Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mű és élet

Az Ikrek hava című elbeszélés a felnőttséget szembeállítja a gyerekkor felfokozottságával, bensőséges védettségével és képzeletgazdagságával. Az ikerség motívuma, az ikertestvér halála pedig élet és halál, bűn és bűntelenség összekapcsolódásának, a bűntelen bűnösségnek a kérdéseit veti föl. A kérdések feloldatlansága válságba sodorja a személyiséget („És most azt sem lehet tudni, hogy én haltam-é meg vagy a testvérem. Ha ikergyerekek vannak, honnan lehet azt tudni?!). A válság tudatosítására és esetleges legyűrésére az alkotás, a művészet ad esélyt – sugallják a művész-szereplők. A háború a belsővé vált pusztulásvágy kivetüléseként fogható föl, az alkotás lehetősége így valójában élet és halál kérdése. Tehát az ellentétes erők személyiségen belüli ütközése a külvilágban ismétlődik, ezért a belső küzdelmeinek kiszolgáltatott ember ki van szolgáltatva a külvilágnak is.
Az elbeszélés önéletrajzi mozzanatokra épül, így példát ad az élettények irodalommá szervezésére. Másrészt az indokolja a mű hozzákapcsolását a naplójegyzetekhez, hogy a naplóban a szerző többször emlegeti ezt a művét.
Az – 1934-es, majd 1937-től 1943-ig nagyjából folyamatos – naplófeljegyzések érdekes eseteket, egyre súlyosbodó tapasztalatokat, az irodalmi és a közélet néhány eseményét, találkozásokat és benyomásokat örökítenek meg. Kezdetben azonban a gondolat- és eseményforgácsok életszerűsége mögül sokszor hiányzik az az egységes szemlélet, amely a töredékek mögött az életösszefüggéseket is képes kirajzolni. A szójáték-ötletek, az alkalmi versecskék lejegyzése például valamiféle tétova motívum- (és ihlet)keresésről árulkodik. A friss látásmód vágyát távlatosabban fejezi ki a gyerekség szembeállítása a felnőtt világgal („szomorú és megvetett felnőttségem; „Szörnyűség. ‚Felnőtt’ dolgokba keveredtünk.). Ez megmarad az „érett naplóbejegyzésekben és az ekkortájt írt versekben, például az 1941-es Mivégre és Két karodban címűekben. (Érdekesen változik meg az értékhangsúly Radnóti egyik kritikájában, ahol a költő Cs. Szabót idézi egyetértéssel: „Mit mondjak majd, ha a fiam erről a korról faggat? Felnőttellenes, Descartes-ellenes volt, fiam, felelem. De az író hű maradt a felnőttekhez, egy későbbi emberiségért.)
A munkaszolgálatos megpróbáltatások idejére végképp eltűnik mindenféle póz. Az érzékletes leírások azt a határvonalat mutatják meg, ahol – ahogy az író egy másik kritikájában Bálint Györgyöt idézi – „a közügy magánüggyé válik és megfordítva. A személyiség és a bejegyzések esetlegességét felváltja a harmónia-hitét a szenvedésekkel szemközt is őrizni tudó személyiség „fegyelmezett művészete, mely „anyagszerű és szűkszavú, fölösleges mozdulatok és szavak nélkül (a költő Bálint írásait jellemzi így, de mindez róla is elmondható).
A minden nehézség ellenére megőrzött harmóniavágy intenzitása jelenti Radnóti személyiségének és költészetének legfőbb vonzerejét. Az egyetemes összhang igénye talán épp a pusztulással való perben alakult ki, legalábbis hivatástudatának összekapcsolása a születését kísérő tragédiákkal ezt sejteti: „mert születtem valamire, különben miért lett volna az áldozat (anyja és ikertestvére meghaltak Radnóti születésekor).
A naplóban több szinten is figyelemmel kísérhető a harmónia megvalósítása. Legfontosabb példája az írónak feleségéhez, Fannihoz fűződő kapcsolata, de még az olyan témák, mint a versek ritmusa és rímei iránt mutatott érdeklődés és a nyelvi igényesség követelménye is visszavezethetőek az összhang akarásához. Ez a harmónia a fedezete annak a bensőségességnek is, amely nem csúszik a gyermetegségbe, még a becézések és megszólítások esetében sem („anyuska, szegényke, „édes stb.).
Radnóti élete vége felé katolizál. Ez a sok- (és mély)értelmű gesztus mindenekelőtt azt jelzi, hogy számára a harmónia forrása a személyesen megélhető egyetemesség. Az, ami a költő szerint nem mutatkozik meg a közélet és a történelem értelmetlenségében, a vallás mellett csak az érzelmi kapcsolatok, a természetélmény és a művészet képes belőle valamit megragadni. Ez a szemlélet, valamint a nemzetiségnek alapvetően nyelvi jelenségként való fölfogása („Mi a magyar? Olvassátok Aranyt és Petrovicsot. Megtudjátok. És írjatok magyarul, becsületesen, azok magyar művek lesznek.) vezeti a naplóírót a közéleti elkötelezettségét előtérbe állító irodalom elítéléséhez. Az „urbánusokat éppolyan fenntartással kezeli, mint a „népieket.
A naplóból – akárcsak a szerző más írásaiból – kikövetkeztethető eszmény szerint az igazi személyiségben egységet alkot az apróságok, a konkrétumok iránti éber figyelem, az általánosításra képes gondolati világosság és az egyetemességre érzékeny átlényegültség. A személyiséget kifejezni hivatott műben mindez pontos fogalmazás, világos szerkezet és lírai felfokozottság egységeként nyilvánul meg. Mű és élet egymásrautaltsága csendül ki a negyvenkettő végén, a kényszermunka alatt írt sóhajból: „Fáradt vagyok s csak a vers érdekelne… a mű. Móricz kísérletét, hogy átírja Kemény Zsigmond és Tolnai Lajos regényeit, ugyanezért tartja képtelenségnek. A ponyvairodalom és a slágerek népszerűsége ellen is ezért kel ki többször Radnóti: bennük a személyiség alatti megnyilatkozást látja.
Végső soron személyiségnek és műnek az egymásrautaltság teszi forrásanyagnál többé a naplót, amely nem csak a kortárs vélekedését rögzíti az eseményekről, a mások és saját írásairól és a kortársakról. (Az utóbbiak között például Vas István elsősorban mint hű barát, Mécs László és Faludy György mint népszerű, de gyenge költők, Aczél György mint egyszerű ismerős, Illyés Gyula mint tisztánlátó és nagy író, Babits mint haldokló példakép, Sík Sándor mint atyai jó barát tűnik fel.) A feljegyzésekből létrejön a mű: egy személyiség kialakulásának és elpusztításának a bemutatása.
(Radnóti Miklós: Ikrek hava. Napló, Osiris, Bp., 2003)



« vissza