Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A jó szándékú behemót: amerikai hatalom a 21. század elején 1. rész

Korunk egyik legmeghökkentőbb jelensége, hogy az általa képviselt ideálok nemzetközi diadalmenete dacára Amerika, a „magányos szuperhatalom” jelentősen vesztett népszerűségéből és vonzerejéből a hidegháború lezárulta óta. Az utóbbi években egyre nagyobb aggodalommal és értetlenséggel töltötte el az Egyesült Államok barátait a Közép- és Nyugat-Európa országaiban tapasztalható Amerika- ellenesség. A jelenség már jóval azelőtt jelentkezett, hogy a Bush-kormányzat határozott, sok tekintetben unilateralistának tekinthető külpolitikája erős nemtetszést váltott volna ki sokakból világszerte.
Mindazonáltal az Újvilág alaposabb ismerői nap mint nap szembesülhetnek azzal, hogy a nálunk közkeletű Amerika- kép mögött gyakran felszínes ismeretek húzódnak, a Hollywood által közvetített képek és sztereotípiák túlsúlyban vannak, miközben nem kapnak figyelmet és kellő elismerést az Amerikát és az amerikaiakat kitüntető legfontosabb értékek. Sajnálatos módon nem foglalkozunk eleget Washington viselkedésének okaival, pedig nem kell látnoki képességekkel rendelkezni annak megértéséhez, hogy az amerikai-európai viszony alakulása meghatározó jelentőséggel bír kontinensünk, sőt az egész világ boldogulására.
Ezért tartottam időszerűnek és fontosnak az elkövetkező oldalakon kevésbé szokványos irányokból megvilágítani az Egyesült Államok nemzetközi magatartását és a más államokkal, elsősorban Európával kialakult viszonyát. A világ ugyanis láthatóan nagyfokú tanácstalansággal áll az egyedül maradt szuperhatalom jelensége és a hatalom nemzetközi elosztásában kialakult, minden korábbinál nagyobb aránytalanság előtt. Realista alapokon állva úgy érzem, hogy akármik legyenek is az amerikai szuperhatalmi pozíciókat sérelmező egyes nemzetközi szereplők szándékai, az Egyesült Államok által gyakorolt jószándékú hegemónia jobb megoldást kínál minden reálisan felvázolható alternatívánál egy olyan világban, amely tapasztalataink szerint mindig kitermeli a maga domináns hatalmait. Az amerikai hegemónia aláásása viszont többet - és sokkal hamarabb - ártana nekünk, mint az Újvilágnak. Az amerikai vezetést nélkülöző nemzetközi rendszert valószínűleg több erőszak és nagyobb káosz, illetve kevesebb demokrácia és kisebb gazdasági prosperitás jellemezné. Vajon remélhetnénk- e, hogy egy francia, német, kínai, japán vagy orosz szuperhatalom kevésbé lenne arrogáns, önző, és tökéletesebben gyakorolná a vezetőszerepet? Aligha.

 

Az Amerika-ellenesség alapjai

 

A történelmi érdemek és az amerikai ideálok iránti legnagyobb tisztelet és csodálat sem teheti természetesen vakká az elemzőt, s ma már nem tagadható, hogy valami valóban alaposan megváltozott a világban, s Amerikának komoly „image-válság”-gal kell szembenéznie.
Különösen meglepő és drámai az a változás, amely az Amerika legszorosabb szövetségesének számító Európában megy e tekintetben végbe. Miközben az Egyesült Államok által képviselt ideálok továbbra is vonzerőt gyakorolnak szerte a világon, mind többen érzik úgy, hogy Washington számára hatalma és nemzeti érdekei fontosabbak ezen értékek konzekvens érvényesítésénél, illetve hogy az amerikaiak kettős mércét alkalmaznak a demokrácia, a szabadság és az igazságosság értékeinek vonatkozásában. Sokan ugyan ma is tisztelik az amerikaiakat, de mind jelentősebb ellenérzéssel viseltetnek az amerikai politikai vezetéssel szemben. A Pew Research Center for the People & the Press kiadásában 2002 végén megjelent felmérés (What the World Thinks in 2002: How Global Publics View Their Lives, Their Countries, the World, America) szerint ugyanakkor fokozatosan egyre kevesebben tesznek különbséget az amerikaiak (a nép) és Amerika (a kormányzat) között.
A Pew-tanulmány szerint egyébként ma már az Egyesült Államok hagyományos partnerei körében is meglepően magas azoknak az aránya, akik elítélik az amerikai szokások és ideálok terjedését (Németországban 67%, Franciaországban 71%, Nagy- Britanniában pedig 50%!).
Az Amerika- ellenesség tartósabb - tehát a Bush- kormányzat egyes külpolitikai lépései által okozott népszerűségvesztésnél hosszabban ható - strukturális okai között találjuk az Egyesült Államok kulturális befolyása miatti neheztelést (miközben szívesen fogyasztjuk az amerikai tömegkultúra termékeit) és azt a vélekedést, hogy Washington tágítja a szakadékot a tehetős és a szegény országok között, s lehetőségeihez képest nem tesz eleget a globális problémák megoldásáért.
A jelenségnek térségről térségre különböző gyökerei vannak. Az Amerikával kapcsolatos érzelmek terén rendkívül ingadozónak bizonyuló (Nyugat-)Európában, ahol az Amerika-ellenes érzések általában a baloldal és a zöld mozgalmak, illetve a szélsőjobb politikai erőihez köthetők, szerepet játszik a gazdasági rivalizálás, az Európai Unió önálló identitásának most zajló kialakulása, a kulturális felsőbbrendűség tudata és - nem utolsósorban - néhány állam (mindenekelőtt Franciaország) hatalmi ambíciói. Egyes felmérések szerint az iraki háború hatására Németországban és Franciaországban alig több mint hat hónap alatt felére esett az Amerikáról kedvező képpel rendelkezők aránya.
Ma már csupán 25-30% körül mozog azon franciák vagy németek aránya, akik kedvezően vélekednek az Egyesült Államokról. Ezen adatok jóval kedvezőbbek viszont Közép- és Kelet-Európában.
Az Amerika-ellenesség tekintetében stabilabb Közel- Keleten általánosak az ellenséges érzületek, amelyek mindenekelőtt az amerikai külpolitikával szembeni ellenszenv termékei, s jórészt az amerikai hegemónia percepciójából, Washington Izrael- barát politikájából, az iraki beavatkozásból és a palesztin- izraeli békefolyamattal kapcsolatos alapállásából fakadnak. Latin- Amerika esetében a - gyakran elnyomó kormányzatok érdekében végrehajtott - közvetlen beavatkozások sorozata, a térség országaira kényszerített és az egyenlőtlenségeket növelő liberális gazdasági reformok, valamint Washingtonnak a térség iránti csökkenő érdeklődése okolható leginkább az Amerika- ellenesség erősödésért.
Meghökkentő fejlemények ezek az Egyesült Államok által képviselt liberális demokrácia diadalmenetének időszakában. Úgy tűnik, hogy a széleskörű nemzetközi visszatetszés legkézenfekvőbb oka a Bush-kormányzat kül- és védelempolitikája, mindenekelőtt külpolitikai stílusa. Hiszen ki vitathatná, hogy a jelenlegi amerikai vezetés gyakran önkényes lépései, a nemzetközi intézmények, a nemzetközi jog és a nemzetközi szerződések háttérbe szorítása szövetségesekre és ellenfelekre egyaránt irritálóan hat? Washington az elmúlt évek során egyoldalúan felmondta a hidegháborús stratégiai stabilitás alapját biztosító ABM-szerződést, nem csatlakozott a gyalogsági taposóaknák tilalmát kimondó Ottawai Egyezményhez vagy a nemrég létrehozott Nemzetközi Büntetőbírósághoz (ICC), illetve lényegében ENSZ- felhatalmazás nélkül lépett fel Irak ellen.
Ha azonban visszatekintünk a hidegháborút követő évtizedre, akkor beláthatjuk, hogy a fokozódó Amerika- ellenesség jelensége sem Bush elnök személyéhez, sem a 2001. szeptember 11-e által kiváltott sokkhatás diktálta lépésekhez nem köthető kizárólag. Az Egyesült Államokat büszkén a „nélkülözhetetlen nemzet”-ként aposztrofáló Bill Clintont (különösen második elnöksége alatt) már jócskán illették - például a fentebb említett Ottawai Egyezmény vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság, illetve különösen élesen a koszovói fellépés kapcsán - az unilateralista fellépés és az arrogancia vádjával. A legtöbb szakértő ráadásul egyetért abban is, hogy megválasztása esetén John Kerry sem térne el érdemben az elmúlt években megismert amerikai külpolitikai irányvonaltól. Az Egyesült Államok ugyanis olyan globális felelősséggel és globális pozíciókkal bír, amelyekkel egyetlen más nemzetközi szereplő sem, s ez egyúttal azt is jelenti, hogy Amerika másképp és más mértékben sebezhető.
Emiatt az amerikai dominancia miatt, valamint az amerikai lépések feletti ellenőrzés elvesztése miatt az aggodalmak fokozódtak Európában és másutt. A domináns hatalommal szembeni idegenkedés természetesen nem új keletű érzés, ahogy ősidők óta ismert a hatalom arroganciája is. Bár akkor még a Szovjetunió jelentette közös külső fenyegetés kellően erős ösztönzőnek bizonyult a panaszok elfojtására.
Az amerikai dominancia már a hidegháború idején is berzenkedést váltott ki a britekből és a franciákból egyaránt, erősítve az amerikai fölényt bizonyos mértékig ellensúlyozni igyekvő európai integrációs folyamatot.
Mindez érthető aggodalommal tölti el az amerikaiakat, hiszen a fenti jelenség akadályozza a terrorizmusellenes fellépéshez szükséges széles körű nemzetközi együttműködést, és kedvezőbb közeget teremt az Amerikával szemben kifejezetten ellenséges szándékokat megfogalmazó csoportok működése számára. Legalább ennyire fontos azonban, hogy akármennyire arrogánsnak tételezik is fel az amerikaiakat, a nemzetközi legitimáció igenis számít Washingtonban. Különösen igaz ez az európai véleményekre, hiszen az Egyesült Államok és Európa képezi a liberális demokrácia magját, és kétséges, hogy hosszabb távon fenntartható lenne-e egy olyan amerikai külpolitika, amely nélkülözi a demokratikus világ támogatását és jóváhagyását. Nem az egyedül történő fellépés képességéről van szó, hanem arról, vajon az amerikai közvélemény képes lenne-e tartósan elviselni a katonai fellépések és az azokat követő rendteremtés terheit a legszorosabb demokratikus szövetségesektől érkező folyamatos bírálatok ellenében.
Ne feledjük el, olyan országról van szó, amelynek már kétszáz évvel az előtt „humanitárius érdekei” voltak, hogy ezt a fogalmat egyáltalán kitalálták volna, nem beszélve azokról a morális, politikai és ideológiai célokról, amelyekért az amerikaiak történelmük során számos esetben készek voltak fegyvert ragadni!

 

Amerikai hatalmi pozíciók sajátosságai és következményei

 

Hogyan is jellemezhetnénk ezt - az egyesek által találóan „jótékony behemót”-nak nevezett - kontinensnyi országot és 21. század eleji hatalmi pozícióit?
Senki sem vitatja Amerika központi szerepét a hidegháborúnak a liberális demokrácia győzelmét hozó megvívásában és a kialakult új nemzetközi rendszer működtetésében. Az Egyesült Államok a második világháború után olyan mértékű gazdasági és katonai erőfölényre tett szert, amilyenre a Római Birodalom óta nem volt példa. A tudatos birodalomépítés helyett azonban Amerika - a történelemben példa nélkül álló módon - önmegtartóztatással reagált a kialakult helyzetre, és az első világháborút követő visszavonulásának megismétlődését csupán a szovjet expanzionizmus kellő időben történt felismerése akadályozta meg 1945 után. Az amerikai szuperhatalom gyakorlásának jellege különösen éles kontrasztot képezett a második világháborút kirobbantó hatalmak viselkedésével és azzal a móddal, ahogy a Szovjetunió bánt a saját érdekszférájába kényszerített nemzetekkel. Az amerikaiak által képviselt értékek önmagukban olyan jelentős vonzerővel bírtak, amely kényszer alkalmazása nélkül Amerika követésére késztette a demokratikus világot. Az amerikai hegemónia jellege ugyanúgy belső demokratikus berendezkedéséből adódott, ahogy a szovjet változat a sztálini Oroszország belső működését tükrözte. Ennek megfelelően Amerika és szövetségesei viszonyában a kompromisszumkeresés és a kölcsönös alkalmazkodás lett a norma, ami persze nem az amerikaiak önzetlenségéből, hanem annak a felismeréséből eredt, hogy hatalmukat és befolyásukat növeli, ha jelentős belső és külső cselekvési szabadságot engednek szövetségeseiknek. Megértették, hogy jólétük mások jólététől, prosperitásuk mások prosperitásától, szabadságuk a szabadság terjesztésétől, biztonságuk a nemzetközi rendszer biztonságától függ.
Az Egyesült Államok a hidegháború során folyamatosan többet adott barátainak és szövetségeseinek, mint amit cserében elvárt tőlük. Ez a sajátosság tette lehetővé európai és ázsiai gazdasági versenytársai megerősödését. Ne felejtsük azt sem, hogy az amerikai hidegháborús stratégia részét képezte a nukleáris megsemmisítés kockázatának tudatos vállalása a szövetségesek elleni támadás elriasztása érdekében! Tette ezt egy olyan ország, amelyet két óceán és több baráti állam zárt el az egzisztenciális fenyegetésektől. Érdemes ezt a hozzáállást összehasonlítani - mondjuk - azzal, ahogy a francia és a brit diplomácia kezelte a szövetséges Csehszlovákia sorsát 1938-ban.
Amikor tehát a stabil és gazdaságilag virágzó Európára tekintünk, látnunk kell az annak létrejöttéhez nyújtott amerikai hozzájárulást is. Sőt az Egyesült Államok a hidegháborút követő korszakban is oly módon határozza meg nemzeti érdekeit, amely magában foglalja az amerikai partoktól távoli baráti és szövetséges nemzetek biztonságát, valamint absztrakt elvek és ideálok védelmét. Természetesen nem altruizmusról van szó, hanem arról a fajta felvilágosult önérdekről, amely immár több mint fél évszázada vezeti az amerikaiakat, és amely a gyakorlatban nagyon emlékeztet a nagylelkűségre.
Szemben például Rómával, Amerikából hiányzik a birodalmi kultúra. Az Egyesült Államok sokkal inkább hasonlítható e tekintetben az athéni köztársasághoz. Az Európa által a 20. századi világháborúkban elkövetett „öngyilkosság”-nak és a Szovjetunió eltűnésének köszönhetően lényegében az amerikai köztársaság ölébe hullott a világtörténelem legnagyobb birodalma. Külső beavatkozásaik során mindazonáltal az amerikaiak először is mindig a távozás stratégiájával foglalkoznak, és más birodalmakkal ellentétben nem éheznek területekre sem. Jól érzik magukat saját országukban, s ha valamire vágynak, azt nem birodalmi eszközökkel, hanem a kereskedelem révén szerzik meg. Valóságos történelmi kivétellel, egy nyomasztó globális fölénnyel rendelkező kereskedő köztársasággal van tehát dolgunk, amely történelmi véletlen folytán a nemzetközi rendszer gondnokának szerepébe került.

 

Az unipolaritás problémája és az unilateralizmus vádja

 

Az elmúlt években az unilateralizmus, azaz az Egyesült Államok mind gyakoribb egyoldalú nemzetközi fellépése vált a transzatlanti viszony egyik legvitatottabb kérdésévé. Az európaiak hangosan sérelmezik az általuk önkényesnek érzékelt amerikai külpolitikát, amely láthatóan eltér a tárgyalásokat, a kompromisszumokat és a kölcsönös korlátozásokat hangsúlyozó európai megközelítéstől. Elég csak például a NATO-nak az afganisztáni akció során tapasztalt mellőzésére, vagy a Nemzetközi Büntető Bíróság joghatóságának washingtoni elutasítására gondolnunk.
A többpólusú világ hívei szerte a világon úgy gondolják, hogy a nemzetközi igazságosság legalább a látszat szintjén csak akkor érhető el, ha valamiféle egyensúly teremthető a viszonylag egyenlő súlyú vezető hatalmak között. Ilyen körülmények között elméletileg mérsékelni lehetne a meghatározó szereplők arroganciáját, korlátozhatók lennének az egyes nemzeti aspirációk, és meg lehetne hiúsítani a hegemóniára törekvést. Nem állnak messze ettől az érveléstől, és hasonló receptet ajánlanak azok is, akik az elmúlt másfél évtized fejleményei alapján arra a következtetésre jutottak, hogy lejárt az ideje a hatalom hagyományos attribútumainak (mindenekelőtt a katonai erőnek) és magának a nemzetállamnak.
A jórészt az Egyesült Államok nemzetközi viselkedésére összpontosító hangos vita dacára nem árt azonban megjegyezni, hogy sem akadémiai, sem politikai körökben nem létezik a multilateralizmus elfogadott definíciója. Arról sem alakult ki konszenzus, hogy az egyoldalú fellépés bármilyen körülmények között elfogadhatónak tekinthető-e.
Az ENSZ Alapokmány például maga is - skizoid módon - egyfelől teljes mértékben tiltja, másfelől abszolút értelemben védi az unilaterális cselekvést. A 25. cikkely kötelezővé teszi a Biztonsági Tanács döntéseinek végrehajtását, miközben az 51. cikkely az önvédelem jogát, a 2. cikkely pedig az államok szuverén egyenjogúságát és belső fennhatóságának szentségét mondja ki.
Az sem tisztázott, mely esetekben bélyegezhető egy multilaterális szerződés aláírását megtagadó állam unilateralistának. Vajon unilateralistának tekintendő- e az az ország, amely nemzeti érdekei alapján nem hajlandó csatlakozni egy olyan nemzetközi egyezményhez, amelyet akár száz állam is aláírt? Valóban multilaterálisnak minősül- e a Nemzetközi Büntetőbíróság, még ha az ENSZ BT nem is hagyta jóvá, és a világ három legnagyobb állama nem csatlakozott hozzá?
Nemzetközi rendszerünk fontos sajátossága, hogy ma sem rendelkezik az elfogadott normák betartását kikényszeríteni képes központi erővel, s ezért a multilateralizmus a részes államok szerződésszegése vagy a szerződések betartásához szükséges képességének hiánya miatt gyakran egyértelműen diszfunkcionálissá válik. Sok fejlődő ország például nincs felkészülve arra, hogy megfelelően tudja ellenőrizni a modern repülőgépek üzembiztonságát. Erről persze többnyire nem tájékoztatják a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezetet (ICAO), ezáltal lehetetlenné téve annak megállapítását, hogy a szervezet tagállamai milyen mértékben tartják be a közösen elfogadott normákat.
Az Egyesült Államok ezért a 90-es évek elején egyoldalú lépésekhez folyamodott a légterében nem kellően biztonságos repülőgépeket működtető légitársaságok ellen. Kanada is hasonló megoldáshoz folyamodott az EU- val folytatott ún. „rombuszhal-háború” során.
Érdekeik védelmében az államok az unilateralizmus vagy a megállapodások betartását nagyobb hatékonysággal garantáló kvázi-szupranacionális szervezetek létrehozása irányában mozdulnak el.
Legjobb példa erre a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása. Ez a fajta intézményépítés azonban nem szisztematikus módon, hanem döntő részben önkényesen, az NGO- k nyomására vagy szűken értelmezett nemzeti érdekek szolgálatában történik.
Persze nem egy elképzelt ideális, hanem a valós világban létezünk, és emlékszünk a nemzetek közötti harmonikus multilaterális együttműködésről szőtt utópiák sorsára a világtörténelemben. Azt is tudjuk, hogy az Európai Unió sikeréhez milyen meghatározó mértékben járult hozzá a kontinens fölé az „unipoláris-unilaterális” hatalom, az Egyesült Államok által kiterjesztett védernyő. A hegemóniához fűződő panaszáradat legérdekesebb jellegzetessége, hogy - a retorikán túl - tulajdonképpen egyetlen jelentősebb állam sem akar valódi többpólusú világot. Egyikük sem mutatott eddig különösebb hajlandóságot arra, hogy az Egyesült Államokéhoz hasonló mértékű felelősséget vállaljon a globális válságok kezelésében, vagy meghozza azokat az áldozatokat, amelyeket Amerika hozott a globális rend fenntartásának hosszú távú céljáért. Ha az európaiak igazi többpólusúságra törekednének, nem csökkentenék folyamatosan katonai költségvetésüket, és a hátsó udvarukban, a Balkánon dúló válságok rendezésekor sem kötötték volna részvételüket egy évtizeden keresztül Amerika bekapcsolódásához. Teljes joggal tartanak viszont az amerikai hegemónia megszűnésének geopolitikai következményeitől, hiszen egy valóban multipoláris rendszer valószínűleg elkerülhetetlenül újból a felszínre hozná mindazon stratégiai kérdéseket, amelyek korábban sújtották a világot: a regionális vezető szerepért folyó versenyt Kína, Japán és Oroszország között Ázsiában, vagy az európai rivalizálást Franciaország, Németország, Nagy-Britannia és Oroszország között.
Éppen ezért a franciák, az oroszok és mások nem valós, hanem valamiféle tiszteletbeli többpólusúságot, az egyenlők közötti partnerség látszatát óhajtják az ahhoz szükséges áldozatok meghozatala és felelősség vállalása nélkül. Más szóval: teljes beleszólási jogot a globális válságokkal kapcsolatos döntésekbe, a fellépéshez megkívánt képességek hiányában. Presztízsüknek az amerikai hatalom kárára történő növelését, anélkül hogy betöltenék az amerikai szerep csökkenésével keletkező űrt. Potyautasként rövid távú, többnyire anyagi, előnyökhöz akarnak jutni, kihasználva, hogy Amerika a nemzetközi rend fenntartásának hosszú távú feladatára összpontosít. Az amerikai hatalmi pozíciókban általuk okozott kis repedések viszont fokozatosan csökkentik azt az összkapacitást, amelyet a nemzetközi rend fenntartására tudunk fordítani. Ez az „álmultipolaritás” tehát anélkül erodálja Amerikának a közös érdekek védelmére meglévő potenciálját, hogy bárki más hasonló képességét növelné. Irak esetében például a Szaddám Huszein-rezsimmel folytatott, több milliárd dolláros orosz vagy francia üzletelés - az anyagi előnyökön túl - természetesen nem segítette elő az iraki probléma rendezését, de egy évtizeden keresztül eredményesen akadályozta Amerikát a megoldásban.
Az iraki „olajat élelmiszerért” (OFF) programmal eredetileg az ENSZ által Irakra kivetett szankcióknak az iraki lakosság életkörülményeire gyakorolt kedvezőtlen hatásait igyekeztek mérsékelni. Amit a programmal kapcsolatos visszaélések tárgyában 2004 áprilisa óta folyó amerikai kongresszusi vizsgálat során elhangzott szakértői vélemények is bizonyítják, nehéz eredményes végrehajtást elvárni a nemzetközi szervezetektől olyan esetekben, amikor a nemzetközi szervezetek jelentősebb tagjai között nincs összhang a helyzet értékelését és a célokat illetően. Felmerül a kérdés, hogy az ENSZ- apparátustól el lehetett volna-e várni olyan intézkedések lelkes végrehajtását, amelyek nem találkoztak a tagság nagyobb részének támogatásával.
A helyzetet tovább bonyolítja a felelősségre vonást lehetővé tevő mechanizmusok elégtelensége, amelynek következtében termékeny talajra talál a korrupció. Az eredmény: a rendszer kijátszása révén 1997 és 2002 között 10,1 milliárd dollárnyi illegális jövedelem vándorolt a tavaly megbuktatott iraki rezsim bankszámláira.
Egy olyan világban, amely jellegében nem többpólusú, a szigorúan, „elvből” követett multilateralizmus garantálja a kudarcot a nemzetközi válságok rendezésében. Azon államoktól ugyanis, amelyek nem rendelkeznek a szükséges eszközökkel, nem várható el, hogy kezdeményezően lépjenek fel a nemzetközi problémák megoldása érdekében. Inkább kerülni fogják az erő felhasználását, hiszen egyfelől nem rendelkeznek vele, másfelől pedig az erőnek a vezető állam általi alkalmazása csupán tágítja a szakadékot a hegemón és a többiek között. A multilateralizmus így főként a nemzetközi rendszer közép-, kis- és mikrohatalmainak, illetve a mind jelentősebb szerepre szert tevő nem kormányzati szervezeteknek a kezében lehet hatékony kártya a legerősebb szereplők, mindenekelőtt az egyetlen szuperhatalom korlátozására, relatív hatalmi pozícióinak gyengítésére.
Amint az Öböl-háború vagy Bosznia példája is bizonyítja, ahhoz, hogy a multilaterális megközelítés működjön, sok esetben meg kell előznie az unilateralizmusnak. A legnehezebb helyzetekben gyakran akkor kerül sor multilaterális keretekben megvalósuló fellépésre, ha a nemzetközi rendszert fenntartó legerősebb hatalom - önálló vagy másokkal közösen végrehajtandó - cselekvésre szánja el magát, majd felkéri partnereit a csatlakozásra. Ha viszont a minél szélesebb nemzetközi koalíció megteremtése kedvéért egyenlő beleszólást kapnak egymástól lényegesen eltérő képességekkel rendelkező országok, a végeredmény túl sokszor az inaktivitás lesz.
A 90-es években létrejött kulcsfontosságú nemzetközi szerződéseket merev határidőkkel operáló, széles nyilvánosság előtt rendezett, kaotikus konferenciákon alkották. Ilyen körülmények között a hatékony diplomáciához elengedhetetlen, az egyes eltérő nemzeti pozíciók kibékítéséhez szükséges nüanszok és rugalmasság ellehetetlenülnek, hiszen a nemzeti kormányok képviselőinek átfogó, a fenntartásokat kizáró és a módosításokat megnehezítő szövegekre kell igent vagy nemet mondaniuk. Ha tehát az amerikai kormányzatra váró döntés alternatíváit sok esetben az amerikai nemzeti érdekek szempontjából elfogadhatatlan kompromisszumok megkötése (ld. az Ottawai Egyezmény, a Nemzetközi Büntetőbíróság vagy a Kiotói Egyezmény) és az unilateralizmus bélyege jelenti, nem meglepő, hogy a választás az utóbbira esik. Eme többoldalú nemzetközi szerződések következésképpen csak részben szólnak fontos területeknek a világ javára történő szabályozásáról, miközben a felszín alatt nagyon sokszor a fentebb vázolt megfontolások vezérelte hatalmi harcokról van szó.
Fontos különbség Amerika és Európa megközelítése között, hogy amíg Washington mindenekelőtt a gyakorlati eredményeket és a létező nemzetközi jogi keretek betartását helyezi előtérbe, az EU inkább a nemzetközi szereplők viselkedésének hosszabb távú konvergenciáját elősegítő intézmények kiépítésére összpontosít, gyakran elhanyagolva a szabályok kikényszeríthetőségének szempontját. Jól tükrözi a különbségeket a Washington által a tömegpusztító fegyverek terjedésének visszaszorítása érdekében 2003-ban Krakkóban elindított kezdeményezés is. A PSI ugyanis klasszikusan olyan többoldalú nemzetközi együttműködési forma, amely a részvevők valós érdekeinek találkozása mentén, az intézményesültség viszonylag alacsony szintjén és a kikényszerítés minél hatékonyabb eszközeinek biztosításával, tehát az eredményesség reális ígéretével működik. A Proliferation Security Initiative (PSI) névre keresztelt kezdeményezés keretében az Egyesült Államok és partnerei (többek között Ausztrália, az Egyesült Királyság, Franciaország, Japán, Németország) feltartóztathatnak olyan tengeri, légi vagy szárazföldi szállítmányokat, amelyek esetében alapos a gyanú, hogy tömegpusztító eszközöket, azok célba juttatását szolgáló rendszereket, illetve ezekkel kapcsolatos anyagokat tartalmaznak. Mostanáig ötvennél több állam fogadta el a PSI elveit.
2003 szeptemberében például amerikai-brit-német-olasz közreműködéssel tartóztatták fel azt a szállítmányt, amely urániumdúsításhoz szükséges berendezéseket juttatott volna el Líbiába, ami döntő szerepet játszott a Kadhafi elnök által tavaly decemberben bejelentett líbiai fordulat elindításában.
A 90- es évek amerikai részről az aktív multilateralizmus jegyében kezdődtek. Az első Bush elnök például meghirdette az „új világrend”-et, befejezte a GATT uruguayi tárgyalási fordulóját, Bill Clinton pedig támogatta a jugoszláviai háborús bűnök kivizsgálására irányuló hágai büntető törvényszék létrehozását, valamint a NATO megreformálásába és kibővítésébe kezdett. Mégis a fentebbi leírt fejlemények elvetették a magokat az unipolaritással és unilateralizmussal kapcsolatos zajos transzatlanti viták számára az ifjabb George Bush beiktatása után. Az új adminisztráció sokat támadott unilateralizmusa bizonyos mértékig diplomáciai stílus kérdése, hiszen számos esetben világosan és élesen hátat fordított olyan multilaterális megoldásoknak, amelyeket egyébként a Clinton- kormányzat sem támogatott, de nem vette a bátorságot ahhoz, hogy nyíltan elutasítsa azokat. Clinton elnök például aláírta ugyan a Kiotói Egyezményt, de meg sem próbálta ratifikáltatni a Szenátusban.
Hasonlóképpen előbb a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozása ellen szavazott, majd eljárási okokból az utolsó pillanatban aláírta azt, hogy aztán a ratifikáció megtagadására ösztönözze a törvényhozást.
A 2001-ben hivatalba lépett republikánus kormányzat egyértelműen nagyobb készséget mutat az ENSZ- vagy európai jóváhagyás nélküli nemzetközi fellépés iránt, de a különbség a demokrata elődhöz képest semmiképp sem tekinthető abszolútnak. Ráadásul nem feledkezhetünk meg arról a rendkívüli biztonsági fenyegetésről, amellyel 2001. szeptember 11- e után Washingtonnak szembe kellett néznie.
(Folytatjuk)



« vissza