Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Tigris és hiéna

Nézzük meg mire megyünk a legmakacsabb foltokkal! Használjunk Oximaxot… Hát ez tényleg működik. Elképesztő… A valóságos reklámszöveg még csak nem is olyan elképesztő ostobaság és cinizmus, mint komolyan integrálni az EU jogrendszerébe a cicafélék emberi jogait, amíg valami elmegyógyintézetből szabadult bürokraták a valóságos emberi jogokkal cicázni mernek. Prioritással!
Percenként kihalnak állatfajok, de a bizonyítékok is. Persze hogy léteznek a híres „prioritások. Minden attól függ, mire támaszkodik valami, és mennyire. Ha csak saját használatra szól az elemzés, és saját kis időnkre, legtöbbünknek nem is érdemes átgondolni, aligha érint, hogy mikor lyukad ki az örökkévalóság fuszeklije. Ha pedig kb. négyszáz év alatt úgyis elég, elhamvad az ügyes kis emberiség keze alatt, amit 400 millió év halban, gyümölcsben, szénben s más energiahordozóban felhalmozott, s az üzem leáll, a petróleumszagú Földnek fuccs! – akkor még hívságosabb civakodni. Mit számít, hogy mi lesz a legközelebbi 3-4 évben a liliputi hajóhaddal s a magyar írószövetséggel! Úgyis mindent és mindenkit megutáltattak velünk, az Európa-házat az Amerika-házzal, az Amerika-házat Tamás bátya kunyhójáért, s például az oroszokat is. Pedig doktor Zsivágó a legmélyebb mélypontokon is tudta, hol az orosz író helye.
Bár az öngyilkos merénylők semmilyen nyelven nem akarnak más konklúzióra jutni. De hát hányan lehetnek még összesen az ilyenek, ahol meg a neandervölgyiek is elfogytak és a vizigótok is kihaltak. Hányan – hogy nem tudja ellensúlyozni őket az összes háborúból végül győztesen kikerülő jó és nemes és erős, hogy nem bír velük maga az emberiség se. Egy őrült, ezer őrült elvághat sok ezer torkot. Ám ebben az esetben ne borítsunk fátylat a múltra, amikor még nem a veszett farok csóválta az elszédült kutyát. Nem ennyire!
Bizony vannak dolgok, melyekről nyugodtan kijelenthető, hogy na ezt így soha nem merték volna. Forró ólmot öntöttek egymás fülébe, mert azt hitték, hogy a másik nemcsak téved, de gonosz is. Fenevaddal tépették szét a másik pártot, vagy alágyújtottak, nyaktilóztak, mert elhitették önmagukkal, hogy minden más vélemény egyben bűn is. De ez a cinizmus, mely szimultán e-mollja és a-dúrja lett egy társadalom összes hangzatainak, annyira leépíti az egymillió éves embert, hogy egy hanyag mozdulattal mindent a szemétbe dob. „Egy jó árért anyámat is eladnám!
Megörökítették Coriolanus tettét, tudunk Balassi Menyhárt árultatásáról, vagy az angol flottákat meg az oroszokat behívogató szokásokról, így világos, illúziómentes már régen, hogy a hazát is szabad elárulni valamely ürüggyel és magyarázattal, legfennebb igyekezni kell a harminc ezüstpénzt aztán a győztes védelme alatt költeni el. Ám az anya, legalábbis magyarul, magyar közegben, társadalomban, közvéleményben eddig, globalizáció előtt, globalizáció közben, globalizáció alatt még tabu volt kereskedelmi vonatkozásban. Az anyaság lehetőleg összes formája és árnyalata kívül esett az ilyenfajta humorizáláson. Anya Gorkijnál és édesanyám Móricz Zsigmond, Ady Endre módra, és mama, és anyám, az álmok nem hazudnak, s hogy már egy évezrede csak a mamára gondolunk elindulva, és meg-megállva. Úgy is, hogy üdvöz légy, Mária – de hát ki is vagy te, aki az öngyilkos merényletre nevelt és kiképzett, felbujtott ál-humanizmus és hamis hazafiság, a lélek gyilkosságai és új aprószent-óvodái közepette is egyre többet, mindent felvállalsz ropogó földi üzenetrögzítőiden? Melyik világválasztó kampány végén lehetnél nyugodt, elégedett, hogy semmilyen pártoskodás és programoskodás nem gyalázhat és bélyegezhet meg?
És ennek tornácára írók is állhatnak, jó szándékkal kikövezve? Van itt a tribünök alatt, előtt, körül bár valami hitvány állóhely magyar poétáknak is? Elnézem a lézengőket. Soha nem létezik olyan átvilágíthatatlan zug, hiszen most már big-big szabadelvűség tört ki sok-sok agyonkínzott nép dirib-darab Európájában a sok egymásellenesség, ilyen-olyan ellenség után, honnan hát most ez az „anyaellenesség akár?
Nézzétek a bűvészek kezét. Az itt a piros, hol a piros programjait és forgatókönyveit. Azt a sok csalást és ízléstelenséget, amit nyíltan se szégyellt már a legújabb szellem „projektje: hogy egy jó árért az anyámat is eladnám! Reklámja alá, mint pornómozi előtti sokadalomba, odakeveredhet magyar író is? Csak mert éppen arra jár, arra vezet az útja? Álmodban sem Szilágyi Erzsébet és az egri nők, Rozgonyi Cicelle és az újvidéki nők, a Zrínyi Ilona és a Tóth Ilona, Kéthly Anna és Karig Sára esete, sorsa, példája után. Ezt így még a vehemens, virulens szocializmusépítés alatt se merte itt senki. Most meri valamitől.
Nem egészen magától jött el, következett be, mint az évszakok. Ehhez le kellett bontani Tróják egész dialektikus materialista sorozatának külső-belső falait. Annyira, hogy bevihessék az összes falovakat, egy egész faménest. Vakulhat el annyira egy magyar Homérosz, hogy pont ezt ne lássa? Mégis él elegendő erre alkalmas walesi bárd, ha negatív, mínusz ötszáz nem is verődik össze. Talán. A „nekem pénzt hoz fájdalmas énekem bizony nem erről szól, fiúk.
Örökzöld igazság, hogy nem minden vállat lehet megterhelni a világgal. Sokszor még annyival se belőle, amennyit a kicsi kunyhó, szerető szív, gólyahír és pléhtető nyom. Nagy kedvem volna nekem is hagyományosan és haladón a magyar ugart szidni. De nem, amikor a félműveltség úgy nyer teret, mint máskor a tűz vagy a víz. Hadd lám Uramisten, mire megyünk ketten alapon. Nem ott van most a magyar író helye. S vannak-e elegen?
Mert ahol már lassan semmi se igaz, ott bármit el lehet hitetni, s a pillanatnyi haszon nevében már az sem számít, hogy utólag ki nyer erkölcsi jogot a felirathoz a kor falára.
Az emlék a múlt identitása, és az emlékezés bizonyos fájdalmat is okozhat. Nagyon sok pillanatában a történelemnek előzőleg nagy szerepet játszó népségek arra ébredtek, hogy olyan idegen nyelven beszélnek, melyet előbb szenvedélyesen elutasítottak, aztán szenvedélyesen magukévá tettek. Csakhogy miképpen a kora középkor keverőüstjében, olvasztótégelyében a gepidák s a longobárdok, a 20. század elején, ezerévnyi ország- és kultúraépítgető szorgoskodás után hirtelen nem mi céloztuk meg magunknak ezt az épületes kutyaszorítót! Legalábbis eddig még bele se törődtünk, el se fogadtuk. Még azoktól sem, akik a nevünkben folyamatosan és ismételten megteszik. Nevünkben versenyeznek, átvágnak, rövidítenek a haladás mélabús változatának nevében, állítván és erősítgetvén, hogy a váltófutás legutolsó futójának a keze üres már.
Többnyire elég volna annyi, ahogy Colombo hadnagy reagált a kabátját hirtelen széttáró exhibicionistának: – Hát erre a bélésre igazán kár felvágni!
Hol van akkor a magyar író helye?
De hát egyszerre csak zavaróak nagy neveink, nem kell déli harangszó, árpádsáv, szentkorona, tán maga a táj, a vidék és anyanyelv is bosszantó, zavaróan irredenta tényező lesz hirtelen, kedvezőtlen hatások forrása. Csak el kell hinni, az elnevelés előző évtizedes, több nemzedéket érintő, megdolgozó alapjaira hivatkozva, alázatosan fejet kell hajtani megint, ezúttal nem is a fizikai, hanem holmi szellemi kényszer, behatás előtt, hogy rögzítsük, véglegesítsük, beismerjük végre álláspontunk eleve lázadó jellegét, tarthatatlan helyzetét, és kész a legújabb, legfrissebb „hátrányos helyzet. A birkanépé, mely ázsiai lóbélhangú tempóihoz ragaszkodna, ha nem jönne, nem lépne közbe sürgősen az üdvös megváltás.
Tigris és hiéna! – szólna közbe Petőfi. De hát én a jó akarok lenni, nem két önhitt vadállat közül a másik. Persze, lehet ez a legnagyobb illúzió. Egy nemrég látott drámában hallottam ezt a szomorú bölcsességet: – Ha meg akarod nevettetni Istent, mondd el a terveidet.
Legnagyobb magyar Micsurinunk egyszer egy maréknyi magunkra nézett, s azt mondta: sárkányfogvetemény. Itt napirenden voltak cserbenhagyásos gázolásaink! Akiket megöltünk, halálba hajszoltunk, az idők Csele-patakába szorítottunk: Janus Pannoniust, Apáczait, Zrínyit, Misztótfalusit, vagy csak száműzetéssel, magánnyal elimináltunk, Mikest, Széchenyit, a titkos féreg foga rág-ba szorítottunk, Madáchot, Juhász Gyulát, Telekit, József Attilát, Szilágyi Domokost, és 48-at, 18-at, 56-ot, logikus hogy magából a magyar írószövetségből is ki kellett lépni végül.
Egészségünkre!
Hol van akkor a magyar író helye?



« vissza