Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A völgyben a szobrok (Mészáros Dezsőről)

Jóllehet a magyar művészettörténet egyszerűen nem hajlandó tudomásul venni, a 20. századi magyar művészet történetének egyik legjelentősebb szobrászától búcsúztunk 2003 végén: Mészáros Dezső korszakos jelentőségű életművet teremtett és hagyományozott ránk. Szándékainak, alkotói törekvéseinek, nagyszabású műveinek nem kedvezett, nem kedvez a kor: a 20. század nehéz körülményeket teremtett, s e gátlásokkal terhelt korszakban a gátló tényezők között csupán az egyik összetevő volt az értékek felismerésének hiánya, a minőség elismerésének manipulált, torzított volta. Szerencsére a művész alkotói energiáit mindez nem fojthatta el: a művek a körülményekkel és az anyaggal vívott heroikus küzdelemben megszülettek, a művek jelen vannak, s fenséges nyugalommal és izzó szenvedéllyel sűrítik magukba a pillanatnyiságokat és kisszerűségeket lepergető autonóm szellemiségüket.
Még egy éve sincs, hogy nyolcvanadik születésnapját ünnepeltük a szentendrei Barlangban: felidézve, hogy az 1923-ban, Szegeden született művész az ötvenes évek első felében, egy szobrász számára a lehető legrosszabb művészeti pillanatban lépett ki a Képzőművészeti Főiskoláról; akkor, amikor a művészetet puszta propagandaeszközzé silányították a közép-európai régió ügyeletes hatalmasai. Megemlékeztünk ezen a születésnapon arról, hogy szobrász példaképeit követve, így mindenekelőtt Medgyessy Ferenc törekvései nyomán az ötvenes évek végén, a hatvanas évek első felében portrékat és munkásalakokat, kútfigurákat mintázott, amelyek aztán az öntödében merevedtek maradandó anyagba: bronzszobrai Budapesten és vidéki városokban kerültek talapzatra köztéren és közösségi rendeltetésű épületek belső tereiben.
Ezeket a szobrokat azonban csak szerény előzmények, a mesterség próbája gyanánt vehetjük számba a hatvanas évek második felében, a római ösztöndíjas alkotóperiódussal megnyíló szobrászi kiteljesedés művészeti történéseit, megújulását szemlélve. 1967-ben, Rómában rátalált a szobrászatát meghatározó anyagra, a kőre, és az itáliai művészeti örökséggel való szembesülés hatására egy olyan művészeti programot munkált ki, amely a korábbi ábrázoló-elbeszélő jelleg helyére a jelszerűséget, a jelentés-központúságot helyezte. Az anyagváltásból eredeztetett lendülettel és ezzel a szemléleti felismeréssel faragta ezután a magyar szobrászatban új hangot megszólaltató, elementáris térszervező erőkkel áthatott alkotásait: egy futó számvetés szerint 1976-ban már mintegy száz faragott kőszobra állt készen, amely műegyüttesben 14 nagyméretű, monumentális kompozíció volt.
A hetvenes, a nyolcvanas és a kilencvenes évek a hatalmas idolok, a kőbálványok megalkotásának igézetében peregtek a visegrádi Áprily-völgy szabadtéri műhelyében: Mészáros Dezső támogatás, megrendelő és megrendelés – és segéd, kivitelező igénybevétele – nélkül megszállottan dolgozott, néhány művének utólag lelve csak helyet: így kerülhetett Miskolcon, Győrben, Visegrádon, Esztergomban felállításra egy-egy kompozíciója, és így találhatott végleges otthonra 1986-ban Szentendrén gyönyörű szoborgyűjteménye. Művészetének lényegét a kortárs alkotó és a jó barát Deim Pál festőművész körvonalazta, foglalta össze legpontosabban: „Mészáros Dezső szobrai bár súlyosak, mindig a transzcendens világ felé mutatnak. Az évmilliós kövek olyan jelekké válnak, melyek megőrzik ezt a végtelennek tűnő időt és az örök élet reményével töltenek el. Kétféle erő van bennük: tehetetlenségi erő és a szellemi, ami a művész keze által került a kőbe. Tehát nem veri ki a kőből az évmilliók üzenetét, és megemeli a szellem üzenetével az ember vágyódását a végtelenhez. A matéria és az istenek közé épít egy jelet.
A matéria és az istenek közé jeleket építő, magányosan dolgozó, csupán a szentendrei művésztársak támogatását élvező szobrász oly szép és oly keserves, fizikai megpróbáltatásokkal és szellemi küzdelmekkel terhes földi életútja lezárult. Zavartan rendezgetjük a dokumentumokká nemesedett rekvizitumokat: az újságkivágásokat, az iratokat, a jegyzőkönyveket, a fotókat, felidézzük a kalapácsok és a vésők katonás rendben tartott sorát, a készülő és az elkészült művek fölé emelkedő visegrádi természet-templom csodálatos, a természetesség és a műviség harmonikus egységét sugárzó atmoszféráját, és újra látjuk a szobrászt, aki erős tenyerével megpaskolja a követ, és azt mondja: „Hihetetlen, a túloldalon ott van a hegy, és megnyomja a szobrokat. És e felismeréssel egy-egy Mészáros Dezső-szoborra pillantva megérint és magával ragad a megismételhetetlenségek, az időtlenségek, a lényegiségek, a szellemi gazdagságok és szépségek oly ritkán megnyíló varázsa.
Bár Mészáros Dezső szobrai hosszú-hosszú évszázadok elmúltával is állni fognak, együtt élve a múló idővel, és mindig megteremtve önálló idejüket és tereiket, most már rajtunk a sor: hogy művészetét elhelyezzük abban a folyamatban, abban a rendszerben, amely a művészet 20. századi története, s amely a közelmúlt évtizedek szobrászati értékteremtő törekvéseinek foglalata. Most már a mi felelősségünk műveinek sorsa: a szobraiba sűrített termékeny gondolatokkal, felismerésekkel és üzenetekkel nekünk kell sáfárkodnunk.
(Elhangzott 2003. december 20-án Kisorosziban, a református temetőben, Mészáros Dezső szobrászművész búcsúztatásán.)



« vissza