény nemzeti érdekérvényesítési politikák színtere. Még akkor is, ha megvalósul a közös európai kül- és biztonságpolitika, amelyre legalábbis rövid távon nem lehet számítani, az EU ezt a politikát külső felekkel szemben fogja érvényesíteni, az Európán belüli vitás kérdések továbbra is nemzeti alapon fognak eldőlni.
Az EU-n belüli magyar érdekérvényesítésnek számos akadályt kell leküzdeni. A szervezet egy óriási létszámú bürokrácia, és a bürokráciák, per definitionem, nehezen mozdulnak és a status quo hívei. Az EU-n belüli döntések nagyjából 10 százalékát a Tanács hozza, további 20 százalékát az állandó képviselők (COREPER), míg a maradék 70 százalékról a tanácsi munkaüléseken döntenek. Közel 200 ilyen munkacsoport létezik. Mindez azt jelenti, hogy rendkívül fontos a magyar érdekeknek a legalsó szinten való megjelenítése; később ugyanis már bonyolultabb egy-egy magyar javaslat elfogadtatása. Sajnos a magyar kormányzati hagyományokban a központosításnak sokkal nagyobb szerepe volt, mint a decentralizált döntéshozatalnak, s így komoly szemléletbeli váltásra is szükség van a magyar külpolitikai gondolkodásban. A szervezet 25 tagúra való bővítése ugyancsak abba az irányba mutathat, hogy a felsőbb szintű tárgyalások formálisabbakká válnak és az informális egyeztetés szerepe nőni fog.
Természetes, hogy Magyarország önmaga nem lesz képes semmilyen érdekét érvényesíteni akkor, ha nem szerez megfelelő támogatást azokhoz.
A támogatók között pedig minél több nagy államot kellene találni, mert az ő ellenállásuk vagy közömbösségük minden magyar kezdeményezést kisiklathat. Sajnos a magyar nemzetpolitikára ebből a szempontból elég sötét jövő vár. Egyik nagy állam sem érdekelt a határokon átívelő magyar nemzetegyesítés bármilyen formáját támogatni. Gerhard Schröder kancellár 2003. decemberi budapesti villámlátogatásán a lehető legvilágosabban jelét adta ennek; Spanyolország hasonlóképpen arra figyelmeztetett, hogy a magyar jobbközép erők által az erdélyi magyar autonómia kérdésében leggyakrabban emlegetett két példa közül a katalán önkormányzati formát nem lehet másolni (a másik hivatkozási alap Dél-Tirol). Nagy-Britannia hagyományosan kevésbé érdekelt a közép-európai kérdésekben, mint a kontinentális hatalmak, míg Franciaország támogatására számítani Erdély ügyében légvárépítéssel érne fel. Az említett nagyhatalmak kizárólag akkor lépnének ebben a kérdésben, ha a közép- és délkelet-európai stabilitás forogna kockán, s ugyanez érvényes az Egyesült Államokra is.
A románok ügyes taktikával, azaz látszatintézkedésekkel, valamint halogató lépésekkel elérhetik azt, hogy mire esetleg Magyarország kitartó háttérmunkával megfelelő légkört teremtene egy széles körű erdélyi autonómia megteremtésére, a demográfia megoldja a kérdést. (Az utóbbi évtizedben több százezerrel csökkent a romániai magyarok száma.)
A fentiekből következik, hogy az egyik kulcskérdés Magyarország szempontjából az EU-n belül a nagyhatalmakhoz való viszony, illetve a nagyhatalmak egymással való kapcsolatai. Ezen a téren Magyarország alapvető érdeke, hogy az európai döntéshozatal az EU keretein belül maradjon, ahol koalícióépítéssel némileg befolyásolni tudja a döntéseket. Konkrétabban arról van szó, hogy a kialakulóban lévő brit-francia-német együttműködés az EU kollektív irányítása alatt maradjon, mert ellenkező esetben a nagy tagállamok az EU megkerülésével kísérelhetik meg az érdekérvényesítést. Ám Magyarország és a többi, elsősorban új tagállam is tart bizonyos kártyákat a kezében az európai nagyhatalmakkal folyó játszmában. Elsősorban Franciaország törekszik a nyugat-európai nagyhatalmak közül arra, valamint újabban Németország is, hogy az Egyesült Államok európai jelenlétét a lehetőségek szerint csökkentse, és Amerikát kiszorítsa Európából. Egy Amerika nélküli Európa Oroszország érdekeit is szolgálja, elsősorban biztonsági szempontból, így a francia törekvések megfelelő, esetleg csendes orosz támogatásban is részesülhetnek. Egy ilyen francia-(német)-orosz nagy stratégia kerékkötői viszont a Németország és Oroszország között elterülő térség országai lehetnek, amelyeknek nincsenek nagyon kedvező történelmi tapasztalatai sem az elképzelést esetleg támogató egyik nagyhatalommal, sem egy ilyen jellegű együttműködéssel szemben. Ezek az államok azonban elég nagy tömböt alkotnak az EU-n (és a NATO-n) belül ahhoz, hogy a franciák ellenükben egy ilyen nagy stratégiát ne tudjanak megvalósítani. A kérdés az, hogy Magyarországnak érdekében állna-e egy ilyen Európa. A válasz számos tényezőt figyelembe véve inkább a „nem” felé hajlik, ezért érdemes a lehetőség szerint egyrészt az EU-USA, másrészt a Magyarország-USA kapcsolatokat erősíteni; azaz, a magyar „atlantizmusnak” igenis van létjogosultsága ebben az összefüggésben. Egy újabb sarkos megfogalmazás szerint Franciaországban és Németországban megvan a hajlam arra, hogy az intézményesített EU mögé bújva, azt mintegy fügefalevélnek használva próbálják meg nagyhatalmi érdekeiket érvényesíteni; Clausewitz híres mondásának parafrázisával élve az EU a francia és német nemzeti érdekérvényesítés színtere más eszközökkel.
Az EU 2004-es csoportos bővítésének politikai hátterét is el lehet képzelni egy ilyen nagy stratégia részeként: a közép- és kelet-európai országokat hatékonyabban lehet ellenőrzés alá vonni és az Egyesült Államoktól eltávolítani a szervezeten belül, mint azon kívül. A jelek szerint a jelenlegi magyar külpolitika nem tudta eldönteni, hogy tulajdonképpen mit is akar: először a nyolcak levelével az Egyesült Államok mellett állt ki, majd újabban arról lehetett hallani, hogy a francia-német vezetésű „mag”-hoz kíván tartozni az EU-n belül.
Az atlantizmus megítélése miatt is legalább „két” Európáról beszélhetünk, de az ellenkező előjelű nyilatkozatok ellenére (legutóbb Joschka Fischer revideálta ebben a kérdésben a nézeteit) egy „kétsebességes” Európa nagyon is valós lehetőség, amire a magyar külpolitikának is forgatókönyvet kell készíteni. Minden optimista előrejelzés ellenére Magyarország még hosszú távon sem fogja a gazdasági mutatókat tekintve utolérni a jelenlegi EU-tagokat: ha a magyar GDP kétszer olyan gyorsan nőne, mint az EU-átlag, akkor is évtizedek kellenének a felzárkózáshoz, ám a valóságban valószínűleg a magyar gazdaság növekedése sokkal közelebb lesz az EU-átlaghoz, s ennek megfelelően tolódik ki a gazdasági felzárkózás időpontja.
Rövid távon mindenképpen „kétsebességes” Európában fogunk élni (a „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek” orwelli tétel eufemisztikus kifejezésével élve): a „mag”-hoz tartoznak az eurozóna és a schengeni együttműködés tagjai, míg az újak kívül esnek mindkét belső körön, nem is szólva az olyan kérdésekről, mint a munkaerő nem szabad vándorlása, a mezőgazdasági támogatások aszimmetrikus volta stb. Ebből a helyzetből adódóan el kell dönteni, hogy egyedül próbálunk-e átszállni a másodosztályú vasúti kocsiból az első osztályra, vagy ad hoc jellegű koalíciót próbálunk kialakítani érdekazonosság alapján.
Ebből a szempontból esetleg kár lenne a visegrádi együttműködést leírni, mert a számos ellentét mellett közös stratégiai célokat is lehetne találni. Egyrészt hasznos keretet biztosíthatna a magyar szomszédsági és regionális politikához; másrészt a nagyjából ezer kilométeres keleti határ együttműködést kívánna Lengyelországtól, Szlovákiától és Magyarországtól; az EU Oroszországhoz és Ukrajnához való viszonyában a visegrádi országok (talán Csehország kivételével) erősen érdekeltek; esetleg egy közép-európai lobbit alkothatnának ad hoc alapon, s a Visegrádi Alap nyújtotta lehetőségeket is jobban ki lehetne használni a kulturális kapcsolatok elősegítésére. A visegrádi együttműködés ellen is számos érv szól: Magyarország szempontjából eloszlatta az 1990-es évek elején lappangó félelmet a kisantant esetleges újjáéledéséről, de nyilvánvalóan ez a szerepe már megszűnt; valamiféle biztonságérzetet nyújtott a Nyugat és Oroszország közé „szorult” közép-európaiaknak (ez a helyzet a NATO- és EU-tagsággal megváltozott); s végül közös fellépést tehetett volna lehetővé az EU-csatlakozási tárgyalások alatt (ezt a szerepét gyakorlatilag nem töltötte be). Nem szabad azonban elfeledkezni a visegrádi együttműködés külső megítéléséről sem: míg az 1990-es években a nyugati országok, elsősorban az Egyesült Államok kifejezetten bátorították a visegrádiak együttműködését és közös fellépését, addig most ilyen egyértelmű igények nem fogalmazódnak meg, sőt, az EU egyes hangadóinak Lengyelország önmagában is elegendő gondot okoz ahhoz, hogy szorgalmazzanak egy olyan tömböt, amelyben a lengyelek a súlyuknál fogva akár vezető szerepet is játszhatnának.
Magyarországnak az Európán belüli helyzetét abból a szempontból is meg lehet vizsgálni, hogy a korábbi „híd” szerep fokozatosan eltűnik, azaz bizonyos szempontból Magyarország geostratégiai jelentősége csökken. Ám bizonyos, akár veszélyesnek tekinthető tendenciákra ebben az összefüggésben is fel kell figyelni. A hidegháborúban, általánosságban szólva, a Nyugat próbálta meg Magyarországot „hídnak” használni a Kelet felé. Kérdésként merül fel, hogy most nem a Kelet kísérli-e meg ugyanezt fordított irányban. Az orosz stratégiainak tekinthető dokumentumok (pl. az ún. Karaganov-jelentés), az orosz gazdasági érdekek határozottabb megjelenése (energiaszektor, bankok stb.) és sokak szerint az orosz titkosszolgálatoknak a térség iránt megnőtt érdeklődése legalábbis valószínűsíti, hogy Oroszországnak stratégiai tervei vannak Közép-és Kelet-Európában. Ugyanakkor azonban az EU sem adta fel a „hagyományos” nyugati politikát teljesen Magyarország iránt: Brüsszelben Magyarországra az ukrán és a balkáni külpolitikában számítanak elsősorban. Korábban az Egyesült Államok szorgalmazta Magyarország részvételét a Délkelet-Európai Együttműködési Kezdeményezésben (SECI). Ezek az elképzelések azzal a potenciális veszéllyel járhatnak, hogy Magyarországot „rátolják” a Balkánra, ami nem lehet semmiképpen sem az ország érdeke. Igaz viszont, hogy Magyarország „hozzáadott értéke” az EU külpolitikájának a szempontjában csak ebbe az irányba (továbbá Ukrajna és Moldávia felé) képzelhető el, tehát egy ilyen szerep némileg hozzájárulhat az ország geostratégiai jelentőségéhez.


 

II. Atlanti kapcsolataink


 

A nagypolitika színterén az EU mögött a másik legfontosabb „igazodási” pontot az Egyesült Államok jelenti. A magyar külpolitika közhelyszerűen ismételgetett alaptétele az, több Európa ne jelentsen kevesebb Amerikát. Az EU és az USA viszonyában a transzatlanti kapcsolatok intenzitásának a megőrzése magyar érdek (bár elég keveset tehet a magyar diplomácia ezen a téren), mert egy harmonikus viszony mellett Magyarország nem kényszerül kellemetlen állásfoglalásokra.
A magyar-amerikai kapcsolatok szerve zeti kereteit egyrészt egy multinacionális szervezet (NATO), másrészt a bilaterális kapcsolatok rendszere jelenti. Az USA számos, itt nem részletezendő okok miatt egyre kevésbé használja a NATO-t. Továbbá Magyarország jelentősége csökken az NATO újabb bővítése után, amelynek vannak előnyös és kevésbé előnyös következményei. Az ország biztonsági helyzete megszilárdul, immár nem Magyarország lesz a frontország, hanem „beágyazódik” az ország Románia, Bulgária és Szlovákia mögött. Ennek egyik jele a magyarországi amerikai katonai jelenlét (Taszár) megszüntetése. A különböző geopolitikai tényezők miatt Románia és Bulgária szerepe ezzel párhuzamosan erősödik (a Fekete-tenger, a Balkán és a közel-keleti válsággócokhoz való közelség miatt). Ennek köszönhetően a jelenlegi bővítési körben már „puhábbak” voltak a politikai, polgárjogi stb. követelmények is. (Az Egyesült Államok a jelek szerint megelégszik „democracylite”-tal, vagyis „hígabb” demokráciával Románia esetében.)
Magyar szempontból ismét a nemzetpolitika látja a kárát a NATO jelenlegi átalakulásának. Az 1990-es évek közepén is bizonyos amerikai nyomásra került sor a magyar-román és a magyar-szlovák alapszerződés aláírására, mert a szervezet nem kívánt vitás határ- és etnikai kérdéseket „importálni”. Az Egyesült Államok elsődleges célja a stabilitási zóna teremtése, s ennek érdekében hagyományosan hajlamos az etnikai kisebbségek ügyét ennek a célnak alárendelni. A kialakuló új helyzetben Románia többet nyújthat az USA-nak (támaszpontok, nagyobb katonai kontingensek stb.), így egy erdélyi autonómiáról szóló esetleges magyar-román vitában nem kétséges, hogy az Egyesült Államok melyik oldal mellé állna. Más szavakkal, a magyar nemzetpolitikai célok, így az erdélyi magyarok autonómiájának a megteremtése Washingtonban sem számíthat sok rokonszenvre. Az EU és az USA odáig hajlandó elmenni, hogy ne tolerálja a legkirívóbb magyarellenes intézkedéseket, de például feltehetően semmit sem fog tenni azért, hogy a jelenlegi román kormány és az RMDSZ közös választójogi törvénymódosítását, amely mindennek, csak demokratikusnak nem nevezhető, s amely az autonómiáért küzdő magyar szervezetek elleni egyértelmű diszkriminációt jelent, az európai normák szerint fogalmazzák meg. Ugyanakkor a román kormány mindent megtesz azért, hogy Washington tetszését elnyerje, kezdve attól, hogy elsőként csatlakozott az USA-hoz abban a kérdésben, hogy a Nemzetközi Büntetőbíróság hatásköréből vonják ki az amerikai katonákat, folytatva a Bechtel-konszernnek juttatott jogot egy autópálya építésére, egészen Adrian Nastasénak a „legjobb” balkáni és bizánci hagyományokat idéző nyílt leveléig a Chicago Sun Timesban.
Az Egyesült Államok regionálisan kísérleteket tett a közép- és kelet-európaiak felhasználására a nyugat-európaiakkal szemben az iraki válság kapcsán, amely átmenetileg ugyan bizonyos eredményeket hozott, de hosszú távon a térség nem tudja „kiváltani” a nyugat-európaiak diplomáciai, politikai, gazdasági és katonai együttműködését vagy támogatását (például, két nyugat-európai állam is az ENSZ BT állandó tagjai között van, a nyugat-európai tőkebefektetések fedezik részben az amerikai költségvetési hiányt stb.). Ugyanakkor a közép- és kelet-európaiak mint EU-tagok nem tudnak majd annyira nyíltan kiállni bizonyos amerikai érdekek mellett, mint korábban, így az prognosztizálható, hogy az Egyesült Államok - részben a másutt megnőtt érdekeltségei és kötelezettségei miatt is - egyre inkább elveszti az érdeklődését a térség iránt. Ennek legalábbis a gazdasági és befektetési téren már láthatók a jelei. A tendencián egy feléledő orosz nacionalizmus és/vagy nagyhatalmi politika változtathat, mert akkor az USA, amelyre nézve még mindig Oroszország a legveszélyesebb katonai hatalom, és az orosz terjeszkedéstől félő közép- és kelet-európai államok egymásra találhatnak az orosz törekvések blokkolásában.
Magyarország és az Egyesült Államok kétoldalú kapcsolatainak rövid elemzésénél abból kell kiindulva, hogy az Egyesült Államok számára Magyarország a térségben legjobb esetben is a harmadik helyen áll Lengyelország és Románia mögött. A szoros lengyel-amerikai viszony miatt elsősorban a franciák feje fáj; részben a fejfájás csillapítására szorgalmazták a francia-lengyel-német „weimari háromszög” létrehozását. A francia cél kettős: egyfelől Lengyelország és az Egyesült Államok közé állni, másfelől - s ez közelebbről érint bennünket - Lengyelországon keresztül befolyást gyakorolni a többi közép- és kelet-európai államra. Mindennek olyan dimenziója is van, hogy Párizs hagyományosan a „nagyokkal” tárgyal, és a „kicsik” kevéssé érdeklik.
Még szorosabban véve, az amerikaiaknak Magyarországgal szemben inkább negatív elvárásai vannak. Magyarország ne legyen instabilitást keltő ország; Magyarország ne vegyen részt az USA elleni koalíciókban; az Egyesült Államok nem akar stratégiai partnerséget Magyarországgal stb.
Magyarország talán a katonai együttműködés terén számíthat még mindig a legnagyobb amerikai figyelemre, így például potenciálisan az amerikai rakétavédelmi rendszerben kaphat szerepet Magyarország, illetve bizonyos niche képességek kifejlesztésével (hídépítés, víztisztítás, katonai rendészet) hasznos tagja lehet a NATO „romeltakarító brigádjának” (Bosznia-Hercegovina, Afganisztán).
Egyértelmű magyar nemzeti érdek a szomszédos államokban élő magyar közösségek fenntartása, ugyanis a magyar kisebbségek „híd” szerepet tölthetnek be Magyarország és a szomszédok között. A kérdés az, hogy milyen eszközök állnak a magyar kormányok rendelkezésére ennek a nemzeti érdeknek a megvalósítására. (Az már egy másik kérdés, hogy élnek-e és miként ezekkel az eszközökkel.) Evidenciaszámba megy, hogy a szomszédos államok politikai elitjei úgy vélik, hogy a magyar kisebbségek potenciális fenyegetést jelentenek országuk egységére (Ausztria, Ukrajna, Szlovénia és Horvátország kivételével). Szlovákia újonnan létrejött államként létezésének legitimitását a nemzetállamra alapozza; Románia ugyancsak nemzetállami és etatista módon gondolkozik; és Szerbia-Montenegró dezintegrációja szinte hajszálon függ Montenegró esetleges kiválásával, így a maradék területnek szüksége van minden egyes lakosára és négyzetcentiméternyi területre és - legalábbis kifelé mutatott - minél nagyobb kohézióra. A fentiekből következik, hogy mindnyájan ellenérdekeltek ennek a magyar nemzeti érdeknek a megvalósulásában.
A nemzetközi kapcsolatok egyik alaptétele, hogy az államokat önérdekek vezérlik, s így önmaguktól nem adnak fel semmilyen vélt vagy valós érdeket. Érdekfeladásra csak akkor hajlandók, ha erre kényszerítik őket. Ebből a tételből kiindulva a magyar külpolitikának két választási lehetősége van. Először, megpróbálja meggyőzni a román, szerb és szlovák (valamint az ukrán) politikai eliteket, hogy a magyar kisebbségek jogainak akadályozása csak vélt érdekük, a valós érdekük az lenne, ha ezek a kisebbségek széles körű autonómiát élvezve gazdagítanák anyagi és szellemi értelemben azt az országot, ahol élnek, és valóban „hidat” alkotnának az anyaországgal. Azaz, az önérdekükben állna a magyar kisebbségekkel szembeni meglehetősen restriktív politikájuk feladása. Másodszor, valamilyen módon kényszeríteni tudja ezeket a kormányokat ezen politikájuk megváltoztatására. Ez utóbbi esetben alapvetően ötszereplős játszmáról van szó: az Európai Unióról, a magyar kormányról, a magyar kisebbségről, az illető állam kormányáról, valamint a nagyhatalmakról.
Hátulról kezdve az elemzést, a nagyhatalmak érdekeltségét, illetve érdektelenségét ebben a kérdésben már korábban érintettük. Itt mindössze annyit érdemes leszögezni, hogy reálisan nézve a helyzetet, sem most, sem a közeljövőben nem várható változás ezen a téren: az európai nagyhatalmak és az Egyesült Államok nem fog a magyar nemzeti érdekek mellett kiállni, ha az politikai konfrontációt jelent Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával és Szerbia-Montenegróval. Az ő saját realista politikai szemszögükből nézve nem nyernek azzal, ha Magyarországot támogatják ezekkel az államokkal szemben, sőt...
Másodszor, ugyancsak szó esett arról, hogy ezeknek az államoknak a kormányától bármilyen közeledést a magyar nemzeti érdekek elismerése felé dőreség lenne várni; a magyar „kártya” kijátszása a legnagyobb magyar kisebbségekkel rendelkező országokban még mindig „nyerő lap”.
Maradnak a magyar kisebbségek és a magyar kormányok. Sajnos itt sem beszélhetünk olyan egységről, amely megnövelné akár az egyik, akár a másik magyar tényező nyomásgyakorlási képességét. A magyar kisebbségek mindenhol gyengébben vagy erősebben, nyíltabban vagy kevésbé nyíltan megosztottak. Aránylag még a szlovákiai Magyar Koalíció Pártját lehet az egységesebb szervezetek közé sorolni, amelynek nem kell rivális magyar szervezetekkel szembenéznie, bár létezik egy mérsékeltebb és egy radikálisabb szárnya. Kárpátalján és a Vajdaságban azonban nyílt szembenállás van a különböző politikai erők között. Ebből a szempontból a legtanulságosabb azonban a legnagyobb magyar kisebbség, a romániai helyzete. Az RMDSZ egyre jobban elveszti a politikai egyeduralmát a magyar közösségekben a Magyar Polgári Szövetséggel (MPSZ) szemben, amely nyíltan támogatja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvéseit. A magyar kisebbség megosztottsága nyilvánvalóan mindenhol az adott állam érdekeinek felel meg, s az is egyértelmű, hogy ennek a megosztottságnak a kialakításához és fenntartásához minden eszközzel hozzá is járulnak.
A már említett demográfiai tényező is a szomszédos államokat segíti hosszabb távon. Egyrészt fogy a szlovákiai, kárpátaljai, romániai és vajdasági magyarság; másrészt viszont fogy az anyaország magyarsága is. Az utóbbi esetben az állam érdeke a fogyás megállítása, illetve pótlása. Amennyiben az utóbbi megoldást választják a magyar kormányzatok, akkor az államérdeknek megfelelően, de a nemzetérdekkel ellentétesen cselekednek. A fent említett államok kormányai viszont a magyar kisebbségek csökkenésében érdekeltek; más szavakkal, létrejöhet egy olyan raison d’etre a határ mindkét oldalán, amely a magyar etnikum Magyarországra való átköltözését szorgalmazza.
(Nyilvánvalóan senki sem olyan udvariatlan vagy brutális, hogy ezt kimondja, de a különböző törvények és rendelkezések ebbe az irányba mutathatnak.) A magyarországi politika ugyancsak nem egységes, és ezzel tovább csökken a magyar érdekérvényesítő képesség, mert joggal hivatkozhatnak az ellenfelek arra, hogy ha a magyarok maguk nem tudnak megegyezni ebben a kérdésben, miért tőlük várjuk a megoldást.
A magyarországi baloldali pártok reálpolitikai és ideológiai okokból nem szorgalmazzák a magyar nemzeti érdek kisebbségi autonómia formájában való megvalósulását. Egyrészt úgy kalkulálnak, hogy a kérdés negligálása jó pontokat szerezhet számukra a nagyhatalmaknál, amelyeket esetenként konkrét belpolitikai előnyökre lehet fordítani (kiélezett politikai helyzetben a magyar kormány fejének vagy tagjainak fogadása vagy nem fogadása, vagy egy nagy publicitást kapott külföldi állam vagy kormányfő látogatása Magyarországon egy bizonyos párt jelentőségének az emelésére a közvélemény szemében, vagy megfelelő időben megfelelő helyen elhelyezett bíráló vagy dicsérő cikkek stb.). A liberális gondolkodásúak pedig ideológiailag az egyéni autonómiát részesítik előnyben. Mindkét esetben kétségtelen tényezőt jelent az a baloldali pártok nemzetpolitikájában, hogy az elszakított országrészek magyarságának a többsége nem baloldali szimpatizáns.
Igaz, ez a tény akár az autonómiatörekvések, s ezzel a helyben maradás támogatására is ösztönözhetné ezeket a baloldali politikai erőket, de jelen pillanatban az „igazodás” kényszere erősebben érvényesül az esetükben. A jobbközép politikai erők viszont erőteljesebben állnak ki az autonómiatörekvések mellett, és a határokon átívelő nemzetegyesítési politika érdekében hajlandók még konfliktusokat is vállalni nem csupán az érintett szomszédos országgal, hanem nagyhatalmakkal is (így például a státus- vagy kedvezménytörvény kapcsán az amerikai vezető politikai körök a kezdeti érdektelenség után bizonyos aggodalmukat fejezték ki a kérdés körül fellángolt vita és annak esetleges következményei miatt). A magyar politikai elit megosztottságát azután a határon túli magyar politikai szervezetek is egyre inkább leképezik. Ez a helyzet tovább csökkenti a nyomásgyakorlás hatékonyságát, és még több alkalmat ad a megosztási kísérletekre.
Mindezek után marad az Európai Unió a kényszerítés színhelyéül.
A szervezetben több fórum is adódik a magyar nemzeti érdekek napirenden tartására és esetleg, hosszabb távon, valamilyen eredmény elérésére. Így az Európa Parlament előkészítő és kísérleti terepnek bizonyulhat (jelentések, úgynevezett monitoring tevékenység kifejtésére stb.). Jelenleg az európai alkotmány szövegezésénél a magyar küldöttség (legalábbis egyes tagjai) nagy erőfeszítéseket tesznek a kisebbségi jogok kodifikálására, s ha sikerrel járnak, az a továbbiakban komoly jogi alapot szolgáltathat a fellépésre. Az európai intézmények közül nem árt elfelejteni az Európai Tanácsnak az autonómiára vonatkozó úgynevezett javaslatait (amelyeket a magyar fél sikertelenül próbált belefoglalni a magyar-román alapszerződésbe).
További magyar célok lehetnek az EU-ban a nemzetpolitika vonatkozásában egy európai kisebbségvédelmi ombudsman hivatalának létrehozása, a közösségi jog és az Európai Bíróság hatásköreinek széles körű ismertetése, az európai Alapjogi Charta kötelező erejű jogi normává változtatása, napirenden tartani a kollektív jogok és a területi autonómia kérdését. Mindennek az üzenete és az Európai Unió érdeke az egész kérdésben az lehetne, hogy elégedett kisebbségek nélkül nem stabil Európa (vagy annak egyes tagállamai).
A magyar nemzetpolitikai célok megvalósulásának három lehetséges szintje képzelhető el, amelyek kölcsönhatásban lehetnek egymással. Az első esetében a kiindulópont az, hogy a leginkább érintett országot, Romániát csak addig lehet valamilyen engedményekre kényszeríteni, ameddig nem válik az Európai Unió tagjává: a tagság érdekében minden bizonnyal hajlandó kompromisszumokra. A román vezetés érzékelte ennek a veszélyét, és meglehetősen idegesen reagált arra a magyar felvetésre, hogy Magyarország is részt venne Románia felvételi tárgyalásánál. Ha a magyar diplomácia ezt az utat választja, akkor meglehetősen rövid idő áll a rendelkezésére, s nyilvánvalóan megfelelően elő kell készíteni a magyar nemzetpolitikai érdekek védelmét, mert különben Magyarország teljesen egyedül maradhat, és nehezen vállalhatná az ódiumát annak, hogy egyedül késlelteti Románia EU-tagságát. Ehhez a taktikához azért is óvatosan kell folyamodni, mert a második, és a jelek szerint reálisabb lehetőség a kisebbségi kérdés „feloldása” az EU-ban, ami viszont azt feltételezi, hogy Románia is (Szlovákia mellett) a szervezet tagja. Ebben az esetben a kárpátaljai és a vajdasági magyarok sorsa még mindig külön kérdés marad. A magyar kisebbségek helyzete akkor javulhatna, ha valóban „légiesednének” a határok, amihez az ún. schengeni határok Románia keleti határainál kellene hogy húzódjanak. Ez középtávon, azaz 10-15 év távlatában képzelhető el a legjobb esetben. Sajnos az uniónak nincs egyetlen olyan intézménye sem, amely a nemzeti kisebbségek érdekeit védené, az Európa Parlamentnek nincs a kisebbségekkel foglalkozó bizottsága, és így ez az opció nagyon feltételes. A harmadik eset a demokrácia erősítése lenne a magyar kisebbségekkel rendelkező szomszédos országokban. Ám kétséges, hogy a lassú folyamat eredményt érhet-e el még azelőtt, hogy a demográfiai mutatók végzetesen romlanak.
A fenti premisszákból kiindulva azt a következtetést lehet leszűrni, hogy a magyar külpolitika ha lehet, még a jelenleginél is összetettebb feladattá válik, amelyben alapvetően össze kell egyeztetni a nemzetpolitikát és az anyaország speciális érdekeit; az urópai uniós tagságból következő jogokat, lehetőségeket és kötelességeket a transzatlanti, alapvetően az Egyesült Államokhoz való viszonnyal; meg kell határozni, hogy az EU-tagságból adódó politikán túl milyen kapcsolatokat alakítson ki Magyarország a térségben elkerülhetetlen hatalmi tényezőként jelentkező Oroszországgal szemben; s akkor még nem is beszéltünk az ázsiai nagyhatalmakhoz, Indiához, Japánhoz és Kínához fűződő kapcsolatainkról, amelyek a természetüknél fogva elsősorban gazdasági jellegűek, de elég jelentősek ezen a téren ahhoz, hogy ne hagyjuk számításon kívül azokat. A magyar külpolitikának azonban ezeknek a céloknak a megvalósításához, többek közt, folyamatosságra lenne szüksége, és a sokat emlegetett „nemzeti minimum” meghatározására és a jelentősebb politikai erők általi elfogadására. Fel kellene ismernünk, hogy „egyedül vagyunk”, és a nemzeti összefogást helyettünk senki sem fogja elvégezni, egyszerűen azért, mert nem fűződik hozzá érdeke. Ehhez érdeke kizárólag nekünk, magyaroknak fűződik, határon innen és túl.



« vissza