Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Miért beteg a magyar futball? És a politika?

Magyarországról valaha az a sztereotip kép élt a külvilágban – és talán bennünk is –, hogy ez nem túl módos, ám képzett nemzet, mely jó a sportban, különösen a labdarúgásban. Focinagyhatalmi státusunk gyors elvesztésével kezdődött a kép széthullása: a nemzetek futball-rangsorában Luxemburg mellé kerültünk – miközben nem váltunk luxemburgi szinten gazdaggá. De – és ez talán valóban meglepi a magyar nagyközönséget – az egy főre jutó jövedelem terén a világ első 30 nemzete közé sorolnak minket. A pontos helyünk függ attól, hogy nemzeti jövedelmünket a napi árfolyamon számítják-e át dollárra, euróra, avagy a forint tényleges hazai vásárlóerejével mérik anyagi jólétünket; az utóbbi esetben sokkal jobb a helyzetünk, hiszen a magyar átlagos árszint még mindig jóval elmarad a nyugat-európaitól, így a szerény hazai jövedelemből itthon kétszer annyi árut és szolgáltatást kapni, mintha ugyanannyi pénzt Luxemburgban költenénk el.
Mondhatnánk: ha egy generáció alatt így fordult a sorunk, akkor nem jártunk rosszul. A nemzetközi labdarúgó-szövetség (FIFA) erősorrendjében a hetvenedik, az egy főre jutó vásárlóerőben a huszonnyolcadik helyen lenni jobb, mintha fordítva lenne, és albán jövedelmi szinten élnénk.
De ha már rácáfolt az élet a foci-sztereotípiára, akkor talán érdemes más vonatkozásokban is áttekinteni helyzetünket. Sportolunk-e eleget? Milyenek egészségügyi viszonyaink? Az egészségügyi világszervezet (WHO) egészségügyi teljesítményi mutatói szerint a 66. helyen állunk (a lengyelek az 50.-en, a nyugat-európai országok mind az első 20-ban). Halálozási adatainkról köztudomású, hogy állapotunk súlyos (ebben valóságosan Albánia szintjén vagyunk). Ami sajnos nem lepi meg azokat, akik tudják: a magyar népesség a világ élmezőnyében van a tévé előtti ücsörgés versenyszámában, meghökkentően kevesen sportolnak, viszont az ukránokkal versengünk a legtöbbet dohányzó nemzet címéért. Kultúrfölény? Ugyan már! Az unió tíz új tagja között a sor legvégén vagyunk a nyelvtanulást, az idegen nyelvek ismeretét tekintve. Az iskolarendszerünk által valaha előállított imponáló tárgyi tudás mára megkopott: fiataljaink olvasási, számolási készsége európai összevetésben legfeljebb átlagosnak számít.
Erkölcsi állapotainkról sokat mond a korrupciós listán elfoglalt helyezésünk. Az ezzel foglalkozó nemzetközi szervezet (TI) legújabb felmérése szerint hazánk bizony nincs az elsők között: helyezésünk most a negyvenkettedik (2002-ben még a 33. helyen álltunk).
De hagyjuk az adatokat! Célom itt nem a mítoszrombolás, sem az önostorozás. Ezek a számok csupán tükröt tárnak elénk. A nemzetközi összehasonlítás tükre szerint a közvetlen anyagi (jövedelmi) viszonyokon túli vonatkozásokban a nemzet állapota nem hízelgő, az utóbbi években fontos területeken hátrább csúsztunk, vagy legalábbis mások elénk kerültek.
A megfelelő önismeret az első előfeltétel a javuláshoz. Már ha van szándék, készség. Egy nemzet felemelkedése vagy süllyedése valamilyen fokig mindenkin múlik, de persze a felelősséget a sors nem egyformán porciózta ki. Kéttucatnyi kormánytag nem sportolhat vagy nyelvtanulhat a megfáradt nemzet helyett (noha a személyes példa és a köz előtt képviselt értékrend lényeges lenne), ám a kormányzatra bízott közvagyon és közpénzek felhasználásával nagyon is sokat lehet alakítani a viszonyokon. Illusztrációként az Antall-kormány két kisebb költségigényű, de fontos intézkedését említem: az egyik a Duna Televízió létrehozása, a másik az iskolai tornaterem-építési program végrehajtása. Az első a határok és rendszerek által szétszabdalt magyarság közötti megértést, a másik az egészségesebb életmódhoz való hozzájutást támogatta állami eszközökkel – sikeresen, máig megmaradó társadalmi haszonnal.
E vonatkozásokban a kontraszt most bizony nagy, vegyük csak a távlati teljesítmények miatt annyira fontos ifjúsági mozgáskultúra ügyét. Az évek során sokszorosára duzzasztott felsőoktatásban mára mindenki beletörődött a testnevelési létesítmények szűkösségébe, az anyagi csőddel küszködő egyetemeket legkevésbé a tornacsarnok hiánya foglalkoztatja most. Eközben az oktatási miniszter az általános iskolákban a testnevelés osztályzásának eltörlését szorgalmazza – a testnevelői szakma tiltakozása ellenére. Az osztályozás alóli felmentés a mai eredményközpontú világban egyértelmű üzenet szülőnek, gyereknek a testnevelés relatív fontosságáról. A következmények később jelentkeznek; talán csak néhány évtized múlva regisztrálhatják a nemzetközi listákon egészségügyi helyezésünk változásait.
Megengedem, az életmód és testi-lelki viszonyok alakulásában a kormánypolitika szerepe, de még az teljes egészségügyi rendszeré is, csak áttételes. Ám van valami, ami nagyon is a kormány kompetenciájába (vagy: impotenciájába) tartozó ügy: ez az állami költségvetés állapota. Itt is lehet hivatkozni aszályra, külső körülményekre, de több év távlatában a büdzsé egyensúlya vagy egyensúlytalansága nyilvánvalóan a kormányt minősíti. Más ez, mint az infláció ügye, hiszen az árszint olyan adat, amely milliónyi személy, szervezet döntéseitől és várakozásaitól függ, noha az állam szava és viselkedése persze nagyon sokat számít, míg a költségvetés esetében tisztább a helyzet, mert a kormány adót emeltethet vagy kiadásokat csökkenthet, hogy a megtervezett deficit ne lépje túl az ésszerű vagy a törvényben vállalt mértéket.
2004 ősze költségvetési és monetáris politikai vonatkozásokban roppant különös és további következményekkel fenyegető fejleményeket hozott hazánkban. A történések olyannyira prózaiak, hogy nagyobb hullámverést nem idéztek elő a szakemberek szűk körén kívül; mintegy igazolva Gyurcsány Ferenc bon mot-ját, aki a vártnál sokkal rosszabb államháztartási hiány tényét azzal kommentálta: ez egy szűk kört leszámítva senkit nem érdekel. Az Európai Központi Bank (EKB) sem dramatizálta a helyzetet, csupán közzétette októberben az első olyan ún. konvergenciajelentést, amelyben az új EU-tagok (valamint az euróátvétel előző köréből kimaradt Svédország) állampénzügyi viszonyait minősíti az euróra való áttérésük állapota alapján. Az uniós csatlakozási szerződések úgy szóltak, hogy a csatlakozó ország a teljes joganyagot köteles átvenni, és ebbe beletartozik az euró átvétele is. Igaz, csak akkor történhet meg az eurót használó országok körébe (az ún. Gazdasági és Monetáris Unióba) való belépés, ha a határértékként megadott pénzügyi mutatókból és a jegybanki függetlenségből álló feltételrendszert teljesíti az ország.
Ezt a kötelezettségteljesítést tekintette át most az EKB. Megállapította, hogy az új tagok a bebocsátási feltételeknek kisebb-nagyobb mértékben nem tesznek eleget. Ez nem meglepő, nem is várta senki, hogy a balti vagy a közép-európai volt szocialista országok azonnal hozzák azokat a pénzügyi mutatókat, amelyek eléréséért az olasz vagy a spanyol gazdaságnak annyi erőfeszítést kellett tennie (és amelyek közül egyet most fura módon a német és a francia állam is megsért).
Mégis több mint figyelemreméltó, hogy a 11 elemzett országból hazánk a 11. helyen végzett. A jelentést megelőző 12 hónap adatai alapján az EKB megállapítja, hogy nálunk sokkal nagyobb az államháztartás hiánya, jóval magasabb az infláció és a kamatszint, mint amekkora értékkel be lehetne jutni a GMU-ba. A hang nem drámai, mert az nem sajátja Európa központi bankjának, és mert a magyar kormány eleve csak 2010 elejére tervezi a közös valuta átvételét. Valamint onnan nézve másodrendű kérdés, hogy egy közepesnél – pénzügyi értelemben – kisebb ország képes lesz-e az évtized végére eljutni az euró átvételéig.
Európai mércével nézve a magyar GMU-csatlakozás nem stratégiai kérdés. De vajon nálunk nemzetstratégiai kérdés-e? Bármennyire éles is a fülem erre a témára, nem állíthatom, hogy a magyar társadalom közvélemény-formáló és hivatalból politizáló „elitje az euróra való áttérést nemzeti ügynek gondolná. A közember sem tekinti annak; nehéz elképzelni, hogy a konyhaasztal mellett vagy a pinceszeren arról vitáznának, hogy mikorra szállítható le az állam deficitje tartósan a 3 százalékos küszöbérték alá. Arról talán több szó esik, hogy a hitelbe vett autó vagy a kölcsönből épített lakás esetén a forintban vagy az euróban, svájci frankban számított kamatfizetéssel járunk-e jobban.
Holott a két dolog szorosan összefügg. Ha hazánk nem túl hosszú időn belül teljesíti a százalékban mérhető és a jogi feltételeket, akkor a dátum ismeretében folytatódik a tőkebeáramlás, amely féken tartja a hazai kamatszintet, és meglehetősen erős forintot garantál. Vagyis amikor a reklámbeli Kovács úr megveszi élete harmadik autóját, és a kisebb kamatszint miatt devizahitelt vállal, akkor a hitel visszafizetésekor viszonylag erős forintjából fogja a napi árfolyamon megvenni az eurót, frankot – s dicsérheti az eszét, hogy nem a drágább forintkamatokat választotta. Ha viszont a magyar kormány netán elhalasztja, vagy – ami ma inkább valószínű: a feltételek sorozatos nem-teljesítésével bizonytalan időre kitolja – a forint megszűnésének dátumát, akkor a külföldi és a hazai pénztulajdonosok elfordulhatnak a forinttól. Ekkor pedig a forint gyengülhet, tehát ugyanazért az eurórészletért sokkal több forintot kell majd adni. Ezekben a napokban 250 forintért vehetünk egy eurót, de az árfolyamrendszerünkben lehetséges az is, hogy azért mondjuk 310 forintot kérjen a piac. És akkor hirtelen a havi autótörlesztés a mostani ötvenezerről hetvenezerre ugrana fel – ez bizonyosan a családi büdzsét megrendítő eseménnyé válna.
A kormány azonban nem tekinti sorskérdésnek az euró dolgát. Az ellenzék sem tette az ügyet nemzeti petíció tárgyává. Az országos büdzsé körüli vitákban is csak távoli, kötelességszerű korlátként kerül elő az eurózónához való csatlakozás. A költségvetési tervezetnek számos kritikusa szólalt meg, de leginkább csak átlépdelik az igazi botránykövet. Azt ugyanis, hogy az uniónak 2004 nyarán átadtak egy konvergenciaprogramot (arra a bizonyos 2010-ig terjedő időszakra szólót), amelyben a 2005-re előirányzott államháztartási hiány mértéke a nemzeti össztermék 4,1 százaléka, ám a kormány 2004 őszén olyan költségvetést vitt az Országgyűlés elé, amelyben a hiány tervezett mértéke 4,7 százalék.
És nem szólal meg a közgazdász szakma, a véleményformálók harsonája: emberek, itt valami nagy baj van készülődőben! Mert már a többéves program első évében nagyobb hiányt tervez a kormánykoalíció! Ráadásul az, amely eddig minden egyes évben a tervezettnél sokkal nagyobb deficittel zárt: 2002-ben meghökkentően, 2003-ban nagymértékben lépve túl a parlamenti felhatalmazást, 2004-ben is már nyárra elérte az eredeti törvényes felhatalmazásban szereplő hiánymértéket. Ezzel az egész euróátvételi program bizonytalanná válik. Ha pedig ezt felismerik a pénztulajdonosok, akkor az egyébként magas magyar kamatszint ellenére is másfelé fordulhatnak: a tőke hirtelen kiáramolhat.
Főként, ha a kamatok nálunk mérséklődnek, ahogy azt a kormánykoalíció pártjai követelik, hangosan, és akár a jegybankelnök lemondatásának tervéig is eljutva. Őket emelem ki, mert persze a drága hitel másnak sem jó; ez a bizonyos Kovács úr is éppen azért hajlott a svájci frankban számolt tartozás vállalására (melynek végső számláját nem ismeri, nem ismerheti), mivel sokallja a forintkamatokat. De sokallja a pénzügyminiszter is, aki az ország legnagyobb adósa: ez évben is úgy 1300 milliárd forinttal fogja megnövelni tartozásának állományát, és bizony jól jönne neki a csökkenő kamatszint. Csak ne lenne az a fránya Magyar Nemzeti Bank, annak 6 évre bebetonozott elnöke és monetáris tanácsa.
Októberben azután a sok acsargás után előkerült a jogi fegyver is. E sorok írásakor nem tudni, hogy mi lesz az országgyűlési kimenete az ügynek, de a kártétel már megtörtént.
A történet röviden: három országgyűlési képviselő a kormányoldalról törvényjavaslatot nyújtott be az MNB-ről szóló törvény módosítására. Eszerint az MNB döntéshozó testületének (a monetáris tanácsnak) a létszáma megnőne; a tagok közül négynek a kinevezésére és felmentésére a miniszterelnök kapna jogot, anélkül, hogy egyeztetnie kellene a bank elnökével. Máig ugyanis az a rendszer, hogy a jegybankelnök javasol, de a miniszterelnök dönt, hiszen csak egyetértése esetén küldi tovább az előterjesztést a köztársasági elnöknek, aki kinevezi a tanács tagjait, mint ahogy az MNB elnökét, alelnökeit is. A tagok számának mostani gyarapítása leplezetlenül a most éppen hivatalban levő kormányfő befolyásának növelését célozza. Az eredeti javaslat – azóta ugyanis egy „felvizezett formula is született – a monetáris tanács belső, az MNB-nél alkalmazásban levő tagjai között csak a jegybankelnököt és egyetlen alelnökét említi. Mivel viszont most három alelnöke van a banknak, és mind benne is vannak hivataluknál fogva a tanácsban, így a módosítás elfogadása esetén két alelnök kikerülne onnan.
A nemzeti bankról szóló törvény azonban 2004 nyarától nem magyar belügy. Az MNB is részese az Európai Központi Bank döntéshozó testületének, és az EKB kormányoktól való függetlenségének egyik garanciája az, hogy a nemzeti jegybankok is függetlenek a nemzeti kormányoktól. Az EKB minősíti a magyar törvényjavaslatot, meghallgatva a tagországok bankjainak jogi véleményét. Azt hamar megtudhattuk, hogy a már kinevezett alelnökök tanácsbeli tagsági jogának visszavonását jogsértésnek tartják. Ami pedig a taglétszám felhígításán keresztüli kormányzati befolyásszerzést illeti, azt a legjobb esetben is fölösleges lépésnek értékelik.
A dolog technikainak tűnhet. Ha az államháztartás hiánya nem érdekli a széles tömegeket, a kormányoldal még inkább biztos lehet abban, hogy a monetáris tanács ügye hidegen hagyja a nagyközönséget. De nem hagyja hidegen az európai intézményeket. Az Európai Uniót létrehozó szerződés ugyanis nagyon világosan fogalmaz: a 108-ik paragrafus értelmében a tagországok kormányai nem kísérelhetik meg, hogy befolyásolják az Európai Központi Bank (EKB) vagy a nemzeti bank döntéshozó testületeit azok feladatainak elvégzésében. Ha úgy ítélik, hogy a változtatási szándék mögött az áll, hogy a nemzeti bank politikájára a testület összetételének megváltoztatása útján hatást gyakorolnak, akkor a törvénysértés bekövetkezett. Márpedig a kormányfő és a kormánypárti megszólalók nem is leplezték a gazdaságpolitikai irányváltoztatás szándékát: alacsonyabb kamatokat és gyengébb forintot szeretnének. A bankelnököt is eltávolítanák, de az most már nem megy: immár nem 1994-et írunk. Ezért választották a kerülő utat a tanács átalakításával, ám éppen ez az, amit tilt az EU alapszerződése.
Az ügy eddig még nem jutott el a végső szakaszába. Lehet, hogy a kormányoldal visszavonja a törvényjavaslatot. Az is lehet, hogy a legirritálóbb pontot (két alelnöknek a tanácsból való eltávolítását) kiveszik, és mégis ismét módosítják a jegybanktörvényt – ez lenne 2001 óta az ötödik módosítás; már persze, ha a köztársasági elnök aláírja, vagy valaki meg nem támadja az Alkotmánybíróságnál. Hiszen uniós jogelveket sérthet a módosított verzió is; ha meg nem sokat változtat a mai jogintézményen, akkor minek módosítani a jegybanktörvényt?
Az ügy sajnos csupán egy a sok közül. Ez a kormánykoalíció pártdelegáltakból álló felügyelőbizottságot nevezett ki az MNB fölé, visszaállítva egy korábbi időszak intézményét, kellő indok nélkül. Ezt tudomásul vették az unióban, egyébként is még a csatlakozásunk előtt volt. Majd a kormány átszervezéssel eltávolította a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete éléről Szász Károlyt – ismét egy szervezeti változtatás, nyilvánvaló személyi és politikai érdekek szolgálatában. Korábban mennie kellett a független energiafelügyelet vezetőjének, nemrégen pedig a kormánytól független statisztikai hivatal elnökének.
Érzékelhető, hogy a kormány bizalmatlan a független intézményekkel szemben; sőt tudható is, hiszen ugyancsak Gyurcsány nevéhez fűződik az a panasz, hogy nálunk a hivatalban levő kormánytól független parallel államszervezet létezik, amit ő nagy bajnak tartott. A baj viszont éppen az, hogy ezt bajnak lehet tartani ma Magyarországon. Hiszen a korlátozott kormányzat rendje éppen azon nyugszik, amit az amerikaiak checks and balances, azaz ellensúlyok rendjeként ismernek, és amely az európai jogrendben a kormányzati túlkapások elleni védelemként és a szükséges folyamatosság egyik garanciájaként jött létre.
Emlékezhetünk persze, hogy a második polgári kormány is nehezen leplezte türelmetlenségét a független intézményekkel és az azokat betöltő (az elődöktől megörökölt) személyekkel szemben. A Fidesz-kormány türelmetlenségét korosztályi okokkal magyaráztuk, valamint azzal a szociológiai-politológiai ténnyel, amellyel Kelet-Közép-Európában minden nem-utódpárti kormány szembetalálkozik: az intézményi rendszert a bíróságtól a tudományos akadémiáig, a rendőrkapitányságtól a főszerkesztőségekig nagy arányban az előző rezsimben kiválasztottak népesítik be.
2002 után azonban sem az ifjonti megfontolatlanság, sem valamilyen érthető arányosítási feladat nem legitimálhatja a kormánykoalíció hatalomkiterjesztési törekvését. Itt leplezetlen uralmi szempontok diktáltak. A másokkal, a tőlünk nem függőkkel való együttműködésre való képtelenség azonban súlyos defektus; a korlátok elviselése egyike azon elveknek, amelyek megkülönböztetik a parancsuralmi rendszereket a (mindig korlátos) demokratikus hatalomgyakorlástól.
A nagyobb hiba még elkerülhető, de a kár már megesett a nemzetközi közösség előtt. Hasonló a helyzet Kovács László biztosi jelölésével: ma még pontosan nem tudni, hogy mi lesz ebből, de korábban az eleve reménytelen energetikai komisszárság forszírozásával a presztízsvesztés megtörtént. De nem Kovács presztízse fáj nekem, hanem az országé. Egy láthatatlan, de létező rangsorban megint visszacsúsztunk néhány helyet..
Hogy mi volt a baj a magyar focival – ezt valójában nem tudtuk meg annak idején, amikor a nagy ügyekről még nem, de a labdarúgás világáról már lehetett nyilvánosan értekezni. A nemzetek focirangsorában azóta is folyamatosan csúsztunk hátra. Csak ne ez legyen velünk a nagyobb ügyekben is: látjuk, amit látunk, beszélünk is róla, de mégis egyre hátrább kerülünk...



« vissza