Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mindnyájunk emlékhelye

Amire itt emlékezünk, annak nem lett volna szabad megtörténnie.
Az épület, ahol most állunk, valaha zsinagóga volt. Szakrális hely.
Közben az emlékezés helyévé magasztosult. Az emberi szenvedés, egy nép szenvedése, a földolgozhatatlan fájdalomra való emlékezés százezrek és milliók pusztulásán érzett fájdalom teszi vallások fölötti értelemben szakrális hellyé.
A zsidóságot sújtó genocídiumról a megemlékezések és írások mint történelmi tragédiáról szólnak. A történelemnél azonban van valami fontosabb is: maga az ember. A holocaust sem egyszerűen „történelem”, hanem a ma élő nemzedékek velünk élő múltja. Itt van velünk nagyon sokféle módon, zsidók és nem-zsidók sorsában egyaránt.
Minden élet egy teljes világ. Minden halottnak egyedi arca van.
A történelemben ez az egyediség elvész. Nem élhetjük át a tragédia mélységét ezer és százezer változatban. Külön-külön azonban majdnem mindannyiunknak van - közvetlen vagy közvetett -, de mégis személyes emlékünk az elvesztettekről. Ezekben az emlékekben kap arcot az adatokkal kifejezhetetlen iszonyat.
Az emlékezés helyére azért van szükség, hogy az idő múlásával gyengülő személyességet segítse őrizni bennünk. Akinek százezrek pusztulása csak adat, annak, ha egyetlen valóságos sorssal szembesül, a múlt többé nem lesz arctalan. Emlékezésében a holocaust egyéni drámává lényegül.
Ma gyakrabban esik szó a tragédia kiterjedéséről és nagy számairól, mint emberi-lelki tartalmáról. Talán azért, mert a számok a maguk elvontságában nem gyötrik meg úgy az embert. Ha lehet, menekülünk a fájdalomtól. Mert amikor a számok egyéni arcokat és sorsokat idéznek, a múltba nézés terhe szinte elviselhetetlen. Mégsem szabad ezt elhárítani magunktól! Emlékeznünk nem csak azért kell, mert a halálba üldözött szülő, gyermek és testvér itt van velünk, énünk-lelkünk házában, meg hogy a mulasztók megváltsák magukat a közöny bűnétől, hanem azért is, hogy éberek legyünk, ha régi szörnyűségek bűnei valahol megint kísértenének.
1938-ban Füst Milán arról írt, hogy példátlan az embertelenség törvénybe iktatása, az hogy az ember „szadizmusát annyira helyeselje, hogy büszke legyen állati voltára”. A Nobel-díjas Kertész Imre a túlélés tragikumának vakító fényében Auschwitzban a 20. századi ember erkölcsi állapotának szimbólumát látta. De vajon túljutottunk-e azon az erkölcsi állapoton, amely a holocaustot lehetségessé tette?
Láthatjuk, hogy tébolyult diktátorok olykor ma is követnek el tömeggyilkosságot akár saját népük ellenében, találhatunk példákat akár a genocídiumra is. Iszonyatos, hogy az emberiség máig nem emelkedett arra az erkölcsi szintre, ahol a „Ne ölj!” parancsa minden Káin kezét lefogja. Hányszor fojtogat ma is, közöttünk is, a szeretet hiánya! Hányszor kell ma is, nálunk és sok helyén a világnak a faji, vallási, politikai és nemzetiségi gyűlölködés tarlótüzeit oltani!
Ez az emlékhely nem a világ egy véletlenszerűen megjelölt pontján van, hanem Magyarországon, Budapesten, nem messze az 1944-es vészkorszakban kialakított gettó területétől. Nem valahol és általában szól az embertelenségről, az erőszakról, az alantas ösztönökről, a gyilkosság intézményesített rendszeréről, hanem éppen itt, ahol most vagyunk, ahol mindaz, amiről beszélünk, megtörtént.
Mert a tragédia végkifejlete lehetett máshol, de ez nem változtat azon, hogy lehetősége itt nyílt meg, a bűnös közreműködők itt éltek, a vétlenek bűnös közönye itt uralkodott. Nem mentség, hogy a világ is hallgatott. Mindez itt történt. Ellenálló erőnk itt volt kevés. Segítő kezünk itt volt gyenge.
Ettől vált a tragédia valamennyiünk személyes ügyévé, valamennyiünk lelki terhévé. Itt kell az engesztelés hitét gyakorolnunk, minden halálba ment emlékét és túlélő testvérünket megkövetni. Hogy most itt vagyunk, az nem csak az emlékezés és szolidaritás, hanem a nemzeti és emberi fájdalom, a nemzeti és emberi bűnbánat kifejezése is.
Amikor éppen Radnóti Miklóst idézve mondjuk, hogy „bűnösök vagyunk, akár a többi nép”, akkor egy olyan magyar költő szavával szólunk, aki költészetében édes testvérévé írt valamennyiüket és aztán származása miatt mégis mártírhalálba kellett menetelnie.
Ettől egyetemes és magyar ez a tragédia. Nekünk, itt élőknek mindig tudnunk kell, hogy hogyan történhetett meg az, aminek nem lett volna szabad megtörténnie.
Ez az intézmény nem csak a mártír zsidóság emlékhelye. Mindnyájunké.
Az egész magyar társadalomé. Érző és gondolkodó ember számára nincsen kétféle halott. Minden áldozat fáj nekünk. Magyarország egyike volt a II. világháborúban a legnagyobb emberveszteséget elszenvedő államoknak. A háborúkban és diktatúrákban a halál aratott.
Kötelességünk minden áldozatra emlékeznünk.
Minden elpusztított zsidó az emberiség, minden elpusztított magyar zsidó a magyarság vesztesége. A zsidó mártírok a megalázottság, a kiszolgáltatottság és a kitaszítottság iszonyatában pusztultak el, megfosztva attól a reménytől, hogy egyéni áldozatuk a közösség túlélését segítheti. Ebben volt a holocaust mással össze nem mérhető szörnyűsége.
Ez az emlékhely arra int, hogy a lélek útján újból és újból magunkra vegyük az emlékezés fájdalmát, állandóan keressük annak jóvátételét, hogy a magyarságból kiszakítva kellett a halálba indulniuk. Hinnünk kell, hogy az őszinte emlékezés katarzisa majd jobbá tesz bennünket, értelmet ad a holnapoknak, mert segít az emberség teljességét keresni közösségeinkben és minden emberben.
A Teremtés Ura adjon erőt ehhez mindnyájunknak!



« vissza