Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az Atlanti Szövetség újjáépítése

 

Az új kihívások

 

Minden bizonnyal jó néhány könyv témája lesz az Egyesült Államok és Európa szembenállása Irak kérdésében. Már most felfedezhető két versengő álláspont, melyek igen eltérő irányelveket sejtetnek. Az első a szakadást az erőviszonyok növekvő aszimmetriájának tulajdonítja. Ez több kérdésben is egyre távolítja egymástól Amerikát és Európát, és az atlanti együttműködést egyre haloványabbá teszi. Ezt a helyzetet a Bush-kormányzatban sokan arra használták föl, hogy ezzel szentesítsék azt a megközelítést, hogy „csináljuk meg” egyedül, vagy legalábbis egy ad hoc szövetség keretében. Végül is ha a stratégiai felfogás kérdésében az amerikaiak és az európaiak többé „nem laknak ugyanazon a bolygón, hogyan is lenne lehetséges egy stratégiai szövetség létrehozása és fenntartása közöttük? E szerint a nézet szerint Washingtonnak örülnie kellene, hogy Európa ily sikeresen képes volt meggyógyítani önmagát, de a jövőben nem számíthat rá fontos stratégiai partnerként.
Az alternatív felfogás szerint, bár vannak valódi nézetkülönbségek, a krízis főleg az óceán mindkét oldalán elkövetett diplomáciai ügyetlenségek eredménye. Elkerülhető, vagy legalábbis minimalizálható lett volna, ha az egyes vezetők más megközelítéseket követnek. Ahelyett, hogy az Egyesült Államokat és Európát stratégiailag összeegyeztethetetlennek tartaná, eme nézet szerint nincs még két olyan része a világnak, amelyben ennyi közös vonás lenne, vagy amely ennyire integrált volna. Az Atlanti-óceán két partja közötti hatalmi szakadék nem új és nem példa nélküli. Az 50-es években legalább ekkora volt – pedig ez volt az atlanti együttműködés fénykora. A dolog lényege nem a hatalom, hanem a cél. A történelem bizonyította, hogy ha az USA és Európa közös célokkal rendelkezik, az európai szövetségesek örömmel tekintenek egy erős Amerikára, és a különbségek kezelhetővé válnak.
Pontosan ezen a területen sikertelen a Bush-kormányzat: képtelen oly módon meghatározni Washington céljait, hogy az a legközelebbi szövetségesek számára támogatható legyen. Ehelyett arra a téves feltevésre alapozott, hogy az erősnek mindig igaza van, és hogy a szövetségesek az amerikai erő puszta megnyilvánulásának hatására hadrendbe állnak. Ahelyett, hogy megpróbálta volna a szélesebb koalíció felépítése érdekében elfogadni az európai fenntartásokat, a Bush-adminisztráció úgy döntött, hogy egyszerűen fölülírja ezeket. Még a támogató szövetségesek is panaszkodtak a konzultáció elégtelen voltára és a kormányzat diplomáciájának hatástalanságára.
Ha a szövetséget újra kívánja építeni, az USA és Európa ismét közös stratégiai célokat kell hogy meghatározzon, melyek a legfőbb mai stratégiai kihívások köré kell hogy összpontosuljanak. Még ha Ázsia problémáit félre is teszik azzal, hogy nagyrészt az euro-atlanti együttműködés horizontja mögé esik, legalább két stratégiai kihívás van itt a „szomszédban, amely szorosabb együttműködésért kiált. Az elsőt nevezhetjük „új keleti kérdés”-nek, amely egyben az euro-atlanti közösség további megerősítését jelenti. Az 1990-es évek történelmi jelentőségű eredménye volt Közép- és Kelet-Európa integrálása – a Balti-tengertől a Fekete-tengerig – a Nyugatba. A nyugati országoknak most újabb jelentős erőfeszítéseket kell tenniük, hogy segítsenek átváltoztatni és befogadni az újabb államokat, amelyek a NATO és az Európai Unió új, keleti határain fekszenek. A legfontosabb feladat egy demokratizálódó Ukrajna integrálása a Nyugatba. Szintén sürgős Európa utolsó totalitárius diktatúrájának megszüntetése Belorussziában. Végül, a nyugatnak segítenie kell Oroszország további átalakulását egy demokratikus, modern, nyugati elkötelezettségű stratégiai partnerré – ez utóbbi feladat egyelőre még távol van a beteljesüléstől.
Szintén új stratégiára van szükség a Kaukázus és Közép-Ázsia országaival szemben. A nyugat sikere Kelet- és Közép-Európa integrálásában felébresztette a reményeket ezen országok némelyikében, hogy ők is közelebb kerülhetnek a NATO-hoz és az Európai Unióhoz. Ezeket az törekvéseket támogatni kell, nem visszautasítani. A nyugatnak következetesebb stratégiát kellene alkalmaznia a Fekete-tenger régiója és a Kaszpi-tenger partjainál fekvő, további keleti országok felé. Ezen országok nagyban különböznek, és hosszú utat kell még megtenniük; többüknek valószínűleg csak laza kapcsolatra lesz valaha is esélye a Nyugattal, s nem érhetik el a fontosabb euro-atlanti intézményekben a teljes tagságot. De szeptember 11. után az Egyesült Államok már nem kezelheti ezeket az országokat stratégiai holt területként Európa szélén. Ehelyett föl kell ismerni, hogy egyre növekvő és fontos szerepük van a terrorizmus elleni harcban. Ahogy a Nyugat egyre inkább részt vállal a helyszínen Irak újjáépítésében, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá ezen régiók stabilizálásának és átalakításának fontossága. Az elmúlt évtizedben kialakított irányelveket és mechanizmusokat kell erősíteni és megvalósítani az EU-val és a NATO-val való tartós együttműködésen keresztül. Az euro-atlanti integrációs folyamat logikus következő lépése a reform és a nyugati irányultság stabilizálása ezekben az országokban.
A stabilitás kiterjesztése a világnak erre a részére különösen fontossá válik, ha figyelembe vesszük a másik alapvető kihívást: a Közép-Kelet, vagyis az Észak-Afrikától a Levantéig, a Perzsa-öböltől Afganisztánig terjedő régió kérdését. Ha a huszadik század folyamán Európa volt az a régió, ahonnan a nemzetközi biztonságra veszélyes fenyegetések kiindultak, ma ezt a kitüntető szerepet feltétlenül a Közép-Kelet tölti be. Itt találhatjuk meg a Nyugat-ellenes ideológiák, a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek kapcsolati hálózatát. Ebből a régióból ered a legnagyobb veszély Amerika és Európa lakosaira nézve a következő évek, vagy akár évtizedek távlatában. Szinte bármilyen mércével mérve e régió rezsimjei hanyatlanak, ahogy azt igen világosan mutatta a közelmúltban egy ENSZ-tanulmány, melyet vezető arab tudósok készítettek. Míg a világ legnagyobb része belép a huszonegyedik századba, a Közép-Kelet legtöbb országa visszafelé menetel. És a sikertelenség jó táptalaj a szélsőséges, a Nyugat számára komoly veszélyt jelentő ideológiák, mozgalmak és rezsimek számára.
Ezzel a kihívással szemben a Nyugatnak a hadműveleti terveknél jóval többre van szüksége. Olyan megközelítésre van szükség, amely a problémák gyökerét célozza meg azáltal, hogy mindenekelőtt megváltoztatja azt a dinamizmust, amely ilyen szörnyű rezsimeket és csoportokat hozott létre. Ennek hiányában a terrorista csoportok és a haramia-államok neve változhat, de a hosszú távú fenyegetés nem. A Nyugatnak tehát túl kell lépnie a roskadozó status quo kezelésének egyszerű stratégiáján. Ehelyett aktívan kell támogatnia a régiót abban, hogy önmagát olyan társadalmakká változtassa, amelyek képesek egymással békében élni, és amelyek többé nem termelnek ki nagy számban ölni kívánó ideológiákat és terroristákat, akiknek ráadásul egyre inkább rendelkezésére áll a technológia, hogy ezt meg is tegyék.
Miből állnának egy ilyen stratégia építőkövei a gyakorlatban? Az első egy közös erőfeszítés az iraki béke megnyerésére, a Nyugat hatalmának és befolyásának felhasználása arra, hogy ott modernebb, demokratikus és igazságos társadalom épüljön. Az iraki győzelmet egy újabb erőfeszítésnek kell követnie az izraeli–palesztin békefolyamat előmozdítására. A jelentős akadályok ellenére ez a békefolyamat nemcsak önmagában nézve kritikus, hanem azért is, mert képes lehet megnyitni az ajtót a térség további demokratikus irányú változása számára azáltal, hogy megszüntet egy olyan problémát, amely jelentősen gátolja a szükséges belső változásokat. Ez Washington hitelessége szempontjából is kritikus fontossággal bír. Ha az Egyesült Államok szeretné, hogy a demokrácia előmozdítójaként tekintsenek rá az arab világban, bizonyítania kell, hogy elkötelezett az izraeliek és a palesztinok közötti béke ügyében.
Ezekkel a lépésekkel párhuzamosan szükség van az iráni rezsim pozitív irányú megváltoztatásának stratégiájára is. Szaddam Irakjával szemben itt reális lehetőség van arra, hogy ez a változás belülről jöjjön. Sajnos ez persze tovább tarthat, mint amíg Teherán nukleáris fegyverre tesz szert. A Nyugatnak tehát olyan stratégiára van szüksége, amely egyszerre akadályozza meg Iránt abban, hogy nukleáris hatalommá váljon, ugyanakkor elősegíti a demokratikus változásokat.
De a rezsimek pozitív irányú megváltoztatása nem korlátozódhat az ellenségekre. Washingtonnak közelebbről meg kell vizsgálnia kapcsolatát azokkal az országokkal is, amelyek hivatalosan szövetségesek, de olyan rezsimek és ideológiák uralják, amelyek valójában részét képezik a problémának. Így nyíltan át kell gondolni az USA viszonyát olyan országokkal, mint Szaúd-Arábia és Egyiptom. A pozitív irányú változás elősegítése az Egyesült Államokkal szövetséges országokban másfajta megközelítést igényel, de ezt is legalább annyira komolyan kell venni.
Végül, de nem utolsósorban ott van még az afganisztáni béke megteremtése, valamint az USA kereskedelmi és beruházási irányelveinek átgondolása a régióban annak érdekében, hogy elősegítse a demokratizálódást. Ezekben az országokban a belső változásokhoz vezető folyamatokat kívülről új biztonsági együttműködésekkel kell támogatni. A Nyugatnak egy regionális norma- és szabályrendszer alapjait kell megteremtenie, amely az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet pozitív hagyományaiból, illetve a szélesebb körű európai tapasztalatokból merítve képes előmozdítani a változást és biztosítani a további fejlődést.
A katonai „nyers erő feltétlenül szükséges ezen kihívások szempontjából, de a kulcs a „kifinomult erő használatában van, amely segíti ezeket az országokat abban, hogy önmagukat megváltoztassák. A demokráciaépítés formájában történő politikai „megelőzés ugyanolyan lényeges, mint a katonai megelőzés képessége. A pozitív változás több évtizednyi folyamatos elkötelezettséget igényelhet – nem csak a régióban, hanem az USA és Európa között is. Ugyanazt a fajta szoros stratégiai együttműködést teszi szükségessé, amely végül a hidegháborút is megnyerte.

 

A szakadék áthidalása

 

Képes az Egyesült Államok és Európa egy közös stratégia kidolgozására, mely eleget tesz ezen kihívásoknak? Manapság az amerikaiak és európaiak egyre inkább felismerik, hogy ezek a problémák jelentik a legnagyobb veszélyt közös érdekeikre nézve, de ösztöneik szerint eltérő módon kívánják őket megoldani. De a múltban az USA és Európa közötti stratégiai együttműködés nem azért működött, mert a felek mindig eleve egyetértettek abban, hogy mi legyen a megoldás, hanem mert képesek voltak közös, átívelő keretekben egyeztetni az eltérő impulzusaikat. A hatvanas évek vége felé például a szövetség elfogadott egy, a Harmel-jelentésen alapuló stratégiát, amely végül nélkülözhetetlen volt a hidegháború megnyerésében. Ez a sikeres stratégia egyesítette az offenzív és defenzív elemeket. ANATO katonai erejével igyekezett elrettenteni a Szovjetuniót, miközben az enyhülés és a kapcsolatépítés révén igyekezett előmozdítani a kommunista országok politikai átalakulását. Ma ezt a megközelítést békés rendszerváltoztatásnak neveznénk.
Hasonló megközelítésre van szükség ma is. Egy olyan korban, amikor a legfőbb veszélyt tömegpusztító fegyverekkel rendelkező terroristák vagy haramia-államok jelentik, a védelem új frontvonala az euro-atlanti térségben a belső biztonság kell hogy legyen. Kevés terület van, ahol egyértelműbb szükség lenne az euro-atlanti együttműködésre, vagy ahol nyilvánvalóbb lenne Amerika érdeke is abban, hogy az EU erős és következetes szereplő legyen. Igazából pontosan ez a terület az, ahol az amerikai–európai együttműködés nagyjából zavartalanul zajlik, az iraki krízis ellenére is. De sokkal többet kell még tenni. Az EU-nak például létre kell hoznia a saját Belbiztonsági Hivatalát, hogy kiszélesedjen az együttműködés ezen a területen.
A katonai kapacitás a védelem másik elengedhetetlen feltétele. Afganisztán és Irak esete megmutatta, hogy az Egyesült Államoknak és Európának képesnek kell lennie a katonai közbeavatkozásra határaikon túl is, mind az új fenyegetések elrettentése, mind az ezekre való reagálás érdekében. Szintén felkészültnek kell lenniük a hosszú távú békefenntartásra az országok demokratikus újjáépítésének érdekében. ANATO új központi célja ezen Európán túli feladatok felvállalása kellene, hogy legyen. A Bush-kormányzat történelmi lehetőséget szalasztott el azzal, hogy a szövetséget nem vezette bele ebbe az új érába Afganisztánban. Késve, de korrigálja hibáját azzal, hogy a NATO-t bevonja a Biztonságsegítő Nemzetközi Haderő működésébe. A NATO-nak szintén vezető szerepet kellene vállalnia Irak biztonságában. És keresnie kellene a kapcsolatot a régió többi arab országával, merítve a korábbi európai békepartnerség tapasztalataiból. Végül, ha mindkét fél beleegyezik, és a körülmények megengedik, a NATO-nak fel kellene készülnie egy izraeli–palesztin békemegállapodás végrehajtására.
A katonai kapacitásban az Atlanti-óceán két partja között meglévő szakadékot egyértelműen szűkíteni kell. De nem kell, hogy ez olyan drasztikus legyen, ahogy egyes kritikusok gondolják. A NATO-nak korlátozott mértékben szüksége van külföldön harcolni képes alakulatokra, de Európának nem kell az amerikaival egyenértékű katonai erőt létrehoznia. Arra van szükség, hogy be tudjon avatkozni, az Egyesült Államokkal együtt, a jövőbeni koalíciós hadműveletekben; hogy hosszú távú békefenntartó küldetéseket legyen képes végrehajtani; és hogy kisebb krízisek esetén önállóan fel tudjon lépni. De a Nyugat Achilles-sarka nem katonai természetű. Amikor Washington többet költ védelmi célokra, mint a világ többi része együttvéve, a Nyugat együttesen nincs hiányában a katonai kapacitásnak. A gyenge láncszem a stratégia hatékony átalakítása olyanná, amely képes lenne demokratikus politikai alternatívát teremteni az arab világban. Ennek a feladatnak a megoldásában Európa potenciálisan ugyanannyit képes tenni, mint az Egyesült Államok. A szövetségnek egy mai, modern Harmel-jelentésre lenne szüksége a Közép-Kelettel kapcsolatban, amely egyesíti a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek elleni hatékony védelmet az iszlám és arab világ átváltozását és demokratizálódását segítő politikai stratégiával.
(A Foreign Affairs című folyóirat (New York) 2003. szeptember/októberi számában megjelent tanulmány rövidített változata. Közlés a Foreign Affairs és a szerző engedélyével.)



« vissza