Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Shakespeare-arcképcsarnok 2004-ben

Igényesebb teátrumainkban továbbra is a stratfordi óriás a leg- kedveltebb „magyar szerző. Az őszi szezon három új előadással bővítette a budapesti színházi világ Shakespeare-repertoárját. Két vígjátékkal és egy királydrámával. A Szentivánéji álom az Új Színház, a Tévedések vígjátéka a Vígszínház, a III. Richárd pedig a Nemzeti Színház műsorára került föl. Merőben eltérő megközelítésben.
Az orosz vendég, Szergej Maszlobojscsikov másodjára rendez az Új Színházban; eredeti foglalkozása, a díszlettervezés igencsak rányomja bélyegét a Shakespeare-produkcióra. Hangsúlyos szerepet kap a látvány, a látomásba forduló színpadi kompozíció, a játéktér festői bejátszása, az előre-hátra gördülő alacsony pódiumon ülő szereplők plasztikus csoportkép beállítása. Bármikor állítanánk le az előadást, a kimerevített pillanat képzőművészeti alkotással érne föl. A rendezőelv szemlátomást az illúzióteremtés; a mozgáskompozíció az álomszerűség jegyében fogan. De hát nem a megfoghatatlan, shakespeare-i álmot kívánja színpadra ültetni a díszlettervező-rendező? Mert nemcsak a szerelmes athéni ifjakra bocsátott álom kuszaságait, hanem magának a költőóriásnak az álmát. A színpadon mindenki az optikai csalódás rabja. Még Théseus és Hippolyta is a keretjáték reálisnak szánt szereplői. (Gosztonyi János pátoszt kerülő, némileg „önkarikírozó alakításában és Tordai Teri álomszerű, sejtelmes játékkal életre lehelt királynőjében.) A rendező nemigen választja szét a tündérvilág és az athéni keretjáték színpadi univerzumát. Végtére is mindkettő a szerelmi szemfényvesztés hintajátéka. Az erdő, ahol az egymást vágyaikban kergető fiatalok bolyonganak, egyetlen színpadi fa nélkül is mitologikus: az álomportól összezavarodott, tébolyult ösztönök dzsungelévé válik. A baj csak annyi, hogy a két szerelmespárt alakító színészek egyike-másika egyhangú, patetikus hangnemben kiabál, ami az amúgy is hosszú jelenetekben untatni kezdi a nézőt. Való igaz, kevés olyan előadást láttam, amely élvezetessé tudta volna emelni a fiatalok végeláthatatlan erdei csatangolását.
A tündérmese szférájában valóságosabb alakot ölt Hirtling István eltökélt tündérkirálya, aki tudatos manipulátorként szövi a szálakat. Intellektualizálásukhoz kissé didaktikus, hogy Titániával együtt, mindketten szemüveget kapnak. Györgyi Anna amolyan emancipált királynő, amilyennek a rendező egy kortárs amazont képzel el, a Zubollyal (Nádasdy Ádám fordításában Tomporral) való nászából ocsúdva, a gyászosan megalázott nő rémülete sikolt egész lényéből. Egy finoman karikírozott ceremónia-mester elegyedik a fecskeszárnyú frakkba bújtatott tündérinas kópéságával Eperjes Károly fanyar humorral, megejtő könnyedséggel alakított Puckjából (itt Pukk). A kamaszkorú manók serege után a színész új arcot ad a mesebeli figurának, s az erdei varázslathoz a maga színészi varázsát is hozzáadja. Az álomszerűség groteszk ellenpontja az előadásban a mesteremberek amatőr színészkedésének harsányan mulatságos jelenetsora.
Mindennemű illúziót mellőz, elűz ezzel szemben a rendező Eszenyi Enikő a Tévedések vígjátékának színrevitelekor. Akár a Sok hűhó semmiért is lehetne az előadás szlogenje, vagy inkább konklúziója. A Vígszínházban bohózatot látunk – Shakespeare nélkül. Senki sincs a „korszerűsítés ellen, ám annak legyen köze a darab eredeti szellemiségéhez, s érhessük tetten a rendező közlendőjét a világról. Nem elegendő felszínes tévéklipklisékkel, diszkó-szatirizálással, olcsó anakronizmusokkal telezsúfolni a színpadot, ahhoz hogy „modernnek hasson egy előadás. Az elénk táruló plazavilágban nyoma sincs a shakespeare-i univerzumnak, pusztán a cselekmény és a nevek azonosak. A rendezés mindössze a bohózati mechanizmusra, a helyzetkomikumok szakadatlan körforgására koncentrál. Kergetőzés, fenékbe rúgás, hasra vágódás, pofozás, püfölés minden mennyiségben. Az unalomig és azon túl.
A forgószínpad közepén kocka alakú épülettömb áll, s színváltásoknál fordul egyet. A cégfeliratok a globálkapitalizmus városvilágát jelzik. Ennek tövében száguldoznak a mindegyre összetévesztett ikrek. Ám az üresjáratú, mechanikus szórakoztatás megbosszulja magát: elunjuk. Holott Pindroch Csaba ördöngösen csereberéli ikerszerepének két arcát, fölveszi a száguldó tempót, belead apait-anyait. Csöre Gábor hasonlóképpen a szolga megkettőzött szerepében, mozgásmámoros energiával, fürgeséggel, tehetséggel váltogatja a két Dromiót.
Óriást farag Richárd szerepéből sommás gesztusaival, expresszív mimikával az előadást hátán hordó Kulka János a Nemzeti Színházban. Szerencsésen kerüli el a III. Richárd-alakításokban rögzült gnómos, látványosan-ördögien gazemberes sztereotípiákat – hogy annál hitelesebb gazfickó legyen. Aljas szándékairól egy-egy beszédes taglejtéssel, váratlan elnémulással, ironikus szájhúzással, vészjósló tekintettel mond el mindent. Céltudatos, intellektuális, nagy kaliberű bűnöző, aki a shakespeare-i figura démoniságát, tagadhatatlanul nagy formátumú cinizmusát palástoló, folyamatos szerepjátszással képes sugározni. Értelemszerűen fölébe nő az előadásnak. Való igaz, segítik ebben partnerei is, akiket Valló Péter igen jó színészek közül válogatott össze (Bálint András, Kaszás Attila, Udvaros Dorottya, Molnár Piroska, Blaskó Péter, Gazsó György, Söptei Andrea, Schell Judit, Hollósy Frigyes, Rátóti Zoltán, hadd ne soroljam…)
Valló Péter pompásan átlátja a Rózsák háborújának történelmi kuszaságait, dinasztikus szövevényeit megörökítő királydráma bonyolult cselekményét. Rálát a kor (és általa korunk) manipulációs világára, és mintegy felülnézetből közelíti rá reflektorát. A fekete kulisszás, üres játéktéren – a teátrum hipermodern színpadtechnikáját, süllyesztőrendszerét, világításvezérlését maximálisan kihasználva – ezt a tárgyilagos, elidegenítő módszert támasztja alá a maga készítette szcenikával. A díszletelemek nagy többségét a föl-alá emelkedő padlókockák, padlópódiumok, a zsinórpadlásról leereszkedő rudak, korlátok, hidak variációi szolgáltatják. Természetesen magát a játékot is megszabja ez az elidegenítő, meg merem kockáztatni, brechti látásmód. Ám amennyire racionalizál, értelmez és egyben kommentál, éppannyira töredezi is a jeleneteket. Van valami gépiesség, rideg (túl)szervezettség a cselekmény láttatásában. A játéktéren mértani precizitással, ritmikusan váltogatják egymást a jelenetek, ami rideg látványsorozattá fűzi össze a mozaikokat a sötétbe vont színpadon. Bántóak, didaktikusak a túl sűrűn ismétlődő beautókázások a színre, már csak azért is, mert elterelik a figyelmet. Akkor is, ha némely erőteljes jelenetben a halálra gázolás rémével fenyeget a gépkocsit agresszíven vezető Richárd-Kulka, amikor zsarolni kívánja erőszakosan szerzett híveit. Shakespeare a világ, a történelem maga, nincs szükség az aktualitását hangsúlyozó vetítőképes illusztrációkra (fegyelmezetten demonstráló hadtestek, 20. századi báli jelenetek, a Big Ben, a Vörös tér stb.). A multimédia híradószerű alkalmazása, ha egybevág is az előadás asszociációs körével, mára már elkoptatott eszköz. Amiként a gyilkosan manipulált királyválasztás a mikrofonokkal, transzparensekkel, kamerákkal és magnót szorongató újságírók hadával megtűzdelt jelenete is. Elegendő lenne a shakespeare-i (és vallói) gondolatokat értő-elértő színészek szuggesztív alakítására bízni a mondandót. Merthogy a gyászsötétbe borult színpadon viszálykodó áldozatok és hóhéraik élik végletes, intrikus, félelmetes és megfélemlített sorsukat a végzetes kor éjszakai homályában, ahol a történelem pokla örvénylik.



« vissza