Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A honfoglalás Anonymus előadásában 2. rész

 

5

 

Szkítiából olyan úton vezette Álmos magyarjait Szuzdaltól Kijevig, amelyen azok bizonyára nem jártak (Etelközről nem tud), de amelyet a Magna Hungáriával határos Volga menti Bulgáriából Pestre telepedő Billa és Baks használtak, és amelyet később Julianus barátnak újra fel kellett fedeznie. Kijevtől kezdve azonban kitaposott úton haladunk. Az orosz rokonaik viszályaiba avatkozó Árpád-házi uralkodók vitézei gyakran jártak a Vereckei-hágón, amit a honfoglalóknak is ismerniök kellett, hiszen etelközi tartózkodásuk idején többször is részt vettek a frankok és a morvák harcaiban.
Erről jegyzőnknek - kivételesen - írott forrása is volt. Az orosz Poveszti a 6406-os vagyis a 898-as év kapcsán elmondja: „Az ugrok (vagyis a magyarok. A kiemelés tőlem: H. G.) Kijev mellett azon a hegyen (magaslaton) át vonultak, melyet magyarnak neveznek. A Dnyeperhez érkezvén, sátrakat verének, mert azon mód vándorlának, mint most a palócok. Kik keletről jövén, átkeltek a nagy hegyeken, a melyeket ezért magyar (ugor) hegyeknek neveznek, és hadakozni kezdének ott a volochokkal és a szlovénekkel. Ott ugyan szlovének ültek előbb, de a volochok a szlovének földjét elfoglalták. Az ugrok ezután elűzték a volochokat, s elfoglalták azt a földet, s a tőlük leigázta szlovénekkel együtt lakják. Ettől kezdve ezt a földet ugornak (magyarnak) nevezik. És az ugorok a görögökkel kezdének hadakozni s a trák földet és Macedóniát Thessalonikáig elpusztíták. Azután hadat kezdének a morvákkal és a csehekkel.”(31)
Az idézet minden szava fokozott figyelmet érdemel, hiszen Anonymus Gestájának rövid kivonata van előttünk, az a mag, amelyből a Gesta terebélyes fája kinőtt, vagy - pontosabban - az a váz, amelyre szerzőnk értesüléseit, a nemzetségi hagyományokat, a hősi énekek cselekményeit aggatta. A Poveszti régóta ismert forrás, sokan idézték, de Anonymus Gestáját illetően nem tulajdonítottak neki kellő jelentőséget, pedig a hatás - a kiemelt szavakból kitűnően - nyilvánvaló! A Poveszti híradása az alábbi mozzanatokra bontható, míg a zárójelben lévő szám a Gesta megfelelő fejezeteire utal:
1. A magyarok megjelenése Kijev előtt.
2. Átkelés a Kárpátokon.
3. A volochok elveszik a szlovének földjét.
4. A magyarok elűzik a volochokat, és együtt élnek a meghódított szlovénekkel.
5. A magyarok harcolnak a görögökkel, elpusztítják Tráciát és Macedóniát.
6. Harc a morvákkal és a csehekkel.
Névtelen jegyzőnk mélységesen tisztelte az írást, az írott szót. Ha ilyesmire akadt, személyes ismereteit annak rendelte alá. A szemére vetett anakronizmusok írott forrásainak követéséből adódnak, az adott esetben a Poveszti sorrendjének elfogadásából.
A Kárpát-medence állapotáról az orosz vezérek tájékoztatták Álmost, de valójában az orosz őskrónika tájékoztatta Anonymust. A Poveszti a 12. század elején íródott. I. Endre házassága óta szoros kapcsolatok fűzték össze az Árpád-házat Rurik ivadékaival. Könyves Kálmán második neje, Álmos herceg és II. Géza felesége egyaránt orosz hercegnő volt.
Kíséretük tagjai között bizonyára akadtak, akik az orosz krónika tartalmát ismertették a magyar udvar írástudóival vagy annak egy másolatát magukkal hozták. Amint láttuk, és amint még látni fogjuk, a Gesta számos eleme tanúsítja a Poveszti hatását.
Ennek nyomán például megállapítható, hogy Nyitrát Anonymus nem saját ötlete alapján helyezte „cseh” herceg uralma alá, hanem az orosz krónika sugallatára, mely a 898. év kapcsán azt írta, hogy a magyarok „hadat kezdének a morvákkal és a csehekkel”. A Poveszti írta azt is, hogy „... az ugorok a görögökkel kezdének hadakozni s a trák földet és Macedóniát elpusztíták”. Salán, de Galád is nyilván ezért tűnik fel a görögök hűbéresének szerepében, a honfoglaló magyarok pedig nyilván ezért kezdtek velük - azaz a görögökkel - hadakozni. A Gesta 4-45 fejezeteiben ezért fűzött össze Anonymus jóval későbbi eseményeket, miután a Poveszti által összevont, térben és időben távoli események alaposan megtévesztették. Mén Marót népe is a Poveszti nyomán lett nála „kozár”. Abban olvasható ugyanis, hogy „kozárok vagyis bolgárok.”
A királyi jegyző szerint a kijevi és a többi orosz vezér dicsérte Álmosnak Pannónia földjét, „ahol nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet - mondták - szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak földjét legelőknek hívták azért, mivel nyájaik Pannónia földjén legeltek.” Ehhez fűzi Anonymus azt a kifakadását, amelyet annyian próbáltak a Gesta keletkezésének meghatározására felhasználni: „... éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból” - a második vagy a harmadik keresztes hadjáratra vonatkoztatva.
Anonymus szokása szerint mindezt másodszor is elmondja - ezúttal bővebben - a halicsi vezért és társait beszéltetve: „... az a föld szerfölött jó és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek - amint fentebb említettük - a neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és több más: hozzá még - mondták - ez a föld előbb Attila király földje volt. Az ő halála után a római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig, és ott telepítették le pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna- Tisza közén terül el, Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda. Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya volt: ezt a földet az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galád nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a kunok segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony...”
A Poveszti szűkszavú híradása tehát alaposan kibővült és megszíneződött. Hogy az onnan merített adatokat Anonymus a kijevi és a halicsi vezérek szájába adja, munkamódszeréből következik, mely a szereplő személyek megelevenítésére törekszik, arra, hogy megszólaltassa őket. Az idézett anonymusi szöveg azonban néhány ponton eltér mind a Povesztitől, mind pedig saját későbbi leírásától. Az orosz krónika nem ismer római vezéreket, Pannóniát sem nevezi a rómaiak legelőjének, hanem egyszerűen volochokról szól, minden további részletezés nélkül. Attila neve sem fordul benne elő.
Anonymus viszont itt nem említi Laborcot, Zobort, sőt Gyalut sem, akikkel majd a Gesta további fejezeteiben fogunk találkozni. Mindez további kérdéseket vet fel, amelyek választ - magyarázatot - igényelnek.
Kiket kell értenünk a Poveszti „voloch”-jain, akik a szlovének földjét elfoglalták, majd akiket a magyarok elűztek? Kristó Gyula a híradást elemezve azt a következtetést vonja le, miszerint a történeti körülmények „... csak azt a magyarázatot engedik meg, hogy az orosz krónika Duna medencei volochjaiban 9. századi frankokat lássunk. S noha a Kárpát-medencében a frankokat elsősorban német nyelvű keleti frankok képviselték, Nyesztor mégis joggal illette a neolatin nyelvű népek összefoglaló neveként használt voloh elnevezéssel őket...”(32)
Amikor azonban a mi Névtelenünk ír ugyanerről, Kristó meglepő módon más következtetésre jut: „Ez bizonyossá teszi, hogy Anonymus 5- 9/10. századi rómaijai valójában az antik rómaiakkal azonosak. Más kérdés, hogy az antik rómaiaknak a történeti valóságban nem adatott meg, hogy Pannónia provincia 4- 5. századi pusztulása után visszatérhessenek a Dunántúlra. Az időt kevéssé érzékelő, a sémákban való gondolkodásra hajlamos Anonymust ez a legkevésbé sem zavarta.”(33)
Kristó igaztalanul marasztalja el Anonymust sematikus gondolkodásmódban. Ha Nyesztor volochjai keleti frankok voltak, akkor a neki tulajdonított krónika valamelyik változatát használó királyi jegyző „római” vezéreit is keleti frank őrgrófoknak kell tekintenünk, akiket Arnulf császár halála után a magyarok a németek határáig üldöztek. Ez az értelmezés egyébként megfelel a történeti tényeknek, és igazolja Anonymust, aki nem rajzolt hamis képet a honfoglalás egyik lényeges mozzanatáról.
A római vezéreknek a frank őrgrófokkal való azonosítása a „rómaiak pásztorai” kifejezés tartalmának tisztázásához is közelebb vihet. Amikor Anonymus őket említette, eltért a Poveszti szövegétől éspedig azért, mert más írott forrás - valószínűleg a 11. századvégi ősgesta - ezt a kifejezést használta.(34) A Julianus keleti útjáról szóló Riccardus-jelentés említése szerint „Ungaria... tunc vero dicebatur pascua Romanorum”, a második keresztes hadjárat során Magyarországon járt Odo de Deogilo pedig azt írta róla, hogy „... in ea pabula Julii Cesaris extitisse”. Anonymus ezt az adatot kötelességszerűen átvette, de a későbbiek során eltért saját - előzetes - jelzésétől, mert nem tudott mit kezdeni vele! A rómaiak pásztorainak kilétét és földrajzi elhelyezkedését ugyanis nem tisztázta, mert sehol sem találta őket.
Annyi bizonyos (ld. a Gesta 9. fejezetét), hogy sem szlovének, sem bolgárok, sem pedig oláhok nem voltak, mert ezektől világosan megkülönböztette őket.
Anonymus a honfoglalás kapcsán gyakran szólt a föld lakosairól, akik meghódolnak Árpád hadai előtt, fiaikat kezesül adják, csatlakoznak stb. Van, amikor megjelöli etnikai hovatartozásukat, van, amikor nem.
Tudjuk, hogy Munkács környékének lakói szlovének, akiket oda, az oroszok határaira telepítettek, hogy Gyalu emberei oláhok (blakok) és szlovének, a nógrádi és a nyitrai részeken is szlovének laknak, Ete vezér szlovénekkel építteti fel Csongrádot, tudjuk, hogy Mén-Maróth népe kozár (azaz bolgár), a Kórógy vize mellett csatlakoznak a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak. Ennyi az egész! (A görög, bolgár és egyéb segédcsapatokat ebben a vonatkozásban figyelmen kívül hagyhatjuk.) A római fejedelmekről a Dunántúl elfoglalása során olvasunk, tehát ott kellene találkoznunk pásztoraikkal is, de helyettük csak lakosokról van szó, akik fiaikat kezesül adják Ösbőnek és Osének. A rómaiak pásztorairól szóló híradást Anonymusnak nem sikerült egyeztetnie a Dunántúl tényleges lakóival kapcsolatos ismereteivel, és ezért inkább átsiklott a kérdés megválaszolása felett.
Mi azonban tudjuk, hogy a Dunántúl a 9. században keleti frank őrgrófok (római fejedelmek) és szláv hűbéreseik igazgatása alatt állott, de lakosainak zömét a kései avarok és a helyükre nyomakodó szlávok alkották. A Conversio Bagvariorum ott (azaz a Dunántúlon) maradt hunokról szólt, és egy karoling okirat a Uuangariorum Marcháról. Miután a Dunántúl a királyság első századától kezdve magyar volt (lásd a tihanyi alapítólevél helymegjelöléseit), és az is maradt, bízvást feltételezhetjük, hogy a népesség többségét magyarul beszélő kései avarok alkották. Biztosra vehető az is, hogy állattenyésztéssel foglalkoztak, vagyis pásztorkodtak, „római” azaz keleti frank urak pásztorai voltak a honfoglalás előtt. Ha a „rómaiak pásztorai” kifejezésnek reális tartalma van, akkor csakis a Dunántúl késő- avar népét takarja. Hogy Anonymus miért nem használta velük kapcsolatban a hun nevet, arra a fentiek során már kitértem.
Anonymus tehát a Poveszti adataiból kiindulva, de azokat saját ismeretei alapján jelentősen kiegészítve, több népről és népcsoportról ír a nagy hatalmú Attila király hajdani földjén, és több helyi hatalmasságról. Tekintettel arra, hogy a Kárpát-medence akkoron megoszlott a keleti-frank, a morva és a bolgár állam között, és azoknak inkább perifériája, mintsem központi területe volt, Anonymus leírása általában megfelel a történeti tényeknek, és ebben a tekintetben igaz képet ad a honfoglalásról. Tévedései (pl. a csehek és a görögök szerepeltetése) az általa használt forrás(ok) általánosításaira, illetve összevonásaira vezethetők vissza. Ezek átvételét viszont saját korának - a 12- 13. század fordulójának - viszonyai magyarázzák és teszik menthetővé.
Ha az Árpádok családjában már 1063-ben létezett Attila-kultusz, Anonymus nem Viterbói Godefried sugalmazására találta ki az Attilától való származást. Nem vethető szemére, hogy honfoglalás-történetében kunokat szerepeltet, akik csak 1055-ben jelentek meg Európában, ha kiderül, hogy a „kun” a magyarban nemcsak a kipcsák-kumán kunokat jelentette, hanem a török fajú nomád népek közös elnevezése volt. Az sem perdöntő érv Anonymus ellen, hogy a kazár(kabarok) a magyarokkal együtt vesznek részt a honfoglalásban, ő pedig Bihar lakóiként szerepelteti őket, ha egyszer forrásainak egyike a bolgárokat kazároknak nevezi.

6

 

A hegyeken átvonuló hadak első dolga egy hadműveleti bázis - megfelelő térség - megszerzése volt. Anonymus szerint Árpád vezér „az egész földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt” elfoglalta, majd „a maga jussából egy részecskét”, a Sajó folyóig terjedő földet követelte Salán vezértől, vagyis a hadműveleti bázis kiszélesítését. Ehhez kapcsolódott a már említett tizenkét lóból álló fejedelmi ajándék - amit tényleges foglalás követett.
Ezután került sor a „szárnyakra”. Ide tartozik a Nyírség és Szatmár elfoglalása, az előnyomulás a meszesi kapuig, ide kapcsolva Tétény kalandját az erdőntúli föld megszerzéséről, amelynek Anonymus csupán északnyugati szegletét ismeri. Ezt követi az északnyugati hadjárat, Nógrád, Zólyom és Nyitra elfoglalása. A szárnyak biztosítása után a fősereg bátran nyomulhat dél felé. A Duna- Tisza közének sorsa szempontjából döntő ütközet Alpár homokján zajlik. A győzelem eredményeként Titelig minden a magyaroké lesz. Ezután indul meg a küzdelem a Temesköz, majd Dunántúl, a tulajdonképpeni Pannónia földjének elfoglalására. Utolsónak a mindenünnen bekerített Mén Marót földjének sorsa dől el, de már nem csata, hanem házasságkötés révén.
Ha térképen követjük Anonymus előadását, kiderül, hogy jobb haditervet egy mai vezérkari tiszt sem készíthetne. (1241-ben Batu kán valahogy hasonló módon foglalta el az országot, de nagyobb sereggel és nagyobb arányú átkaroló hadművelettel.) „Kétségkívül a honfoglalás - így - megtörténhetett volna - írta Pauler Gyula - , de abból arra, hogy valóban így történt, semmi sem következik.”(35) Vagyis: nem biztos, legfeljebb valószínű. Ha más nem, a siker valószínűsíti. Annyi bizonyos, a királyi jegyző földrajzi ismeretei az ország egyes részeiről kitűnőek! Sokfelé kellett járnia, és egyes régiókról pontos, alapos leírást ad, de például Dél-Erdély mellett a Délnyugat-Dunántúlt sem ismeri! Az idő múlásának hatását viszont igen kevéssé érzékelte, és nem függetleníthette magát saját korának viszonyaitól, szemléletétől. A magyar társadalom szerkezetét, a királyi udvar életmódját éppúgy visszavetítette a honfoglalás korába, mint a nemzetközi életben bekövetkezett változásokat. Anakronizmusain azonban csak az akadhat fenn, aki tőle betű szerinti hűséget követel.
A honfoglalásról adott „szakszerű” anonymusi leírást más hiteles forrás nem támasztja alá, de arra vonatkozólag, hogy annak nagy vonalakban és lényegében véve helyes képét rajzolta meg, akad közvetett bizonyítéka nem egy. Például az, hogy
- a honfoglalás kori régészeti emlékekben az északkeleti országrész a leggazdagabb, tehát Árpád magyarjai valóban az ország északkeleti részét szállták meg először és nagyobb mértékben,
- a Dunától keletre eső területek bolgár érdekszférába tartoztak.
„Azt a földet pedig, amely a Duna-Tisza közén terült el, Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda.” Ez Krum kánra vonatkozik, és összhangban van más híradásokkal.
- a görögök és a magyarok elleni háborúban kimerült bolgár állam nem próbálkozott itteni területének - inkább érdekszférát kellene mondanunk - megvédésével vagy visszaszerzésével. A helyi főnökök ellenálltak, elmenekültek, vagy csatlakoztak.
- Bihart az a népség lakta, „amelyet kozárnak mondanak” Anonymus kozárjai -láthattuk- az orosz őskrónikára vezetendők vissza, mely szerint a kazárok tulajdonképpen bolgárok. A bihari tartomány a 9- 10. század fordulóján bolgár „érdekszférába” tartozott.
- a Dunántúl elfoglalása külföldi szerzők szerint is néhány évvel később 899-ben Arnulf császár halála után történt, vagyis nagy vonalakban úgy, ahogy Anonymus leírta.
- Szvatopluk halála - 894 - után állama fiainak viszálya következtében szétesett. Egyikük bizonyára az itt lévő magyarok segítségét kérte. A segítségnek ára volt, éspedig alighanem Árpád vezér főhatalmának elfogadása.
Győrffy György szerint a királyi jegyző honfoglalás kori „országai” 10. századi magyar vezérek, törzsfők uraságai voltak, amelyeket az Árpádok sorra felszámoltak. Bizonyos, hogy a 10. század során is dúltak hatalmi harcok, de pusztán a sokféleképpen olvasható, illetve értelmezhető vezérnévsorok alapján ezeket meghatározni, területüket körülírni - lehetetlen. Anonymus országai - legalábbis többségükben - történetileg létezett politikai alakulatnak felelnek meg, amelyekre később még visszatérek. Nyitra Morávia, illetve Szvatopluk egyik székhelye, a Dunántúl Nagy Károly óta frank határgrófság volt, amelyet többször igazgattak szláv vezetők, mint Pribina, Kocel, illetve Braclav. Anonymus - igaz - egyikük nevét sem ismeri, de politikai tekintetben mégis helyesen különbözteti meg a Dunántúlt a Kárpát-medence egyéb részeitől. A Tiszától keletre eső bolgár területen belül Erdély és a Temesköz jól kirajzolódó földrajzi egység, mely olyan laza államalakulat esetén, mint amilyen Bulgária volt a 9. század végén, helyi vezetők számára partikuláris szerepkört biztosított. Hogy Galádnak nevezték a Temesköz akkori urát, vagy másként, az nem perdöntő!
Minden aktualizálás dacára Anonymus hívebb képet rajzolt a Kárpát-medence 900 körüli politikai viszonyairól és a honfoglalás egészének menetéről, mint bárki más. (Ami a balkáni hadjáratról szóló 45. fejezetet illeti, az nyilván későbbi eseményekre vonatkozik.) Árpád magyarjainak sikerét az tette lehetővé, hogy a bolgár-bizánci háború, majd Szvatopluk fiainak egymás közti viszálya, végül pedig Arnulf császár halála következtében hatalmi vákuum állott elő, ezt pedig Anonymus Gestája helyesen tükrözi. Árpád vezérnek nincs igazi, vele egyenrangú ellenfele. Ennek folytán nagy összecsapásra nem került sor - Alpárnál sem! A magyarokkal kis helyi potentátok próbáltak szembeszállni - mind sikertelenül. Közülük Laborcot és Zobort a magyarok kivégzik, mindkettő - Anonymus szerint - valójában alárendelt személy (ispán illetve a csehek hercegének kegyelméből való helyi vezető). Gyalu vezér a csatában elesik, Salán a vesztett csata után elmenekül, akárcsak a Dunántúl „római” vezérei.
Volt azonban más lehetőség is, amint ez Anonymus tudósításából kitűnik, éspedig a magyarokhoz való csatlakozás. A Gesta rendszeresen visszatérő fordulata szerint „a föld lakosai önként meghódoltak”, „fiaikat kezesül adták”, „önként békejobbot nyújtottak”. Néha további részleteket nyújt: „Szovárd, Kadocsa, meg Huba, akinek leszármazottja az okos Szemere, mikor látták, hogy az a sok nép (a Sajó, az Ipoly, meg a Garam mentének lakóiról van szó) minden háború nélkül meghódolt nekik, nagy lakomát csaptak, majd az előkelőbb lakosoknak, akik fiaikat kezesül adták, különböző ajándékokat osztogattak, és őket jó szóval, harc nélkül Árpád vezér hatalma alá vonták, sőt hadjáratukra magukkal is vitték...” Így volt-e valóban? Theotmár salzburgi érsek 900-ban írott levele szerint - fentebb már idéztem - „... a szlávok (?) magukhoz vették a magyarok nagy sokaságát, az ő szokásaik szerint bőrig nyírták álkeresztény fejüket, a magyarokat ránk bocsátották és maguk is utánuk jöttek”. Az egykorú híradás egyértelműen Anonymus honfoglalásképének hitelét erősíti. A csatlakozók között külön hely illeti meg a székelyeket. A Kórógy vizénél „a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege előtt első hadrendként indultak Mén Marót ellen harcba”.
De nem csak róluk volt szó. Gyalu halála után az erdélyi föld lakosai „önként békejobbot nyújtottak és urukká választották Tétényt, Horka apját.” Tehát ők is csatlakoztak. Mén Marót kisebb csetepaték után meghódol, leányát Árpád fiához adva feleségül. Ez valójában azt jelentette, hogy csatlakozott Árpád törzsszövetségéhez, és ezért megtarthatta birtokát. Még jobban járt a Marostól Orsova váráig terjedő föld ura, Galád vezér, akinek csapatai a magyaroktól vereséget szenvedtek, várait is átadta, de ivadéka - Ajtony vezér - mégis békésen bírta ezt a tartományt Szent István király idejéig, és csak azután vesztette el, hogy az említett királynak minden dolgában ellenszegült. Ez pedig - ha így történt - azért történhetett, mert Ajtony vezér őse, ha későn is, de ahhoz még idejében meghódolt, hogy ne legyőzött ellenségként, hanem a törzsszövetség új tagjaként kezeljék.
„Ajtony kétségtelenül magyar törzsfő volt - írja Győrffy György - , földje, a Duna, Temes és Maros köze, Konstantinosz császár szerint a magyarok 10. századi szállásterületéhez tartozott.” s Anonymus azért csinált belőle idegen vezért, mert a Gellért-legenda szerint többnejű volt, márpedig a többnejűség a magyaroktól idegen tulajdonság.(36)
A honfoglalástól I. Istvánig a Kárpát-medencét az Árpádok vezetése alatt álló „magyar” törzsszövetség uralta, ami azonban nem jelenti azt, hogy Ajtony és népe etnikailag is magyar lett volna, csupán annyit, hogy Ajtony részese volt a magyar törzsszövetségnek. Ezt alakította át I. István királysággá, mely véget vetett a törzsfők viszonylagos önállóságának. Mutatis mutandis, ez vonatkozik az erdélyi Gyulákra is.
Dzsingisz kán mondotta a tatárokról: „... a tengelyszöghöz mérve egy szálig kiirtjuk és elpusztítjuk őket. Akik megmaradnak, azokat rabságba taszítjuk, kit ide, kit oda, magunk között szétosztjuk őket.” Az ongiratokról szólva viszont a Mongolok Titkos Története megjegyzi: „Minthogy békésen meghódoltak, Dzsingisz kán semmijükhöz sem nyúlt.”(37) A kiirtandók kiirtása az ellenséges nemzetség felnőtt családtagjaira vonatkozott, és nem a legyőzött törzs egészére. A közrendű „ineket” a hódító szétosztotta hívei között, az időben meghódolók pedig csatlakozhattak a győztes törzsszövetséghez, hogy elsőként vonuljanak hadba, mindaddig, amíg új csatlakozók nem veszik át tőlük az elő- és az utóvéd szerepét.
A nomád birodalmak kialakulásának kezdete nemegyszer éppenséggel egy vereség. A csatát vesztő törzs- vagy nemzetségfő megmaradt katonai kíséretével ráveti magát egy gyengébb szomszédos népre, meghódoltatja vagy csatlakozásra bírja, és így megerősödve további hódításokat eszközöl, egyre tovább terjeszkedik, és kedvező esetben hatalmas törzsszövetséget, új „nomád” birodalmat alapít. Az Ázsiában a türkök által megvert avarok Európában tűntek fel hódítóként és alapozták meg két és fél évszázadon át tartó uralmukat. Ilyesmi történt - kisebb arányokban - Árpád népével is. Az uzok megverték a besenyőket, a besenyők pedig rávetették magukat a magyarok etelközi szállásaira. Az ott maradt közrendű „ineket” leigázták, a hátrahagyott „őröket” pedig kiűzték onnan. Árpádnak valamely távoli hadjáratról visszatérő serege nem próbálkozott Etelköz visszahódításával, hanem megragadta a kínálkozó kedvező lehetőséget: a Kárpát-medence megszerzését az ellenállók leverése és a csatlakozásra hajlandók csatlakoztatása révén. Erről szól Anonymus Gestája.
A hét vezér - köztük a fejedelem - katonai kísérete, „a vezér és nemesei” - ahogyan Anonymus nevezte - sem a besenyőktól, sem a bolgároktól nem szenvedett vereséget, és elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a Kárpát-medence népeit „rendbe szedje” a nagy hatalmú Attila királytól való származásra hivatkozva. (A valóságban sokkal inkább a késő avar etnikummal való rokonsága, hasonlósága, alapján!) A föld lakosai fiaikat kezesül adták, vagy azokat túszként összeszedték, és a lakosok kezességbe adott fiait a magyarok Árpád vezérhez küldték. Ilyen módon a vezér tekintélyes haderőre tett szert, hiszen nemcsak a föld lakóinak hűségét biztosította a túszok, illetve kezesek révén, hanem saját haderejét is jócskán megnövelte. A magyar törzsszövetség katonai ereje a Kárpát-medencében jóval nagyobbnak tűnik, mint azt megelőzően Etelközben, éspedig nyilván az újonnan csatlakozók révén. Legalábbis az augsburgi vereségig ez a helyzet. Az új törzsszövetség megszervezése, a kialakult hatalmi hierarchiának megfelelő átrendeződés (a központban elhelyezkedő vezető mag és a szélekre kerülő, segélyhadakat adó törzsek és nemzetségek viszonyának megállapítása) zárja le ezt a fázist.
„A diadal után Árpád vezér meg vitézei innen tovább vonulva addig a mocsárig mentek, amelyet Körtvély-tónak mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétkekért.
Egyszersmind ott a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, azért, mert ott ejtették meg szerét az ország egész dolgának.”
Hogyan történt mindez Mongóliában?
A Mongolok Titkos Története szerint „Imigyen a nemez falú jurták népeit leigázván a tigris évben (1206) összegyűltek az Onon folyó forrásánál, kitűzték a kilenclábú fehér jakfarkas zászlót, és Dzsingisz kánt a kán címmel felruházták... a mongkoldzsin népet egészen rendbe szedte, Dzsingisz kán a következőképpen rendelkezett: Azokat, akik velem tartottak, hogy velem a birodalmat megalapítsák, az ezreket ezredekbe szedve, az ezredek parancsnokaivá teszem és nekik elismerésemet fejezem ki (következik a nevek felsorolása)...”(38) Nem folytatom, mert a Titkos Történet nyolcadik, kilencedik, sőt részben a tizedik könyve ezekről a jutalmakról és kiváltságokról szól, adómentes legelőkről, és arról, hogy kilenc vétekkel vétkezzenek bár, ne bűnhődjenek értük.
A példákat csak ezért említem, mert összecsengenek azzal, amit Anonymusnál Pusztaszerről olvashattunk, egyértelműen erősítve Gestájának hitelét.
Sokat idéztem a Mongolok Titkos Történetét, de egyáltalán nem feleslegesen. Ha van mű, mely híven és szemléletesen tükrözi a nomád népek politikai szervezetének alakulását, akkor a Titkos Történet teszi ezt, minden naivitása, primitívsége és elfogultsága dacára - vagy talán éppen ezek miatt. Az általa megrajzolt kép - mutatis mutandis - a hunok, az avarok, a türkök és a kazárok - no meg a magyarok, a besenyők és a kunok történetének is tükörképe. „A mongol Anonymus (a MTT írója) segítségével - írta Ligeti Lajos - talán könnyebben megértjük a magyar honfoglalás mesemondóit és igriceit, akiket oly határozott formában elutasított magától a magyar Anonymus, de akiknek a hatása alól szerencsére mégsem sikerült magát teljesen kivonnia.”(39)
A honfoglalás valójában nem más népek leigázásával vagy elűzésével járó hódítás volt, hanem egy új törzsszövetség megalakítása az Etelköz elhagyására kényszerült magyarokból és a Kárpát-medence különböző népeiből. Ennek során az ellenálló vezetőket leverték vagy menekülésre kényszeríttették, de készségesen felvették az új törzsszövetség kötelékébe azokat, akik erre hajlandónak mutatkoztak: elsősorban az avar maradványokat a maguk „hun” identitástudatával, az Attila népének tekintett székelyeket, de az itt lakó szláv és egyéb népeket is. Anonymus nem a fegyveres leigázásra, hanem a csatlakozásra, az önkéntes alávetésre helyezi a hangsúlyt. „Midőn a szomszédos nemzetek hallották véghezvitt jeles cselekedeteiket, Árpád vezérhez özönlöttek: igaz hűséggel hódolva szolgáltak neki, de volt is részük jó gondviselésben: így aztán igen sok vendég háznéppé vált.”
Igaz, azt is megírta, hogy „aki nem akart hűségükre állni, vasbilincsbe verve magukkal hurcolták”, „undok tömlöcfenékre vetették”, „haragjukban felakasztották”, de ezek az általános szabályt erősítő kivételek. Bizonyos - olvassuk el ebből a szempontból Anonymus honfoglalását - , hogy nem a leigázottak, az elüldözöttek, hanem a csatlakozók voltak többségben. Ezeket „rendbe kellett szedni”, helyüket az új politikai alakzatban kijelölni, jogaikat meghatározni (ki, mikor és milyen rend szerint vonuljon hadba!) Erről a hiteles történeti forrásokból (ld. Konstantinosz, Theotmár, a Poveszti stb.) kikövetkeztethető folyamatról szól Anonymus Gestája, lényegében híven és hitelesen. Csak le kell választanunk róla a felesleges díszítőelemeket, az egyes személyneveknek pedig nem kell meghatározó jelentőséget tulajdonítani, akárcsak Álmos vagy Árpád buzdító beszédeinek, amelyektől - állítólag - a csatára felsorakozó harcosok olyan nagy bátorságra gyúltak.
Árpád magyarjainak honfoglalása nem az itteni szlávok nagy történelmi veresége volt, ahogy ezt Palack!y nyomán állították és tanították. Nem olyan vereség, amelyre folyamatos elnyomás következett, amiért ezer év múltával, a trianoni békeszerződéssel vettek revánsot a legyőzöttek.
Ez a beállítás alapjaiban téves. A soknyelvű, a különböző etnikumokból álló törzsszövetség többnemzetiségű állammá alakult át, és ezt a jellegét évszázadokon keresztül őrizte a 19. század derekáig. A nemzeti államok európai dominanciája - uralkodó típussá válása - kérdésessé tette a történeti ország integritását és ezzel párhuzamosan a soknemzetiségű jelleg elfogadása sem talált hívekre.
Ez azonban már egy más történet.

7

 

A bizonyítási teher jogi fogalom, de a történészek is gyakran élnek vele anélkül, hogy a nevén neveznék. A körükben uralkodónak tekinthető nézet nem szorul bizonyításra, bármennyi hézag gyengítse vagy megannyi ellentmondás terhelje is. A „kisebbségi” vagy „ellenzéki” véleményt természetesen bizonyítani kell, és hiába hozzák fel az egyik bizonyítékot a másik után, az uralkodó álláspont képviselői mindegyiken találnak támadható pontot. Bíborbanszületett Konstantinosz magyarokról írt tudósításának feltétlen tisztelet járt, de azt a mondatot, miszerint a besenyők a türkök családjait teljesen megsemmisítették, egyszerűen figyelmen kívül hagyták, mintha a császár soha meg nem írta volna. Miért? Mert, ha ez igaz, a honfoglaló magyarok száma nem múlhatta felül a Kárpát-medence szláv lakosságát, és rövidesen be kellett volna olvadniuk azok közé. Tehát: bármit mondjon az egyébként igen tisztelt szerző, a magyarok (türkök) családjainak (cselédeinek) sikerült elmenekülniük az üldöző besenyők elől és a háborús körülmények között félmilliós létszámban átvonulniuk a hegyek szorosain és letelepedni a Kárpát-medencében, az ellenséges népek között. Persze, ezt a merész feltevést is jó lett volna bizonyítékokkal alátámasztani és nem csupán az „eredménnyel”, amelynek több más okozója és összetevője lehetett. (Már utaltam rájuk és most nem kívánom őket megismételni.) Mint „uralkodó” nézetnek azonban bizonyításra nem volt szüksége, igazát vélelmezték és ez sokak számára elegendőnek tűnt.
A késő-avarnak vagy protomagyarnak nevezhető etnikum létezése a Kárpát-medencében Nagy Károly és Krum kán hadjáratai után - ami nem puszta hipotézis, hanem egykorú források által igazolt tény - Árpád magyarjainak honfoglalását reálisabb összefüggések közé helyezi, sokkal valószínűbbé és valószerűbbé teszi, mint a félmilliós bevándorlási teória. A kérdés most már az, miként tükröződnek ennek a folyamatnak a részletei Anonymus Gestájában?
Szófejtései - nem vitásan rosszak, némelyik mosolyra fakaszt. A magyarokat nem Ungvárról nevezték el hungárusoknak, Szerencsnek pedig semmi köze a szerelemhez. Létezett-e Kadocsa és Szovárd, léteztek-e az általuk legyőzött ellenséges vezérek? Nem voltak elég jelentősek ahhoz, hogy nevük a korabeli évkönyvek lapjaira kerüljön, de saját nemzetségük őrizte emléküket, hiszen neveikkel későbbi századokban is találkozunk, és őrizhette ellenfeleikét is, mint akiknek legyőzése adott jogcímet javakra, birtokra jóval később is. Ezek keveredtek a regösök énekeinek alakjaival.
Nem kevés hősi éneket adhattak elő az udvarban, de ezek száma mégis véges volt, bizonyos „típusok” változataiból álltak, mert Anonymus sokszor ismétli önmagát és használ fel újra meg újra visszatérő elemeket a honfoglalás leírásánál. Ugyanazt a mondát és ugyanazt az éneket - minimális változtatással - többször is felhasználta. Árpád például többnyire három vezérre bízza a Kárpát-medence egyes részeinek elfoglalását. A Hegyalja meghódítására Ond, Ketel és Tarcal kap parancsot, a Nyírségé Tas, Szabolcs és Tétény feladata lesz. A nyitrai részekre Szovárd, Kadocsa és Huba együtt indulnak, a Temesközbe ugyancsak Szovárd, Kadocsa, harmadiknak pedig Vajta. Ezek után nem meglepő, hogy a kalandozások hősei Lél, Bulcsú meg Botond, illetve - más változatban - Botond, Szabolcs és Orkény. Találgathatjuk: seregszervezési, vezetési elv volt az Árpád-korban ez a hármas tagolás? Vagy az Anonymus által ismételten felhasznált hősi ének szólt három hős tetteiről?
Lehetett egy kétfős változat is, mert Ete meg Vajta, Ösbő meg Ose, Ösbő meg Velek, Szalók meg Orkény vitézkedéseiről is olvashatunk főleg a dunántúli és a bihari csaták kapcsán. Ilyen ismétlődő motívum a föld előzetes kikémlelése is. A Képes Krónikában ez a feladat Kund fia Kusidé, míg Anonymusnál egyszer Tarcalnak, egyszer pedig - az erdőntúli föld esetében - Apafarkas Agmándnak jut.
Úgy tűnik, a regösök énekeinek vagy a parasztok meséinek sorában Anonymus egyetlen nagyszabású csataleírásra akadt, amelyet azután alaposan kiaknázott, és több változatban is beillesztett a honfoglalás történetébe. A vezér megosztja hadát, amelynek fele azután egy folyón átkelve meglepetésszerű támadással megzavarja az ellenséget.
Tétény például „reggelre kelve hajnal előtt... két részre osztotta seregét. Az egyik részt kissé felfelé küldte, hogy a folyón átkelve (az Almás vizéről van szó) majd Gyalu katonáinak meglepetésére avatkozzék bele a harcba. Így is történt...”
A Zobor elleni csata hasonlóan alakult: „Mikor mind a két sereg odaért a Nyitra folyóhoz, Szovárd, Kadocsa és Huba át akart kelni a folyón. Azonban Zobor, a nyitrai vezér meg katonái igen soká küzdöttek ellenük, és semmiképpen sem engedték, hogy átkeljenek. Mikor soká küzdöttek egymással, a magyarok nyíllal lövöldözve sokat megöltek a csehek és a szlovének közül, de három napig az árvíz miatt semmiképpen sem tudtak átkelni. Végre negyednap a csehek és az összes nyitrai szlovének... megfutamodtak.”
Anonymus szerint Szovárd és Kadocsa Galád vezér ellen is emígyen hadakozott: „Mikor másnap - minthogy köztük volt a Temes folyó - egyik hadsor sem bírt sehogyan sem átjutni a másikhoz, akkor Szovárd meghagyta testvérének, Kadocsának, hogy serege fele részével vonuljon valamivel lejjebb, aztán akárhogyan, de menjen keresztül, és ütközzék meg az ellenséggel. Kadocsa rögtön engedelmeskedett testvére rendeletének...
Midőn a magyar sereg egyik része Kadocsával odaát volt, fele része Szovárddal pedig az innenső oldalon, akkor a magyarok megfúvatták a harci kürtöket és a folyón átkelve, heves küzdelembe bocsátkoztak.”
Vajon hol került sor erre a többször is elmondott folyó menti csatára?
Az Almás, a Nyitra, a Temes mentén, vagy esetleg - éppenséggel a Brentánál? A lombardiai hadjáratról hazatérő magyar csapat e folyónál szembekerült Berengár király nagy számú seregével. A harc kilátástalannak tűnt, s ezért a magyarok a szabad elvonulás fejében felajánlották zsákmányukat, foglyaikat, - hasztalan. 899. szept. 24-ének hajnalán azonban, miután átúsztattak a folyón, meglepetésszerű támadással tönkreverték Berengár hadát. Nagy diadal volt ez, amellyel a kalandozó magyarok fél évszázadra megalapozták hírnevüket, és méltó arra, hogy hősi ének tárgya legyen, mely sokáig zenghetett az énekmondók ajkán. A honfoglalás történetébe azonban nem volt beilleszthető - Lombardia messze esett Magyarországtól - , a csata mozzanatait ezért Anonymus (vagy előtte valaki más) felhasználta egy kevésbé jelentős, de hazai tájhoz kötődő ütközet leírásához. Feltevésről van szó, melyet a dolog természeténél fogva sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet. Mindössze annyit tudunk, hogy Salardus vezér portyázott Itáliában, az ő neve viszont összecseng Anonymus Szovárdjával. Az sem zárható ki, hogy a 907. július 5-i, Pozsony - más változat szerint: Ennsburg - közelében vívott döntő csata rejtőzik Anonymus leírása mögött.
Énekmondók szavaira gyanakszunk, ha azt olvassuk a magyarokról és ellenfeleikről, hogy „állt a harc köztük egy héten át”, mint Veszprém váránál, vagy pedig „folyt a harc köztük tizenkét napig”, mint Bihar váránál. A már sokat emlegetett Mongolok Titkos Történetéből kitűnik, hogy a naiv énekmondó otthonosabban érzi magát két ember birkózásáról szólva, mint ha két nagy sereg csatáját kell elbeszélnie.
Egy folyó menti ütközetet ezért kellett minimális változtatással háromszor elmondania Anonymusnak.
A Gesta Árpád alvezéreinek portyáiról, csetepatéiról tudósít, amelyeket helyi vezetőkkel vívnak. Nem dúlt nagy csata Alpár mezején sem, pedig ott maga Árpád mondott buzdító beszédet katonáinak.
Anonymus sem mond róla többet, minthogy a beszéd „... hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél megfújta kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és elkezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök ellen, igen sokan elestek a görögök és a bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, és hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett.”
Ennyi az egész. A többi már arról szól, hogy a görögök és a bolgárok a Tisza vizébe vesztek. Az egykorú külföldi krónikások az ország elfoglalása kapcsán nagy csatákról nem írhattak, mert ilyenek nem voltak, a kisebb csetepaték nem hallatszottak messzire. Anonymusnak ezért kellett egy-egy helyi összecsapást nagy ütközetté dagasztania, és ugyanezt a csataleírást háromszor is felhasználni. A külföldi krónikások Árpád hadainak megjelenését késve és hiányosan regisztrálták. Kárpát-medencei csatákról nem szóltak, mert azok zaja nem ért el hozzájuk. Idehaza sem hagytak mélyebb nyomokat egyes birtokjogokat alátámasztó összeütközésektől eltekinte. Az ismeretlenségből kiemelkedő magyarok egyszerre csak itt voltak, szomszédaik viszályát kihasználva Pannónia uraivá váltak, és fél évszázadon át sarcolták azokat, akiket lehetett.
Vannak azonban a népi hagyományoktól elkülöníthető, nagyon is reális elemeket tartalmazó tudósításai. Győrffy György figyelt fel arra, miszerint Ketel fia Alaptolma a Duna mellett, ott, ahol a Vág folyó beletorkollik, várat épített, és „ennek a várnak a szolgálatára oda adta mind a magával hozott, mind a vezértől nyert népnek a kétharmadát”. Hasonlóképpen, amikor Taksony vezér a Bulár földről jött Billának meg Baksnak adományozta Pest várát, a két főúr a „magukkal hozott népből kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek, egyharmadot meg utódaiknak hagytak”. Ez az egyharmad-egyharmad-egyharmad szerinti felosztás a várbirtok, a fejedelmi birtok és a nemzetségi birtok között lett Györffy szerint a megyeszervezés alapjává, mely több esetben pontosan igazolható.
Nemcsak azon érdemes elgondolkoznunk, amit Anonymus leír, hanem azon is, amiről nem szól, ami hiányzik a Gestából. Így nincs szó beköltöző és letelepedni akarók tömegéről és a föld népének elüldözéséről, ami pedig elkerülhetetlen lett volna, ha helyett kell biztosítani a Kárpát-medencébe nyomuló állítólagos százezreknek. A valóban beköltöző néhány tízezer - a vezérek katonai kísérete és közvetlen családtagjaik - könnyen találhatott helyet, és el is tartathatták magukat a föld népével. A hagyomány nem őrzött semmit a beözönlő tömegek nyomorúságáról, az itteni népességgel vívott élethalálharcról. Nyilván azért nem, mert ilyesmire nem került sor.
Ilyen jellegű és természetű eseményeket nemzedékek során át őriz az emlékezet. (A török idők nyomorúsága gyermekversekben és mondókákban pl. máig fennmaradt.) A honfoglalástól Anonymusig terjedő háromszáz esztendő kevés volt ahhoz, hogy mindezt elfelejtesse. Ha nem maradt nyoma, nem volt, ami ilyen nyomokat hagyhatott volna.
A törzsszövetségek magja, a vezető törzs illetve nemzetség általában az ország szívében, a legvédettebb helyen telepszik le, ahol a legdúsabbak a legelők és a legkedvezőbbek a természeti adottságok.
Körülötte tömörülnek a tekintélyesebb törzsek, illetve nemzetségek, míg a szélekre a később csatlakozó, az elő- és utóvéd szerepét betöltő egységek kerülnek. Mindenkinek hatalma, rangja szerint megvan a helye, amelyhez szívósan ragaszkodik. Anonymus arról is értesít, miszerint „Árpád vezér nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott hűtleneket, aztán különböző helyeken földet adományozott nekik, nehogy még hűtlenebbekké váljanak és így, majd ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határon lakó híveket.”
Ez a fontos tudósítás kiegészíti az előzőket, az Alaptolmáról illetve a Billáról meg Baksról szólót. Ha a fejedelem az államszervezés során úgy találta, hogy az egyes nemzetségek túl nagy összefüggő területet birtokolnak, ami nem teszi lehetővé megfelelő területi szervezet - állam - kiépítését, és ezért kisajátította a nemzetség eredeti szállásterületének jelentős részét, legalább részben kárpótolnia kellett őket, nehogy mind szembeszálljanak vele.
Kárpótlást a gyepükön túl, vagy másutt névleg a fejedelem birtokához tartozó területekből kaphattak. Így juthattak a Baár-Kalánok Hunyad megyei és baranyai birtokaikhoz, a Vatha vagy Csolt nemzetség pedig Kraszna megyei javaikhoz, és nem legelőváltó nomadizálásuk révén!(40) Az eredetileg Pest megyei Káta, illetve Ákos nemzetségek is így szerezhettek birtokokat északkeleten.
Anonymus a neve alapján nyilván morva eredetű, tehát Nyitrához kötődő Mén-Marótot nem azért helyezte Bihar várába, mert annak közelében volt található egy Marótlaka nevű helység. Mén-Marót - feltehetőleg Szvatopluk morva fejedelem egyik fia - a testvéreivel támadt vitájában a magyarokra támaszkodva próbálta hatalmi igényeit érvényesíteni. Bíborbanszületett Konstantinosz ugyanis a következőket írta:
„Miután annak a Szvetopluknak a halála után (fiai) egy esztendőt békességben töltöttek, viszály és meghasonlás támadt köztük, belháborút indítottak egymás ellen és jöttek a türkök, teljesen tönkretették őket és elfoglalták országukat, amelyben most is laknak.
A nép maradékai szétszéledve a szomszédos népekhez, a bolgárokhoz, a türkökhöz, a horvátokhoz és a többi néphez menekültek.”(41)
Jegyezzük meg! Egy részük a türkökhöz, vagyis a magyarokhoz menekült, akik bizonyára nem maradtak semlegesek a szomszédságukban dúló belháborúban, és a hozzájuk húzó, velük együttműködő pártot támogatták. „Marótot” azonban kockázatosnak tűnt Nyitrában hagyni („nehogy még hűtlenebbé váljon”), és ezért Bihart kapta saját országrészül, mely messze volt az eredeti morva hatalmi központtól.
Árpád ugyanis - lásd föntebb - különböző helyeken földet adományozott a nyitrai részekről hozott hűtleneknek. Marót „hűsége” így sem állhatott erős lábakon, szembeszállt Árpáddal, és Bihar várában engedelmességre kellett őt kényszeríteni. Marót idejében meghódolt, és ezért Bihart megtarthatta.
Így volt-e valóban? Ne felejtsük, a korai királyság idején a „dukátus” vagy hercegség bizonyíthatóan nyitrai és bihari részekből (és talán még egy harmadik, a Temesközben lévő területből) állott. Vászoly (Vazul) mint lehetséges trónörökös Nyitrán tartózkodott. Géza herceg nyitrai, László bihari csapatokkal vett részt a mogyoródi ütközetben.
Győrffy György saját koncepciója szerint a honfoglalás utáni magyar törzsekben vélte megtalálni Anonymus „országait”, amelyeket a Névtelen jegyző a honfoglalást megelőző időkbe vetített vissza. Ezekről azonban semmit sem tudunk, sem külföldi, sem hazai források nem szólnak róluk. Ibn Haijan (Hayyan) 942. évi és Konstantinosz 951 táján feljegyzett vezérnévsorai közti eltérésekből nem vonhatunk le messzemenő következtetéseket.(42) Az viszont hiteles források tanúsága szerint bizonyos, hogy a Kárpát-medence területe a 9. század végén nem alkotott politikai egységet. Szvatopluk morva államának maradványai, a Karolingok dunántúli őrgrófsága mellett a keleti rész bolgár érdekszférába tartozott, rajta helyi vezetők, törzs- és nemzetségfők osztoztak. Simeon cár nem tett kísérletet megvédésére vagy visszaszerzésére.
Az Anonymus rajzolta kép ennek az állapotnak pontosan megfelel. Nyomai - maradványai - éltek a vezérek korában, sőt minden bizonnyal a magyar királyság korai időszakában is, amikor Árpád törzsszövetsége állammá szerveződött. Anonymus jó ismerője az ősi hagyományoknak, a keleti nomád népek kultúrájának, a regösök és igricek által előadott hősi énekeknek. Ugyanakkor meggyőződéses keresztény is, a középkori Európa szellemi központjában, Párizsban tanult klerikus, aki nemzete történelmét a korabeli tudomány követelményeinek megfelelően kívánta előadni. Gestája arról szól, hogy a 12. század második felében a magyar királyi udvarban miként látták a honfoglalást és hogyan gondolkoztak róla. A három évszázados távolság dacára - fő vonásaiban - helyesen és - a lényeget tekintve - reálisan. Részletei nem bizonyítottak és nem bizonyíthatók, a történet egészében véve mégis igaz! Ezt ugyanúgy hangsúlyozni kell, mint mondai elemeinek kritikáját, mégpedig történelmi tudatunknak a valósághoz hívebb megalapozása érdekében. A Feszty-körképet nem kell átfesteni, de jobban fogjuk érteni mindazt, amit rajta láthatunk.



 

Jegyzetek:




31 Pauler-Szilágyi i. m. 372. l. Király P. szerint „A magyarok elei a szláv nyelvű forrásokban az tUgriT (ugorok) TTurcit (türkök) tPeoniT és tMagereT (magyarok) néven szerepelnek. A magyarok tOgreT neve az általánosnak mondható vélemény szerint még az Azovi- illetőleg a Fekete-tenger feletti területeken következett be.” Király P.: Magyar- szláv kapcsolatok a honfoglalásig a szláv írott források tükrében. Magyar Tudomány. 1980 357- 362. l. A Poveszti honfoglalás-történetéből kiemeli, hogy az ugorok (magyarok) kelet felől jöttek, sátrakat használtak, mint a polovcik, kapcsolataik a kijeviekkel békés jellegűek voltak. Véleményem szerint ehhez hozzáfűzhetjük, hogy a Poveszti Anonymus honfoglalás-történetéhez is meghatározó jellegű adatokat nyújtott. Ami a honfoglalás útvonalát - a vereckei, illetve az erdélyi beköltözést - illeti, Anonymus határozottan és egyértelműen a vereckei mellett foglal állást. A magyar krónikairodalomban vannak nyomai az erdélyi beköltözés emlékét őrző hagyománynak is. (Lásd többek között Veszprémy L.: A magyar honfoglalás útirányának hagyománya az elbeszélő forrásokban. Hadtörténelmi Közlemények. 1990. 2. sz. 120. l.) Nem vitatom, hogy egyes csoportok jöhettek, sőt jöttek is Erdély felől, de a vereckei útvonal katonailag könnyebben, gyorsabban járható volt. (Később Batu kán is azt választotta!) A siker az Anonymus által leírt útvonal használatának hírét támogatja más, egyéb - főleg régészeti - bizonyítékok mellett.
32 Kristó Gy. i. m. 163. l.
33 Kristó Gy. i. m. 141. l.
34 Hóman Bálint szerint Anonymus „Erdélybe helyezi át a 11. századi Gesta dunántúli olaszait (blasii), és ugyanezeket pastores romanorum néven Dunán túl is szerepelteti, holott a 10- 11. században emezek az Alduna és a Kárpátok közt elterülő havaselvi földre (jöttek)”. Magyar Történet. I. köt 393. l. A magam részéről Anonymusnak azt az adatát tartom a legjelentősebbnek, hogy Attila „halála után a római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig, és ott telepítették le pásztoraikat” Attila halála helyett az avar birodalom összeomlására kell gondolnunk, és a római fejedelmeken frank őrgrófokat kell értenünk, és máris minden a helyére került. A megmaradt kései avarok a frank (és szláv) urak nyájait legeltették - egészen a Dunáig, mely valóban a Keleti-Frank Birodalom határa volt.
35 Lényegében erre vagy hasonló kapcsolatra utal Dümmerth Dezső is, aki az Annalista Saxo és Widukind híradásainak egybevetése után arra a következtetésre jut, hogy a Kárpát-medencét egy és ugyanazon időben - 908 körül - lakták még avarnak és magyarnak nevezett népek, és ezek csapatai egymástól függetlenül vettek részt egyes hadi vállalkozásokban. Lásd Dümmerth D.: Álmos, az áldozat. H. n. Panoráma 1986, 85. l., valamint 133- 136. l. A magam részéről azt tartom a legnyomósabb érvnek, hogy a jól értesült Widukind azonosítja a két népet „Avares quos modo Ungarios vacamus”, vagyis „az avarok, akiket most magyaroknak nevezünk”. Ez úgy értendő, hogy a 908. évi hadjáratban az avar harcosok maradványai magyar vezetés alatt „magyar” seregként vettek részt, különben értelmetlen lenne a magyarok „másik” seregéről szólni. Theotmár 900-ban írt levele is ezt erősíti, igaz, „szlávokat” említve.
36 Győrffy Gy.: Anonymus. Rejtély vagy történeti forrás. Bp. 85. l.
37 Ligeti i. m 57., 68. l.
38 Ligeti i. m. 90. l.
39 Ligeti i. m. 6. l.
40 Győrffy Gy. A honfoglaló magyarok települési rendjéről című tanulmányában (Ld. Archeológiai Értesítő 1970. évf. 191- 238. l.) vázolta fel a folyó menti nomadizálásra alapozott településtörténeti koncepcióját. Ezt azonban a Kárpát-medence földrajzi viszonyai, 10. századi népessége, gazdasági élete aligha tette volna lehetővé. Ugyan melyik folyó mentén juthattak volna a Baár-Kalánok Csongrádtól Hunyad megyébe úgy, hogy más törzsek, nemzetségek legelőit le ne tarolják? Győrffy vezérei túlságosan sokfelé jártak, túl gyakran változott útvonaluk ahhoz, hogy ennek során nevük helynevekké válhatott volna. Pata helynév a Mátra alján lévő birtokon túl a Nyitra folyó mellett, a Dunántúl délkeleti részén, Sárosban, Biharban és Erdélyben található. Túl sok ez ahhoz, hogy egyetlen személlyel kapcsolatba hozhassuk. A gyepűk mentén vagy azokon túl adományozott terület nyilvánvalóan kárpótlás volt a kisajátított nemzetségi szállásokért. Megakadályozta nagyobb territoriális hatalom kialakulását, és növelte az ország egészének területét.
41 Pauler-Szilágyi i. m. 130. l.
42 Ibn Hayyán vezérnévsora Győrffy olvasata szerint a következő lenne: Gyula, Ecser, Bulcsu, Basman, Alpár, Galád és Horka, ami szláv nyelvű tolmács segítségével került volna rögzítésre. Ld. Győrffy Gy.: Régi kérdések - új válaszok 209. l. Vékony Gábor Elter megfejtése nyomán és héber közvetítést tételezve fel a következő névsort közli: Tottila, Ögek, Levedi, Basman, Livinti, Árpád, Hetedi. (MHK. reprint kiadás utószó. 885. l.) Arra, mennyi és milyen nehézségekbe ütközik az ezeréves mór forrás megfejtése, ld. Elter I. és Czeglédy K. vitáját. (Néhány megjegyzés Ibn Hayyannak a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásáról szóló tudósításához, illetve Még egy szó a magyarok 942. évi spanyolországi kalandozásáról. Magyar Nyelv. 1981. évf. 413- 423. l. Attól tartok, még messze vagyunk a helyes megfejtéstől, következésképp óvakodnunk kell attól, hogy a vezérnévsorból hatalmi harcokra, illetve területi elhelyezkedésre vonatkozó konkrét következtetéseket vonjunk le.

(A tanulmány első részébe félreértésre okot adó nyomdahibák kerültek. A 95. oldal második bekezdésében helyesen: Elképzelhetetlen, hogy etnikai tudattal ne rendelkeztek volna... A 97. oldal első bekezdésének vége helyesen: ... az azok által lakóhelyükről elűzött besenyő harcosokat szolgálják.)



« vissza