Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A zuhanás lendülete

Lendületben az ország!” – ezt a bombasztikus címet kapta Gyurcsány Ferenc kormányprogramja. Hogy egy országnak miért kellene lendületben lenni, azt csak a híd-, szén-, és kenyér-csatákon, három- és ötéves terveken szocializálódott ideológiai tudatalatti búvárai tudnák pontosan föltárni. Ennél nagyobb baj az, hogy amennyiben a tényleges helyzetet vizsgáljuk, inkább azt kell észrevennünk, hogy „lenn, dűlésben az ország. Riasztó adatok sora bizonyítja, hogy az új uniós tagok között a régió sereghajtójává sikerült leküzdeni magunk, aggódva láthatjuk, hogy mások is látják: az euró bevezetésének egyetlen kritériuma se teljesül, hogy a magyar társadalom működési zavarai súlyosbodnak. De nemcsak az állami pénzügyek folyamatai, a makrogazdaság sok mutatója rossz, ha körülnézünk, pislanthatunk a köz erkölcseire, a társadalom folyamataira, a gazdaságra, bárhova: mindenütt negatív jelenségeket látunk. A brókerbotrány „az elit – ahogyan nálunk a fölül lévők szeretik becézni magukat – korábban hihetetlen romlottságát, a doppingügyek a fair play általános hiányát is mutatják, az egészségügy viselt dolgai folyamatos krízisről árulkodnak, a posta nemcsak hihetetlen gyorsasággal felejtette el alaptevékenységének tisztességes ellátását, hanem mint sok helyen jószerével egyetlen közszolgáltató, éppen onnan vonult ki, ahol a legfontosabb lenne a jelenléte. Ezt a magatartást a maga keretei között követendő modellnek tekinti a vasút is, az önkormányzatok alulfinanszírozása már komoly működési zavarokat kelt az oktatásban és szociálpolitikában, a felsőoktatás kritikus állapotba jutott, a Transparency International szerint a korrupció növekszik, a NATO-tagsággal vállalt katonai költségvetés-bővítést a kormány nem teljesíti, a munkanélküliség nő, a pályakezdő fiatalok nem tudnak elhelyezkedni, az államadósság növekedése ijesztően gyors stb. Ez lenne tehát az országot jellemző lendület, ami egy kicsit is kritikával nézve az állapotokat, jószerével csak a hanyatlásban érvényesül.
Közelebbről nézve még azok az adatok is inkább aggasztóak, mint biztatók, amelyeket a kormány a maga sikerpropagandájához fölhasznál. Két „pozitív mutatóra szokott ugyanis hivatkozni. Az egyik a reálbérek, a másik a GDP növekedése.
Ami a béreket illeti, a legutóbbi statisztikai adat 0,1 százalékos csökkenést mutat, amire a Bokros-csomag óta nem volt példa. Ez lehet eseti kilengés, biztosan az is, a hosszabb távú összevetés ennek ellenére kiugró növekedést mutat. A probléma nem is ez, hanem a hozzá csatolt kormányzati kommentár. A hivatalos álláspont szerint ugyanis arról van szó, hogy a megtorpanás oka a bérek korábbi elszaladása, vagyis az, hogy a gazdaság állapota által indokoltnál magasabb bérszínvonal alakult ki. Tekintve, hogy a piacgazdaság résztvevői – e körben a GDP-növekményt produkáló multik szerepe a meghatározó – nem önmaguk ellenségei, nyilvánvaló, hogy ez a bértömeg nem tőlük folyt ki. Hasonlóképpen nem a vergődő magyar vámterületi gazdaságban keletkezett. Közismert persze, hogy hol: abban a közszférában, amelynek szűkítését a magyar gazdaság potentátjai egyre hangosabban követelik. Mint ismeretes, a kormány már tett is erre ígéreteket.
Vagyis az ország legnagyobb foglalkoztatója jelentős takarékossági intézkedésekre kényszerül, s ezzel e téren is szembekerül azzal a gyakorlattal, amit eddig követett.
És ez az igazi probléma. A Medgyessy-kormány azért bukott meg, mert hibát hibára halmozott. Ezért volt szükség gyors és határozott váltásra, ezért került sor arra az operációra, amit a korábbi kormányfő puccsnak, az újonnan hatalomra jutottak békés forradalomnak tekintettek. Mindennek azonban csak az adhat értelmet, ha valamiféle fordulat is következik. Ez azonban csak fájdalmasabb lehet, mint a személycserében kifejeződött pótcselekvés, és a valóban imponáló kommunikációs, illetve verbális fordulat. Mert ami igaz, az igaz: az új kormány e tekintetben valóban szinte forradalmian újult meg. A Medgyessy-féle kínlódással, Kovács László egérszürke semmitmondásával szemben a Gyurcsány–Hiller kettős sziporkázik, s ezzel (vélhetően csak átmeneti) sikereket ér el. El tudja ugyanis hitetni, hogy új korszak kezdődött a baloldal életében, s az új kormány képes dinamizálni az utóbbi idők teszetosza apparátusát.
Azt azonban mindeddig nem tudhattuk meg, hogy ezt milyen módon akarja elérni. Sőt: amit eddig láttunk, az inkább az ellenkezőjére utal. Gyurcsányék veszedelmes helyzetbe lavírozták magukat, igaz, nem nagyon volt előttük más lehetőség. Választaniuk kellett, hogy az aktív cselszövésekkel megbuktatott előd politikájának tagadásával, vagy annak folytatójaként föllépve akarják-e megszerezni a hatalmat. Mindkét megoldás súlyos kockázatait látva egy harmadikat választottak: ezt az alapkérdést, legalábbis a propaganda szintjén, igyekeztek megkerülni. Ennek döntő oka az, hogy a kormányzat számára – a Ron Werber által örökül hagyott kampánybölcsesség örököseként – az ország lakossága nem mint társadalom, hanem mint a választópolgárok halmaza jelenik meg. Ebből következően a továbbiakban nem a közügyek és a közjó áll a kormány munkájának középpontjában, hanem a mögötte álló párt (pártok) választási sikerének biztosítása. Ennek érdekében az ország súlyos helyzetéről nem adnak tájékoztatást, mert az a kritikus hangokat erősíthetné föl. Éppen ellenkezőleg, arról beszélnek, hogy a kiugróan sikeres Medgyessy-kormány örököseiként még jobbak lesznek. (A hatékonyan működtetett propagandagépezet tevékenységének eredményeként az a kérdés természetesen föl sem merülhet, hogy ez esetben miért volt szükség váltásra.)
A folytonosság hangsúlyozásával az új kormány elszalasztotta azt az esélyt, hogy hatalomra jutva tájékoztassa az országot a szocialista dominanciájú kormány első bő kétéves működése során kialakult nehéz helyzetről. Ezzel már most megalapozta, hogy viszonylag gyorsan elveszítse a mai csodavárásból formálódott hitelét. Medgyessyéknek az állam gazdálkodását szétziláló, a költségvetést szétverő, mert azt egészében a kormánypártok kampányszempontjainak alárendelő gyakorlatával Gyurcsány nem mert nyilvánosan szakítani, és mert – tulajdonképpen érthetően – nem akart „csomaggal nyitni, arra kényszerítette magát, hogy a negatív örökség folytatója legyen. Medgyessy (és vele az ország) azzal vesztett, hogy kormányra kerülve a választási kampánynak „a győzelemért semmi sem drága elvét ültette át a gyakorlati politikába. Ezzel a gyakorlattal Gyurcsány Ferenc sem mer szakítani, mert a maga módján a 2002-es választás populizmusát most saját pártjának belső harcaiban újította fel. Mivel így alapkérdésekben nem vallott színt, illetve keltett megalapozatlan illúziókat, arra kényszerül, hogy folytassa elődje gyakorlatát.
Medgyessy közvetlen kormányzati gyakorlatát az államapparátus földuzzasztása, a pártfunkcionáriusok közpénzből történő jóllakatása jellemezte. E hagyománnyal Gyurcsány sem szakíthat, mert különben a mögötte állók őt is (az eseményt kommentáló politológusok friss szóalkotását kölcsönvéve) „megpuccsolják. Medgyessy másik öngyilkos trükkje a közvéleményt erősen befolyásoló a közszféra béreinek olyan mérvű emelése, amit a költségvetési bevételek nem tettek lehetővé. E túlköltekezés katasztrofális hatását erősítette, hogy a termelőszférában végbemenő munkaerő-leépítést is a közszférában illetve közpénzekkel finanszírozott munkahelyeken történő alkalmazással kívánta a kormány ellensúlyozni. Mindez ugyan az MSZP győzelmét követő, a hisztéria súlyos tüneteit mutató száznapos programok következménye, de a továbbiakban is gyakorlattá vált. A költségvetés stabilizációjához olyan, nyilvánvalóan népszerűtlen intézkedésekre volna szükség, amelyeket Gyurcsány és csapata a hatalomra jutás ünnepi pillanataiban nem kívánt vállalni. Igaz ugyan, hogy egy megszorító csomag némely elemét tartalmazza az új költségvetés, de ennek a társadalom előtti felelősségét a Bokros-csomagot mindmáig legnagyobb kormányzati fegyvertényének érző ballib(erális), vagy praktikusan inkább lib(erális)bal politikai tömb nem meri fölvállalni. Ebből a szempontból pedig folytatódik a Medgyessy-kormány működésének legrosszabb vonása: a problémákkal való szembenézés elmulasztása s a kormányzati önáltatásra épülő ellentmondásos üzenetek hagyománya.
Látványos példája volt ennek az, ahogyan Gyurcsány Ferenc előbb maga is ostobaságnak minősítette azt a hangzatos kijelentését, hogy „az országban nagy a jólét, majd a tömeges elszegényedés problémáját tárgyaló parlamenti vitanapon ismét arra hivatkozott, hogy a lakosság példátlan reálbér-növekedésének örülhettünk az elmúlt években. Hasonló bizonytalanságról tanúskodik az is, ahogyan a kormány egyfelől meghirdette a közszférában foglalkoztatottak számának jelentős csökkentését, majd komoly erőfeszítéseket tett e kijelentés eliminálására.
E kapkodás természetesen nemcsak ügyetlenség, hanem egyfajta jellegzetes, kettős kommunikációs modell megnyilvánulása is. Bizonyos történéseket tekintve a kormány a maga számára előnyösebbnek tartja a bizonytalanság keltését, mint az olyan üzenetek egyértelműségét, amelyek megfogható érdekeket sértenek. A most oly euforikus hangulatban lebegő neofita gyurcsányisták számára ez átmenetileg bátorító lehet, s hozzájárulhat a havi közvélemény-kutatások kedvező alakulásához. De a helyzet sokkal rosszabb annál, mintsem döntések, és sokszor súlyos társadalmi kihatású döntések nélkül meg lehetne oldani. Az állam gazdálkodásának stabilizációja elkerülhetetlen, nyílt és rejtett hitelfelvételekkel (pl. az autópálya-építés koncesszióba adásával) a helyzet súlyosságát nem lehet tartósan elfedni. Vagy egyre súlyosabb nemzetközi elmarasztalásokkal, esetleg drámai pénzpiaci fejleményekkel kell szembenézni, vagy valamiféle „csomagra lesz szükség. Mert, az ellenzéki felszólamlásokban foglaltak ellenére, a magyar gazdaság nincs válságban, de a magyar gazdálkodás igen. S azt a fájdalmas feladatot, amit a kormányra a maga gazdálkodásának válságával való szembenézés jelent, nem lehet arra hivatkozva elhárítani, hogy a gazdaság egésze koránt sincs válságban. Mert éppen ettől a halogatástól még e szomorú állapotba is kerülhet.
A kormányoldal által szívesen emlegetett másik adat a GDP növekedése. Önmagában a 4 százalék körüli bővülés még akkor sem hangzik rosszul, ha a gazdaság nemzetközi integrációjának mai körülményei között ez az adat már nem sokat árul el arról, hogy egy adott nemzetgazdaság milyen állapotban van. A bruttó nemzeti termék növekedése – szemben azzal, ahogyan ezt az új miniszterelnök többször is elmondta – nincs közvetlen kapcsolatban a költségvetés forrásainak bővülésével. Olyannyira, hogy ad absurdum a GDP-t a bővülő (és később az export volumenét növelő) import még csökkenő teljesítmények mellett is növelheti, miközben az ország fizetési mérlege erősen romlik. De a magyar gazdaság mai helyzetében érdemes például egy olyan multinacionális vállalatra gondolnunk, amelynek a végtermék értékében és az értékesítés során keletkező profitban meghatározó jelentőségű szellemi fejlesztéseket hasznosító részegységgyártó üzeme valahol Nyugat-Európában van, míg a csekélyebb értéket jelentő összeszerelő üzeme az alacsonyabb bérszínvonalú Magyarországon. Ha a végtermék innen kerül piacra, a statisztikai adatok alapján a magyar GDP-ben az az érték is megjelenik, amelyből a cég anyaüzeme profitál. Egyébként éppen ez a jelenség az, amivel a magyar gazdaságpolitika tartósan nem tud mit kezdeni. Ez a feszültség szokott megjelenni abban, ahogyan nagy befolyású politikusok panaszkodnak a médiában, hogy némely jó makrogazdasági mutató ellenére a lakosság nem akarja észrevenni a pozitív változásokat. A jelek szerint a kormány ezzel a problémával nem kíván szembenézni, s már az is elhangzott, hogy a lakosság eme érzéketlenségének, sőt lehangoltságának az ellenzék aknamunkája az oka.
A GDP-növekedésre hivatkozás másik kritikus pontja az, hogy a közvélemény nem tudja viszonyítani más adatokhoz. Nem tudja például, hogy a mi szűk 4 százalékunk a régióban a legalacsonyabbak közé számít, s nem tudja azt sem, hogy a világgazdaság ezt meghaladó mértékben bővül (idén 5 százalék körül). Vagyis a propagandisztikusan ugyan jól felhasználható növekedési adat mögött ténylegesen növekvő lemaradás húzódik meg. És az ebben rejlő kockázatot is növeli az, hogy a kormány nem vesz erről tudomást, vagy ha mégis, akkor nem osztja meg aggodalmát azzal a társadalommal, amelynek közös erőfeszítésével kellene és lehetne javítani a mind aggasztóbbá váló helyzeten.
Mit várhatunk ezek után? Sok jót aligha, annál több miniszterelnöki médiaszereplést. Gy. F. fagylaltozik, tehenet fej, futva érkezik a pártrendezvényekre (bocsánat, az Mussolini volt…), vak embert vezet át a gyalogátkelőn, megmutatja az utcaseprőnek, hogy kell a seprűt helyesen tartani stb. Eközben folytatódnak a hatalom csúcsain a személyi harcok, a Medgyessytől örökölt kormánytagok közül Lamperth Mónika vagy Draskovics Tibor jó, ha mielőbb elkezdi új munkahelyét keresni. Folytatódni fog a hatalmat korlátozó intézmények szerepének csökkentésére, illetve befolyásolásukra való törekvés (Alkotmánybíróság, MNB). Folytatódik a gazdasági-társadalmi élet veszteseinek megnyerését szolgáló gesztusok sorozata (segélyezési programok), miközben szaporodni fognak a kiszolgáltatottságukat növelő intézkedések (elbocsátások, a versenyre való hivatkozással a győztesek támogatása). Mindezek eredőjeként a kormányfőváltást követő baloldali népszerűség-növekedés hamarosan visszafordul, hiszen az eddigiek alapján nem várható, hogy a kormány jól tud válaszolni a felmerülő kérdésekre. Az újból beinduló népszerűségvesztést fokozott demagógiával való kezelési kísérlet követi. Mind az offenzív, mind a defenzív szakaszban a megállíthatatlan, a tartalommal nem törődő szövegfolyam romboló hatására a közélet durvul, a politikai kultúra tovább hanyatlik.
Mindez együtt azt jelenti, hogy a jobboldalra igen nehéz feladat és óriási felelősség hárul. A nyilvánosság kezelésében ez a csapat a korábbinál tehetségesebb és tudatosabb, keményebb, agilisabb, dinamikusabb ellenfél. Az új kormány által a magyar közéletre robbantott kommunikációs lavinával szemben ugyan két technikával is lehet védekezni, de ezek egymással ellentétesek. Az egyik a szakmai-intellektuális fölény jegyében való leleplezés, a másik – és minden bizonnyal sajnos a hatékonyabb – a „kutyaharapást szőrével kezelés, esetünkben a még élesebb, még pontosabb, még céltudatosabb demagógia. Egy biztos: függetlenül attól, hogy a valóságban milyen folyamatok zajlanak majd, a valóságshow-kban a „villalakók „retorikájához szoktatott közönség kegyeiért versengve az „Apró-villa lakója ellen nehéz lesz a sikeres szereplés.



« vissza