Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Nem vagyunk Európa stréberjei

Az Európai Unió pénzügyminisztereiből álló ún. ECOFIN testülete 2005. januári találkozóján fenntartotta a túlzott deficit-eljárást Görögországgal és Magyarországgal szemben, tekintettel a tartósan fennálló túlzott mértékű államháztartási hiányra, és az érintett kormányok elégtelen kiigazítási készségére. (Újsághír)

Jól tudjuk, hogy nálunk a szavak mást jelentenek, mint a világban máshol. A liberális itt nem szabadelvű, hanem a más nézeten levőkkel szemben türelmetlen, a vezető szocialista az, aki jó megszedte magát a szabályozatlan kapitalizmus idején, és a polgári felfogásúak között a sértés netovábbja, ha valakit lebankároznak. Jórészt azt is értjük, hogy milyen okok és körülmények miatt alakult mindez így. Az ismert fogalmakkal emiatt nálunk szabadon bánhatunk, ha különös viszonyaink okot adnak rá. Talán nem túlzás, ha a fennálló kurzusra egy olyan kifejezést alkalmazok, mely máshol és máskor egészen más jelent: s ez a harmadik út. A sajátos magyar kormányzati gyakorlat végiggondolása mégis annak felismeréséig vezet el, hogy nálunk egy megkésett és – feltehetően – közelgő megszűnésre ítélt harmadik utas politikai kurzus találtatik.
A harmadik út fogalma – tudjuk – koronként sokat változott. Jelentette elutasítását mind az államszocializmusnak, mind a nagytőke uralmának; Wilhelm Röpkének és kortársainak köszönhetően a Sozialmarktwirtschaft nagy hatású irányzattá, sőt az 1940-es évek végétől koherens rendszerré vált Németországban, és nálunk talált követőekre. Más viszonyok között jelentette egyszerűen elutasítását mind az egyik, mind a másik külső hatalmi tömbnek, folytatva ezáltal a ’két pogány közt egy hazáért’ hagyományát – sok jószándékú ember életérzése volt ez 1945 után. Az MDF állítólagos harmadikutasságát 1989-ben leszólóan emlegették azok, akik az idősebb Bush és Gorbacsov máltai találkozója után gyorsan átlátták a közelgő rendszerváltozásnak az imperativusát, és ugyanolyan kevés kétellyel és fenntartással kötelezték el magukat az új világ mellett, mint amilyen csekély fenntartással szolgálták volt a korábbi impériumot. Egyébként a rendszerváltozás első koalíciójának fő, meghatározó vonulatát nem tekintem harmadik utasnak, az Antall-i politikai irányvonalat pedig különösen nem; a magyar hagyományokhoz és az élő társadalom értékeihez kötődő konzervatív kormány persze látszódhat harmadik utasnak annak szemében, aki készséggel áll be a mindenkori fősodor irányába. És végül vannak, voltak olyan harmadik utasok, akik egyszerűen nem tudtak eligazodni a világ dolgaiban.
Itt nem az ötven, és nem is a tizenöt évvel ezelőtti szellemtörténeti viszonyokról kívánok szólni, hanem a mai, nagyon is konkrét hatalmi irányzatról, ahogy az a gazdaság- és társadalompolitika területén megnyilvánul. Ugyanis van bizonyos harmadik utas jellege annak a politikai vezetőrétegnek, amely a nyolcvanas évek során került pozícióba, és erőteljes személyi kontinuitást őrizve most ismét kormányzati pozíciót tölt be. Ez a harmadikutasság azonban nem geopolitikai realitásokkal szembeni elvi fenntartásokban vagy pláne szembehelyezkedésben érhető tetten, és nem is abban, hogy a magyar társadalom számos rétegében meglévő antikapitalista értékekre rezonálva valami alternatívát szeretne felmutatni, egyfajta magyar különút keretében. Nagyon nem erről van szó: a nemzeti különutaknak még a puszta lehetőségét is indulattal vetik el azok, akik miniszteri, államtitkári, miniszterelnöki pozícióban a politikát újabban formálják és kifelé megtestesítik.
Mégis mire alapozom, hogy a harmadik út már többszörösen lefoglalt fogalma kiterjeszthető a mai kormányzati kurzusra? Miért nem elég csak volt állampárti nómenklatúrának nevezni ezt a képződményt? És valóban annyira figyelemre méltó és egyedi mindez minálunk? Nem ugyanez áll-e értékrendjét, politikai cselekvési mintáit tekintve minden posztkommunista vezetőrétegre a térségünkben?
Nos, éppen a nemzetközi kitekintés segít minősíteni a mi sajátos hatalmi rétegünk politikáját. Az kiterjedt jelenség, hogy az állampárti rezsimek gyors összedőlését követően Kelet-Közép-Európában (de még inkább Kelet-Európában) a korábbi politikai osztály nagy része aktív maradt. Gyakran azokból rekrutálódott az új politikai osztály, akik a régiben is benne voltak (esetleg annak kevésbé prominens szintjein): vannak, akik sikerrel lezárták állampárti korszakukat, és hitelesen töltik be a piacgazdasági és parlamentáris rendszerek kormányzati teendőit. A régióba betelepülő külföldi nagyvállalatok, bankok, civil és politikai szervezetek is előszeretettel toboroztak a volt állampárt és pártállam mozgékony és alkalmazkodóképes egyedeiből. Az alkalmazkodó réteg azonban a múltja miatt még nem eleve harmadik utas, legfeljebb neveltetési és tudásbeli hiányosságai következtében nem tud teljesen idomulni megbízóihoz; politikusként pedig sokszor meg kell küzdenie régi beidegződéseivel. A volt nómenklatúrából mások pedig egyszerűen éltek a kedvező alkalmakkal, és a lehetőség szerinti legjobb induló pozíciókat foglalták el az új rendszerben. Sokakat hirtelen túl magasra dobott fel a sors; nem nehéz felismerni a repülőtéri tranzitban a kelet-európai menedzsert öltözködése és viselkedése alapján.
Amiről azonban nálunk van szó, az tartalmilag más, mint az ukrán vagy román eset. De bizony más, mint a szlovén vagy észt változat. Az előző esetben valóban arról van szó, hogy a rendszer hirtelen megváltozása pillanatában nem volt – mert történelmi okok miatt nem lehetett – olyan nem-állampárti hátterű polgári szakértői, üzleti, politikai réteg, amely sikeres kormányzati alternatívát nyújthatta volna, és így elkerülhetetlennek bizonyult a nómenklatúra túlélése. Hazánkra azonban olyan mértékig nem áll a leírás, mint ahogy tőlünk délre és keletre. De másként esett meg a váltás a szlovén, cseh, lengyel, balti viszonyok között is. A cezúra erőteljesebb volt, és ha a korábbi uralkodó osztály tagjai közül egyénileg sokan megkapaszkodtak is az új viszonyok között, maga a nómenklatúra nem maradhatott fent. Egészében tizenöt év elegendő lett náluk arra, hogy kialakuljanak a modern politikában megszokott szerepek: vannak szociáldemokraták, kereszténydemokraták, a hagyományoknak és a társadalmi struktúrának megfelelően parasztpártiak is, mindezeket a szerepeket többé-kevésbé jól képzett, nyelveket beszélő politikai osztály tölti be.
Ha a szlovén vagy az észt esethez viszonyítunk, azonnal feltűnő lesz elmaradottságunk. A politikai rendszerünk megváltozását megelőző néhány évben (az 1980-as évek közepétől) a volt állampárt felső és középszintű személyiségei kellő számban vettek részt a reformfolyamatokban ahhoz, hogy haladó szerepükre tekintettel a történelmi fordulat ne rekessze ki őket az új rend formálói közül. Mert félreértés ne essék, sehol sem igazán a jogszabály, a kemény törvény szabott gátat a hatalomátmentésnek, hanem két tényező. Az egyik: mennyire volt erős, életképes, versenyképes a polgári osztály; másodszor: milyen mértékben szankcionálta a társadalom a múlt vezetőrétegét. A kontinuus magyar eset következtében a volt állampárt egyik utódja (Munkáspárt) ugyan azóta sem került a parlamentbe, az MSZP azonban az első választás kudarcát követően hamar rendezte sorait, visszatérhetett a politikába: kormányzó párt vagy a legnagyobb ellenzéki erő. Ilyen körülmények között persze nem érvényesül náluk a megújulás elemi kényszere.
Túl nagy tehát ez a párt, és túl sok megkövesedett, megszilárdult érdekcsoport áll mögötte: független polgármesterek, érdek-képviseleti tisztségviselők, volt állami vállalatok és volt állami bankok vezetői, nagyipari vidékek lakói, nyugdíjasszervezetek. Az ilyen nagy párt minden markáns változtatással csak támogatót, szavazatot kockáztat, és az 1996 utáni kiegyensúlyozottá vált politikai erőviszonyok közepette sosincs jó pillanat a kockáztatásra. Az MSZP–SZDSZ koalíció utoljára akkor vállalkozott erőteljes gazdaságpolitikai irányváltoztatásra, amikor saját tehetetlenkedése miatt kormányra kerülését követően háromnegyed év alatt kénytelen volt reagálni az azonnali külső gazdasági-pénzügyi fenyegetésre, és egyébként hatalmilag – akkor még hihető ellenzéki alternatíva hiányában – meg is engedhette magának az átmeneti népszerűségvesztést. Mindez 1995 tavaszán történt.
2005 tavasza más – de vannak hasonlóságok. A magyar gazdaság a mindennapokban ma már kevésbé függ a kormányzattól. A kormánystratégia azonban döntő fontosságú egy vonatkozásban: milyen pozíciót szerez hazánk az uniós helyosztón. A kormány nélkül lehet termelni, exportálni, az üzleti tranzakciókat kötni, de az állampénzügyek állapota felgyorsíthatja vagy késleltetheti a közös európai fizetőeszköz, az euró átvételét. Vannak országok, ahol a politikai erők alárendelték másodlagos érdekeiket a nagyobb ügynek: az európai struktúrákba való gyors és sikeres beépülésnek. A szlovén, az észt és a litván kormányerők már rögtön a 2004. májusi EU-bővítést követően beléptették nemzeti valutájukat az európai árfolyamrendszerbe (ERM-2), amelyben minimálisan 24 hónapot kell eltölteni megrázkódtatások nélkül ahhoz, hogy – egyéb más pénzügyi feltételek teljesítése mellett – a tagországot befogadják az eurózónába. Hazánkban még arról sincs komolyan szó, hogy ebbe a bizonyos ERM-2 rendszerbe mikor és milyen forint/euró árfolyam mellett lépnénk be. És valóban nincs hova sietnünk: a további négy mérhető mutató közül az Európai Központi Bank tavaly őszi közleménye szerint egyet sem teljesítünk. Belépési feltétel még a jelölt ország nemzeti bankjának a kormánytól való függetlensége, ám nálunk Ugocsa non coronat. A magyar Országgyűlés kormánypártjai 2004 végén az MNB függetlenségét korlátozó, a most éppen hivatalban lévő miniszterelnök személykijelölő jogát megteremtő törvénymódosítást fogadtak el, lényegileg figyelmen kívül hagyva Mádl Ferenc államfő politikai vétóját.
Mivel a mai viszonyok továbbélése esetén az objektív mutatók alapján távol vagyunk attól, hogy a belátható négy évben a hivatalban levő kormány egyáltalán beterjessze az eurózónába való felvételünk kérelmét, ez a jogi visszalépés nem olyan ügy, ami most sokat rontana uniós kapcsolatrendszerünkben. De visszalépés, szembefordulás az uniós normákkal. Az érdekesség itt az, hogy nem nacionalista, a nemzeti szuverenitásért küzdő pártkoalíció vállalta a nem-európai jogi aktust (ilyen pártok is léteznek az új, sőt a régebbi EU-tagok között). Olyan utódpárti gyökerű koalíció folytat hiperaktív jogi és személyzeti politikát, mely ugyanakkor 2005-re semmilyen tartalmi reformot nem hirdetett meg. Gyurcsány Ferenc a 2004-es év nagy kormányzati vívmányai között az adóreformot nevezte meg első helyen (majd két hétre rá magát is megcáfolva adórendszerbeli reformmunkálatokra adott megrendelést ingó székű pénzügyminiszterének).
Tudni kell, hogy a magyar adórendszer tartalmilag régóta változatlan (noha sűrű eljárási és mértékbeli módosításokkal keserítik a polgárok, és aranyozzák meg az adótanácsadók életét), 2004 májusa óta pedig különösen diszfunkcionális rendszerünk számos kulcseleme. Már most súlyos veszteségek érik a magyar államháztartást az EU-s szomszédjainkhoz nem illeszkedő áfakulcsok miatt, fokozódó feszültségek halmozódtak fel a helyi önkormányzatok jövedelemhiányai miatt. Ezekre nem reagál a 2005-ös évre elfogadott költségvetés.
Eközben a magyar gazdaság növekszik, ám nem gyorsabban, mint a világátlag, és lassabban, mint a most belépő 10 sorstárs ország többsége. Minden bizonnyal az infláció ebben az évben mérséklődni fog a 2004-es átlaghoz képest, főként, ha marad a viszonylag erős forintárfolyam. De e téren így is két gond van: egyfelől a 2005-re várható 4 és 5 százalék közötti pénzromlás még mindig több, mint ami a legtöbb európai tagországban várható (csak tájékoztatásképpen: az eurózónába való belépéshez most 2,4 százaléknál nem nagyobb inflációs index kellene!); a másik pedig az, hogy a kormányfő gyengébb forintot sürget gazdasági tárgyú megszólalásaiban. Leértékelés, elinflálás, a döntések halogatása, adósságok felhalmozása, közvélemény-javító intézkedések: ez volt a párt és kormány működésének jellemzője az 1980-as évek második felének kádári pangása idején.
És még egy különös hasonlóság: a statisztikai adatokkal való bűvészkedés. Az európai statisztikai módszertan szerint számított államháztartási hiány többszöri pontosításon, korrekción fog átesni, amíg megkapjuk a hitelesnek tekinthető számot, de az bizonyos, hogy a tényleges hiány az Országgyűlés által eredetileg megszavazott deficitet 2004-ben ismét, az egymást követő harmadik esztendőben is, nagymértékben meghaladja. De nemcsak a parlamentnek tett ígéret nem teljesül, hanem az unió számára kötelezően benyújtandó úgynevezett konvergencia-jelentésben vállalt deficitcsökkentési mérték sem. Ezért hazánkat már 2004 nyarán az ún. túlzott deficiteljárás alá vonta az EU (több más új és néhány régi tagországgal együtt); s mivel a 2005-re elfogadtatott költségvetési törvény különféle statisztikai és elszámolási ügyeskedésekkel feljavított végeredménye sem tesz eleget az uniós követelményeknek, így a magyar esetben az elégtelen kormányzati reagálás miatt az eljárás nem áll le. Hiszen az unió konstatálta a túl nagy államháztartási hiányt, és felhívta a figyelmet annak csökkentésére, de kénytelen volt kimondani: más, megrótt tagállamokkal szemben a magyar kormányzat a saját maga által teljesíthetőnek tartott feladatokat sem végzi el. A hivatalos eljárás tehát folytatódik, de ma még nem tudni, hogy lesz-e valamilyen anyagi szankció.
A nem mérhető kár már bekövetkezett azzal, hogy a listán megjelent hazánk neve, ismét az utolsók között. A kormányzati reakció pedig nem az, hogy akkor a magyar közvélemény, a parlamenti pártok felé fordulnak egy költségvetési korrekció szükségességével, hivatkozva a külső nyomásra, akár rá is játszva az uniós bürokratákkal szemben szükségképpen kifejlődő népi ellenérzésre – ehelyett az adatokat kozmetikázzák. Ha például beszámítanánk az állam bevételei közé azt a pénzt, ami most a magánnyugdíj-pénztárakba megy, akkor ugyebár kisebb lenne az állami deficit. Ami ugyan lehet úgy, de nem igaz, mert a lakossági befizetés máshova megy. Arra jó az akció, hogy összezavarja a képet, mivel így legalább három hiánymutató lesz forgalomban: egy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szabályai, egy az EU normái szerint, egy pedig a nyugdíjüggyel módosítva. Emellett megpróbálkoznak az autópálya-építési kiadásokat kicsempészni az állami költségvetésből – holott semmi kétség, hogy az építést az állami költségvetés fizeti: vagy most, vagy később (és akkor sokkal többet).
Ezek a statisztikai kezdeményezések a legszerencsétlenebb időben jönnek, mert nemrégen derült ki Görögországról, hogy a megelőző (szocialista) kormány alatt meghamisították az uniónak átadott deficitmutatókat. A görögök eleve be sem kerülhettek volna az eurózónába a tényleges adatok alapján, és azt követően is történtek mellékönyvelések. Görögországot persze nem léptetik ki a Gazdasági és Monetáris Unióból, hiszen a drachma végérvényesen megszűnt. Az sem a mi ügyünk, hogy milyen szankciók érik majd Hellászt. De az bizonyos, hogy ezután minden könyvelési újítást nagyítóval fognak megvizsgálni – így a magyar adatokat is.
Különösen azért, mert a parlamenti választások után a szocialista–szabaddemokrata kormány szabott terminusának lejárta előtt eltávolította a Központi Statisztikai Hivatal elnökét – ismét egy visszalépés az európai normáktól. És a jó memóriával megvertek arra is emlékezhetnek, hogy a szocialista Magyarország volt az egyetlen, amelynek az 1982 és 1989 vége között folytatólagosan elkövetett adathamisítások miatt a Nemzetközi Valutaalaptól felvett hitelt vissza kellett fizetnie 1990 elején (téves adatközlés azelőtt is volt az IMF történetében, de tekintettel a magyar hatóságok által folytatott csalás hosszára, kiterjedt és megtervezett jellegére, nem adták meg a jóhiszemű tévedőknek dukáló felmentést a visszafizetési rendszabály alól). Régen volt ez, amikor Békesi László volt a pénzügyminiszter, Medgyessy Péter a pénzügyeket felügyelő miniszterelnök-helyettes; nem is szívesen emlékszik erre a magyar pénzügyi világ. De éppen ezért kellene az adatok terén folttalannak maradni.
Magyar modell? Aligha. Harmadik út? Annyiban igen, hogy sem a nemzeti érdekvényesítés nemzetközileg kissé zajos lengyel vagy simulékonyabb román útját nem követi, de a nemzetközi játékszabályoknak való pedáns megfelelést sem. Kockázatot ez a kormányzat nem az így-úgy definiált nemzeti érdek miatt vállal a nemzetközi színtéren: a késlekedéssel, a nem-cselekvéssel kockázat. Osztályelső az unióban már jó ideje nem akar lenni (már nem is lehetne); ahhoz ugyanis fontos támogatói körökkel kellene ütköznie. Így ez egy sajátos, más országban ilyen mértékig nem tapasztalt takarék-kormányzás.
Hogy az utóbbi időben pozíciót vesztettünk a sorstársak-versenytársak között, azt nem tagadhatjuk. Azt is látni 2005 elején, hogy a kormányzó erők lényegében semmi tartalmi újításba, pozíciónkat javító reformba nem kezdenek bele. Akik azt a sztereotípiát táplálják a szocialista–szabaddemokrata koalícióról első és a mostani második kormányzati ciklusuk alapján, hogy a nyugati érdekköröknek, a globális világnak (ki-ki a saját szóhasználatát illessze be) túlzott készséggel tesznek eleget, jobb, ha belátják: 1994 májusát követően az akkori kormány is inkább csak muszájból vállalkozott kemény intézkedésekre, kényszerhelyzetben (melyet részben saját tehetetlenkedése idézett elő). 2002 után pedig második kormányzásuk során nemcsak nem igyekeztek túlteljesíteni az unióban, hanem döntésképtelenségük és kiskapu-keresési próbálkozásaik következtében a magyar kormány nemzetközi szavahihetősége éppen az európai intézményekben esett vissza a legnyilvánvalóbban.
Úgy néz ki ma, hogy az európai intézményekben Görögország és hazánk került egy csoportba. Mondhatnánk keserűen: inkább a napsütéses órák száma, s a labdarúgás színvonala alapján tartoznánk velük egy ligába.



« vissza