Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A határon túli magyarság és a magyar támogatási politika feladatai

A határainkon túli magyarság állami támogatása 1989 óta alkotmányos feladat. Ez értelemszerűen döntő súllyal a Kárpát- medencében a szomszédságunkban, kisebbségi léthelyzetben élő, magukat azonban mindig is a magyar nemzet részeként meghatározó közösségekkel kapcsolatos stratégia kialakításának követelményét állítja a magyar állam mindenkori képviselőivel szemben.
A határon túli magyarsággal kapcsolatos stratégiai elképzelések tágabb értelmezési keretét ma az európai integráció folyamatában átalakuló Kárpát- medence gyökeresen új összefüggései határozzák meg.
A történelmi fordulatra mutató új jelenségek egyike, hogy a térségben az elmúlt másfél évtized során a 20. század szerencsétlen nagyhatalmi kényszereinek eltűnésével párhuzamosan ismét szerepet kaptak a belső integrációs folyamatok. Ezek azonban ma már nem birodalmi, dinasztikus vagy akár csak tisztán nemzeti elvű integrációt jelentenek, hanem a modern regionalizmus bázisán szerveződő államhatárokon átnyúló, államhatárokat elimináló térségi együttműködést vetítenek előre.
A távlatokban gondolkodó országos politikának tehát számot kell vetni azzal, hogy a mai integrációs folyamatok mind az államok, mind pedig a területüket tagoló, földrajzi és gazdasági meghatározottságú, társadalomtörténeti és kulturális tradíciókban mélyen gyökeredző és újjászerveződő régiók szintjén egyszerre valósulnak meg. Arról van szó, hogy az 1990- ben bekövetkezett világtörténelmi fordulat óta az egykori Kelet- Európában élő nemzetek is hét, deficitet felhalmozó évtized után újra szembekerültek a térségi politika megalkotásának kihívásával.
A Kárpát- medence új, 21. századi architektúrájának felépítésében érdekelt és részt vevő államok köre Csehszlovákia kettéválásával és Jugoszlávia felbomlásával a kilencvenes évtizedben kialakult.
A regionalizmus ma már Romániában sem büntetőjogi következményekkel fenyegető tabu téma, sőt jellemző adalék, hogy például Frunda György RMDSZ- szenátor választási kampányában Románia spanyol mintára történő föderális átszervezésének javaslatával állhatott elő. Az Erdélyben épülő két autópálya terve minden valószínűség szerint egy soha nem tapasztalt intenzitású modernizációs korszak kezdetét jelzi, a Kárpát- medencének ebben a fejlődésből oly sokáig kirekesztett régiójában.
Ebben az éppen csak szóba hozott, az érintett államokat, társadalmakat és nemzeteket folyamatosan döntések elé állító komplex folyamatban kell(ene) látni és elhelyezni a magyar kormányoknak a Trianon által szétszakított magyar nemzetrészekkel kapcsolatos, önmagában is komplex megközelítést kívánó általános politikáját, és az ennek gyakorlatba ültetését jelentő szakpolitikáit. Sajnálattal kell megállapítani, hogy a magyar politikai elitnek nem volt elég másfél évtized arra, hogy e tekintetben az idők által megkívánt távlatos és koherens politikai irányvonalat és gyakorlatot alakítson ki. (Világosan mutatja ezt az ügy szempontjából sok tekintetben sorsdöntő, a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatos politikai és kommunikációs zavarodottság és az ilyen közegben dúsan virágzó demagógia.) A határon túli támogatáspolitika kérdéseivel foglalkozók körében éppen ezért általános vélemény, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltozás után e téren is paradigmaváltásra van szükség. Ennek lényege, hogy ezt az ügyet érdemben a kormánypolitika szintjére kell emelni. Az eddigi folyamatokra ugyanis alapvetően az esetlegességek, szerencsés vagy kevésbé szerencsés rögtönzések nyomták rá a bélyegüket, így komolyan fel sem merülhetett, hogy jelentős társadalmi támogatottsággal bíró, kormányzati ciklusokon átívelő stratégiák valósulhassanak meg. Ilyen körülmények között nem alakulhattak ki adekvát szakpolitikák sem, pedig nyilvánvaló, hogy a határon túli magyar közösségek léte a külpolitika mellett egyebek közt komoly oktatás- , kultúr- és tudománypolitikai, egészségügyi, bevándorlás, demográfiai és gazdaságpolitikai kérdéseket vet fel, amelyek a kormányzat részéről rendszerelvű megközelítést igényelnének.
Más megközelítésben a magyar politika előtt álló feladatok két síkon jelentkeznek: érzelmi és racionális. Fontos az érzelmi és lelki egység szimbolikus gesztusokkal történő erősítése, de még fontosabb a jövőről alkotott közös és a valóság által megalapozott cselekvésre indító vízió, és végül a mindezt hitelesítő jövőépítő cselekvés.
A három csak együtt lehet hosszú távra néző, nemzeti konszenzuson alapuló és ezért ciklusokon átívelő nemzetpolitika alapja.
A határon túli magyarsággal kapcsolatos magyar kormánypolitikák másfél évtizedes tapasztalatainak számbavétele, eredményeinek, hibáinak és mulasztásainak mérlege alapján az MSZP- SZDSZ kormányzatot leváltó politikai erők előtt véleményünk szerint az a feladat áll, hogy ezen a téren fordulatot hajtsanak végre.
Eddig ugyanis minden jószándékú erőfeszítés és önmagában jelentős eredmény ellenére a határon túli magyarság kérdése a magyar politikában nem nyerte el a valós jelentőségének megfelelő helyet, főleg azért, mert az egész kérdés a társadalomnak csak egy kis töredékét és azt is inkább csak az érzelmi alapon mozgatja meg, mégpedig pozitív és negatív előjellel egyaránt. Ez a helyzet azután korlátlan lehetőséget ad a politikai küzdelem szereplőinek, hogy a meglévő csekély érzelmi muníciót alkalmanként felfokozva azt a közvélemény megtévesztésével, saját önös érdekeik szolgálatába állíthassák. (Vö.: huszonhárommillió román munkavállaló, vagy éppen most a kettős állampolgárság "veszélyeit" ecsetelő demagógia stb.) Ebben pedig nem az így megszerezhető esetleges néhány százalék szavazat a legkártékonyabb, hanem az, hogy ilyen közegben és légkörben az egész ügy társadalmi elfogadottsága nem éri el azt a mértéket, hogy arra a „magyar- magyar” viszony jelentőségének megfelelő és egyszersmind hatékony politikát, illetve, szakpolitikákat lehessen építeni.
Ennek a képnek csak látszólag mond ellent az, hogy a politikai retorika szintjén ma már minden oldal hangoztatja, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikában fő cél a szülőföldön maradás feltételeinek az elősegítése, erre kell hogy irányuljon a politikai és anyagi támogatás egyaránt. Már odáig is eljutottunk, hogy az Orbán- kormány által bevezetett „nemzeti újraegyesítés” jelszót az MSZP- politika is felvette a szótárába (egy ilyen kifejezés az Antall- kormány idején még „revizionista” „irredenta” „nagyhatalmi álmokat kergető”, „Horthy-rendszert visszaálmodó” stb. jelzőket kapott volna, a fejlődés tehát kétségtelen). Továbbá működik, ha akadozva is a MÁÉRT intézménye, legalábbis létjogosultságát nem vonják kétségbe (nem kell majd az alapoktól újjászervezni), sőt, Szili Katalin még újított is azzal, hogy a határon túli magyar képviselőket meghívta a magyar parlamentbe, ami adott esetben hasznos forma lehet az együttműködésre, bár időközben, például az Európa Parlamentben új hasznosítható érintkezési felületek is kialakultak.
A jelzett legitimációs deficit és az ezzel terhelt politika alapján nem csoda, hogy
- a határon túli magyarsággal kapcsolatos kormányzati és határon túli intézményrendszer számos strukturális (jogi, közigazgatási), politikai és morális problémával küszködik,
- a legáltalánosabb szinten megfogalmazott célokon túl (a szülőföldön való érvényesülés elősegítése) konkrét, szakmailag korrekten kidolgozott stratégiák teljesen hiányoznak,
- stratégiák és szakpolitikák hiányában a támogatási tevékenység értékeléséhez nem állnak rendelkezésre viszonyítási alapok,
- ilyen értékelések - nem véletlenül - nem is készültek,
- a részben közalapítványokon keresztül, részben vezető kormánytisztviselők által megvalósuló támogatáspolitikák egészükben véve ötletszerűek és a krónikus alulfinanszírozottság következtében (amit az MSZP- dominanciájú kormányok tevékenységét jellemző menetrendszerű elvonások sajnos csupán csak színeznek), a támogatások jellemzően egyszerűen „nemzetmentő” vagy tűzoltás jellegűek,
- a támogató (a magyar állam) részéről hiányzó stratégia hiányában, a támogatottak, a határon túli pályázók kezdeményezéseit is az ötletszerűség, az adott nemzeti közösség szintjén jelentkező szükségletek át nem látása vagy figyelmen kívül hagyása jellemzi (erre nézve persze többségük - egyértelműen a politika mulasztásai következtében - nem is rendelkezik adekvát információval),
- a támogatási döntések egy jó része nem transzparens, a nyilvánosság által alig ellenőrizhető, mert
az egész ügyre rátelepedett a politika, amely a támogatási erőfeszítésekkel (az adófizetők annyit siratott pénzével!) ahelyett, hogy az oly sokszor hivatkozott közösség, „az újra egyesülő nemzet” távlatos érdekeit elősegítő szinergiákat működtetne, túl gyakran kicsinyes érdekharcok és az ebbe beépülő korrupció súlyosan demoralizáló közegében vívja a maga áldatlan küzdelmeit.
Az alábbiakban mindenfajta teljesség igénye nélkül csupán jelzés értékkel fogalmazunk meg néhány, a kívánatosnak vélt irányba mutató gyakorlati szempontot, illetve javaslatot, mivel véleményünk szerint az első érdemi feladat az egész kérdés kormányzati területenként való szisztematikus elemzése és ezen alapuló feladatmeghatározás kellene hogy legyen.
Az új politika megalapozásában és formálásában menet közben is nagy szerepet kellene adni a tudományos megalapozásnak, az MTA és más független tudományos intézetek, illetve szakértők bevonásának nemcsak azért, hogy szilárdan megalapozott ismeretekre lehessen építeni, hanem a tudományos viták, illetve a hozzájuk kapcsolódó nyilvános diskurzus révén a célok társadalmi támogatottsága is hatékonyan erősíthető.
Az egyik alapvető feladat, hogy a határon túli magyarság ügye kerüljön megfelelő helyre a kormányzati struktúrában. A választott megoldások - a múlttól eltérően - ne személyfüggőek legyenek.
Szükséges, hogy a kormányzat minden szintjén, amely ezzel az üggyel kapcsolatban van, a megfelelő helyen a megfelelő szakértelem rendelkezésre álljon, és a szakmai kompetencia folyamatossága, a tapasztalatok felhalmozása ne válhasson kormányzati változások önkényes döntéseinek áldozatává. A fő problémát a HTMH helye és illetékességi köre jelenti. A határon túli kormánypolitikában ez a kormányszerv koordinációs feladatkörrel és politikai felelősséggel bír, ugyanakkor olyan területek irányítása is gyakran hozzá sodródik, amiben szakmai kompetenciája egyáltalában nincsen. Szerencsétlen az az egyébként eddig még mindig személyfüggő motivációjú megoldás, hogy a hivatalt külön államtitkár felügyeli, hol a MeH- ben, hol a KüM- ben.
Ez kifelé megkettőzi a vezetést és komolytalanná teszi az intézményt.
Ilyen például az erdélyi magánegyetem ügye. Az egyetem fejlesztése és fejlődése szempontjából alapvető szakmai követelmény lenne az Oktatási Minisztériummal való szoros együttműködés, támogatói szerződés azonban az egyetem fejlesztését és működtetését a HTMH- hoz kapcsolja. A HTMH a formális elszámoltatáson kívül szakmailag nem tudja segíteni az egyetemfejlesztő tevékenységet, sőt inkompetens szereplőként strukturális akadályt is képez az erdélyi egyetem szakmailag indokolt kapcsolatrendszerének kialakulásában és működtetésében. A HTMH alapvetően politikai jellege önmagában is idegen az egyetemalapítási céloktól, és a jelenlegi kormányzati ciklusban ez az erdélyi magyar politikai szféra nem egy illetéktelen beavatkozási kísérletének adott segítő terepet. Az elmúlt évek e téren elszenvedett kudarcai nagymértékben erre a rossz szervezeti felállásra vezethetők vissza.
Ami mármost az erdélyi magánegyetem projektumát illeti, az kétségtelenül az 1990 utáni időszak legjelentősebb határon túli magyarokat érintő kezdeményezése, és a magyar támogatási keretnek az utóbbi két évben álságos indokokkal történt, már a működőképességet veszélyeztető sajnálatos beszűkítése után nagy szükség lesz a támogatás megsokszorozására. A megfelelő színvonalú támogatás meghatározásához azonban - nyilván az EMTE bevonásával - el kell dönteni, hogy melyek a közép- és hosszú távú fejlesztési célok.
Ezekhez kell rendelni az eszközöket, és ezzel adekvát finanszírozási rendszert kell kialakítani. Ez persze evidencia, hangsúlyozása azonban mégis fontos, mert az eddigi gyakorlat - és itt ismét a HTMH objektív okokból fennálló inkompetenciájára kell utalni - nem ez volt.
Itt említünk meg egy másik, a magánegyetem finanszírozásával kapcsolatos anomáliát. Fölösleges és olykor méltatlan feszültségek forrása volt az a körülmény, hogy a Sapientia Alapítvány és a Partiumi Keresztény Egyetem finanszírozása azonos, a határon túli felsőoktatás általános támogatását célzó költségvetési sorról történik.
Megfontolandó e tekintetben a „profiltisztítás”.
A célok és a finanszírozás összhangjának a hiánya az Apáczai Közalapítvány esetében is komoly nehézségek forrása, és egyáltalában nem mozdítja elő a határon túli magyarság támogatása ügyének erkölcsi megalapozását. A közalapítvány meghirdetett célja a határon túli oktatásügy támogatása, forrást viszont a célhoz képest nevetségesen keveset (az alapításkor 600 millió forintot), és abból is 500 milliót a Szakképzési Alapból rendeltek. Ez a felállás azóta sem változott, ami a célok korrekt és törvényes megvalósítása tekintetében folyamatosan alig áthidalható jogi nehézségeket okoz, és a kuratórium hibáján kívül alapvetően rontja a közalapítvány hitelét. Szükséges tehát a helyzet rendezése és az is, hogy erre a területre lényegesen nagyobb források jussanak.
A határon túli magyarsággal kapcsolatos jövőbeli politika szempontjából alapvető jelentőségű új körülmény Magyarország, Szlovákia és Szlovénia ez évi együttes csatlakozása az Európai Unióhoz. Ez a tény minőségileg új és távlatos lehetőségeket biztosít a rendelkezésünkre álló eszköztár tekintetében. Itt most a példa kedvéért csak egy, nagy jelentőségű és komplex megközelítést igénylő lehetőségre és feladatkörre kívánunk röviden utalni.
Alapvető fontosságú Magyarország és a hatásaiban Magyarországot közvetlenül érintő tágabb térség, a Kárpát- medence fejlődése, nemzetközi versenyképességének jövője szempontjából az, hogy ahol erre az elméleti lehetőség adott, a természetes, azaz társadalmi, gazdasági, földrajzi stb. szempontból sajátos adottságaik révén belső együttműködésre predesztinált területek, térségek az induló 21.
század korszerű követelményeinek megfelelő színvonalon valóban együttműködésre is lépjenek, látható és működő régióként megfelelő nemzetgazdasági szerepet is betöltsenek. Vagyis ahol az emberi és természeti adottságok és erőforrások használatának optimalizálása regionális szerveződést kíván meg, ott az létre is jöjjön. Csak így segíthető elő annak, az Európai Unió által nagy és egyre növekvő erőkkel támogatott, a vidéki térségek harmonikus fejlődését, népességmegtartó erejét célzó politikának a megvalósítása, amit az unióban és az Egyesült Államokban már évtizedek óta vidékfejlesztésnek neveznek. A vidékfejlesztés ügyében nálunk ma még a társadalom egészében és a szellemi- politikai elitben is az alapvető tájékozatlanság és tanácstalanság jellemző, ami korlátlan teret ad az ellenérdekelt helyi és ágazati érdekek erőteljes érvényesülésének.
Sajátos változatokban alighanem hasonló a helyzet a térség más érintett országaiban is.
Két szlovák- magyar példa a fent jelzett térségfejlesztési lehetőségekre.
Gömör és Nógrád megye területén található, a negyedkori vulkánosság által alakított felszínű térség egykori gazdasági és kulturális szempontból egyaránt egységes régiót határoz meg, amelynek működését az elmúlt nyolcvanöt évben az azt átszelő államhatár szüntette meg, a határ mindkét oldalán leszakadó és reménytelenségbe süllyedt végvidéket hozva létre.
Ehhez a vidékhez nyugatról kapcsolódik az Ipoly középső és alsó szakaszának vidéke Párkányig és Esztergomig, amely megint csak olyan történelmi gyökerű régió, amely természeti és gazdasági adottságai révén csak együttműködve oldhatja meg a térséget sújtó gazdasági és szociális feszültségeket.
A példák szaporíthatók, a kormányzati felelősség körében megoldandó probléma az, hogy a belső szabályozást úgy kell alakítani, hogy az az ehhez hasonló új lehetőségek kihasználását az adott térségek valóban érintett szereplői számára mindenben elősegítse, és olyan támogatáspolitikát kell alkalmazni, amely lehetővé teszi az ilyen szintű térségfejlesztő programokhoz elengedhetetlen tudástőke koncentrálását. Ez nemcsak a konkrét problémakörrel kapcsolatos speciális intézkedéseket követeli meg, hanem például olyan tudatosan alakított tudománypolitikát, amely az ilyen törekvések megalapozásához elengedhetetlen tudásbázis létrehozását elősegíti, vagy egyáltalában lehetővé teszi. El kellene jutni oda, hogy a tudománypolitika adekvát módon megfogalmazott hosszú távú nemzeti célok elősegítésére alkalmas eszközök létrehozásában érdemi szerepet kapjon. Ez nemcsak az MTA, vagy egy az MTA-val kötendő megállapodás kérdése, hanem aktív és a kormányfő által irányított tudománypolitikai koncepciót és gyakorlatot kíván.
(Ezt, ha megértik, komolyan veszik és eredményessé akarják tenni, az irányítási feladatot nem lehet „gebinbe” kiadni! Nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban a tudománypolitika elnöki hatáskörbe tartozik.)

Összefoglalva:
a határon túli magyar kormánypolitikában csak egy új polgári kormány által megvalósítható, az elmúlt másfél évtized tanulságait megvonó és hasznosító alapvető fordulatra van szükség, mert a határon túli magyarság kérdése
- a kormányzati politika jelentős területeit érinti, és eredményesen csak az ezek közt létrejövő szinergiákkal kezelhető,
- a csatlakozási listán lévő és már csatlakozott országokban egyre inkább térségfejlesztési feladatokat jelent, amelyhez az Európai Unióban a nemzeti lehetőségeket messze meghaladó, jelentős eszközök állnak rendelkezésre, de ezek igénybevételéhez további, az eddigi gyakorlatot meghaladó minőségű célirányos kormányzati erőfeszítésekre van szükség.
A fordulat érdekében minden érintett szakterület tudományosan megalapozott analízisére van szükség, amelyet nem lehet csak a politikai, illetve közigazgatási vezetőkre és intézményeikre bízni, hanem a munkába elfogulatlanul és bátran be kell vonni a kompetens tudományos fórumokat, illetve szakemberek legszélesebb körét.
A feladatok megfogalmazásához kapcsolódó vitákat a közvélemény megfelelő felkészítésére is fel kell használni, mert a kis ország szindrómától máskülönben nem fogunk megszabadulni, és ez minden kreatív és előremutató kezdeményezést az ideologizálás, politikai pecsenyesütés és dezinformálás hínárjával fog befonni a jövőben is.
A világosan megfogalmazott feladatok birtokában ki kell alakítani azt a szervezeti rendszert, amely a közigazgatás síkján is átláthatóvá és hatékonnyá teszi az ilyen alapokon megfogalmazott célok megvalósítását.



« vissza