Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Széljegyzetek

Lászlóffy Aladárt, miként ezt tőle magától tudjuk, időnként a történelemből keresik. „Valami intézkedés-eufória csörren meg ilyenkor benne, közli a Vers, amelynek van telefonszáma kezdő sorában, azután felhívja Zoltánt és Mária Teréziát, Gáspárt, Menyhértet és Boldizsárt, akit ahol kell –, hogy a dolgok végére járjon. (Idő és tér nem akadály.) Új prózakötetében, a Gyarló és kalapácsban hasonló című írása szerint már az ezredvégnek is van telefonszáma. Nyilván megszaporodtak, körmére égtek a teendők. Könyvének tematikai sokféleségéből, szerteágazóságából mindenképpen erre következtethetünk, bár az írásokat ajánló Szilágyi István anekdotájából – ami arról a tiszteletesről szól, aki évtizedek óta ugyanazzal a prédikációval gyötri gyülekezetét – kiderül: a lényeg, az intéznivaló változatlan. Ez a lényeg történelmi helyzetünkből fakad.
A történelem – többnyire úgy hisszük – a szigorú, mértékadó, talárba öltözött tudomány ügye. A napi eseményektől való távolságtartás, az iskolamesteri komolyság, a múltba vezető nagy ívű gondolatok ugyanúgy jellemzik, mint a jövőre irányuló következtetések levonása, majd ezek okulásul ajánlása az emberiségnek; noha utóbbit, fajunk önfejűsége miatt, eddig nem kísérte siker.
Valódi történelmünk azonban – ahogy valódi hazánk – a kor. „Igazi szülőföldünk egy kor. – olvashatjuk a „Jelentés a »Szövetség« állapotáról című írásban, amely a patriotizmus, provincializmus, európaiság kérdéskörére irányítja a figyelmet. Sokadszorra juttatja eszünkbe, hogy a provincializmus övezetei nem Borsos Miklós 0 km-köve után kezdődnek, nagyjából a Belváros határánál. Egyelőre maradjunk mégis a történelemnél, mert a könyv számos írása a történelem köznapi síkjával, a napi történésekkel foglalkozik, mégpedig az említett talárosság nélkül. Széljegyzeteket, kis írásokat vet papírra a költő, nyomába szegődve a nagy – vagy inkább: Nagy – változásnak. Lászlóffy szösszenetei, tárcái, alkalmi beszédei, fürge eszmefuttatásai látszólag alkalmatlanok a Nagy Változás követésére, elemzésére, holott széljegyzetei gyakran megelőzik a katedráról lekászálódó, méltóságteljes igazságokat. (A körmönfont politológiai elemzésekről nem is szólva.)
Korunk széljegyzetelői nem csupán a stílust, az igényességet tekintve különböznek a legnagyobbaktól: Krúdytól, Kosztolányitól, Máraitól, vagy teszem azt Bálint Györgytől. Legtöbbjükből hiányzik valami, amit a múlt század első felében egyéniségnek neveztek. Ők nem csupán követték – szolgai módon – korukat, hanem alakították is, éppen, mert egyéniségek voltak. A kis halakat rendszerint megeszi a nagy korszellem, vagy egy-egy jelentős kortárs, netán izmus vonzásába kerülve képtelenek magukra találni, saját hangon megszólalni. Hiányzik a tárgyilagosságra törekvés, a valóság tisztelete. A valóság megteremtése – nyilván nem hat a szenzáció erejével, amit mondok, de érdemes lesz átgondolni a dolgot – a szövegben történik. Hitelessége az alkotó etikai érzékenységétől, hatása nyelvi erejétől függ. Lászlóffy nyelve sziporkázó. Abszurdba forduló mondatai, évszázadokat átívelő – egyszerre tradicionális és posztmodern – szóösszeolvasztásai, egymásra vetülő képei, új asszociációs horizontot nyitó kifejezései bámulatosan gazdagok. Minibájtnyi helyről, rokonértelmű magyarokról, a technika globális fejlődésével megjelenő makrobanditizmusról szól, gondjairól, a nálunk tetőző honról, aminek következtében lírai háborgásai nem tudnak nyugodni lelke Házsongárdjában. Biztos kézzel merít különböző nyelvi rétegekből, ha kell, a magyar líra tárházából, ha kell, a reklámszlogenek világából hoz szavakat. Knorr-ugorokról, Ness-levesről beszél például a Huszárok hintalova című, hol emelkedett, hol fanyar hangvételű írásban. (A Ness-leves célzás az ősmagyar eredetű „hungaricumra, az eleink által bőrzacskóban, kalandozásra magukkal vitt porított húsra.)
Lászlóffy groteszkre, iróniára való hajlamát nem „járatja csúcsra, éppen annyi van ebből írásaiban, amennyi szükséges a nagy, néha fellengzős, netán agyoncsépelt, máskor drámai sorskérdések tárgyalásához. „Zsebdogmatika-i eszmefuttatásából, a Homok sapiensből kiderül, hogy – a 20. század szülötteként – nem hisz a Nagy Megoldásokban. Gyanakvással fogadja őket, mert látta, mit kotyvasztottak össze a kor barna és vörös kötésű receptkönyveiből a főszakácsok, meg ambiciózus kuktáik. Bizalmatlan a végérvényes megoldásokkal szemben, amelyek sokak szerint automatikusan szüntetnek meg lelki, politikai görcsöket, gyógyítanak be sebeket. Nincsenek illúziói: észreveszi, hogy a globális tolerancia – amit úton-útfélen ajánlgatnak – az internacionalizmushoz hasonlóan nem old meg semmit. Most sem téveszti össze az ajánlat csomagolását annak valódi tartalmával: az identitás feladásának kívánalmával. Tapasztalta, hogy az önérdekről való lemondás, az önazonosság feladása – ez az újkori morbus hungaricus – nem vezet sehová, legföljebb a lassú pusztulásba.
Lászlóffy szerint a múlt és a jelen maradéktalan megértése visz a jövőbe. A történelem – kaján olvasatában: a legrégibb, legnagyobb szappanopera – fontosabb egyetlen tantárgynál vagy diszciplínánál, mert azé a jövő, akié a múlt: „Sorsunk sokkal nagyobb mértékben a történelmi múlt függvénye továbbra is, mint amilyen arányban a jelenlakó – bármelyik európai országban, így Magyarországon is – ennek tudatában van, amilyen mértékben ismeri is, bár hozzávetőlegesen adatrendszerében ezt a ‚tárgyat’. Lászlóffy általában bizalmatlan a valóságot figyelmen kívül hagyó teóriákkal szemben. Egyik írásában arra hívja fel a figyelmet, hogy a múlt eszmeketreceiből milyen nehéz kiszabadulni. „Vajon az állatkert rácsai is spiritualizálhatók? – Kérdezi Szent Pálként a „garanciabeliek”-től. – Avagy vannak-e alapstruktúráink, szilárd élőlény-szerkezeteink, melyek közt valóban szerepel a szabadságra való hajlam? Ilyen intenzitású, mint az éhség, szomjúság?
Lászlóffy Aladárt olvasva azon tűnődhetünk, hogy manapság miért nem a költők, az írók a nyelvalkotók, a közbeszéd meghatározói, miért az ideológusok és a médiokraták? Színészek, érthetően beszélő bemondók helyett miért a – ki tudja honnan – képernyőre került beszédhibásokat, megszakítás nélkül mekegő műsorvezetőket kell hallanunk. A média-analfabéták és politológusok tüsténkedésének következményei már tapasztalhatók a használt nyelvben, ami a valóság feltárása helyett mindinkább valóság elfedésére szolgál. Magyarországon a PC-beszéd, a politikailag korrekt nyelv futótűzként terjedt el. Villámgyorsan felváltotta a hitelét vesztett (marxista) ideológia nyelvezetét, a hatalom nyelvét. Pontosabban fogalmazva: a régi hatalom új nyelvéül szolgál. A mesterségesen megteremtett, globálisan jelenlevő PC-nyelvet – ami sok minden, de véletlenül sem korrekt – Baudrillard joggal nevezi perverznek, mert álságos, és látszólag szolidáris csupán. Mindenhez harsány kampánylendülettel közelít. Mindent a szólamok szintjén vél elintézettnek, mikor a feketékből színeseket, a fogyatékosokból más képességűeket, a prostituáltakból szexuális munkásokat csinál. Ez a gyógymód, mondja Baudrillard, „sokkal obszcénebb, mint az, amit elrejteni igyekszik”. Átértékeli a hagyományos értékeket, persze nem nietzschei heroizmussal, hanem médiokrata sunyisággal. Láthatatlan, virtuális hálót sző, amelybe lépten-nyomon belegabalyodik az, aki a valóságot akarja feltárni, valódi kijelentéseket igyekszik tenni. Lászlóffy erőteljes, egyszerre ihletett és szabatos mondatai azonban átjutnak a médiahálón, szétfeszítik a látszatok, a virtualitás rácsait.
A tények, tapasztalhattuk mára, nem olyan makacs dolgok, mint régente hittük. Súlytalanná válnak az etikai viszonylagosság közegében. Igenek lesznek nemmé, majd nemek igenné, mikor, miként szükségeltetik. Az igazság pedig mintha társadalmi megegyezés kérdésévé egyszerűsödne. A közmegegyezés viszont a propaganda, nem a veritás jegyében születik. Nehéz megmondani, mennyit nyom ma egy költő ebben a világban, milyen súlyúak a szavai, kötetei. A realizmus (bizonyos filozófiai követelmények teljesülésére gondolok, nem az irodalomtörténeti korszakra), a valóságismeret, úgy tűnik, divatját múlta. Fölösleges. Snassz. Egy antirealistákkal kellemetlenkedő amerikai gondolkodó azonban bebizonyította, hogy a tények, létezésükre nézve, függetlenek az őket megjelenítő – ha tetszik: megkonstruáló, felépítő – különféle kommunikációs csatornáktól. Szavaktól, számoktól, képletektől, ideológiáktól, ilyen-olyan skáláktól. Saját testsúlyát két különböző mértékrendszerben megadva (160 fontot, azaz 72 kilogrammot nyomott a filozófus) rávilágított: a valóság „átváltható ugyan, de lényegét tekintve megváltoztathatatlan; és minden ellenkező híreszteléssel szemben létezik.
Mindez különös jelentőséggel bír a magyar irodalomban. Történelmi sajátosság ugyanis, hogy a Kárpát-medencében a mérleg egyik serpenyőjében jókora, ám súlytalan információrakást találunk, míg a másikban, alkalomadtán csak egyetlen mondatot. A költői szerep ezért sokfunkciós mifelénk. A költő gyakran ellensúly. Mindig akad egy költő és egy mondat, ami többet nyom a latban könyvhegyeknél, bértollnokok százainál, súlyos és még súlyosabb ideológiai dogmáknál.
A Gyarló és kalapácsot forgatva elvétve sem támad az a benyomásunk, hogy csupán valóság-megközelítések vannak, és a valóság nem létezik. Lászlóffy valóságlátása – úgy sejtem – költői etikájából ered: realizmusából, beszéde tisztaságából, valamint a már említett, teóriák iránti szkepticizmusából. A hurráoptimistákkal ellentétben például Európa (az új utópikus horizont) helyett Európákról beszél, ahol „szimultán létezik atomkor és kőkori állapot, elektronikus csoda és általános műveletlenség. Másutt – Az Internet nélküli emberben – a valóság és virtualitás, a technika és alkotóképesség kapcsán azt írja a tehetség védelmében, hogy az „állig felszerelkezett középszer ideje van ugyan itt, de a legjobb protézis sem helyettesíti a lábat. Lászlóffy Aladár számos tekintetben a hatalom, mégpedig a valódi, a politikai mezőben sokszor meg sem jelenő, láthatatlan hatalom ellensúlya. Az irodalom ilyen felfogása nem pusztán a nemzet, hanem a valóság iránti elkötelezettségből ered. Nevezzük ezt sallangmentesen a tisztánlátás etikájának.
Költőnek lenni az ezredforduló után egyszerre heroikus és groteszk vállalkozás. A költők manapság nem Esztergom falai alatt, vagy Segesvár környékén esnek el, hanem az érdektelenség mezején. Nem érdekesek többé, legföljebb akkor, ha életük némi szenzációt szolgáltat a bulvársajtó számára. A költő költőként a legkevésbé figyelemreméltó. Szomorú igazság – mondja Lászlóffy Dzsuan Dsziként, jelentést téve a lepkéről –, hogy a legutolsó „falusi kisbíró kidobolt ebadórendeletre is mindenki odafigyel engedelmesen; arra, amit a költők programja tartalmaz – jóformán senki sem hederít. Így van ez – állapítja meg rezignáltan – mióta világ a világ, ám téved. Volt idő, mikor a nemzet (később a kulturális elit a költők szavaira figyelt. A jelen úgynevezett „elit-jének műveltsége jobbára nem haladja meg – Márai kitüntetett szavával élve – a bugrisság színvonalát. (Az okokat Ortegától Spenglerig elemezték már elegen.) Ez is közrejátszik abban, hogy a valóság valóságként szintén érdektelen. A világ homogenizálódik a médiagalaxisban, mert a hírszerkesztők a „megkülönböztethetetlenül egyforma hír-búzaszemeket, eset-rizsszemeket csépelik ki az idő szalmájából. Tökéletesen tanulságmentesen. – állítja Lászlóffy, Az ember szerkezete című írásban. A morál hiánya oda vezetett – toldja meg –, hogy a mai gyermekek csak ügyesek, mikor játszva törnek be hadügyminisztériumok adatbankjaiba.
Nem folytatom. A Gyarló és kalapács lapjain számtalan lényeges, egyetemes és magyar, irodalmi és közéleti probléma felmerül.
A könyvet becsukva – az első pillantásra talán meglepő módon, de nem indokolatlanul – Somlyó György egyik versciklusa, A macska tízezer létezésmódja jutott az eszembe. Somlyó a „macskaság” lényegét igyekszik körbejárni, felbontani, példázatokkal megvilágítani, megragadni, olyan címek alatt, mint egzisztencia, mint távollét és jelenlét, mint macska, mint mese, mint heteronímia, mint szimmetria vagy kádencia. Lászlóffy írói létezése, az iméntiekhez hasonlóan, a sokféleség jegyében folyik. Számos irodalmi létmódja mögött azonban ott látom azt a tárgyra irányuló, megbabonázott tekintetet, amivel adott pillanatban a szeme elé kerülő zsákmányára mered, majd lecsap. Aki látott már macskát vadászni, mozdulatlanná dermedten célpontjára figyelni, tudja, miről beszélek.
A Gyarló és kalapács írásai egy sokat tapasztalt, rutinos, de a világ iránti érdeklődését, felelősségét még mindig őrző vadász zsákmányai.
(Lászlóffy Aladár: Gyarló és kalapács. Kortárs Könyvkiadó, Bp., 2004)



« vissza