Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

A Magyar Függetlenségi Mozgalom zsidómentő tevékenysége 1. rész

 

Az Auschwitzi Jegyzőkönyv I.


 

A világháború éveiben a magyarországi zsidóság helyzete igen szoros összefüggésben volt a magyar-német viszony alakulásával. Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt (1942. március 9. - 1944. március 22.) nyilvánvalóan romlott ez a viszony. Ennek három fő oka volt: 1. a kormány azon törekvése, hogy csökkentse a magyar haderő részvételét a harci cselekményekben; 2. a kiugrási tárgyalások megkezdése; 3. a zsidókérdés úgynevezett „végleges megoldásá”-tól való merev elzárkózás.

Az 1. és a 3. ok magukon a közvetlen államközi tárgyalásokon nyilvánvalóvá vált, a 2. pedig azáltal, hogy német elhárítás jól működött. Persze könnyű egy szervezetnek jól működni, ha az ellenfél részéről elemi szabályok is megsérülnek. S itt nem mi, magyarok voltunk vigyázatlanok, hanem maguk a szövetségesek, konkréten a csehek és az angolok. Szent-Györgyi Albert 1943. február 7-én érkezett Isztambulba. Nem kormánymegbízatással, de kétségtelenül a kapcsolatfelvétel céljából. Az ankarai brit nagykövetség március 20-án kelt C 4138. sz. iratként kezelt levele ismerteti a magyar tárgyalásoknak az Anatolian Agency Bulletinben közölt kommünikéjét.
Ebből kitűnik: Beneš a londoni rádióban nyilatkozott a professzor törökországi útjáról, melynek célja az volt, hogy „tárgyalásokat folytasson angol-amerikai képviselőkkel”. A levél szerint a követség „a béketapogatózások titkosságára való tekintettel furcsának tartja, hogy Beneš nyíltan beszélhetett ezekről az ügyekről az angol rádióban”.(1)

Ilyen súlyos indiszkréció nemcsak a magyar-német viszony romlásával járt, hanem veszélyeztette a magyarországi, illetve az ide menekült zsidóság helyzetét is. A kiugrási kísérletek és a zsidóság sorsa közötti szoros összefüggést világosan látta a Cionista Világszövetség vezető szerve, a Zsidó Ügynökség. Jól mutatja ezt az előbb idézett kötet 82. sz. irata, A. W. G. Randall külügyi tanácsos feljegyzése a Namier professzorral folytatott tárgyalásról: „Namier professzor ... tegnap közölte velem, munkatársai súlyos aggodalommal gondolnak azokra a lehetséges következményekre, amelyek a Magyarországon viszonylagos biztonságban élő 800 000 zsidót sújtanák, ha a magyar kormány idő előtt szakítana Németországgal. Mint mondja, az itteni zsidók úgy érzik, Németország valószínűleg nem tűrné el a magyarok elszakadását, és amíg azt hadseregük helyzete lehetővé teszi, a magyar kormány ilyen lépésére a németek az ország megszállásával válaszolnának, és kiirtanák az Európában utolsóként fennmaradó jelentős zsidó közösséget. (...) Namier professzor közölte, a zsidókat illetően az egyetlen remény, hogy a magyarok nem tesznek semmit addig, amíg gyakorlatilag nem látszik valószínűnek, hogy a németek már nem képesek reagálni.”(2)
Namier félelme teljesen indokolt, s csupán azzal lehet kiegészíteni, hogy ugyanaz a veszély fenyegette volna a magyar társadalom pozitív részének legjavát, mint ahogy ez be is igazolódott, hiszen 1944.
március 19. után, amikor a náci megszállók előbb deportálták, illetve tartóztatták le például Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert és Bajcsy-Zsilinszky Endrét, mint a zsidókat. A Zsidó Ügynökség véleménye egyébként teljesen megegyezett Churchill brit miniszterelnök nézeteivel, aki 1943. szeptember 7-én a következőket táviratozta külügyminiszterének, Edennek: „Feltétlenül nagy jelentőségű, hogy a magyar kormány, amely meglehetősen jól kell hogy ismerje a német arcvonal belső körülményeit, hajlandó lenne ezt az irányvonalat követni. Elszakadásuk Németországtól felbecsülhetetlen előnyt jelentene, feltéve, hogy az a megfelelő pillanatban történik. Másfelől viszont nem tanúsítanánk nagy előrelátást, ha elfecsérelnénk a magyarok átállásából adódó lehetőségeket, és pusztán annak idő előtti kitörését sikerülne elérnünk, amit egy német Gauleiter vagy egy szuper quisling kormány erőszakos beiktatása követne. Az időzítésen múlik minden.”(3)
Churchill kimondta a legfontosabbat: az elszakadásnak „megfelelő pillanatban” kell történnie, különben elveszti értékét. Eden válaszából kiderül: „a megfelelő pillanattal” szemben áll „a legkorábbi időpont” követelése. Ami megegyezett a Szovjetunió kívánságával. A keleti szövetségesnek ugyanis nem volt fontos néhány százezer zsidó életben maradása. (Gereben Ágnes Antiszemitizmus a Szovjetunióban című meggyőző könyvéből tudjuk, hogy a szocializmus országa a zsidók deportálásában is megelőzte a náci Németországot.(4) A magyar vezetőréteg elpusztulása pedig egyenesen kívánatos volt a kommunista világforradalom terjesztése szempontjából.
Jellemző, hogy Churchill másnap (szeptember 8-án) a 61. sz. irat szerint egy Eden által javasolt szövegbe (melyet a kiugrási ügyekben tárgyaló Veress Lászlónak szántak) bevétette az „egy megfelelő pillanatban” szavakat.(5)
Igen érdekes Randolph L. Braham véleménye: „Bármennyire is különös, de a mából visszatekintve mégis úgy tűnik, hogy ha Magyarország nem próbálkozott volna a kiugrással, ha megmarad katonailag tessék-lássék, ám politikailag gyanún felüli szövetségesnek, és ha nem vállalkozik olyan diplomáciai manőverekre, amelyek eleve kudarcra voltak ítélve ..., nos, akkor könnyen lehetséges, hogy a magyarországi zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl ezeket a rettenetes időket.”(6)
Valami ilyesmit akart Kállay miniszterelnök is, csak hát igen nehéz volt megtalálni a megfelelő mértéket. Katonailag ugyan „tessék-lássék” működött együtt a németekkel, de Hitlerék gyanúját táplálta, hogy nem volt hajlandó a zsidókérdést a nácik kedvére megoldani.
Érdekes, hogy a magyar zsidóság vezetői, akik reálisabban mérték fel a körülményeket, figyelembe véve még az óriási munkaszolgálatos áldozatokat is, elfogadták Kállay politikáját. Az ellenzék viszont (különösen a kisgazdák) háborúból való kiugrás mellett a zsidótörvények visszavonását is követelték.

A miniszterelnöknek átadott, 1943. július 31-én kelt memorandumban, A zsidótörvények lebontása című fejezetben kifejtik: „A két zsidótörvény és az új honvédelmi törvény, valamint az ún. fajvédelmi törvény zsidókról szóló rendelkezései élesen szemben állnak a magyar történelem és alkotmány jogegyenlőségi alapelveivel.” Majd kijelentik, hogy „a zsidótörvényeket el kell törölni, és el kell törölni a másik két törvényből minden jogegyenlőséggel összeegyeztethetetlen szakaszt”.(7)
A memorandum szerzői szerint addig is, amíg ez az eltörlés keresztülvihető, a törvény legenyhébb végrehajtására kell törekedni, „s a gyűlölködő, uszító propaganda kíméletlen elfojtásán kellene kezdeni a lebontás előmunkálatait”.

A kisgazda memorandum kifejezte a társadalom jelentős részének gondolkodását. Igazolják ezt Veesenmayer jelentései is. Ezek két 1943-as magyarországi helyzetfelmérő látogatása alapján készültek. A náci diplomata ezekben határozottan megállapítja: az - általa „nemzeti ellenzék”-nek nevezett - szélsőjobboldal oly gyenge, hogy egy új, baráti kormány „a birodalom részére csak akkor lesz teljes értékű, ha a kormány mellé, helyesebben fölé, német megbízott kerül”.
Jelentésében ilyen mondatok olvashatók: „A magyarországi fejlemények olyan pontra érkeztek, amely parancsolóan megköveteli a gyors és erélyes cselekvést.” Majd: „Különböző okokból ütött az óra, hogy a zsidókérdéshez alaposan hozzányúljunk.” Végül a „Javaslatok és kezdeményezések” című részben félreérthetetlenül konkrét javaslatot tesz: „Szükséges, hogy előzetes megállapodás szerinti terv alapján azonnal kézbe vegyük a zsidókérdést” (az én kiemelésem - T. B.).(8)
A második jelentés 1943. december 10-én kelt, s nyilván megerősítette Hitlert döntésében, hogy tudniillik Magyarországot meg kell szállni. A magyarországi 800 000 zsidó és a szomszédos országokból a germán antiszemitizmus elől ide menekültek - a nácik szerint - potenciális veszélyt jelentettek a keleti és a déli fronton egyre nehezebb helyzetben lévő német hadsereg számára, de a kiugrási értesülések is beavatkozásra késztették a Führert. A megszállás katonailag nem jelentett különösebb feladatot a németek számára, politikai szempontból azonban nehézségekkel lehetett számolni.

Így érkezett el az ország 1944. március 19-éhez, a német megszálláshoz. Bár az MFM vezetői igen fontosnak tartották a háborúból való kilépést (ezért harcolták ki Szent-Iványiék - a miniszterelnök akarata ellenére is - az úgynevezett Kiugrási Iroda felállítását), a náci-német megszállás és a Sztójay-kormány zsidóellenes rendelkezései miatt az egyik legsürgősebb feladattá vált a zsidómentés.

A megszállás körülményeivel most nem foglalkozunk, mert tárgyunk szempontjából sokkal fontosabbak a következményei. Mindenesetre a tények azt bizonyítják, hogy Magyarország nem szolgálta kielégítően a német célokat, minden lelkesedés nélkül vett részt a magyar társadalom a háborúban. Ez közismert volt, éppen ezért sokan csodálkoztak, hogy - lényegében - ellenállás nélkül engedtünk a hitleri nyomásnak, s Horthy is úgy döntött: a helyén marad. Glatz Ferenc szerint: „A németek többet profitáltak e döntésből, mint a magyar nemzet.”(9) Első pillanatra tetszetős ez a vélemény. Egy látványos - és nem is veszélytelen - hősi gesztus növelte volna jó hírünket, de a következményekre gondolva elborzad az ember. A katonai ellenállás legföljebb helyenként lehetett volna eredményes, mint például az újvidéki határvadász kerékpáros század sikeres harca a Duna-hídnál, ahol 28 német katona esett el, s a magyar veszteség csupán egy halott volt.(10)
Horthy távozása utat nyitott volna a legszélsőségesebb jobboldali elemek előtt, minek eredménye a magyar zsidóság teljes kiirtása lett volna. Így azonban megmenekült a budapesti zsidó polgártársainknak jelentős része, amiben - Ránki György szerint - „Horthyé a döntő érdem”.(11) Mi ér többet? Egy látványos gesztus, vagy százezrek élete?

A kormányzó helyén maradása bizonyos mozgásteret hagyott például a Kiugrási Iroda számára, melynek tényleges vezetője Szent-Iványi Domokos volt, s tevékenységében több MFM-tag is részt vett. Ez a körülmény betekintést, sőt befolyást is engedett a népellenes kormányzati munkába az egyes szervekben ott maradt vagy később beépített náciellenes elemek révén. A politikai ellenállás kiépítésén belül - mint írtuk - elsőrendű feladattá vált az üldözöttek, elsősorban a zsidók mentésének gyakorlati megszervezése. Az MFM első intézkedéseként Soos Gézát és Saláta Kálmánt, egy protestáns és egy katolikus vezetőjét megbízta, hogy a zsidóság vezetőivel és a zsidómentésben részt vevő szervezetekkel vegye fel a kapcsolatot.(12)
A menekültek és az üldözöttek támogatásának megvoltak az előzményei a közelmúlt magyar történelmében. Amikor 1939-ben a hitleri Németország és a Szovjetunió közös erővel megsemmisítette az alig két évtizede újjászületett Lengyelországot, a menekültek tízezreit fogadta be tüntető szeretettel, s a magyar kormány legális, a nemzetközi előírásokat figyelembe vevő és jól átgondolt illegális akciókkal támogatta a baráti lengyel nép fiait, ezen belül - megkülönböztetés nélkül - a lengyel zsidókat is. Győri György írja „Megmeneküléseim” című könyvében, hogy csak maga Antall József, aki akkor a belügyminisztérium IX. ügyosztályának, vagyis a menekültügynek az irányítója volt, mintegy tízezer lengyel zsidónak adott keresztény okiratokat.(13) Franciaország a becsületrend parancsnoki keresztjével tüntette ki Varga Bélát a német fogságból Magyarországra szökött francia hadifoglyoknak nyújtott segítségért.(14) Hollandia 1987-ben három nagyszerű magyar asszonyt és egy nyomdászt (Szabó Imrénét, a budapesti református esperes, dr. Pap Lászlónét, a református teológiai professzor és Dobos Károlynét, a fasori református lelkész feleségét és Korom Ferencet) tüntetett ki emlékéremmel, elismerve, hogy veszélyt nem ismerő bátorságot tanúsítottak az ide menekült holland szökevények bújtatásával és támogatásával.(15)
Soos Géza javaslatára a Magyar Ifjúság Ökumenikus Bizottsága és a Pax Romana 1942-ben létrehozta a Fiatal Magyarok Bizottsága a Menekültekért nevű szervezetet, melyről teológiai disszertációjában többek között ezt írta a javaslattevő: „Feladata volt a menekült fiatalokat segíteni morálisan, anyagilag, kulturálisan. Legaktívabb tagjai voltak katolikus részről Fayer Sándor, Fayer Márta, Kamarássy Egon, Frenyó Zsófia; protestáns oldalról: Pap László professzor, Szabó Éva és Naszádi Zsófia, Borbás Endre stb. Két év alatt ez a kis bizottság keresztyén alapon munkálkodva mintegy 140 000 frankot kapott és osztott szét. Több francia tisztnek is ez a bizottság juttatott ösztöndíjat, hogy tanulmányaikat a budapesti egyetemen folytathassák.(16)
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a civil Magyarország azonnal kész volt a zsidók mentésére, támogatására. Erről így írt Soos Géza: „Az Soli Deo Gloria (SDG) táboraiban annyi üldözöttet rejtett el, amennyit csak a hely engedett. Az SDG és a Keresztyén Ifjúsági Egyesület(17) titkárai rendkívüli erőt fejtettek ki az üldözöttek megmentésére. Az SDG szerzett egy diplomáciai jelzéssel ellátott autót, ami lehetővé tette számos zsidó megmentését. (...) Magánszemélyek, lelkipásztorok, állami alkalmazottak ezerszámra gyártották a hamis keresztlevelet. Mindez halálbüntetés veszélyével járt. Amikor ez az uralom csúcspontjára ért, csupán Budapesten több mint 30 000 üldözött személy volt elrejtve a peremkörnyéki munkások házaiban, a középosztály lakásaiban.”(18)
Soos 30 000 elrejtett személyről ír, Braham adatai szerint 25 000 az olyan zsidók száma, akik nem védett házban vagy a gettóban élték túl a vészkorszakot.(19) Mivel ezekben az időkben az embermentés illegális, sőt szigorúan büntetett tevékenység volt, az adatokban mindig van valami bizonytalanság. Az a lényeges, hogy a kisebb szám is jelzi, a keresztények nagy számban vettek részt a zsidómentésben.

A kommunista propagandisták és az őket kiszolgáló történészek évtizedeken át azt hirdették - a „fasiszta nép” tétel alátámasztására - , hogy a társadalom teljes közönnyel nézte a magyar zsidóság megalázását és deportálását. A közigazgatás és a csendőrség valóban tevékeny részt vett a végzetes zsidóellenes akciókban, a magyar zsidóság megalázásában és deportálásában. De nem szabad elhallgatni, hogy éppen azért szállták meg a németek hazánkat, mert a Kállay-kormány nem volt hajlandó az „Endlösung” (végső megoldás) végrehajtására. (A jeruzsálemi Eichmann-per főügyésze szerint Hitler megszállási indítékai között szerepelt az is, „hogy a kormány „nem hajlandó leszámolni” a nagyszámú magyar zsidósággal”.)(20) S a megszállás után is csak nagymértékű leváltással, célszerű személycserékkel tudták alkalmassá tenni a közigazgatást a hitleri akarat végrehajtására. (Érdekes adatokat közöl erről Schmidt Mária „A civilkurázsi elsorvasztása” című előadása, mely a holokauszt 50.
évfordulója alkalmából Budapesten rendezett tudományos tanácskozáson hangzott el 1994-ben.)(21) Hausner idézett művében is olvasható, hogy Eichmann helyettese, Krumey (Wisliceny és Hunsche jelenlétében) közölte a zsidó vezetőkkel: „Ettől a pillanattól kezdve a magyar zsidóság ügyei az SS hatáskörébe tartoznak.”(22) Ennek megfelelően a gettósítási tervet Baky nyilas államtitkár Eichmann-nak mutatta be, „aki jóváhagyta az elképzelést, az utasításokat azonnal kiadták. A magyar minisztertanács csak jóval később adta formai belegyezését”(23), vagyis csak tudomásul vehette a kész tényeket. De - sajnos - tudomásul vette!

Az az állítás sem felel meg a tényeknek, hogy mindent a magyarok csináltak, német részvételre ezért nem is volt szükség. Soos Géza írja az OSS (az Amerikai Egyesült Államok Stratégiai Szolgálatok Hivatala) számára készült dolgozatában (A zsidókérdés Magyarországon):” A német taktika az volt, hogy látszat szerint mindent a magyarok spontán hajtsanak végre. („A magyarokat kényszeríteni fogjuk, hogy komiszkodjanak a zsidókkal, mi pedig erkölcsi felháborodással mutatjuk majd tehetetlen rosszallásunkat a magyar eljárással szemben” - árulta el egy sváb megbízott előtt a követségi előadó úr!) Ezért: két sváb-náci parancsnok két csendőr zászlóaljat rendelt be fokozatosan a Sváb-hegyi (hűvösvölgyi) Gestapo-főhadiszállásra, ahol 2-3 hétig oktatták őket, hogyan kell a zsidókkal bánni, őket kínozni stb. Az egész országban ez a két különlegesen kiképzett csendőrzlj végezte (számos esetben csendőregyenruhába bújtatott) Gestapo- és SS-legények irányításával a zsidók gettózását és deportálását.”(24)
Gideon Hausner könyvében olvashatjuk a magyarországi deportálásról: „A borzalmak útja volt - mondotta tanúvallomásában a Munkácsról deportált Zév Sapir. - Indulás előtt odakészítettünk magunknak némi vizet, de az SS-legények kiöntötték.”(25) S az utazás végén nem fehér ruhás lányok várták frissítő italokkal, ahogy azt a Svájcban bemutatott német propagandafilm hazudta a szabad világ ámítására, miként Mester Miklóstól tudjuk.(26) A film azt akarta elhitetni a gyanútlan nézővel, hogy mennyire más a film elején látható magyar csendőrbrutalitás, mint a Németországba érkező „vendégmunkások” kulturált fogadása. Auschwitzről hallgat a film.

Egy Monoron veszteglő, deportáltakat szállító vonatból kihallható „Vizet! Vizet!” kiáltást az állomásfőnök nem tudta hallgatni, föltörte a vagonokon lévő német plombát, s vizet, élelmet adott a szerencsétlen zsidóknak. Az állomásfőnököt másnap elvitték (minő eufémizmus!), elhurcolták, s azóta senki sem látta.(27)
Nem volt hát alaptalan annak a két Svájcban dolgozó német diplomatának az aggodalma, akiknek a telefonbeszélgetését a helyi hatóságok lehallgatták. Arieh Ben-Tov idézi a beszélgetésből azt a részt, amikor Ullmann közölte Isserlanddal: „...nem annyira a német vereségek szegik kedvét, hanem a honfitársai által elkövetett rémtettek, különösen a 400 000 magyar zsidó legyilkolása a közelmúltban”.
Véleménye szerint ezért „ők még meg fognak fizetni”.(28)
Jó ilyen német véleménnyel találkozni. Szerencsére a magyar felelősségtudatnak is vannak példái. Mester Miklós említi Bokor Péterrel folytatott beszélgetésében, hogy Ambrózy, Horthy kabinetfőnöke szerint: „Ami most a zsidókkal történik, a legnagyobb szerencsétlenség Magyarország számára.”(29) A nép körében is gyakori volt a zsidóellenes intézkedések elítélése és a szenvedőkkel való együttérzés. Természetesen ez objektíve nem segített a zsidókon, de az emberi méltóságában brutálisan megsértett és a méltatlan halál veszélyét érző embernek a legkisebb pozitív jelzés is kimondhatatlanul sokat jelent. Nem szólva arról, hogy az aktív segítő munka ilyen társadalmi háttér nélkül elképzelhetetlen.

Sokáig egyetlenként emlegették Alapy Gáspár komáromi polgármestert, aki ha nem tudta is megakadályozni zsidó honfitársai deportálását, látványos tiltakozásul maga is beállt a halálmenetbe. Dachauban halt meg 1945 februárjában. Brahamtől, de máshonnan is tudjuk, hogy több ilyen polgármester akadt a quisling kormány tévedése folytán helyükön hagyott tisztviselők között. Ben-Tov írja, hogy „Veesenmayer arról informálta Berlint, hogy vezető magyar politikusok nyíltan szót emeltek a zsidók deportálása ellen”.(30)
Szita Szabolcs, kiváló magyar holokausztkutató az 1989-ben megjelent „Halálerőd” című művében számtalan pozitív megnyilatkozást említ.
Érdekes, hogy ezek a „fasiszta nép” vád cáfolatát jelentő tények részben vidéki folyóiratokban, részben helyi munkásmozgalmi visszaemlékezésekben jelenhettek meg, vagy mint Szita könyve, a kommunista rendszer legvégén.

A német katonai megszállás egyik célja a „zsidókérdés” radikális megoldása volt Magyarországon. Eichmann szerint ez egyenlő az Endlösunggal. Az Endlösungot Dieter Wisliceny így határozta meg 1946. január 3-án a nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék előtt: „Fizikai megsemmisítés haláltáborokban, minden rendelkezésre álló eszközzel, a foglyok meggyilkolása gázkamrákban, s holttestük elégetése a krematóriumokban.”(31) Ez a sors várt hát izraelita honfitársainkra. Kivéve, ha a Német Birodalom érdekében hasznosítani lehetett munkájukat. Nyilvánvaló tehát, hogy embermentésnek számított a férfiak behívása munkaszolgálatra. Szita Szabolcs erről a következőket írta említett könyvében: „A Honvédelmi Minisztériumban május 1-jén tartott értekezleten a németek hozzájárultak ahhoz, hogy a kisegítő munkaszolgálatos századok számát az addigi 210-ről 575-re emeljék. (Ezzel mintegy 150 000 zsidó férfit kivontak volna a deportálás alól.) Feltételül szabták azonban, hogy a magyarok a munkaszolgálatosokat táborokba tömörítik, és szoros őrizet alatt tartják, míg a „kitelepített”, azaz deportált zsidókkal az SS Gazdasági és Közigazgatási Főhivatala rendelkezik.

A magyarországi munkaszolgálat történetének egyik különös fordulata volt, hogy a Honvédelmi Minisztérium (amelyet az előző 4-5 évben a zsidó állampolgárok szenvedései egyik fő okozójának tartottak) 1944 nyarára olyan kormányzati intézménnyé vált, amelynek egyes szervei szerepet vállaltak a zsidó életek megmentésében. A motivációk tisztázására megfelelő dokumentáció nem áll rendelkezésre.
Feltételezhető, hogy számos kormányzati és katonai vezető - aki többé-kevésbé tisztában volt a nácik és magyar csatlósaik gettózási és deportálási céljával - embermentési szándékoktól indíttatva cselekedett. Egyes hadtesteknél is többen mindent megtettek, ami hatalmukban állt, hogy annyi zsidót mentsenek, amennyi lehetséges.

A magyar-német egyeztetést követően a honvéd kiegészítő parancsnokságok SAS-behívóval, valamint hirdetmények útján tömegesen hívták be munkaszolgálatra a zsidó férfiakat. Néhány katonai parancsnok úgy rendelkezett, hogy a behívókat még a gettókba, sőt a deportálást közvetlenül megelőző „tömörítőtáborokba” is kézbesítsék.
Egy német nyomásra május 15-én kiadott parancs elrendelte ugyan a behívások megszüntetését, de végrehajtását egyes kiegészítő parancsnokságok szabotálták. A behívások leállításáért Eichmann és Otto Winkelmann SS-Obergruppenführer is közbelépett, de ezt nem sikerült teljesen elérniük. Az I., a II. és a VII. hadtest területén júniusban is folytak a behívások. (...)
A munkaszolgálatba „menekítés” tehát országszerte elterjedt módszer volt, s e tekintetben kiemelkednek a IX. hadtestnél történtek.
Területén (az 50 munkásszázadot magában foglaló X. közérdekű munkaszolgálatos zászlóalj kiegészítési körzetében) Reviczky Imre alezredes sok ezer magyar és nemzetiségi, zsidó és politikai okokból behívott keresztény, kommunista, szociáldemokrata munkaszolgálatost mentett meg. (...)
A honvédségbeli embermentésre mintegy válaszul, Jászberényben és másutt ellenakciókra került sor. A németek pl. megtudták, hogy a jászberényi 1. sz. munkaszolgálatos zászlóalj vezető orvosa, dr. Bródy Sándor főhadnagy 400 munkaszolgálatost tíz napra szabadságolt. A távozást megakadályozandó, őrizet alá vették a hatvani vasútállomást.
Ezzel együtt a behívási falragaszok alapján 1944. június 4-én és a következő napokon a Jászberénybe bevonulók szerelvényeit csendőrök vették körül. Parancsnokuk - SS-egyenruhába öltözve - nem volt más, mint az 1942 eleji bácskai vérengzések kapcsán hírhedtté vált Zöldy Márton csendőr százados.”(32)
A Honvédelmi Minisztérium adatai szerint tehát 150 000 volt 1944-ben a munkaszolgálatosok száma. Endre László csupán 80 000-et említ, Lévai Jenő 74-75 000-et tart reálisnak. A Soproni Szemle tanulmánya szerint „a 2637 fős kaposvári gettóból 482 férfit hívtak be munkaszolgálatra”.(33) Ez a 482 ugyanúgy kb. 18%-a a kaposvári zsidó népességnek, mint ahogy a 150 000 a 800 000 magyarországi zsidóságnak. Ebben a dologban nem a pontos szám a fontos, hanem a számok mögött felfedezhető szándék. Bár a munkaszolgálat megaláztatásokkal, veszéllyel, nélkülözéssel járt, mégis, nagy esélyt adott a megmaradásra.

De a munkaszolgálat alapjában véve embertelen intézmény volt. Ez a megállapítás különösen érvényes az 1941-43-as évek munkatáboraira.
Jól jellemzi ezt az időszakot a „nagykátai hóhér”, Murai Lipót alezredes utasítása, melyet az Ukrajnába induló munkásszázadok parancsnokainak adott: „Élve ne hozzanak senkit vissza!” Némi enyhülést jelentett Szombathelyi Ferenc vezérkari főnöki kinevezése és nagybaczoni Nagy Vilmos hadügyminisztersége, de a náci érzelmű tisztek szabotálták humánus intézkedéseiket.

Egy jellemző ügyet említ meg Kardos István, Szombathelyi népbírósági védőjének a fia visszaemlékezéseiben. Elmondja Grósz bácsi, az Ostende kávéház tulajdonosának vallomását: „Fia az orosz fronton volt munkaszolgálatos. Egyik nap kétségbeesett üzenet érkezett tőle, hogy a keretlegények gyötrik, pénzért zsarolják, és az élete is veszélyben forog. Grósz bácsi, mint mondta, felment Szombathelyi tábornok úrhoz, akiről úgy tudta, hogy „tüchtig úriember”. Amikor elmondta az ő nagy gondját, a tábornok úr azonnal táviratilag visszarendelte a fiút.
Sajnos, mire a távirat megérkezett, vagy akkor, amikor megérkezett, Grósz bácsi fiát megölték. ... Néhány hét múlva az unokaöccsétől érkezett egy, az előzőhöz hasonló üzenet. Azzal azonnal felsietett a „nagyságos tábornok úr”-hoz, aki elolvasta az üzenetet, és közölte, hogy az unokaöccsét jobb lesz nem hazarendelni, mert hátha azt is megölik a gazemberek. Ehelyett azonnal berendelt két tábori csendőrt, akiknek írásban parancsot adott, hogy azonnal menjenek ki a frontra, tartóztassák le, és hozzák Budapestre Grósz bácsi unokaöccsét. Így is történt. Az unokaöccsét Pestre hozták, leszerelték, és szabadon engedték. Az ő vallomása alapján azonban felgöngyölítették a keretlegények bűnszövetkezetét parancsnokukkal együtt, és mindnyájukat zsarolás és gyilkosság miatt súlyosan megbüntették.”(34)
Megrázó példákkal igazolja ezt Gábor Róbert Az igazi szociáldemokrácia című könyvében.(35) Szerinte ezekben az években mintegy 60 000 ember szenvedett ilyen táborokban. Közülük csupán 10 000-en tértek haza, Braham szerint az elpusztultak vagy szovjet fogságba kerültek száma mintegy 42 000.(36)
A magyar társadalom a zsidókkal való együttérzés számtalan jelét adta.
A győriek a gomblyukba tűzött sárga virággal tüntettek, egyes pesti prepák (tanítóképzős lányok) azután, hogy a zsidó utasokat kitiltották az első villamoskocsikról, kizárólag a pótkocsin utaztak. Molnár Ernő idézi Pohárnok Jenő nyilas újságírót: „...a gettóba vonuló zsidókat, batyus vonulásuk útján sok érzékeny lélek titkos sajnálkozása kísért... Az utcán többen is kifejezték sajnálatukat, bűnnek állítják be a zsidók elkülönítését”.(37) A Soproni Szemléből idézzük: „A gettókból munkaszolgálatra kiemelt férfiak menetét a soproni utcákon sok nem zsidó sírása kísérte.”(38) Az aktív együttérzés egyik jele az a rövid kis hír, ami a kiskunhalasi helyi újságban jelent meg: „A zsidóknak tejet adó gazdákat vagyonelkobzással büntetik.”(39)
Még a rendőrök között is akadtak olyanok, akik nemcsak magukban ítélték el a zsidókkal való embertelen bánásmódot, ki is mondták véleményüket. Török Sándor kiváló író, a Keresztény Zsidók Szövetségének ügyvezető alelnöke mesélte el egy interjúban a következő csodálatos esetet: „Reggelenként felsorakoztunk egy gyárépület előtt , amelynek volt egy kis vasbalkonja. Egy reggel erre a balkonra őreink közül fölment négy-öt rendőr és egy törzsőrmester, aki nagyon megindultan és nagy együttérzéssel azt mondta nekünk: nehogy azt higgyék, hogy most az egész ország részt vesz abban, ami a zsidókkal történik. Vegyék tudomásul, hogy mi - társaira mutatott - magukkal érzünk és elítéljük azt, ami van...” A következményekről csak ennyit mondott a kiváló író: „Ezt a néhány rendőrt azután többé nem láttuk.”(40)
De nemcsak a rendőrök között voltak nevükhöz méltó emberek, még a Sztójay-kormány legmagasabb hivatalaiban is akadtak olyan magyarok, akik programszerűen részt vettek a zsidómentésben. Ilyen ember volt Mester Miklós,(41) aki ugyan az Imrédy-párt (a kormánypártból 1940-ben kiváltak által alapított Magyar Megújulás Pártja) tagja volt, s egy hónappal a Sztójay-kormány megalakulása után a kultusztárca államtitkárává nevezték ki, de ugyanakkor meghatározó személyisége lett az MFM-mel szorosan együttműködő Magyar Hazafiak Szabadság Szövetségének, s teljes mértékben élvezte az ellenállásban résztvevők bizalmát. Fő feladatának az üldözöttek mentését tekintette, fontos szerepet játszott a zsidó vezetők, valamint a keresztény egyházak és a legfelső magyar szervek humánus tényezői közötti kapcsolat megteremtésében és a mentés határainak tágításában. Számtalan zsidó értelmiségi, művész kapta meg az ő segítségével a kormányzói mentesítést. Még azokon is segíteni akart, akik ezt nem igényelték.
Megindító példája ennek Heltai Jenő 1944. július 23-án kelt levele: „Méltóságos Uram, nagyon tisztelt Barátom! Fiam, dr. Heltai János, néhány nappal ezelőtt közölte velem, hogy a Kultuszminisztériumban - tudtom nélkül - kérvényt adott be, amelyben, úgynevezett érdemeimre való hivatkozással, a zsidórendeletek alól való fölmentésemet kérelmezte. Közölte velem azt is, milyen rendkívüli jóindulattal - ha szabad azt mondanom: barátsággal - fogadtad ezt a kérelmet... ( Fiam) nagyon jól tudta, hogy én magam sohasem kértem volna semmiféle mentesítést. Sok jót kaptam attól az országtól, amelyben születtem és amelynek a nyelvén írok, el kell fogadnom a rosszat is...”(42)
Mester Miklós munkáját október 15-ig, a nyilas puccsig végezhette, azután bujdosnia kellett. Igen eredményes és nem veszélytelen tevékenységét 1945. február 14-én elismerő nyilatkozattal(43) igazolta a Pesti Izraelita Hitközség nevében Stern Samu: „Dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár urat, a magyarországi zsidóság érdekében tett szolgálataiért hálás és elismerő köszönet illeti meg.

Különösen azokat a szolgálatokat szeretném kiemelni, amelyeket dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr a Sztójay- és Lakatos-kormány idején a zsidók kormányzói mentesítésének megszervezése terén teljesített, és ami által nagyon sok zsidó család életét mentette meg.

Dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr közvetlenül 1944. március 19. után, amikor Magyarország német megszállása megtörtént és a magyarországi zsidóságnak az emberiség történelmében egyedülálló, kegyetlen üldözése megkezdődött, bátran, humanista érzülettel vezetve teljesítette kötelességét. Szoros kapcsolatot tartott fenn a Pesti Izraelita Hitközség elnökével, Stern Samuval és Komoly Ottóval, a Cionista Szövetség elnökével. Horthy Miklós kormányzó - a kegyetlen üldözések miatt - állandóan szembehelyezkedett az akkori kormánnyal. A Kormányzónak és a kabinetiroda akkori derék vezetőinek, dr. Ambrózy Gyulának ebben a küzdelemben bizalmas segítőtársa volt dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár. A zsidóság vezetői a szörnyű brutalitásokat rendszerint dr. Mester Miklóssal közölték, aki rögtön a kabinetiroda tudomására hozta. Kihallgatásra a Kormányzó a Pesti Izraelita Hitközség elnökét, Stern Samut, dr. Mester Miklós útján hívta meg. Dr. Mester Miklós hozta össze találkozásra Komoly Ottót, a Cionista Szövetség elnökét, Ambrózy Gyulával, a kormányzói kabinetiroda vezetőjével és ifj. Horthy Miklóssal, akik abban az időben a németellenes és antiszemita-ellenes ellenállás legelszántabb vezetői voltak.

Tudomásom van arról, hogy a Sztójay- és Lakatos-kormány idején a legtöbb zsidó mentesítést a minisztériumok közül a vallás- és közoktatásügyi minisztérium csinálta. A Sztójay-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere a Kormányzóhoz zsidómentesítés ügyében a Gestapótól való félelmében egyetlen felterjesztést sem mert aláírni. A felterjesztéseket mind - minden további nélkül - dr. Mester Miklós államtitkár írta alá. A felterjesztéseket a Kormányzó mind elfogadta.
Élő tanú erre dr. Ambrózy Gyula, a kabinetiroda volt kiváló vezetője.

Tudomásom van arról, hogy egyik minisztertanácson, 1944. június 21-én, dr. Mester Miklós államtitkár úr nyíltan szembehelyezkedett Endre László és Baky László államtitkárokkal, a magyarországi zsidóság két legnagyobb gonosztevőjével . Dr. Mester Miklós felszólalását akkor írásban mellékletként a minisztertanácsi jegyzőkönyvhöz is csatolták. Élő tanú rá dr. bárcziházi Bárczy István államtitkár, aki a jegyzőkönyvet vezette. A minisztertanácsi felszólalás akkor életveszéllyel járt, mert Baky és Endre államtitkárok a legszorosabban együtt dolgoztak a Magyarországon működő Gestapóval.

Mikor a Sztójay-kormány távozott, én mint a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, külön kértem dr. Mester Miklóst, hogy maradjon a helyén, annál is inkább, mert az új kormány az előzőnél összehasonlíthatatlanul humánusabb célt tűzött ki maga elé és így ő munkáját még jobban folytathatta.

Sok zsidó rabbi, egyetemi tanár, középiskolai tanár, tanító, művész vagy más kultúrember kapta meg dr. Mester Miklós államtitkár útján a kormányzói mentesítést.

Dr. Mester Miklós idejében bizalmasan közölte velem és Komoly Ottóval is, hogy a kultuszkormányzat azért szedi össze a zsidók tulajdonában lévő műkincseket kormánybiztos útján, hogy azokat a rabló németek elől megmentse és alkalomadtán a zsidóságnak visszajuttassa.

Mindezt a munkát dr. Mester Miklós államtitkár 1944. október 15-ig végezte, amikor a nyilasok német segítséggel eltávolították Horthy Miklós kormányzót és magukhoz ragadták a hatalmat. A nyilasok uralma alatt dr. Mester Miklósnak menekülnie kellett és nem térhetett vissza családjához, csak az orosz hadsereg Budapestre való bevonulása után.

Ezt a nyilatkozatot köszönetünk nyilvánítása mellett azért adom ki dr. Mester Miklós volt vallás- és közoktatásügyi államtitkár úrnak, mert ő legbensőbb meggyőződésem szerint a nehéz időkben kizárólag igazságszeretettől, tiszta humanizmustól vezetve, bátran és eredményesen szolgálta az üldözött magyarországi zsidóság igaz ügyét.

A Pesti Izraelita Hitközség elöljárósága nevében:
STERN SAMU ELNÖK
De nemcsak a magas beosztású tisztségviselők között akadtak Mester Miklósok. 2001-ben jelent meg Charles Fenyvesi (magyarul Fenyvesi Károly) Mikor az angyalok túljártak a világ eszén. Akik zsidókat mentettek a háborús Magyarországon című könyve. Ennek negyedik fejezete (Ez a föld nem az ő világa volt) harmincöt oldalon keresztül foglalkozik egy Dávid Erzsébet nevű debreceni fiatal tisztviselőnő mentő tevékenységével. Fenyvesi szerint Dávid Erzsébet és elvbarátai „náciellenes kapcsolataik révén már 1944 tavaszán tudomást szereztek két zsidó szökevény beszámolójáról, miszerint egy Auschwitz nevű lengyel falu határában mérgező gázzal ölnek meg embereket, majd tízezrével hamvasztják el őket. Erzsi nem kételkedett a tudósítás valódiságában, amelyet náciellenes protestáns ellenállók eljuttattak a szintén református Horthy kormányzóhoz, valamint a kormány és az egyházak vezető személyiségeihez.”(44)
Ezek a „protestáns ellenállók” (és katolikus társaik) Soos Géza, Éliás József, Cavallier József és mások voltak, akik - mint később részletesen előadjuk - gondoskodtak az auschwitzi tömeges gyilkosságok hitelesen dokumentált leleplezéséről, de életmentő akciókban is részt vettek, együttműködve zsidó szervezetekkel és személyiségekkel.

Ennek a tevékenységnek volt kiváló képviselője Debrecenben, de a város határát messze túlhaladó sugárban, Dávid Erzsébet, Dávid Ferenc késői leszármazottja. Apja, Dávid Sámuel jól képzett jogász volt, aki utoljára a cívis városban dolgozott fontos bírói beosztásban.
Kétségtelen, hogy a Dávid lány hivatali előrehaladását előmozdította értelmiségi-középosztályi származása, de talán fontosabb volt ennél szakértelme és lelkiismeretessége, hogy nő létére negyvenhárom évesen kinevezték az anyakönyvi hivatal helyettes vezetőjévé. 1942-ben, de különösen 1944-ben nagy ügyfélforgalmat bonyolítottak le az ilyen hivatalok, mert sok helyzetben kellett igazolni a keresztény származást. A német megszállás után egy anyakönyvi hivatal vezető tisztviselője sokat segíthetett az üldözötteken. Az üldözöttek pedig elsősorban zsidók voltak. Dávid Erzsébet már évek óta baráti kapcsolatban volt tősgyökeres debreceni zsidó családokkal, meggyőződéses náciellenesség jellemezte, amióta csak hatalomra jutott Hitler. A Führert nemcsak érzelmi alapon gyűlölte, ismerte a Mein Kampfot, s meggyőződése szerint „esztelen, féktelen megállapításait szó szerint kell venni”.(45)
Pesti barátai is a Hitler-ellenes eszmékhez kapcsolták, így aztán 1944. március 19. után úgy érezte, hogy kihasználva hivatala lehetőségeit, cselekednie kell.

Az Auschwitzi jegyzőkönyvben leírt borzalmak ismerete csak fokozta eltökéltségét. Fenyvesi írja róla: „...kapcsolatban volt a zsidókat támogató református lelkipásztorokkal”, és kollégája, ifj. Varga István is lelkesen segítette. Ő vitte föl Pestre a Fenyvesi családnak a „testre szabott” hamis iratokat. A hatéves Fenyvesi Károly számára például azonos keresztnevű és azonos betűvel kezdődő vezetéknevű iratokat küldött. Emellett sok jó embere volt, akik szívesen vállalták üldözött személyek elrejtését.

Fenyvesi szerint: „Semmi kétsége nem volt afelől, hogy helyesen cselekszik, és lebukástól, bebörtönözéstől való félelem sem tartotta vissza. Nem volt többé fáradt napi munkája végeztével. Ellenkezőleg, telve életerővel, energiával látogatta a gettólakókat, és kereste fel keresztény barátait, ismerőseit, hogy megtudakolja, hajlandók-e befogadni zsidókat. Később úgy beszélt erről anyámnak, hogy a zsidók gyámolítása „kimondottan rá váró feladat” volt.

A zsidók nagy többsége azonban félt az illegalitás kockázatától. Nem gondolva arra, mi vár rájuk a németországi úgynevezett munkatáborokban, megkövültek a rémülettől, hogy szökés közben elfogják, vagy később leleplezik őket az utcán, és akkor börtön vagy agyonlövés vár rájuk. ... Erzsi viszont úgy érvelt, hogy keresztény születési bizonyítvány birtokában lehet legjobban elkerülni a táborokban rájuk váró biztos halált. Ám a legtöbb zsidó nem hitt neki.” Dávid Erzsébet ilyenkor „nemegyszer sírva fakadt. Ám továbbra is rendszeresen készített másolatokat hivatali okmánytára kincseiről, és rendületlenül próbálta szétosztani a gettóban, ahová heteken keresztül szinte minden nap bement, míg csak 1944 júniusának vége felé kiürítették, és lakóit haláltáborokba induló marhavagonokba zárták.”(46)
A tőle kapott iratok nem egy ellenőrzést kiálltak, de egyszer valaki mégis lebukott, s beismerte, hogy Dávid Erzsébettől való a hamis igazolvány. Július 3-án letartóztatták segítőtársával, Varga Istvánnal együtt, és szigorú őrizet alá helyezték. Jellemző rá, hogy tettét nem tagadta, sőt megbélyegezte a zsidóüldözés minden megnyilvánulását. Kétségtelen, hogy halálos ítélet várt rá. Augusztus elején azonban egy bombázás során találat érte a börtönépületet. Vérző sebekkel ugyan, de mindkettőjüknek sikerült megszökni, s jó barátoknál kivárni a Vörös Hadsereg megérkezését.

A háború okozta testi sérülés, valamint a nácik, majd 1947 után a kommunisták okozta lelki trauma következményeit csak 1948 szeptemberéig tudta hordozni, akkor befejezte életét. Temetéséről a Debrecenben megmaradt csekély létszámú zsidó közösség gondoskodott. A hitközségi elnök „második Eszterünknek” nevezte, utalva a bibliai Eszterre, akit a zsidók „embermentő” jelképének tartanak.(47)
(A következő számunkban folytatjuk.)


 

Jegyzetek:


 

1. Juhász Gyula (szerk.): Magyar-brit titkos tárgyalások 1943-ban. (Bp.), 1978, Kossuth. 168. p.
2. Juhász Gyula: I. m. 271. p.
3. Juhász Gyula: I. m. 232. p.
4. Gereben Ágnes: Antiszemitizmus a Szovjetunióban. Bp. 2000, PolgArt. 623 p.
5. Juhász Gyula: I. m. 235. p.
6. Braham, Randolph L.: A magyar holocaust. Budapest - Wilmington, 1988, Gondolat-International Incorporation. I. köt. 188-189. p.
7. A Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt emlékirata Magyarország külpolitikai és belpolitikai kibontakozásáról. In: Századok, 1965. 172-198. p. (Bajcsy-Zsilinszky dokumentumok. I., közli: Pintér István)

8. A Wilhelmstrasse és Magyarország. Diplomáciai iratok Magyarországról. Szerk. Ránki György, Pamlényi Ervin és mások Bp. 1968, Kossuth. 750-751., 753-755. p.
9. In: Fejtő Ferenc: Magyarság, zsidóság. Bp. 2000, Historia - MTA Történettudományi Intézet. 250. p.
10. Vargyai Gyula - Almási János (szerk.): Magyarország, 1944. Bp. 1994, Nemzeti Tankönyvkiadó. 45. p.
11. Berend T. Iván: Előszó. In: Braham: I. m. 15. p.
12. Evangéliumot Magyarországnak! Soos Géza Emlékkönyv. (Bp. 1999.), Ráday Gyűjtemény. 142. p. (A továbbiakban: Soos Géza Emlékkönyv)

13. Győri György: Megmeneküléseim. Hosszú levél unokáimnak. Bp. 2001, CET Belvárosi K. 95. p.
14. Török Bálint: „Nincs más célom, csak a magyar népet szolgálni.” Ez a Hét, 1995. november 3. 4-5. p.
15. Török Bálint: „Emberségről példát” Holland menekültek Magyarországon. Új Magyarország, 1992. május 16.
16. Soos Géza Emlékkönyv. 131. p.
17. SDG = Soli Deo Gloria Református Diákszövetség, KIE = Keresztyén Ifjúsági Egyesület, az YMCA magyarországi tagegyesülete.

18. Soos Géza Emlékkönyv. 131-132. p.
19. Braham: I. m. II. köt. 454. p.
20. Hausner, Gideon: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann-per története. Bp. 1984, Európa. 199. p.
21. Schmidt Mária: Diktatúrák ördögszekerén. Bp. 1998, Magvető. 91-92. p.
22. Hausner, G.: I. m. 200. p.
23. Hausner, G.: I. m. 204. p.
24. Soos Géza hagyaték. Ráday Levéltár, C/230. 1. doboz, ZsK 16.
25. Hausner, G.: I. m. 206. p.
26. Bokor Péter: Egy naiv ember - bársonyszékben. In: Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. Interjúk egy filmsorozathoz. Bp. 1982, MTV - Minerva. 158. p.
27. Soos Géza személyes közlése.
28. Ben-Tov, Arieh: Holocaust. A Nemzetközi Vöröskereszt és a magyar zsidóság a második világháború alatt. Bp. 1992, Dunakönyv K. 109. p.
29. Bokor Péter: I. m. 144. p.
30. Ben-Tov, A.: I. m. 97. p.
31. Kraus, Ota - Kulka, Erich: Halálgyár. Bp. 1958, Kossuth. 234. p.
32. Szita Szabolcs: Halálerőd. A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez. Bp. 1989, Kossuth. 50-51. p.
33. Soproni Szemle, 1984. 334. p.
34. Csillagos órák, sorsfordító magyarok. IX-X. Szombathelyi Ferenc. Szerk. Csicsery-Rónay István. Bp. 2002, Occidental Press - Századvég. 62-63. p.
35. Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a fasizmus és a kommunizmus ellen. 1944-1948. Bp. 1998, Századvég. 417 p.
36. Braham: I. m. II. köt. 453-454. P.
37. Molnár Ernő: Győr munkásmozgalma a II. világháború idején. 1939-1945. Győr, 1984. 116. p.
38. Soproni Szemle, 1957. 249. p.
39. Győri György: I. m. 81. p.
40. Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Beszélgetések. Bp. 1986. 206. p.
41. Bokor Péter: I. m. 126-181. p.
42. Bokor Péter: I. m. 160-162. p.
43. Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció? A Budapesti Zsidó Tanács. Bp. 1990, Minerva. 123-125. p.
44. Fenyvesi, Charles: Mikor az angyalok túljártak a világ eszén. Akik zsidókat mentettek meg Magyarországon. Bp. 2001, Európa. 197. p.
45. Fenyvesi, Charles: I. m. 186. p.
46. Fenyvesi, Charles: I. m. 196-197. p.
47. Fenyvesi, Charles: I. m. 203. p.



« vissza