Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Történelemlecke nézőknek

Még két évtizede sincs, mégis, mintha egy másik életben történt volna, hogy országos botrány tört ki Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse miatt.
„Egyszer majd el kell temetNI / (…) a gyilkosokat néven nevezNI” – írta. Messze van már az a fájdalmasan gyönyörű temetés is a Hősök terén, ahol félmillió ember állt megrendülten, s közülük talán egy sem gondolta, hogy néhány év és euforikus ünnepek helyett kényszeres, nyögvenyelős protokollok lesznek, s érdem lesz, ha valaki elmondhatja, hogy ő még nem is élt akkor.
Pedig „aki felejt, a saját koporsóját ácsolja”. Mészáros Márta bizonyára tudja ezt, hiszen bár lett volna módjában felejteni, négy filmet szentelt annak megörökítésére, amit nem felejthetünk. Naplói a magyar filmművészet egyik legerősebb hagyományát, a történelemmel való szembenézést folytatták, ráadásul a közelmúlt, a szocializmus nevében elkövetett visszásságokat, embertelenségeket tárták fel. Revelatív, tabukat sértő filmek voltak – különösen az első kettő. Az 1982-ben elkészült, de csak 1984-ben bemutatott Napló gyermekemneket ötven ország vette meg. Közülük egy sem a szocialista világrendszert erősítette.
Mészáros Márta elszánt, öntörvényű ember. Nem meglepő, hogy nem rettent vissza egy Nagy Imre-film elkészítésétől. Sőt, mindenáron szerette volna elkészíteni. A személyes okok – Nagy Erzsébethez fűződő, még Frunzéból származó barátság – mellett izgatta Nagy Imre személye, akit a magyar történelem egyik legérdekesebb alakjának tart. Épp ezért különös, hogy a feldolgozás módjául a képes történelemkönyvet választotta. Egy korrekt – több szempontból hiánypótló – életrajzi filmet látunk, történelmi tablóval elegyítve. Nem véletlen, hogy a filmforgalmazás nem bízta a véletlenre a film sorsát. Jóllehet harmincnál több kópiával indították el, mint az amerikai szuperprodukciókat, de a film PR-kampányát a történelemtanárok s rajtuk keresztül a tanulók felé irányították. Az azonban hogy az első film Nagy Imréről ilyen tankönyvízű lett, nem sok jót árul el filmgyártásunkról és közállapotainkról.
A film három részre tagolódik. Az elsőben az 1956-os forradalom eseményeit, s benne Nagy Imre szerepét követjük nyomon – gazdagon merítve a filmarchívum híradóiból. Másodjára a snagovi napokkal, s az emlékiratait író Nagy Imre jóvoltából a somogyi gyerekkorral és az első világháborúban szolgáló, majd szovjet hadifogságba kerülő, a kommunista eszmékkel rokonszenvező fiatal férfival ismerkedhetünk meg. Hiteles, pontos történelmi hátteret teremtenek a film alkotói, de a háttérből sokáig nem vagy alig emelkedik ki a főszereplő. Marad az, akit eddig is ismertünk: egy joviális, cvikkeres öregúr. Különösen azokat a nézőket hagyja információ nélkül a film, akik ismerik Ember Judit 1987-ben forgatott Menedékjog és A snagovi gyerekek című filmjeit, amelyekben az életben maradt résztvevők aprólékos részletességgel idézik fel fogva tartásuk történetét a jugoszláv követségen, majd Snagovban. Ember Judit Misszió című filmjében még Nagy Imréék rabtartóinak életét is bemutatja. Ehhez képest sovány illusztrációnak tűnik a Temetetlen halottnak ez a része. Néhány fontos dolgot, például a házaspár rendkívül szoros összetartozását így is sikerül fölvillantani.
A harmadik rész azt a közel másfél évet mutatja be, amit Nagy Imre a börtöncellában, illetve a kihallgatóhelyiségekben tölt. Ekkor lelép a tablóképről, megelevenedik, többé-kevésbé filmhőssé válik. Itt már egy élő, hús-vér ember harcol. Nem, nem a szabadságáért: az igazáért. Közel három évtizedes párttagsággal, kizárásokkal, rehabilitálásokkal a háta mögött pontosan ismeri a koncepciós perek felépítését, kimenetelét.
Nincsenek illúziói, néha elgyöngül és reménykedik. Mivel nagyjából tisztában vele, hogy kikkel áll szemben, képes rá, hogy védekezzen. Reménytelen küzdelmet folytat a kihallgatótiszttel, aki valahányszor Nagy Imre elvi, politikai síkra tereli a kihallgatást, konokul állítva, hogy semmi törvénytelenséget nem követett el, megszakítják a kihallgatást. 1957. április közepétől tartott az „állóháború – ez alatt az idő alatt megtagadta a kérdésekre a választ és nem írt alá jegyzőkönyvet. Június közepén maga jelentkezett kihallgatásra, de továbbra is tagadta bűnösségét, és visszautasította a büntetőjogi értékelést. Azokat a lelki-pszichikai folyamatokat, amelyeket a börtönben él át, a néző számára impulzívan, átélhetően jeleníti meg a film. S a címszereplő Jan Nowicki is itt van elemében. Eljátssza – bár olykor kicsit harsányan – a kétségbeeséstől az erkölcsi fölényig eljutó politikust. Kiváló partnerei közül Cserhalmi György a legjobb, aki a börtönorvos szerepében talán két-három jelenetben játssza el abszolút eszköztelenül egy ember mély vívódását. A probléma az, hogy nem értjük, nem érthetjük azokat az emberi és morális konfliktusokat, amelyekből Nagy Imre döntései megszületnek. Nem látjuk – csak plakátszerűen, dokumentumfilmeken – az ellenfeleket sem. Nagy Imre kommunista volt. Nevéhez fűződik a földosztás és a legkegyetlenebb kötelező beszolgáltatások időszaka. Igaz, 1953 júliusában a minisztertanács elnökeként szorgalmazza a parasztság terheinek könnyítését, a kitelepítések és az internálás megszüntetését. Az 1953–1956 októberéig eltelt időszakban folyamatos konfrontációban van a párttal, amely először csak elszigeteli, majd kizárja – nem először –, majd húsz nappal a forradalom kitörése előtt, ismét visszaveszi a pártba.
Mindezekről azonban a nézők – különösen a fiatalok – igen keveset tudnak. Ahhoz semmiképpen sem elegendőt, hogy el tudják képzelni, miért választja Nagy Imre inkább a halált, mint bármiféle egyezkedést hóhéraival. Hiszen az előzményekből inkább következne, hogy meakulpázik, s aztán majd csak lesz valahogy. Honnan tudta – Karácsony Gábor kifejezésével –, hogy „amikor a szó minden hatalmát elveszti, emberáldozatra van szükség? Ahhoz, hogy Nagy Imre áldozathozatalát megértsük, ismernünk és értenünk kellene 1956-ot. Nem a tényeit és nem a legendáját, hanem a lényegét, a metafizikáját. Kétségtelen, hogy Mészáros Márta filmjében a dokumentum és a fikció zavar nélkül illeszkedik, egységet alkot a film első részében. A börtönben sínylődő és a forradalomhoz ragaszkodó Nagy Imrének azonban a híradók vásznáról mosolygó Kádár János nem tud méltó ellenfele lenni. Ez a harc nem 1957. május 1-jén kezdődött. De még csak nem is 1956. november 1-jén, amikor Kádárt a tököli reptérről egy szál ruhában Moszkvába vitték tárgyalni az ellenkormány megalakításáról. Miért hőkölt meg egyikük a forradalomtól, s miért halt meg érte a másik? Ez érdekelne bennünket, de egy jottányival sem jutunk közelebb a rejtélyhez. Megkapó, felemelő a tárgyalóteremben árván maradó, barátai által is elárult Nagy Imre, s utolsó mondata – „csak attól félek, hogy azok fognak rehabilitálni, akik most felakasztanak – megnyugtatja a nézők igazságérzetét. Marad azonban a kérdés: miért halt meg Nagy Imre?
„A magyar történelem egyik legérdekesebb alakjának tartom: megértette, hogy az a rendszer nem folytatható. Hihetetlen katarzison mehetett át, hogy vállalta a halált – mondta hőséről Mészáros Márta. A film sajnos épp ezt a katarzist nem tudta megidézni, átélhetővé tenni. Talán, ha a rendező lemond az átfogó életrajzról s a nagy ívű történelmi tablóról, s kinagyítja azokat az éveket 1948–1956-ig, amelyek a forradalomhoz, s Nagy Imre „megvilágosodásához vezettek, közelebb juthatna hőse drámájához. Mert a történelemkönyvek ritkán katartikusak. De nem is az a dolguk.



« vissza