Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A Sztálin-múzeumban

 

Egy szürrealista élmény és háttere

 

Arcát közelről – egy szobrász kezéből – utoljára a Rákóczi út és Nagykörút sarkán láttam. Azóta csak fényképeken. A bronzfej valaha majdnem olyan magas volt, mint egy álló ember, de mire odaértem a Nemzeti Színházhoz, már megcsonkítva hevert az utca kövezetén. Fiatalok és öregek, férfiak és asszonyok, diákok, mind nagy munkában voltak, hogy a bronzfejből sikerüljön letörniük egy kis darabot, amit hazavisznek emlékbe. Kalapácsokkal, fejszékkel, fémfűrészekkel és nagy reszelőkkel a kezükben izzadtak az őszi hidegben, és pattant az érc, szakadt az öntvény… darabokra törték Joszif Viszarionovics Dzsugaszvili Sztálin szobrát, az elnyomás két nappal azelőtt ledöntött szimbólumát. Boldog, kielégült arcokra emlékszem a tömegben. Mindenki megpróbált kaparintani magának egy kis bronzdarabot, még ha sejthették is, hogy majd otthon egy rejtett fiókba, vagy szekrény mélyébe kell esetleg eldugni ezt a különös emléket. 1956. október 25-ét írtak.
Megrázó volt a látvány az utcakereszteződésnél, hiszen Sztálin feje hátborzongató félelmet idézett fel szinte minden magyarban, aki túlélte a második világháborút és a holokausztot, és aki megérte azt a napot amikor a Magyar Dolgozók Pártja szobrot emelt neki a „hálás magyar nép nevében, a budapesti Városliget peremén.
Mint másodéves műegyetemista, én is élénken emlékeztem iskolás koromból kötelező felvonulásokra a nagy ünnepeken, értsd november 7-én, a Nagy Októberi Forradalom évfordulóján, vagy december 21-én, Sztálin születésnapján, amikor pártvezetők vég nélküli méltatásait hallgattuk a Nagy Vezérről, ha nem is rajongással vagy áhítattal – amint azt a rendszer szerette volna –, hanem félelemmel és megvetéssel. Fagyos időben, fáklyát vagy Sztálin-képet tartva kezünkben, vastapssal, „Éljen Sztálin, Sztálin, Rákosi! jelszóval harcias kórusban törtünk ki, valahányszor a szónok kiejtette „a nagy bölcs vagy magyar lakája nevét. A lelkesnek látszó tapsorkán és éltető jelszavak legalább melegítették a kivezényelt tömeget. A fővárosban pedig ágyúszóval köszöntötték december 21-ét, s szállott a kantáta dallama mindenfelé: „És szívünk így tárul, nagy Sztálin szavára, mert boldog az ember ki róla dalol…
Tudtuk, hogy tőlünk keletre még jobban tombolt a sztálini önkény és terror, s főleg sokkal hosszabb ideje. A diktátor kezéhez milliók vére tapadt, és dokumentumok szerint áldozatainak száma túltesz Hitlerén. 1953. március 5-én mindenki azt remélte, hogy halála majd véget vet a terrornak, de a felszabadulás érzését még a moszkvai huszadik pártkongresszus után sem éreztük, pedig Hruscsov ott leleplezte Sztálin bűntetteit. Ha akkor még sokat nem is tudtunk, mi, akik 1956 után nyugatra kerültünk, hamarosan tényekkel szembesültünk olvasmányainkból, vagy orosz, ukrán és egyéb keleti menekültekkel folytatott beszélgetéseinkből. Kint szabadon olvashattuk hitehagyott kommunisták könyveit, mint Koestler Artúr Sötétség délben című számadását a harmincas évek végén Sztálin koncepciós pereiről, vagy Isaac Deutscher Sztálin-életrajzát, avagy olyan nyugati kutatók, mint például Robert Conquest The Harvest of Sorrow könyvét a 30-as évek éhínségéről a Szovjetunióban. Elkerülhetetlen volt a konklúzió amint számolgattuk az áldozatok millióit: Sztálin a modern kor legvéreskezűbb diktátora volt.
Ezek és hasonló gondolatok foglalkoztattak, amint Tiflisz utcáit róttam 2004 tavaszán egy közel két hónapos világbanki megbízás alkalmából, az oly rokonszenves, de legtöbb helyen szegény Grúziában. Leginkább a város legrangosabb utcáján követtek emlékeim, a 19. században épült cári helytartói palota előtt, ahol önkéntelenül Sztálin jutott eszembe, hiszen ugyanazokon a simára koptatott bazalt járdaköveken sétálhatott ő is az 1890-es években, amikor még Isten szolgálatában tevékenykedő fiatal, görög-keleti szeminarista volt. Talán éppen arra járva érlelgette fiatal forradalmár lelkületét, amit egy racionális eszmerendszerrel, a marxizmus–leninizmussal bástyázott körül, és később minden eszközzel a teljhatalom bitorlásának szolgálatába állított.
Grúz ismerőseimmel beszélgetve aztán mielőbb szóba is került Sztálin. Érdeklődtem, miként ítélik meg honfitársukat, hiszen százszázalékosan grúz volt. Eredeti neve: Josif Viszarion Dzsugaszvili, ennél grúzabb alig lehetne, mondja egyik grúz barátom.
Sokan a legnagyobb megvetéssel szóltak a diktátorról, főleg olyanok, akiknek családja sokat szenvedett 1921 után, amikor a független, szociáldemokrata, grúz kormánynak menekülnie kellett Tifliszből, mert a szovjetek elfoglalták Grúziát, követve a Romanovok példáját, akik a 18. század utolsó éveitől egészen 1917-ig a birodalmon belül tartották és oroszosították az országot. De találkoztam olyan fiatal intellektuelekkel is, akik a 80-as és 90-es években jutottak információkhoz és alkottak elítélő véleményt Sztálinról, bár beállítottságuk és érdeklődésük ellenére történelmi ismeretük meglepően hiányos maradt. Egyikük felhívta figyelmemet, hogy Goriban mind a mai napig fennáll Sztálin múzeuma, ahova gyakran zarándokolnak kommunisták, főleg Kínából. Nemrég a kínai nagykövet tett ott látogatást, és úgy hírlik, otthagyott egy virágcsokrot. Tudtam azt, hogy szülőháza áll, de eddig nem tudtam a nagyobb méretű múzeumról.
Viszont nemcsak Goriban, hanem az egész országban, sok grúz mindmáig büszke Sztálinra, még olvasott, képzett emberek is. Ezeknek a rokonait vagy nem likvidálták, és a gulágba sem küldték, vagy pedig otthon egyszerűen nem beszéltek számtalan gaztettéről, akár félelemből, vagy valamilyen személyes okból. Találkoztam egy harmincéves fiatalasszonnyal, akinek apja lelkes kommunista család sarja, anyja pedig orvosi, de eredetileg egy tehetős patrícius családból származik, így náluk Sztálin viselt dolgai fel sem merültek otthoni beszélgetések során. A lelkes hívők közül valószínű legtöbben nem vették maguknak a fáradságot, hogy utánajárjanak a történelmi tényeknek – íme, a bizonyíték, hogy történelmi ismeretek és az abból eredő azonosságtudat hiányában a tömegek mily könnyen félrevezethetők, és akár ordas eszmék hiszékeny áldozatául eshetnek, még az iskolázott rétegek körében is. Olyannyira, hogy Tifliszben, 1956 áprilisában szovjet katonák fegyverrel törtek le egy kisebb grúz lázadást, melynek több mint száz áldozata volt, és résztvevői a huszadik pártkongresszus után Sztálin „jó hírnevének védelmére keltek fel. Most hallottam, hogy egy fiatal grúz „Sztálint Tisztelő Társaságot szervez…
Grúz hívei között vannak olyanok is, akik tudnak valamit a sztálini időkről, de meg vannak győződve, hogy a történelem megbocsátja még a diktátorok bűneit is, mindaddig, amíg dicsőséget, gyarapodást hoztak népüknek. Viszont hogy a grúzok mennyit szenvedtek, mutatja a nagy honvédő háborúban elszenvedett veszteségük is, ami több mint hétszázezer embert tett ki, és az összes volt szovjet köztársaság közül a lakosság legmagasabb hányadát teszi ki.
A hívőknél ott munkálkodik egy bizonyos kisebbségi komplexus is, ami gyakran jellemző kis országokra, különösen nagyobb vagy hosszú időt átívelő nemzeti múltra visszatekintő kis országokra, mint például Grúzia. Így büszkén sorolják fel Sztálin nagy érdemeit, és azok között mindig első helyen említik a Nagy Honvédő Háborút, majd szólnak a Szovjetunió iparosításáról, az űrhajózás terén elért világraszóló sikerekről, a szputnyikról és Gagarinról, és hangsúlyozzák, a Szovjetunió Sztálinnak köszönhetően lett a világ egyik nukleáris nagyhatalma, Amerika egyetlen komoly ellenfele a 20. században. Viszont valószínű ugyanaz a kisebbségi komplexum hajthatta a grúz Sztálint is – mint más peremvidékről származó történelmi egyéniséget, például Napóleont vagy Hitlert –, hogy szülőföldje egyszerű fiából a világ leghatalmasabb potentátja legyen. És grúz híveinek ez mind a mai napig a legfontosabb sikere. Amint büszkék Attilára a magyarok, Dzsingisz kánra a mongolok és Timur Lenkre pedig a muzulmánok.
Miután megkérdeztem egy fiatal közgazdász ismerősömet, aki hasonló tételeket vallott, „mondd, de milyen áron érte el Sztálin világraszóló sikereit?, azzal válaszolt, hogy „Egy-kétszáz év múlva senkit nem fog érdekelni, milyen áron. Kérdi ma valaki – mondotta –, hogy Nagy Sándor milyen áron terjesztette a görög kultúrát? Nem tudtam megállni, és visszavágtam: „De mégiscsak van valami különbség a görög kultúra és aközött, amit Sztálin terjesztett. Nemde?
Ezek után még nagyobb kíváncsiságot éreztem, hogy korábbi tervemet megvalósítsam, és meglátogassam Gori városában Sztálin szülőházát, és persze a múzeumot is.
Az első lehetőséget kihasználva, megkértem sofőrömet, és kihajtottunk a fővárosból a közel kétórás útra. Gori város központjába érve észre se vettem a múzeum nagy épületét, és máris ott álltunk az utcai parkolóban. Egy évek óta le nem festett, repedező kis ajtón léptünk be a múzeum oszlopos, boltíves csarnokába, ami egy kolostorra emlékeztetett. Kint, az ajtóra nézve azt hittem, valami kis másodrangú irodaszobába fogunk bejutni, mintha nem is ez lenne a bejárat. Nyilván ezt az ajtót főleg az alkalmazottak használják. A giccses környezetben és nagy csendben rögtön észrevettem a kobaltkék mozaikos ablakokat és a főbejáratot, ami hátul a kertre nyílik. Vörös szőnyegek mindenütt, és középen egy nagy lépcső vezet föl az emeletre.
Felnézek, és megborzadok mint egy rémálomban, mert megpillantok a lépcső pihenőjén egy hatalmas fehér márványszobrot, ami pesti diákkoromból ismerős látványt tárt elém: Joszif Viszarionovics Dzsugaszvili Sztálint. Amint felérek a szoborhoz, ugyanazt az arcot látom magam előtt, amelynek szétvert töredékeit utoljára 1956-ban láttam a budapesti Nemzeti Színház mellett az utcaköveken. Majdnem ugyanaz a póz, amit Budapesten ismertünk, azzal a különbséggel, hogy a generalisszimó Goriban jobb kezét nem kabátgombjai között pihenteti, hanem lefelé nyújtva könyvet tart benne, aminek a gerincére cirill betűkkel ez van írva: V. I. Lenin. Bal kezét itt nem engedi le, mint annak idején kint a Városligetben, hanem a magasba lendíti, mintha integetne a nyolcszázmilliós béketábor felé… Míg Budapesten már emléke sem él, itt még most is integet, pedig hol van már a béketábor? A márványszobor talapzatánál térdéig érő váza áll, s nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy az, a szobrot kímélendő, leginkább köpőcsészének szolgálhatna.
Amint felérünk az emeletre, sötét bársonnyal borított falak előtt mellszobrok állnak magas talapzatokon: hogy lássák a látogatók úgy a fiatal forradalmárt, mint a „világ dolgozóinak atyját felnőtt, tapasztalt bolsevik korában. Idegenvezetőnk megilletődött viselkedése egy megrendült apácára emlékeztet, aki a rendház nagyjai közül a legnagyobbiknak a szobrát mutatja a látogatóknak, szinte lesütött szemmel, nem túl hangosan, de mégis a beavatottak magabiztosságával. Mintha gyanakodna, van a látogatók között nem hívő is, akiket majd hangjával figyelmeztet: bűnös emberek, vigyázzanak. Érzem. Mintha egy nagyon régi félelemérzés támadna fel bennem.
Az első teremben fényképek, korabeli könyvek, iratok – a nagy géniusz kézírásával. Többek között ki van állítva néhány versének az eredeti, grúz nyelven írt kézirata, mert itt azt is megtudja az ember, hogy a Nagy Vezér fiatal korában romantikus költő volt, és néhány verse olyan irodalmi értékkel bír, hogy a grúziai általános iskolákban azokat – mind a mai napig! – tanítják. Különféle ereklyeként őrzött ruhadarabokat is találunk, ajándékokat, amiket a „puritán vezér soha nem hordott. Láttam téli szőrmebundát, rangos csizmákat és egy generalisszimónak készített nagyköpenyt, amire mind szüksége lehetett egy teljhatalmú diktátornak a megfélemlített milliók előtt. Családi fényképeken legtöbbször a mozgalom nagyjainak társaságában látjuk magát a Nagy Vezért, első vagy második feleségével és gyermekeivel. Prominens helyen látható képe dácsájában Zsdanovval, aki Leningrád párttitkára volt, mielőtt a szovjet kultúrélet, a párt által diktált szocialista realizmus első számú fegyőre lett volna. A kiállítás szinte a szovjet kommunista mozgalom hagiográfiáját tárja elénk képekben, de sehol nyoma sincs Trockijnak, Kamenyevnek, Zinovjevnek vagy Buharinnak és más olyan vezetőnek, akiket ő tett el láb alól.
A múlt önkényes megmásítására használt retusált fényképekre jó példát találtam Jonathan Lewis és Philipp Whitehead 1990-ben megjelent Sztálin című könyvében, ahol egy 1903-ban felvett kép eredetijét és a 30-as években közkézre került hamis változatát mutatják: az eredetiben Sztálin mellett ott áll Kamenyev és Szverdlov, míg a későbbiben Sztálin széles karimájú kalapja mellett egy bokor zöldell. Emlékszem milyen megrendítő volt egy ismerősöm számára, amikor Washingtonban 1986 körül, a Library of Congressben megtalálta az 1936-os nagy perek alatt kiadott Pravdák eredeti példányait augusztusból, amelyekben napról napra láthatók a Kamenyev és Zinovjev „összeesküvéséről lehozott cikkek. Ellentétben azokkal a Pravdákkal, amiket Moszkvában látott a hatvanas években komszomolos kollégái jóvoltából, amelyek egyszerűen egy sort sem írtak a perekről.
Mutatják a Nagy Vezér fényképét 1935-ből, amikor utoljára járt Goriban, hogy öregedő anyját meglátogassa. Egyszerű, szinte értetlen arckifejezésű öregasszonyt ábrázol a kép, nem tudni, tisztában volt-e fia életpályájával, viselt dolgaival vagy valós hatalmával. Meglepett, hogy anyja két évvel későbbi temetéséről nincs fénykép. Egyetlen családtag temetése sincs dokumentálva. Vagy nem akarták azokat a képeket kiállítani, ami mégis a halandóságra emlékeztetné a tömegeket, vagy pedig – ami valószínűbb – Sztálin nem ment el az anyja temetésére, mert Moszkvában tartották a koncepciós perek utókövetkezményei, féltette életét, vagy egyszerűen nem akart részt venni egy vallásos szertartáson.
Kísérőnk megáll egy rafiából fonott útitáska mellett, és megilletődve meséli, hogy Sztálin azt gyakori és hosszú útjain használta, amikor különböző álnevek alatt utazott mint fiatal forradalmár. Már a századforduló előtt a forradalom eszméje fűti, amikor még szeminarista korában Koba néven ismert a szocialista és kommunista mozgalomban – ez grúz nyelven a Joszif beceneve. Néha már akkor is használta a Sztálin nevet, mintha korán meg lett volna győződve, acélakarattal és rendíthetetlen jellemmel bír – hogy ne mondjuk, jellemtelen elszántsággal és korlátlan hatalomvággyal. Véglegesen 1913-ban vette fel a Sztálin nevet. Értesítik a látogatókat, hosszú útjain mindig az orosz birodalom határain belül maradt, ami tudott, hogy nem igaz, hiszen több külföldön tartott pártkongresszuson részt vett, 1905-ben Tammerforsban, 1906-ban Stockholmban és 1907-ben Londonban. Nem tudni, kísérőnk egyszerűen nem ismerte a tényeket, vagy korábbi időkben betanított dezinformációt terjesztett, mit sem tudván az igazságból.
A Nagy Honvédő Háború éveinek anyagát a második, egy sekrestyére emlékeztető teremben gyűjtötték össze. Mutatják, miként kapta meg a háború alatt a marsalli rangot, majd 1945-ben a generalisszimó címet anélkül, hogy valaha is lett volna bármilyen katonai rangja. Első házasságából született grúz fiát katonaruhában mutatják. Később német fogságba esett, és kísérőnk büszkén és teljes komolysággal (mint annak idején) meséli, hogy a németek Sztálingrád után von Paulus marsallal akarták kicserélni, amit Sztálin visszautasított. Kísérőnk szerint sztoikus tartással áldozta fel fiát, mondván, hogy „háború van, mindenkinek viselnie kell a hon védelmének terheit, és nem cserélhet ki egy tábornokot egy közönséges katonatisztért – ezek után a németek a fiát állítólag kivégezték. Újabb kutatások bizony megkérdőjelezik mind a fogolycsere, mind kivégzésének hitelességét. Egyértelmű: mai grúz hívei sztálini stílusban, gátlástalanul forgatják ki a történelmi tényeket, és terjesztik tovább hamis – valószínűen akkoriban írt – életrajzának „hősies eseményeit. Másik fiáról is van kép, az viszont alkoholista volt, és öngyilkos lett. Lányáról, Allilujeváról sokkal kevesebb szó esik, főleg azt hangsúlyozzák, hogy véglegesen visszatért a Szovjetunióba.
A második terem végén az ajtó fölött egy nagy fénykép portré lóg, életének utolsó képe, amit egy külföldi újságíró készített a nemzetközi munkásosztály bölcs vezéréről, szinte napokkal halála előtt. Szemei és szája enyhén eltorzult vonásokat mutatnak, ami gyakran jellemző az agyvérzés áldozataira, és a hivatalos közlésekben tényleg azt nevezték meg halála okaként.
Ez az ajtó vezet a sztálinizmus terem méretű tabernákulumába: ami egy sötét, nagy terem, kör alaprajzú, filigrán márvány oszlopsorral, körülötte két oldalon egy csigavonalban ereszkedett rámpa, aminek alján – egy sötét, kör alakú gödör túloldalán – lapos pihenő várja a megilletődött látogatót. A pihenőről ugyanis teljes rálátása van a terem közepén a gödörre, aminek középpontjában egy magasból irányított fénycsóva a Nagy Vezér fejének bronz mását világítja meg. Idegenvezetőnk suttogó hangon értesít, hogy az utókor szerencséjére, hat órával halála után, egy híres szobrász elkészítette Sztálin halotti maszkját, amiből először egy gipsz, és utána két bronzfej született. Az egyiket Moszkvában őrzik, a második ez, itt előttünk a múzeumban. Arcán a megtévesztően jóindulatú, jól ismert nagyapás bajusz, ami az elmúlással dacol, és a fej a nagy zsenit eleveníti meg szemünk előtt, ezúton is sugallva az eszme halhatatlanságát. Miért is ne, hiszen az emberiség jövőjének a kulcsa az „Ő kezében volt, elméjének, szívének és emberfeletti akaratának a jóvoltából. És mindez majdnem a valóság súlyával nehezedik a mai látogatóra, mint annak idején…
Kivezetnek a főbejáraton a múzeum parkjába, pazar napsütésbe. Ekkor látom a múzeum épületét teljességében: hatalmas, grúz népies elemekkel díszített parapet szegélyezi a lapostetőt, a kert felől boltíves, árkádos, hosszú folyosó, a díszítőelemek mind faragott terméskőből vannak, az ablakok tetejét félkör alakú ívek zárják, amit a legtöbb grúz építész előszeretettel használ még ma is. Paradox módon, a félkör negyedik és ötödik századbeli román stílű templomaik jellegzetes eleme volt, s vált a tradicionális grúz építészet díszítményévé, olyannyira, hogy még a Sztálin-múzeum építésze is használta.
Ezt a hatalmas épületet 1957 őszén fejezték be, akkor nyílt meg a múzeum – mondja kísérőnk. Tehát a múzeumot, a gonosz diktátornak állított emlékhelyet, közel másfél évvel Hruscsov huszadik pártkongresszusi beszéde és a tifliszi sztálinista felkelés után nyitották meg. És pont egy évre rá, hogy magyar forradalmárok Budapesten ledöntötték szobrát, feldarabolták bronzfejét, és tízezrek kockáztatták életüket a sztalinista helytartók és bérenceik ellen folytatott küzdelemben. Egy évvel azután, hogy – Milovan Djilas szavaival – a „Magyar Forradalom olyan sebet ütött a kommunizmuson, ami gyógyíthatatlan..
Harminc-negyven méterre az épülettől egy oszlopokon álló, szocreál stílusban épített timpanonos tető alatt áll egy pirinyó kis faház, kicsiny ablakokkal. Dzsugaszvili itt látta meg a napvilágot és itt töltötte életének első négy évét. Anyja csak a ház kisebbik felét bérelte, ami egy szobából állott. Nem lehetett több mint négyszer öt méteres a helyiség, középen vaskályhával, asztallal, az egyik oldalon pedig takaróval borított ágy. Egy-két eredeti bútordarab is áll bent, amit Keke, Sztálin anyja ajándékozott a szülői házban berendezendő kis múzeumnak 1937 májusában, talán három hónappal halála és öt hónappal az emlékház megnyitása előtt. Nem véletlen, hogy ennek a kis múzeumnak a megnyitására az 1936-os koncepciós perek után került sor, miután Koba sikeresen likvidálta főbb potenciális ellenfeleit a párton belül, és megszilárdította teljhatalmát.
Az asztalon egy friss vörös rózsa. Sofőröm megkérdi, mióta van ott, és ki hozta? Csoportunkban mindenki felenged, elnevetik magukat, de kísérőnk nem válaszol, ő csak titokzatosan mosolyog. Megtört a múzeumépületben ránk nehezedő komor, feszes hangulat. Mintha visszatértünk volna a létező valóságba, az elhihetőbe: a Nagy Vezér minden valószínűség szerint tényleg ebben a kis viskóban született, ami egy eredeti 19. századbeli épület, és millió párja létezhetett annak idején a cári Oroszországban. Ezek mind valós, hihető tények, szemben a hatalmas méretű múzeum történelem torzításával és hazugságaival.
Látogatásunk utolsó állomása a nagy múzeumépület oldalán elhelyezett páncélvagon. Rövid sínen áll a zöld, 85 tonnás kocsi, amely 1941 és 1949 között szolgálta a párt első titkárát, a mozgalom vezérét, a Nagy Honvédő Háború „zseniális stratégáját, a huszadik század egyik legjobban rettegett tömeggyilkosát.
Miért is kellett a páncélvagon? Természetesen Sztálin biztonsága kívánta meg, no meg persze az a tény, hogy egész életében alig ült repülőre. Amint kísérőnk mondta, Sztálin nem szeretett repülni. Vagyis félt, félt attól, hogy elteszik láb alól, ami mégiscsak könnyebb fenn a levegőben, mint lent a földön. Ezért vonaton, ebben a páncélkocsiban utazott mindenüvé a Szovjetunión belül, Teheránba 1943-ban, és Jaltába, majd a győzelem után Potsdamba 1945-ben.
Mint a pullmankocsikban, ebben a vagonban is egy folyosó vezet végig az egyik oldalon. Bent első helyiség a konyha. Primitív fatűzhely mellett az egyetlen luxuscikk egy beépített, nagy szamovár a falon. A konyhát három kis fülke követte, az elsőben a biztonsági parancsnok, a másodikban a szakács és a komornyik, míg az utolsóban két testőr aludt. A folyosón ajtó választotta el a személyzet és Sztálin lakosztályát. Bent a folyosóról az első ajtó a hálószobába vezet, ahol íróasztala is volt, és ahonnan a fürdőszoba nyílik, egy káddal, faülős klozettel és kis mosdótállal. Meglepő, milyen szegényes a berendezés, meg sem közelíti azt a kényelmet, amit Európában már évtizedekkel korábban ismertek az Orient Expressz utasai, még ha nem is volt saját fürdőkádjuk. A hálószoba után, a vagon teljes szélességében egy nappali dolgozószoba egészen a kocsi végéig ér. Pamlagok, nagy tükrök, valamint székek. Itt fogadta beosztottjait, bizalmasait és elvtársait a pártból. Dekoráció nincs, a bútorok spártai légkört teremtenek, mintha ez is azt hangsúlyozná, hogy az egyetlen fontos cél és eszköz: a hatalom. Semmit a modern ember esztétikus igényeinek, vagy kényelmének.
Amint időzöm a lakosztály helyiségeiben, az egyetlen komoly kérdés, ami megkörnyékez, hogyan fért annyi emberi gonoszság, gazság és vérszomj ezeknek a szobáknak a kis térfogatába?
Hogyan lehetett egy ily szűkös helyen, több évtizedre, hogy ne mondjam évszázadra befolyásos, birodalmi terveket és bonyodalmas cselszövéseket kigondolni? Hiszen a Teheránba vezető út több napig tarthatott, s valószínű ebben a páncélvagonban született meg, vagy lett végrehajtásra előkészítve Közép- és Kelet-Európa leigázásának és a nyugati szövetségesek félrevezetése terve. Innen eredhetnek milliók életét, halálát meghatározó zsarnoki gondolatok, amelyek egész népek jövőjéről, európai múltjuk felszámolásáról és a szovjet érdekszférába való bekebelezésükről döntöttek. Teheránból ebben a vasúti kocsiban vitte haza Sztálin azt a pompás vert fogantyújú és díszített kardot, amit őfelsége, az angol király testőrezrede készíttetett ajándékként a notórius diktátornak, és azután Churchill miniszterelnök adott át a teheráni találkozón, és manapság itt őriznek a múzeumban.
Az idegenvezető elmondja, a vagont – horribile dictu – 1985-ben hozták Goriba valamelyik orosz város vasúti pályaudvaráról, így hosszú évek után a biztos pusztulástól mentették meg ezt a történelmi jelentőségű kommunista ereklyét. Talán már éppen Gorbacsov állt a szovjet párt élén, s meggyőzően hirdették a glásznosztyot és peresztrojkát, de itt még a Nagy Vezér múzeumának bővítésén fáradoztak a kultuszban továbbra is makacsul hívő, vagy csak nemzetükre hiú grúzok – akik láthatóan nem tudnak szabadulni a gondolattól, hogy a tömeggyilkos volt leghíresebb honfitársuk.
A 21. század küszöbén, itt Goriban minden a régi „helyén áll, pedig ez bizonyosan nem tükrözi a mai kormány politikáját. Ez inkább hiú nosztalgiák, vagy kiábrándító „lokálpatriotizmus következménye. Ki gondolna erre arrébb, nyugatabbra, az Európai Unióban, vagy akár mai keleti határán? És ez még nem minden, amit láttam.
Mintegy fél kilométerre a múzeumtól, a régi város főterén hatalmas gránitszobrot állítottak Sztálinnak, mely mind a mai napig ugyanott áll, és a gori lakosok büszkén dicsekszenek: ez a Nagy Vezér utolsó szobra nyilvános helyen az egész világon. Ez a szobor tömegével inkább emlékeztet a régi budapesti Sztálin-szoborra, mint a múzeumban fehér márvány mása. Mérete ugyan kisebbnek tűnik, de a sötét kőtömeg és közvetlenül mögötte emelkedő ormótlan szocreál épület még nyomasztóbb légkört teremt, mint annak idején „a mi szobrunk a Városliget szélén, ahol a hatalmas felvonulási tér és a mögötte elterülő park valahogy mégis helyt adott egy szabadabb érzésnek a félénken feltekintő járókelőben, sőt esetenként akár egy-egy elfojtott indulatnak is…
Magyarországon 1956 óta felnőtt három generáció anélkül, hogy valaha is láttak volna egy Sztálin-szobrot. Goriban ébredtem rá: ez mégiscsak valami.



« vissza