Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Politikai sírversek

A nemzetközi pénzügyi zsargonban a sírkő (tombstone) elnevezéssel illetik a kötvénykibocsátás kapcsán kiadott rövid közleményt, mely megjelenése alapján hagyományosan valóban egy sírfeliratra vagy még inkább egy gyászjelentésre emlékeztet. Az alábbiakban a magyar gazdaság állapotával és kilátásaival foglalkozom, ám a gyászjelentés nem ebben az összefüggésben kerül ide. Sőt nem is nemzetközi kötvénykibocsátással kapcsolatban, noha a pénzügyi világ reakciói, az államkötvényeinket jegyzők várakozásai érintik mostani témánkat.
Előbb azonban egy valódi gyászjelentést citálnék, mely (kétszer is) megjelent a Népszabadságban. Az ember életének menetét kísérő ilyenféle közlemények a civil szférába tartoznak, tartalmukat és formájukat a hagyomány és a korszellem közösen alakítja, így legfeljebb a szociológus számára hordoznak jelentőséget. Mégis okkal akadt meg a szemem a lap halálozási rovatában a következő közleményen, július végén, majd augusztus elején. A gyászoló család tudatja mindazokkal, akik ismerték, tisztelték és szerették, hogy N. N. a VOR Férfiruhagyár volt dolgozója, a KISZ Budapest Bizottság és a KISZ KB volt osztályvezető-helyettese, a G. Csiszolókorong és Kőedénygyár volt PB. titkára, a Munkásőrség Z-i kerületi volt parancsnoka, az APEH M-i Igazgatóság volt osztályvezetője életének 63. évében elhunyt.
Az állampárti korszakban nem ritka volt az az életút, amelyet most felvillantott a gyászoló család közleménye: a gyári munkás fiatalember bekerül a párt ifjúsági mozgalmába, ott tisztviselő lesz, majd magasabb beosztásba helyezik. Az egyik lehetséges pályaszakasz ilyenkor maga a pártapparátus, a másik a gazdasági, kulturális vagy sportélet. N. N. nem a budapesti pártbizottságon folytatta életpályáját, a párt egy iparvállalat párttitkári pozíciójába állította. Amint olvashatjuk, egy fővárosi kerület munkásőr-parancsnoka is lett. A fiatalabb olvasóknak érdemes elmondani, hogy a VOR a Vörös Október Ruhagyár nevének rövidítése. Továbbá: a nagyobb vállalatoknál, intézményeknél főállású (úgynevezett függetlenített) párttitkárok működtek, akiket, felteszem, a vállalati bérek terhére fizettek. A Munkásőrség pedig az állampárt félkatonai, fegyveres szervezete volt. A politikai rendszerváltozás menetében azután mindkét intézmény hirtelen megszűnt az ellenzéki kerekasztal követelésének és az utolsó állampárti kormány belátásának eredményeként 1989 végén.
N. N. – aki a rendszerváltozáskor 50 éves lehetett – mind állását, mind a paramilitáris szervezetben elfoglalt középvezető posztját elvesztette. A szokatlanul részletes családi közlésből kiderül, hogy a volt iparvállalati párttitkár (akinek iskolai képzettségéről és egyéb érdemeiről, megbecsült vagy a kortársak által kétes megítélésnek örvendő megbízatásairól nem tudunk) a rendszer megváltozása után nem gyarapította a munkanélküli százezrek számát: állami szolgálatba lépett az adóhatóság középvezetőjeként.
Az olvasónak talán magyarázattal tartozom egy általam nem ismert elhunyt parte-közleményének idecitálásáért. Oka van annak, hogy megakadt rajta a szemem, bár önmagában is tekintetet vonz, ha egy középvezető életútját, társadalmi státusának állomásait ilyen részletesen bemutatja a család. Valójában arra figyeltem fel, hogy a hátrahagyottak említésre méltónak tartják 2004-ben a magyar társadalom zöme által megvetett Munkásőrségben betöltött középparancsnoki tisztséget. A Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) apparátusában megkezdett és pártfunkcióban folytatott életpályába persze – emlékszünk, tudjuk – beillett az ilyen pártmegbízatás. Számomra viszont a kommunista nómenklatúrában megtett – közepes sebességű – előrehaladás részletes felmutatása önmagában anakronisztikusnak hat ma, tizenöt évvel a Munkásőrség feloszlatása és a Pártnak a munkahelyekről való kitiltása után.
Ám ezek szerint mégsem anakronisztikus e funkciók felemlítése ez elhunyt érdemei között. Az újságok apróhíreinek világa mindig érzékenyen tükrözi a társadalom normáinak, értékrendjének világát. Végül is miért ne írnák be a rokonok a közleménybe a KISZ-beli és pártbeli tisztségek tényét 2004 nyarán, ha egyszer maga a hivatalban lévő magyar miniszterelnök annak idején az állampárt Központi Bizottságának tagjaként funkcionált, mint ahogy kormányának több tagja N. N.-éhez hasonló életúton indult mai tisztségei felé. A munkásőrségi parancsnoki poszt felemlítése ugyan különösen hangzik a társadalom nagyobb felének, de ezek szerint semmi gondot nem okoz a társadalom egy másik, szintén elég nagy körében. Ha a szocialista kulturális miniszter példaként szólhat a kommunista Ságvári Endréről, akinek nevét – noha sokat soha nem tudtunk személyéről – utcák százai viselték országszerte másfél évtizeddel ezelőttig, miért ne írnák be az elhunyt érdemei közé a kommunista párt félkatonai szervezetében betöltött funkciót. Az pedig a legkevésbé meglepő, hogy 2004-ben ugyanúgy a Népszabadságban teszik közzé a közleményt, mintha 1984 lenne. (Noha még az is meglehet, hogy akkor a munkásőrségi említés kimaradt volna)
De nem mikroszociológiai érdeklődésem miatt maradt meg emlékezetemben ez az augusztusi halálozási közlemény. Az Európai Közösség internetes oldalain egy sokban hasonló logikájú, noha meredekebb ívű életpályát találtam. Az EU Barroso vezette új bizottságába delegált magyar biztos, Kovács László önéletrajzában egy azonos korú szereplő hasonló indulása található meg. Munkás (technikus) egy gyógyszergyárban, majd következett a KISZ-apparátus. Onnan azonban nem a termelésbe vezényli a párt az ifjúsági mozgalomból lassan kiöregedő Kovácsot, hanem a pártapparátusba (munkásőri megbízatásról nem szól az önéletrajz). Később a külügyi tárcához kerül; a további életút már a szemünk előtt zajlik.
A mértékadó angol Economist epésen meg is jegyzi az augusztus végi, a magyar kormányválsággal foglalkozó elemzésében: Kovács az 1980-as években kommunista, az 1990-es évtizedben demokrata, és most újraszületik az energiaügyekért felelős európai biztosként. A magyar politikában leginkább a kaméleonok boldogulnak – fejezi be cikkét a lap.
Medgyessy Péter életútjának jellemzése ugyanott tömör és velős: korábbi kommunista kém és nemzetközi bankár. Ez így azonban túl rövid. A mostani kormányválság során hivatalából eltávolított kormányfő pályafutása ennél egyenletesebb – és némiképp eltér mind N. N., mind Kovács László, mind Gyurcsány Ferenc vagy Kiss Péter életútjától. Medgyessy jobb családból származik, gyerekkorában Romániában nevelkedik, megtanul románul, amelyről a legkisebb erőfeszítéssel később a francia nyelvre is kibővítheti tudását. A közgazdaság-tudományi egyetemre az első nekifutásra pontszámai alapján nem kerül be – csak közepes matematika-érettségit vitt magával, és a Közgázra sokszoros a túljelentkezés. Miután kapcsolatba kerül a belügyi szolgálatokkal, felveszik az egyetemre. Párttag lesz, végzés után elhelyezkedik a pénzügyi bürokráciában, és fokozatosan halad mind a nyilvános, mind, feltesszük, a fedett, titkos pályáján.
Amint N. N. elvesztette stallumait a rendszerváltozáskor, ugyanúgy Medgyessy is kikerült a hatalomból. A szocialista párt 1990-ben a szavazatok 10 százalékát kapta, a pártmunka nem ígért nagy előrelépést egy volt miniszterelnök-helyettesnek. A volt miniszterelnöknek sem: Németh Miklós (a demokratikusan megválasztott kormány támogatásával) a londoni székhelyű EBRD-be kerül alelnöknek. Medgyessy az üzletbe megy, tanácsot ad, így például a Paksi Atomerőmű szintén KB-tagsági hátterű vezérigazgatójának, később lobbizik a szesziparban, a külföldi befektetőknek (a híres-hírhedt Gresham-palota ügyében). De valóban alkalmazzák bankok is: előbb egy kis francia bank elnöke, majd egy olasz tulajdonú középbank igazgatósági elnöke. Amikor a szocialisták visszakerülnek a hatalomba 1994-ben, a Magyar Fejlesztési Bank elnöki stallumját kapja. Bokros Lajos zajos pénzügyminiszterségét követően bekerül Horn kormányába, de – főleg bajszos elődje nyomában – annyira kevés benyomást hagy a közéletben, hogy 2001-ben, a Fidesz-kisgazda kormányzás vége felé mint új arcot, és mint sikeres bankárt lanszírozza az elbizonytalanodott szocialista párt számára egy üzleti és politikai csoport.
E csoportról bizonyára sokat hallunk még az ellenzéki sajtó és a szocialista párton belüli ellendrukkerek jóvoltából. Akkortájt csak annyi volt látható, hogy Apró Piroska, aki felmenői és oldalági rokonai által az állampárt egyik befolyásos családjába tartozik, a hozzá benősült Gyurcsánnyal együtt ráveszi Medgyessyt a politikai reaktivizálódásra. Ez pedig ismert módon oda vezet el, hogy nem az apparátusból felnövő Kovács, sem a korábban szintén káderpályát befutó Horn, sem a KISZ-ből a pártpolitizálásba átlépő Kiss Péter-típusú negyvenesek valamelyike, hanem a jól konzervált késő ötvenes Medgyessy lesz a 39 éves Orbán kihívója 2002-ben.
Kémnek nevezni igazságtalanság – nem vele szemben, akinek valóban a belügyi foglalkoztatás az első munkája, hanem a nómenklatúra többi tagja vonatkozásában, hiszen – amint ezt láthattuk N. N. gyászjelentéséből is – a közepesnél magasabb pártfunkció és a félkatonai szervezetben, esetleg a belügyi szolgálatban való részvétel praktikusan együtt járt. Bankárnak sem nevezném. Alkalmazták bankok, de nem volt klasszikus banquier. A magyar establishment ismert tagjaként találtak rá a külföldiek, és mivel 1990 után valóban kivonta magát a politikai küzdelemből, Medgyessy jól alkalmazható személyiségnek bizonyult egy francia vagy egy olasz cég számára. Amikor tehát a nyugati sajtó átvette esetében a bankár minősítést, túlbecsülte őt – az angolszász szóhasználatban ugyanis a bankári foglalkozás jól cseng. Hozzátehetjük: amikor kémnek nevezték, akkor is némileg túlbecsülték. Medgyessy leginkább pénzügyi bürokrata volt, negyedszázadon át.
De inkább arról szóljunk, hogy a nevéhez kötődő kormányzat meddig jutott és mit hagy hátra. E hasábokon már volt alkalmam elemezni Medgyessy politikai működésének talán leggyengébb vonulatát: a gazdaságpolitikát. Kormányfői működése során először közgazdászi minőségében bukott meg, majd politikusként is. (Volt kémelhárítóként pedig különösen kínos pártpolitikai puccs áldozatává válni nagy hirtelenséggel.)
Az külön ügy, hogy a jobboldal miért nevezte őt bankárnak, és kormányának szemére miért hányta a bankárlogikát. Amit rovatom korábbi írásaiban már bőven illusztráltam, Medgyessy nagyon is messze állt attól, hogy bankári kalkulációval, a pénzember józan, érzelmektől és illúzióktól mentes racionalitásával bánt volna a köztársaság pénzeivel. Szarvashibákat követett el kezdettől fogva: két kézzel szórta a költségvetési pénzt a ciklus elején, mintha nem jönne el a harmadik és negyedik kormányzati év, a kijózanodás két esztendője.
Most már tudjuk, neki nem jött el. Az a csoport pedig, amely őt kitalálta és a politikai piacra kivitte 2001-ben, három évre rá kéznyújtásnyira került ahhoz, amely feltehetően az eredeti cél volt: Medgyessy visszalép, és az addig felfuttatott váltótermék (Gyurcsány) veszi át piaci pozícióit. Ez azonban így elmondva túl egyenes megvalósulása lenne a nagy tervnek. Az összeesküvési elméletekkel az a baj, hogy a korábbi szándékok és későbbi események között túl közvetlen kapcsolatot rajzolnak fel, holott az élet tele van nem szándékolt következményekkel. Ez esetben mégsem paranoia, sem fantáziálgatás az Apró–Gyurcsány tervről beszélni, hiszen nyilvánosságra kerülő nyomai van a tervnek.
Az élet nem is a személyek (vagy ha maradunk az előbbi üzleti szóhasználatnál: termékek) cseréjének ütemtervébe szólt bele, hanem a körülmények alakulásába. Azt aligha lehetett előre látni, hogy a technokrata Medgyessy ennyire gyatra gazdaságpolitikát folytat. Hogy egy bankár ennyire ne tudjon kalkulálni: ha 2002 után nincs költekezési fék, akkor napnál világosabban baj lesz a költségvetéssel a politikai ciklus közepére. Hogy az államapparátusban felnőtt ember ne tudja koordinálni a kormányt, és egyre furább személyi kombinációkkal és defektes államjogi ötletekkel ennyire nyilvánvalóvá tegye az övéi előtt vezetésre való alkalmatlanságát. Hogy ennyire ne tudjon beszélni, kommunikálni egy olyan korban, amely már nem a pártállam fegyelmezett nyilvánosságának világa.
Nem állt tehát bankár a kormány élén, és egy percig sem érvényesült bankári logika. Hogy akkor miért emelték meg kifelé is e szerény pénzügyi bürokrata státusát a bankár minősítéssel a jobboldalról? Nyilván azért, mert a magyar nagyközönségnek a bankár szó hallatán Kunos Péter, Vellai Gyöngyi, a bróker szóra Kulcsár Attila neve ugrik be. A lebankározás tehát – és ezt nehéz lenne elhitetni az Economist tudósítójával – a mai kormány politikai befeketítésének eszköze (vagy esetleg előrevágás egy tényleges bankár felé, ha az be kívánna lépni a politikai világba).
Medgyessy öröksége nem könnyíti meg az utódok helyzetét. Ha volt terv a kormányzat átvételére, akkor abban aligha azzal számoltak, hogy kiköltekezett államháztartás és kiábrándult baloldali szavazóbázis várja az új fiút. A magyar gazdaság ugyan növekszik és nincs is válságban – nem is érthető, hogy Orbán Viktor miért kiált farkast, már ma. A viharfelhők azonban valóban gyülekeznek. A gond az államháztartással van – ennek állapota Medgyessy két éve után meghökkentő módon rosszabb, mint volt valaha az elmúlt két évtizedben. Az uniós tagságunk első fél éve különösebb megrázkódtatásoktól mentesen telt el, de maga a tagság az állami költségvetés mozgásterét tovább szűkíti. Az államháztartás hiánya önmagában is nagy, és a deficit mértékét érinti az, hogy tagságunkból fakad a pontos adatszolgáltatás kötelessége és a pénzügyi fegyelem felé vezető út bejelentésének kényszere. Az EU-nak átadott pénzügyi menetrend betartása pedig itt és most azt jelenti, hogy az új miniszterelnök nem osztogathat, nem jutalmazhat a poszt átvételekor, és pénzügyminisztere nem tehet eleget az új miniszterek kéréseinek. A kormánypártok pedig a politikai ciklus végén nem élhetnek az eddig megszokott lekenyerezési taktikájukkal a közpénzekből élő aktív és nyugdíjas rétegekkel kapcsolatban.
2004 végén a gazdaság egy fokkal gyorsabban nő, mint ahogy az év elején látszott: a szeptemberi adatok 4 százalékos gazdasági növekedést regisztrálnak. Ez nem rossz, de messze van attól a tempótól, amely mellett a gazdaság kinőné az államadósságot. Sőt a kormánypárti körökben annyira ünnepelt jobb szerkezetű növekedés – vagyis hogy most nem a belső fogyasztás, hanem inkább a kivitel, az export nő – azt is magával hozza, hogy a nagyobb dinamikából viszonylag kevés többletbevétel jut az államháztartásnak.
Ígérni persze még mindig lehet. Ám itt lép be a másik gond: mi lenne a reakció egy újabb hangzatos kormányígéretre. A politikával szemben közömbös-gyanakvó baloldali rétegek ugyan eddig mindig reagáltak az anyagi ígéretekre, de vajon működik-e majd ez a reakció a 2002-esnél kisebb dózis esetén is? A szakszerűség mítosza már oda, a volt nómenklatúra kormányzati teljesítménye mellett a legelkötelezettebbek sem képesek olyan meggyőző erővel érvelni, mint tették a valódi válságokkal teli években, az Antall-kormányzás alatt. Gazdasági intézkedésekkel, materiális ígéretekkel tehát aligha lehetne sokat elérni a következő választáson. Marad a félelemkeltés, az ellenfél démonizálása, az érzelmekre játszás.
A zajok, politikai csaták azonban a külvilág szemében egyáltalán nem teszik vonzóbbá hazánkat. Megítélésünk ma rosszabb, mint két éve. Az EU-biztosi posztok körül történtek is azt mutatja, hogy nemzetközi súlyunk csökkent. Az unió elnökének helyettesi tisztét egy észt kapta, a nagy pénzosztó tárca a lengyeleké. Kovácsnak csak úgy jutott tárca, hogy az egyik brüsszeli főigazgatóságot kettészedték, és annak energetikai profiljához rendelték őt EU-biztosként. Ez olyan, mintha nálunk két miniszter alá tartozna egy minisztérium: itt két biztos közszerepel egy közös főigazgatósággal a háta mögött.
Nemzetközi súlycsökkenésünket hangsúlyozottá teszi az is, hogy a környezetünkhöz képest a legtávolabb tolódott ki az euró átvételének várható ideje. Ez pedig azt jelenti, hogy minden magyarországi cég számára megnyúlik a két deviza (euró és forint) használatából fakadó többletköltség és többletkockázat viselésének időszaka Szlovéniához vagy Szlovákiához képest. Az utóbbi időkben ingataggá vált tőkevonzó képességünk, ezért ez a fejlemény kellemetlenebb, mint ahogy azt a politikai osztály a jelek szerint gondolja. A forinttal szembeni spekuláció hamar próbára teheti az új kormányt, és akkor végképp búcsút inthetnek az ígérgetésre és a lekenyerezésre alapozott szociotechnikáknak.
Márpedig az a nómenklatúra, amelynek idősebb generációja a politika-állam-üzlet hármasában olyannyira kontinuusan túlélte a rendszerváltoztató éveket, a gazdaság-és társadalompolitikát leginkább újraelosztási kérdésként látja, és szakmai rutint az újraelosztási technikák világában szerzett. Az valóban váratlan meglepetés, hogy az Orbán Viktor legyőzésére alkalmasnak bizonyuló Medgyessy éppen saját műfajában, pénzügyi bürokrataként szerepelt le. Hogy ezzel most már a szocialista nómenklatúra sírversét is megírhatjuk-e, azt nem gondolom. Utánpótlás láthatóan jut bőven a volt KISZ-csapatból.



« vissza