Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Túl a képzeleten 1. rész

 

Nem vagyunk képesek meghatározni a jót és a rosszat úgy, hogy mindenestül általános érvényű volna, vagyis végső soron nem tudjuk, mi a jó és a rossz önmagában
C. G. Jung

Élesen belém hasított a felismerés, hogy semmiféle álom, a legborzasztóbb sem lehet olyan rémes, mint maga az a valóság, ami ott a lágerben körülvett bennünket

A 119 104 sz. KZ-fogoly


 

Az utolsó ítélettől az önző génig

 

Velence közelében, Torcello szigetén, a Santa Maria Assunta bazilikában található az a tizenkettedik századi mozaik, amely az Utolsó ítéletet meglehetősen sajátos felfogásban mutatja be. Nem az emberi szenvedés megjelenítése teszi különlegessé – azt avatottan tárják elénk J. Van Eycktől M. Grünewaldon át Kondor Béláig sokan –, hanem a kárhozott lelkek kiválasztása. Szó nincs itt Ádám bukásáról, eredendő bűnről, a természetünkbe kódolt örök rosszról. Olyanok kerültek ugyanis a pokol kínjai közé az egyik képen, akik a püspökség vallási-politikai elképzeléseinek nem feleltek meg. Torcellóban a gyehenna tüzében gyötrődik a bizánci császár, a török szultán, egy pogány kun vezér családostul, valamelyik zsidó rabbi, a konstantinápolyi pátriárka, továbbá a nyugati kereszténység képviseletében egy szerzetes. Az itteniek felfogása szerint a másik ember nyilvánvalóan nem maga a pokol, ám bizonyos esetekben kétségkívül oda való.
A 21. század nem a mozaikművészet fénykora. A globális társadalmi tudatban képkockánként kibontakozó média-apokalipszis azonban figyelemre méltó. Művészi tökéllyel, a manipuláció tökélyével megformált. A tornyokba csapódó repülőgépek, a lángoló felhőkarcolók, a halálra rémült iskolás gyermekek látványa, az élőben közvetített harci jelenetek, a kamerák előtt oszló hullák, az ítéletosztó politikusok és géppisztolyos megváltók, a terroristák kivégzéseiről készített internet-felvételek mozaikjai felveszik a versenyt a képzeletbeli infernókkal. A médiumok híradásai mintha azt bizonyítanák: a lét szakrális szimmetriája megszűnt, a mennyország semmivé foszlott, a pokol pedig megvalósulóban van. Az egyes ember mozaik-tudatában kialakult kép véres, össztársadalmi panorámává szélesül.
A túlvilág kínjait lefestő apokaliptikus irodalom célja az evilági bűnöktől való elrettentés volt. A felvilágosodást megelőző korokból ennek a negatív misztikának számos alkotása maradt fenn, majd az antiutópiák léptek a helyükre. A bibliai időkből származó kanonizált és apokrif apokalipszisek közismertek. A mitikus képzelet szülte látomások azonban – bármilyen becsvágyók a valóság meghaladásában –, mégis evilágiak. Az apokrif Péter-apokalipszis szerzője például arról tudósít, hogy a pokolbéli ítélet-végrehajtó angyalok sötét öltözékben vannak, gennytavakban sínylődnek a magzatelhajtók és házasságtörők, lángban égnek a hazugok. Tűzzel, vérrel, szennyel bugyborékoló tóban gyötrődnek az uzsorások. Felizzított, sóhajokkal teli bugyorban szenvednek a bálványimádók. A bűnösöket férgek sötét felhői lepik el, míg az urat magasztalják: Isten, igazságos a te ítéleted. Mindenkinek megvan a helye: a tortúra a társadalmi normák megsértésének arányában fokozódik, ám az Ítélkező jelen van. A kép – a lényeget tekintve – Mózestől János evangélistáig hasonló, csak a 20. században találunk majd Istentől elhagyott tájat és időt.
Péter látomása óta persze sok minden modernizálódott. A viselet komor ünnepélyessége – teszem azt – eltűnt: katonai egyenruha és fegyencöltözék vált helyette általánossá. A pusztítás személytelenné, nagyüzemivé fejlődött. A tudomány olyan torzszülötteket hozott létre, mint az Enola Gay, Little Boy és a Fat Man. Elias Canetti döbbent rá – Hirosimával kapcsolatban –, hogy a történelemben ilyen erejű, összpontosított támadás még soha nem sújtott embereket. Hirosimát olyan csapás érte szerinte, amit – előre kiszámítva mindent – emberek idéztek elő. Az atombomba nem tett különbséget erkölcsi szempontok alapján. Pusztult csecsemő és agg, militarista és humanista, jó és rossz japán. Hirosima és Nagaszaki pokoli napjait azért sem nevezhetjük istencsapásnak, mert a pokol eredetileg büntetés az ember által elkövetett vétkekért, a benne lévő kiirthatatlan rosszért, aminek forrása az idők során mind kétségesebbé vált.
A rossz eredetét zoológiai gyökereinkben vagy a transzcendens morálban – a keresztény kultúrkörben a bibliai bűnbeesésében – keresték, keresik legtöbben. Előbbiről, a fajunk útját meghatározó agresszivitásról, megoszlanak a vélemények. Az utópisták többnyire meghaladhatónak vélik, míg a humánetológia képviselői arra hívják fel a figyelmet, hogy a szolidaritás, az együttműködés ugyanúgy jellemzi az emberiség történetét, mint a különböző okokból vívott öldöklő háborúk.
Ösztönlényként nincs okunk különösebb bizakodásra. Jane Lawick-Goodall csimpánzok megfigyelése során hadi vállalkozások meglétét fedezte fel. Ezek előkészítésekor a háborús uszítók – írja erről K. Lorenz – kölcsönösen lelkesedésbe hozzák, azaz kollektív agresszivitásra ingerlik a többi majmot. Utána zárt alakzatban megtámadják a szomszédos hordát – mégpedig elsőként annak legerősebb hímjét – és rövid idő alatt mindnyájukkal végeznek. Mivel ezeknek az emberszabású majmoknak aligha szeretnénk kulturális inspirációkat tulajdonítani – mondja Lorenz –, arra kell következtetnünk, hogy a kollektív támadó akció- és reakciónormák genetikailag programozottak. Desmond Morris szintén elgondolkodtató eredményre jutott az ember territoriális és fajfenntartó agresszivitását vizsgálva. Richard Dawkins pedig a mi az ember? kérdésére azt feleli: túlélőgép, ami – legalábbis időnként – nem több az önző génnél. Véleményét részben alátámasztja Primo Levi, a 174 517. sz. auschwitzi Häftling, a gulágon raboskodó Varlam Salamov, továbbá mindazok, akik hasonló helyzetbe jutva bepillanthattak a túlélés és az etika között tátongó áthidalhatatlan szakadékba. Szélsőséges esetekben, az életben maradás érdekében a személyiség csakugyan redukálódhat az önző génre, feladva az erkölcsi értékeket, a kultúra teremtette illúziókat. Egyik túlélő így emlékszik vissza lágerfilozófiájára: én, én, én, megint én, azután nagyon hosszú szünet, akkor megint én, és csak ezután a többiek. Több memoár állítja: a náci és szovjet koncentrációs táborokból az önzetlenek, a legnemesebbek, a legjobbak nem tértek vissza. Auschwitz és a gulág valósága a túlélőkben lerombolta az emberiség, és – ami ennél rosszabb – önmaguk iránt táplált ábrándokat. A táborok a lét alapmintázatát, az ember árnyékát rajzolták meg fájdalmas élességgel.
Vannak természetesen olyanok, akik minden megpróbáltatás ellenére pozitív tapasztalatokkal hagyták el a lágert, kiutat találtak a látszólag kiúttalanból. Vallomásaik a múlt század legfontosabb tanúságtételei, még akkor is, ha tudjuk: a beszámolókat mindig a túlélők írják. A holtak csak a csenddel üzenhetnek.
A mottóban idézett Viktor E. Frankl (a 119 104 sz. KZ-fogoly) különös pólusú szóösszetételt alkotott, mikor tragikus optimizmusnak nevezte Auschwitzban kialakult világnézetét. Ha értelmetlen és reménytelen helyzetbe kerülünk – írja –, akkor nincs más lehetőségünk, magunkat kell megváltoztatnunk. Ilyenkor az számít, hogy tanúságot tegyünk, a személyes tragédiát győzelemmé alakítsuk át, hogy a nehéz helyzet kiemelkedő emberi teljesítménnyé váljon. A bécsi pszichiáter úgy tapasztalta: az ember minden körülmények között megőrizheti a választás szabadságát, a belső szellemi szabadságot.

 

A rossz színeváltozása

 

A keresztény antropológia az ember metafizikai nyitottságát hangsúlyozza: a szabad akarat szerepét. A keresztény mítosz eredendő bűnét néhányan összefüggésbe hozzák a megismeréssel. Safranski ezen az úton odáig megy, hogy a szabadságot a rossz drámájaként értelmezi, inkább az ember mitológiai, mintsem zoológiai eredetére helyezve a hangsúlyt. A rossz így bizonyos fokú pozitívummal töltődik fel. C. G. Jung ellenben – nemegyszer a mitikus szókincs segítségével – a vallásból származó pszichológiai veszélyekről szól. Határozottan óv bennünket a metafizikai homogenitástól, attól, hogy egy jó Istent fogadjunk el teremtőnknek. A kereszténység elterjedésével ugyanis a morálisan kétarcú Jahvéból kizárólag jó Isten lett, akivel szemben minden negatívumot, a rossz totális princípiumát az ördög egyesítette magában. Jung itt fedezi fel a transzcendens törésvonalat, majd arra figyelmeztet, ha már így esett, legalább az ördögöt vegyük komolyan. Az ördög azonban a felvilágosodás óta színevesztett, nevetséges figurává halványult, bár a német és az orosz irodalomban megőrizte komor rangját.
A németeknél a gonosz színeváltozása az Ős-Fausttól Goethén át Thomas Mannig jól követhető, de kilépve a szövegszerűségből megjelenik Luthernek és Nietzschének, majd sokak szerint a náci vezetőkben, Hitlerben, Goebbelsben, Himmlerben, Hessben és a többiekben testesül meg. Elisabeth Heisenberg visszaemlékezésében olvasható, hogy anyósa, Heisenbergné, Werner érdekében felkereste Himmler anyját, miután fiával szemben megszaporodtak a náci támadások. A beszélgetés kellemes polgári miliőben folyt le. Az idős asszony meghallgatott mindent – írja E. Heisenberg – majd hosszan csóválta a fejét: ’Ha ezt az én Heinrichem tudná, biztosan gondoskodna róla, hogy megszűnjenek a rágalmazások. Beszélni fogok vele és átadom neki az ön fiának levelét’ – jelentette ki határozottan. Amikor az anyósom már menni készült, Himmlerné még egyszer hozzá fordult, és azt kérdezte aggódó tekintettel: ’Heisenbergné asszony, ön talán úgy gondolja, mégsem jár helyes úton az én Heinrichem?’ Így aggódott a múlt század első harmadában az ördög anyja.
Az ördög, a sátán – úgy tudjuk – örömét leli a pusztításban, mi több, gyönyörködik benne. Himmler azonban hiába szónokolt SS-einek arról, hogy a német történelem soha meg nem írandó fejezetének héroszai lesznek, akik becsületesek maradnak akkor is, ha lábuk előtt 100, 200, vagy 500 hulla fekszik. Ő maga egyetlen alkalommal került a borzalmak közelébe, 1941 augusztusában egy kivégzésen, ahonnan eliszkolt. Himmler, akárcsak a többiek, valódi hús-vér figura volt, nem pusztán az elvont gonosz megtestesítője.

 

Nyecsajev színre lép

 

Az orosz irodalomban, akárcsak a németeknél, régóta ott kísért az ördög. Dosztojevszkij megszállottjaitól Bulgakovig, A Mester és Margarita elegáns, igazságosztó Wolandjáig találkozhatunk vele. A rossz az orosz történelemben sem papírzizegésű figura: realitása kézzelfogható. Az Ördögök egyik főalakját, Verhonszkijt – Dosztojevszkij rendkívüli fantáziáját meghaladva – az orosz valóság teremtette. A regény kulcsfigurájának igazi neve Szergej Nyecsajev volt. Közkinccsé tett kiskátéjában azt vallotta, hogy a forradalmár eleve elveszett ember, akinek minden kapcsolatot meg kell szakítania a közrenddel, a civilizált világgal, a létező törvényekkel, erkölcsi, társadalmi szabályokkal. Nem forradalmár, ha valami iránt is szánalmat érez. (A forradalmár szót nyugodtan helyettesíthetjük a nemzetiszocialistával.) Nyecsajev elveit Lenin és utódai tették magukévá, majd hibátlanul alkalmazták. Az orosz forradalmi ethosz következményei ismertek, ha nem is történelmi jelentőségüknek megfelelő mélységben és szélességben.
A bolsevizmusért sokan a szent orosz irodalom prófétáit teszik felelőssé. Viktor Jerofejev ugyancsak elveti a sulykot, bár nem teljesen indokolatlanul, mikor Lenint az orosz irodalom csökevényének nevezi, aki poloskaként teleszívta magát a megváltás szövegeivel. Dosztojevszkij pravoszlavizmusát, muzsikjait, sztáreceit, Tolsztoj prófétizmusát a kommunizmus kibontakozása után Iván Bunyin, Bulgakov, Salamov egyaránt kárhoztatta. Bergyajev mindazonáltal úgy vélte, Dosztojevszkijnél – apokaliptikus képzelete ellenére – a gonoszság még nem emészti föl egészen az emberi arcot. Valóban: Dosztojevszkij világában jelen van a krisztusi remény. Raszkolnyikov nem a gyilkosság miatt bűnhődik, ezért mindössze jogi értelemben jár büntetés, hanem azért, mert önmagát nem fogadja el eredendően bűnösnek. Nem hajlandó a megváltás útjára lépni, a szenvedést vállalni. (Mindez a regény epilógusából világosan kiderül.) Többé-kevésbé ez ismétlődik meg a Karamazovok Ivánjával, bár súlyosabb következményekkel, miután Iván az ortodox üdv elé helyezi a racionális létet. Az oroszokat másként érintették a felvilágosodás eszméi, mint a nyugat-európaiakat. Őket a tapasztalat évszázadokon át arra tanította: a lét elviseléséhez feltétlen szükséges az alázat és hit. Az észre többnyire gyanakodva tekintettek – Gribojedov szatirikus darabot ír Az ész bajjal jár címmel –, olyasvalamiként, ami inkább bajt hoz, mint áldást. Állhatatosan, bármely népnél kitartóbban hittek a szenvedés értelmében. Frankl nem véletlenül fordul megpróbáltatása idején Dosztojevszkijhez: csak egytől félek – idézi tőle –, hogy kínomra méltatlan vagyok. Az európai táborok, a KZ-k tapasztalata valószínűleg azért feldolgozhatatlan sokak számára – egyéb tragikus okok mellett –, mert a nyugati etikai-logikai hagyomány a cogito-ban alapozódott meg. A fejlődésbe vetett hit azzal kecsegtetett, hogy lényünk démoni része idővel eltűnik. Nem tűnt el, Zygmunt Bauman szerint a holokausztban a modern társadalom a másik, elhazudott arcát mutatta meg.
A 20. század botránya kapcsán Hannah Arendt a rossz banalitásáról beszélt. Ennek került közvetlen közelébe Auschwitzban László Károly, aki végül szokatlan tanulsággal hagyta el a lágert. Azt írta, a KZ-ben nem az ölés, hanem a rendszer működtetése – nyilvántartással, sorakozókkal, építkezéssel, elgázosítással – látszott a leglényegesebbnek. Fontosabbnak tűnt magánál a gyilkolásnál. Abszurd módon kimutatásokat készítettek az áldozatokról, a betegeknek, akiket rövidesen a krematóriumba küldtek, gyengélkedőt rendeztek be. Az egésznek több köze volt a könyveléshez – állítja –, mint a démonisághoz.
A középkor vallásos századaiban az ember nem ámította magát evilági reménnyel. A rossz mindenütt jelenvalósága iránt nem voltak kétségek. Ebben az elit és a közkultúra azonos volt. Nem pusztán vasárnapi prédikációkban, írott szövegekben, de a hétköznapokban, átélhető szimbolikus formákban is megjelent a pszichében lakó rossz. A romanika és gótika ábrázolásainak groteszk, félelmetes alakjaiban megtaláljuk a lélek torz pofáit. Elég a jáki templom északi apszisának fantasztikus figuráit szemügyre venni, hogy érthető – és újból hangsúlyozom: átélhető – legyen, amiről beszélek. (Az ötvenes években azonban a vicsorgó szörnyfejek nyilván nem vehették fel a versenyt egy jó svádájú ávóssal, félelmetesség tekintetében.) A középkor – enciklopédiái a dómok és katedrálisok igazolják – együtt látta a jót és a rosszat. Tükör által homályosan, de egyiket sem száműzve a valóságból. A rossz ellentmondásos meghaladása a felvilágosodásra, majd az utópistákra várt.
Az oroszok sokáig megőrizték – a középkori látásmódból – gonosz iránti érzékenységüket. Dosztojevszkij szemében embernek lenni még annyi, mint bűnösnek lenni, vállalni a szenvedést a megváltás reményében. V. Jerofejev viszont a reményt tartja az orosz irodalmi hagyomány rossz szellemének. Oroszország vonakodik a valódi analízistől – mondja –, mert szent térnek képzeli magát, holott elkívánkozik innen mindenki. Csehov Három nővérének kapcsán azt boncolgatja, hogy a reménynek idő- és térbeli vonatkozásai vannak az orosz irodalomban. Ennek esszenciája így hangzik: mindenütt jobb, mint ahol éppen vagyunk. A Nagy Orosz Irodalom mottója pedig Turgenyev egyik alakjának fellengzős kijelentése lehetne, miszerint az ember jó, a körülmények rosszak. Jerofejev nyilván túloz, az viszont kétségtelen: az utópisták erre a tételre építenek; azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a személyes Megváltót a jövőbe vetett, személytelen haladáshittel helyettesítik. Az ember alapadottságánál fogva jó – visszhangozzák –, csak a hamis ideológia teszi rosszá. A régi emberanyaghoz mindössze megfelelő, új öntőforma szükséges, hogy a képlékeny masszából kialakuljon az új ember. A káros eszmevilágot kell felszámolni, és beköszönt az Aranykor, azaz a kommunizmus. (Lenin, Sztálin és követőik persze úgy gondolták, legokosabb a hamis ideológiát mindjárt hordozóikkal együtt megsemmisíteni.) A kísérlet az emberanyaggal nyolc évtizeden keresztül folyt. A Homo sapiens alapvetően mégsem változott, nem lett jobb, sőt, Salamov – később idézem – ennek az ellenkezőjét észlelte. Az ember ugyanis – amennyiben nem ilyen-olyan üdvtörténeti alanyként pillantunk rá, nem eszmék megtestesülésének tekintjük, hanem történetén keresztül vizsgáljuk – kettős természetet mutat. Ennek a kettős jellegnek bármelyik oldalát felerősíthetik, végletekig fokozhatják a körülmények. Az egyes ember önzetlenül életét áldozhatja különböző magasrendű célokért, ami nem változtat eredendő önösségén, azon, hogy ha kell, bármi áron igyekszik életben maradni, etikátlan túlélőgéppé változik.
A pokolbéli szenvedés konokul visszatérő képét talán a tudattalan kivetülésének (morális) kényszerében kell keresnünk. Dante pokla ebből a szemszögből a legjobban strukturált, akár a középkori katedrálisok, tele titkokkal, nyílt és rejtett utalásokkal, ítéletekkel, baljós sejtelmekkel. Czes(law Mi(losz, számba véve az irodalmi alvilágokat a középkortól Swedenborgig, mégis úgy találta, hogy Dante Színjátékából a mai olvasó számára az Infernó a legkevésbé meggyőző rész. Számára az alvilág, az ördög elveszítette érvényességét. Ellenben mások, mint Borges, Cioran vagy L. Tassoni kendőzetlenül csodálják a Pokol leírását. Cioran szerint a Pokol pontos, akár egy jegyzőkönyv. Dante művénél jobban egyetlen keresztény vállalkozása sem rehabilitálta az ördögöt.
Az Isteni színjátékban a szenvedések és bűnök archetípusaira bukkanhatunk. Politikai bűnösökre, árulókra, hitetlenekre, eleven kárhozottakra: még a kannibalizmusra is találunk utalást, a 33. énekben. Az emberevés fajunk jellemén kellemetlen foltként virít. Kutatók többnyire amellett törnek lándzsát, hogy történelmünk hajnalán legföljebb rituális jellegű kannibalizmussal lehet számolni. A 20. században viszont, a Szovjetunióban a nagy éhínségekkor egyszerűen a táplálékhiány vezetett a sokfelé bizonyítottan elterjedt emberevéshez. A második nagy éhínség idején, az 1932–33-as évben, Ukrajnában legkevesebb 4 millió, Kazahsztánban 1 millió, Észak-Kaukázusban és a fekete föld vidékén szintén 1 millió ember halt éhen. Miután az állam megfosztotta minden terményüktől a falusiakat, felütötte fejét a hullaevés.

 

A várakozás bugyrai

 

Parasztok kérvényeket nyújtottak be, hogy járjanak el ellenük, deportálják őket szülőföldjükről, ahol nem lehet megélni a tervgazdaság körülményei között. Hasonló tartalmú levelet intézett Sztálinhoz az áltatás és várakozás poklából Bulgakov. Kérem a szovjet kormányt – írta –, járjon el velem szemben úgy, ahogy szükségesnek tartja, csak járjon el valami módon. (Danténál a Purgatóriumban találjuk a Várakozás szikláját.) A szovjet lágerekből történő szökésekkor a dörzsöltebb bűnözök – tekintettel a hatalmas lakatlan területekre – eleve bekalkuláltak terveikbe egy-két borjút. Így hívták a fogyasztásul magukkal csalt, mit sem sejtő rabtársakat. A gulágról D. Szergejevics Baldajev nyomozó rajzolt szocialista-realista stílusú képregényt. A pedáns, komolyabb tehetségről nem árulkodó képek hajmeresztőek. Nyerseségük mellbevágó, néha meghaladja a kvalitásos művek hatását. Semmi túlzás, csupán elszánt, dilettáns igyekezet a kivitelezésben, a szovjet pokol szinte szenvtelen bemutatása. Egyenruhák, csillagok, cirill betűk, válogatott, az átlagember fantáziáját messze meghaladó brutalitás. Auschwitzról gyerekeknek szóló képregény készült. Ebben a zsidók egerek, a lengyelek disznók, a németek macskák.
Az ördög ábrázata sokféle, amint a modern poklok is különfélék a gulágtól Hirosimán át Auschwitzig. Az előkerült dokumentumok bizonyítják a rossz létezését, de nem adnak megnyugtató magyarázatot. A múlt század három botrányszava – gulág, Auschwitz, Hirosima – mintha olyan néma meghasonlást rejtene, aminek megszólaltatásával az alkotó nehezen boldogul. A művészet végéről Hegel Esztétikájának megjelenése óta sokat harangoztak. A művészet valóban nem azt nyújtja, amit a görögök és a korai középkor idején, ám úgy tűnik: ismét szükség van a szakralitásra, mert a történtek megértéséhez a józan ész kevés. Auschwitz kapcsán gyakran felmerül ez a lehetőség, nem egy szerző érzi mitikusnak, elmondhatatlannak a megesetteket. A művészet halálát – a giccs és az öntagadás mellett – a csendben, az Adorno neve fémjelezte negatív esztétikai kategóriában, a hallgatásban vélik megtalálni némelyek. (Adorno – később önmaga által korrigált – tételét, vagy inkább elvárását fölösleges cáfolni. Megtették ezt autentikus szerzők és művek, a teljes KZ- és gulág-irodalom.) A hallgatás többnyire elnémulás a kimondhatatlan előtt, vagy tiltakozás a manipuláció, a lét hamis esztétizálása ellen. A csend esztétikája, amennyiben valóban beszélhetünk ilyenről, sokkal többet rejt magában puszta protestálásnál. Amikor Pilinszky a táborok csendjéről szól, szavai mögött a kimondhatatlan tonnányi súlyát érezzük. Tassoni írja Dante csöndjeivel kapcsolatban, hogy a csöndzóna, amely időnként létrejön a Komédiában, végérvényesen kizárja az elbeszélés lehetőségét. Valami hasonló, szóval nem mondható közelébe viszi az olvasót Pilinszky, mikor szóhoz juttatja a néma tárgyakat.
A holokauszt – lényegét tekintve – sokak szerint ellenáll az irodalmi, művészi megközelítésnek. Arno J. Mayer őket bírálva úgy véli, szélsőségeseik egyenesen azt állítják, nincs nyelv a judeocídium leírására, mert a holokauszt történeti felfogása egyenlő annak elárulásával, demisztifikálásával. Auschwitz megszerkesztett emlékezetéből így lényeges dolgok maradnak ki, bár a szenvedésről vannak csorbítatlan és valódi emlékek. (Mayer nagyanyja Theresienstadtban töltött pokoli napjaira hivatkozik.) Mindez – a túlhajtott szakralizálás és misztifikálás – lehetetlenné teszi a valódi elemzést, a tanulságok levonását, továbbá a tragédia egyediségének hangoztatása a közömbösség gettóját nyitja meg mások szenvedéseivel szemben. A visszaemlékezések jó részét a politikai haszonelv uralja, a világot nem az emlékezet, hanem a felejtés nélküli ember szelleme járja be – mondja az amerikai történész.
Magyarországon Heller Ágnes képviseli legkövetkezetesebben azt az álláspontot, hogy a holokauszt beilleszthetetlen a történelembe, lehetetlen megmagyarázni, mert nem tartozik a racionális történelmi események sorába. A gulágot – mint állítja – meg tudja magyarázni, noha az sem racionális jelenség. A holokauszt viszont magyarázaton kívül áll: nem értelmezhető sem a német, sem a magyar történelemből. Azok a történészek, akik nem zárkóznak el a történeti elemzés elől, szintén elbizonytalanodnak, miután tapasztalják: a felfogható részesemények felfoghatatlan egésszé állnak össze. A háttérben valószínűleg nem a szakterület problémái húzódnak, hanem emocionális nehézségek. A holokausztot – akárcsak a gulágot, Hirosimát, vagy a Drezdai halál-t – tudományos módon képtelenség feldolgozni. A fájdalmat lehetetlen racionalizálni. A filozófusnő mégsem itt téved, hanem a történetiség kérdésében. A holokauszt ugyanis levezethető bizonyos történelmi-társadalmi formációból, mégpedig a totalitarizmusból. Kizárólag ebben a társadalmi rendszerben jöhetett létre, akárcsak a gulág. Heller Ágnes feltehetőleg arra keres választ: mi a történelem, létezik-e történelmi racionalitás. Az egykori marxista nyilván megőrizte hajdani haladáshite morzsáit, ezért a történelmet racionális folyamatnak kívánja látni. A történelem az ő számára a múlt eseményeiből utólag megalkotott célszerű szellemi konstrukció, nem az egykori események megértésének keretlehetősége. Mindazt, ami érzelmileg nem illik ebbe a képletbe, az irracionális világába utalja. Vele szemben Lyotard a történelmi események sorába helyezi a holokausztot, a modern tragikus befejezetlenségének paradigmájaként. Jézus vértanúságát, XVI. Lajos kivégzését és a holokausztot politikai párhuzamba állítja egymással, majd levonja a végkövetkeztetést, miszerint előbb egy Istent, azután egy uralkodót, végezetül egy modern uralkodót: egy egész népet pusztítottak el fizikailag. Gondolatmenete korántsem hibátlan, de megközelítése a történelmi, filozófiai szempontú megértés szándékát tükrözi, a felfoghatatlanság, az egyediség, az elbeszélhetetlenség mítoszának építőivel szemben.

 

Szófoszlányok a szögesdróton

 

Az eldadogandó világ – Paul Celántól kölcsönözve a kifejezést –, a gulág, Auschwitz, Hirosima szavai fennakadnak a valóság szögesdrótján, villanva a semmibe tűntek. Alig van irodalmi mondat, amelyben úgy fut végig a magasfeszültség, mint a táborokat körülvevő vezetékekben. A probléma azonban nem az elbeszélhetetlenségből, hanem az elbeszélő tehetségéből fakad.
Kertész Imre – másokhoz hasonlóan – időnként hangot ad a holokauszt feldolgozhatóságával kapcsolatos dilemmáinak. Auschwitz kizárólag irodalmi szövegként képzelhető el – állítja –, valóságként nem. A paradox kijelentés, miután a táborok történelmileg léteztek, alkotás-lélektani gondokra irányítja a figyelmet. Kertésznél a KZ-élmény irodalmi-nyelvi nehézséggé válik. Szakítani akar a rossz hagyományos ábrázolásával, elutasítja a konvencionális megközelítéseket. Azt állítja: regénye, a Sorstalanság egy emberi lénynek a nyelvhez való viszonyáról szól, a láger csupán ürügy, ehhez fűzött magyarázat. A szöveg, a lágerélet szövegszerű megalkotása azonban kilátástalan vállalkozás, mert lehetetlen elgondolni Auschwitz realitását. Tapasztalatában többen osztoznak. Primo Levi például így vall erről – jóval a Sorstalanság születése előtt –: ma, mikor itt írok az asztalnál, magam sem vagyok meggyőződve róla, hogy ezek a dolgok tényleg megtörténtek. Olyan világgal van ugyanis dolgunk – Kertésszel folytatva –, amit csakis esztétikai képzelet segítségével gondolhatunk el. Ez viszont esztétikai orgazmushoz vezet, holott a szerző a fájdalmat, saját szavaival élve: regényíróként a minél élesebb fájdalmat keresi. Itt Kertész szorosan véve nem kapcsolódik a holokauszthoz, gondjai sokkal inkább az elbeszélés nehézségeit számba vevő ottliki hagyomány felé vezetnek. A honi prózában többen jelezték Ottlik nyomán – a feladat irdatlan, már-már megoldhatatlan nagyságát érzékeltetve –, hogy grandiózus mondandójukhoz nem találják a szavakat. Kertész viaskodása az egykor megéltek szöveggé alakításával kompromisszummal végződött. (Az író végül ráébredt: magánál a regénynél is fontosabb számára, amit általa, a megírás által átélt.) A szokásos Holokauszt-képletet – humanista, szolidáris szemléletet – elvetette, a valóság új arcát próbálta megmutatni. A Sorstalanság főhőse nem véletlenül utasította el indulatosan, hogy pokolként képzelje el a lágert. A lágert ismeri – mondta –, a poklot nem. A táborok boldogságáról szeretett volna inkább hírt adni. Kertész azonban holokausztmítoszt írt. Auschwitzot akarta kitalálni (őt idézve), de a nyelv cserbenhagyta, nem sikerült megalkotni a történtek elbeszélésére alkalmas narratív formát. Kudarcát – különösen önmaga ábrázolhatóságát illetően – többé-kevésbé belátta.
A boldogság szó – így hisszük – nem tud belépni a táborkapun, vagy ha bejut: érvényét veszíti. A valóság ezzel szemben mást mutat, bár erről nem Kertész, hanem Tadeusz Borowski és V. E. Frankl számol be. Borowski csodálatos auschwitzi napokról szól, mégpedig minden irónia nélkül a Kővilág egyik írásában; míg Frankl könyvének (… és mégis mondj igent az Életre!) Monológ a hajnali szürkületben című fejezete, olyan magasságig emelkedik, ami talán már túl van a boldogságon. Mindkét vallomás rokonságban áll Ottlik boldogságfelfogásával. Frankl monológja ugyanazt a tapasztalatot önti szavakba, amit Ottlik Medvéje érzékel a szombathelyi országúton: a sors reménytelenségéből történő metafizikai megszabadulást. Az ontológiai alapokhoz érve a válaszok azonosak lesznek.
Kertész törekvése az volt, hogy regénye közvetlenül fejezzen ki mindent, a szöveg ne írjon le semmit, hanem maga legyen az esemény, a totalitárius struktúrához igazodó cselekmény. Művéből azonban csak messzemenő jó szándékkal lehet kiolvasni efféle elképzelést. A Sorstalanság – szerzője szerint – talán a nyelvről szól. Nyelvét atonálisnak nevezi: az atonalitás szakítást jelent a tradicionális ábrázolásmódokkal. A befogadó ellenben azt tapasztalja, hogy az író nyelvhasználata meglehetősen nehézkes – bár Kertész regényét nagyon egyszerű stílusúnak hiszi –, indokolatlanul aprólékos, körülményes, fárasztó, sokkal inkább pontosítgató, mintsem pontos. Nincs magyar irodalmár, aki egyetlen oldalon ilyen gyakran használná fölöslegesen az is kötőszót. Gyakran paradoxonokként fogalmaz meg lapos közhelyeket. Nem tartható az az állítás sem, miszerint a Sortalanságból adódó léthelyzet indokolja a nyelvi kopárságot, fárasztó monotóniát, mivel A nyomkereső, A kudarc, de még Az angol lobogó mondatai is nyaktekertek, terjengősek. Valószínűleg Kertész meglehetősen lassan tanult meg gördülékenyen, viszonylag világosan fogalmazni. Stilisztikai hiányosságaihoz pedig utólag önigazoló ideológiát produkált. Nyelve sem a valóság rekonstruálásának, sem az irodalmi realitás létrehozásának nem szerencsés eszköze, legfeljebb a rendkívüliség kerülésének, a táborélet keresett köznapiságának hordozója. Ez a hétköznapiság viszont nem éri el Tadeusz Borowski elbeszéléseinek, Primo Levi regényeinek szintjét, hol hűvös, hol patetikus pontosságukat, sem V. E. Frankl vagy Bruno Bettelheim elemzéseinek mélységét.
(Folytatjuk)



« vissza