Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Ünnep után

Az Európai Unió május 1-jei bővítése ünneplésének tűzijáték-rakétái, pezsgősdugói eldurrogtak – maradt (legalábbis Németországban) az álszentség tüneteivel erősen keverve az enyhe macskajaj. Mindazok a politikusok és tisztviselők, akik jóformán ultimóig nem szűntek meg műszaki akadályokat gördíteni a leendő tagállamokból származó termékek importja ellen (azok állítólagos megbízhatatlansága miatt – tapasztalatból beszélek az építésügy terén), most – miután ugyanezen termékeket növekvő mértékben nyugati cégek keletre áthelyezett üzemei gyártják nyugati minőséggel – a változatosság kedvéért az új tagállamok által nyújtott kedvezőbb adófeltételeken sopánkodnak. Kevés visszataszítóbb jelenség van azon emberek jajveszékelésénél, akik évtizedeken át élvezhették Nyugat-Európa prosperitását, demokratikus berendezkedését, de elmulasztották, hogy időben felkészüljenek az aktuális kihívásokra, és most azoktól irigylik sikerüket, akik mindeddig Európa árnyékos oldalán éltek. Sikerült magamat magánbeszélgetésekben egyik-másik efféle sopánkodónál népszerűtlenné tenni, amikor magyarországi konkurenciáról szóló beszámolóikat azzal kommentáltam: fontosnak tartom, hogy ott élő édesanyám nyugdíja nemcsak biztos legyen, hanem talán egy szép napon elérje az itteni átlagnak mondjuk a harmadát… Mindenesetre a magyarországi olvasónak talán csendes elégtételül szolgálhat az a felismerés, hogy nyugaton a politikai és gazdasági elitek sok tagja immár nem a mintegy természettől adott fölény pozíciójából tekint keletre – ez pedig valóban pszichológiai újdonság.
Az ünnepségsorozatot Berlinben kulturális rendezvények kísérték, többek között a Deutsches Kulturforum Östliches Europa és a Collegium Hungaricum által május 13-án Németek és magyarok – különleges kapcsolat címen rendezett vitaest. A vita, illetve inkább beszélgetés résztvevői – Andreas Oplatka (Neue Zürcher Zeitung) saját magát udvariasan visszafogó vezetése alatt – feltehetően még az ünnep utóhatásaként sajnálatos módon túlságosan engedtek harmóniaigényüknek. Arra a kérdésre, hogy a magyar identitás fennmaradását veszélyeztetik-e a nagyok az Európai Unióban, mindössze Wilhelm Droste, Magyarországon élő német író próbált valójában vitát provokálni azzal a válasszal, hogy a magyarok mesterek identitásuk megőrzésében, ezért nem is kell félteni őket az EU nagy tagállamaitól, de ez a mesteri teljesítmény az elutasításban, nem pedig a modernizáció befogadásában nyilvánul meg. A magyar identitás jelenleg szerinte izzadt és fáradt. A pódium az 1945 után elüldözött németek sorsát is viszonylagos egyetértésben tárgyalta – Ungváry Krisztián utalt arra, hogy Lengyelországgal és Csehországgal ellentétben e téren Magyarországon nincs sajtókontroverzia. A kitelepítettek rehabilitálását és kártalanítását Ungváry a jelképes összeghez viszonyítva pszichológiai hatásában messzemenően sikeresnek minősítette. Ungváry felvetésére, miszerint Magyarországon általában a németellenes áramlatok európaellenesek is (voltak), valamint, hogy a magyar társadalom két asszimilációs sikertörténete – a magyarországi németek és zsidók asszimilációja – a 20. században ismét kérdésessé vált, Paul Kárpáti replikázta: nem híve a homogenizálás alakjában jelentkező integrációnak. (Már az asszimiláció és az integráció fogalma is önmagában elég vitaanyagot nyújtott volna.) Érintőlegesen került szóba a Habsburg-házi magyar királyok – a magyar köztudatban előszeretettel osztráknak minősített – uralkodása és ezzel összefüggően a németség fogalmának hajdan nagyon is csiklandós meghatározása – mindez önmagában külön estét betölthetett volna.
Elisabeth Knab (avagy magyar változatban: Knab Erzsébet), a bajai Ungarndeutsches Bildungszentrum igazgatója a magyarországi németek előrehaladott nyelvvesztéséről számolt be. Noha Budapesten az idegen nyelvek közül az angol a lingua franca, Knab szerint vidéken a németnek és ezzel együtt a magyarországi németeknek van még némi esélye. A vitapartnerek az irodalomról beszélgetve nem vetették fel például az a kérdést, hogy a magyarországi sváboknak miért nincs olyan kaliberű irodalmuk, mint a Herta Müller által képviselt bánátiaknak. Más példát felhozva – hogy miért nincs Eginald Schlattner ragyogó erdélyi szász írónak magyarországi pendant-ja, gyorsan megválaszolható: a magyarországi sváboknak gyakorlatilag soha nem fejlődött ki saját elitje. Akik közülük felemelkedtek, nyomban és egyénileg asszimilálódtak a többségi magyar nyelvű társadalomhoz. A magyarországi német polgárság, amelynek Márai Sándor állított maradandó emléket (és amelyből e sorok írója is származik), az erdélyi és a szepesi szászokat kivéve pedig szintén nem nyújtott alternatívát, hiszen maga is gyorsan asszimilálódott. (Noha Márai a tökéletes kétnyelvűség birtokában a Frankfurter Zeitungnak írt cikkei révén egy kicsit a német irodalomnak is része.) A vita mindenesetre nem tisztázta az est alcímében szereplő kérdést, hogy a magyarok és a németek különleges kapcsolata a jövőbe mutató esélyt jelent-e, vagy lassan bevonul a történelmi reminiszcenciák közé. Talán annyi tanulságot lehet levonni, hogy a magyar–német kapcsolatok jövője nyitott, a Magyarországon élő németek pedig – egy ismeretlen magyarországi német költő szavaival az 1840-es évekből – újfent mondhatják: Ein gutes Vaterland uns nährt.



« vissza