Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A HAP Galéria küldetése

Több mint egy éve, 2003 szeptemberében Budapesten, a Margit körút 24. számú társasház földszintjén a HAP Galéria kis termeiben megnyílt az első kiállítás. Ezt azóta kilenc követte. A HAP Galéria az épület felső emeletein működő „Hungaro-Austro-Plan” építésziroda cégjelének rövidítéséből kapta nevét. Az építészműtermet Winkler Barnabás építészmérnök vezeti, ő szervezi és rendezi a kiállításokat is. Minden kiállítás mintegy 4–6 hétig tart nyitva, mindennap délután látogatható. Mindegyikről kis füzet jelenik meg, amely a kiállítás bontását követően is felidézi a bemutatott értékeket. A megnyitókat a kiállítás termeihez kapcsolódó udvaron vetítés kíséri, a kiállításokon építészeti könyveket vásárolhatnak az érdeklődők. Az első kiállítást a galéria vezetője édesapja, Winkler Oszkár Ybl-díjas építész (1907–1984) emlékének szentelte. Követte ezt a pécsi Visy Zoltán építész (1903–1938) alkotásainak bemutatása, majd Ulrich Ferenc, Pázmándy Margit, Bodor Ferenc (1941–1994), Molnár Péter, Mináry Olga (1929–2000) és más építészek alkotásainak bemutatásai. Winkler Barnabás az általa nagyra értékelt korábbi munkatársak, részben főnökei, édesapja nemzedékének kvalifikált mesterei és kiállítási bemutatót messzemenően megérdemlő építészek életművének bemutatására vállalkozott. Közéjük eddig egyetlen festőművész bemutatása került 2004 nyarán, Mühl Aladár (1902–1981) A kiváló grafikus és akvarellista Winkler Oszkárral állt barátságban, így kötődik emléke a rendező gyermekkorához.
Félek, hogy a művészetek különböző ágai között az építészet talál legnehezebben kapcsolatot a közönséggel. Aki kedveli a komoly zenét, hangversenybérletet vált, rádiót hallgat vagy lemezeket gyűjt. Aki szereti a szépirodalmat, könyvesboltban és könyvtárakban válogathat kedve szerint. A festészetet, a plasztikát kedvelők tárlatokra járhatnak. És ahogy az elmúlt évek néhány jeles tárlata, mint például a Mednyánszky- vagy a Monet-festmények kiállításai bizonyították, a látogatók még a sorban állás fáradságát is vállalják.
Az építészet helyzete más. Aki ez iránt érdeklődik a jeles alkotások sora mellett naponta elhaladhat, de sok művet, melyek érdekelnék, személyesen soha nem láthat. És ha megismeri is őket képről, ez a kapcsolat a közvetlen találkozást nehezen pótolhatja. S a naponta látott értékes épületeknek, hacsak nem templomról vagy mindenki által látogatható középületről van szó, nem biztos, hogy belsejét is megtekintheti. Pedig az az építészeti téralkotás lényege következtében gyakran éppen annak érdemi része. De ezen kívül is különleges feladat az építészeti érték felismerése a szerkezetekbe és a funkció követelményeibe be nem avatott érdeklődő számára. Tovább nehezíti a helyzetet az építészettel kapcsolatos tájékoztatás esetlegessége. A nagyjából megbízható és kiforrott művészettörténeti ítéleteknek: a műemlékeknél egységes az elismerés. A kortárs építészetnél, különösen a közelmúlt alkotásainál azonban az ismertetés gyakran hiányos, fogyatékos vagy éppenséggel félrevezető. Az építészeti kritika műfaját csak kevesen vállalják. Példaképpen említem, hogy az alig tíz éve felépült siracusai „Könnyező Mária templomot a német és a magyar nyelvű „baedekerek” egyaránt leszólják, holott a tervpályázat nyomán kiválasztott francia építészpáros városkép, tömegkompozíció és belső téralkotás, sőt részletképzés terén is korunk alighanem kimagasló alkotását hozta létre. Pedig az építészeti értéket tekintve nem lehet a „de gustibus non est disputandum” mondásra hivatkozni, mint ahogy – nem az összehasonlítás, csak a példa kedvéért – Michelangelo Pietàját sem lehetne a véleménykülönbségekre hivatkozva negatívan megítélni, leszólni vagy félreállítani.
Az építészeti érték felismerése tehát nehéz, ehhez – kivált a kortárs alkotások esetében – a szakember segítsége is szükséges. Az építészeket tömörítő szövetség és kamara, az illetékes galériák és csarnokok ilyen munkássága elismerésre méltó, de kevés az építészetet bemutató, értékelő rendezvény. A HAP Galéria kiállításai itt sietnek segítségünkre. Az egymást követő kiállítások meggyőzhetnek mindenkit, hogy a kortárs magyar építészet előkelő helyet foglal el Európában. Ennek bizonyítéka a HAP-galéria „kínálata, amiből két kiállítást emelek ki: Ulrich Ferencét és Molnár Péterét.
Ulrich Ferenc (1923–2000), Ybl-díjas építész, budapesti születésű, apja festőművész volt. A gimnáziumban ragadt rá a Ricsi becenév, így hívták őt kortársai egész életében, így ismerte mindenki. 1947-ben szerezte építészmérnöki oklevelét a budapesti Műegyetemen, majd rövid magánpraxis után az 1949-ben alakuló KÖZTI (Középülettervező V.) első gárdájának tagjaként Hidasi Jenő és Csánk Elemér mellett dolgozott. Egész élete ehhez az irodához kötötte, igazgatóhelyettes is lett. Építészi működése különösen az egészségügy terén volt kiemelkedő: rendelőintézeteket (Miskolc, Dorog, Komárom, Gyöngyös, Hatvan, Püspökladány), kórházakat (Kazincbarcika, Salgótarján, Vác, Cegléd, budapesti szemklinika), szanatóriumokat (Szíria és Algéria) tervezett. A kiállítás erről tájékoztatott, s a kiadvány ezt mutatja be.
Molnár Péter (1925–2000) kétszeres Ybl-díjas építész, Budapesten született. Piarista diák volt, rajztehetsége vitte a Műegyetem építészkarára. De a háború megszakította tanulmányait, behívták katonának és francia fogságba esett. 1946-ban hazatért, majd folytatódó műegyetemi tanulmányai során bekapcsolódott az akkor alakuló állami tervezőirodák tevékenységébe. Ivánka András, Gádoros Lajos mellett kezdett dolgozni, ő is a KÖZTI-ben. Mikolás Tiborral együtt – aki később Debrecen arculatát mértékadóan alakító építész lett – második díjat értek el a csepeli kultúrpalota tervpályázatán (1951), ami akkor az egyik mértékadó építészeti megmérettetésnek számított. A HAP Galéria életművéből kiemeli a Debrecen városi irodaházat (1953), a siófoki meteorológiai állomást (1955), a Széchenyi rakparti irodaházat (1962), a társtervezővel alkotott kőbányai mozit (1964), a HŐTERV-székházat (1968), a Mentőbázist (1984), a Vasarely múzeumot (1987) és a Tűzoltóság javítóbázisának hatalmas épületkomplexumát (1990). Molnár Péter az építészeti Mesteriskola egyik első tanítványa, később több cikluson át tanára volt. Az építészeti közélet jeles személyiségeként tiszteltük. És hogy mennyire lényeges életműve megörökítése, arra bizonyítékként szolgál, hogy egyik legjellegzetesebb alkotását, a kőbányai mozit, aznap kezdték bontani, amikor a kiállítás megnyílt. Mert az építészeti alkotás nem minden esetben örök, mint az íróé vagy a zeneszerzőé: Bontócsákány és átalakítás egyaránt veszélyeztetik.
A HAP-galéria – látjuk – missziót végez. Itt mindig elénk tárul hazánk kultúrájából valami, ami mellett kár lenne elmenni.



« vissza