Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mi veszett el?

Eleanor Perényi Több veszett el című regényét – 2003 őszén jelentette meg a Kortárs kiadó – kedves barátném azzal a megjegyzéssel adta a kezembe, hogy ez a könyv nem lesz unalmas! Figyeljem meg, micsoda fantáziája van az amerikai írónőnek, bezzeg egy magyar író milyen szárnyaszegetten fogna neki egy hasonló történethez…
Mintha azokból a regényekből, dokumentumokból, melyek kortárs, magyar író keze alól kerülnek ki, hiányozna valami. Mintha visszafogná valami a szellem szabad áramlását, mintha belső cenzúra megakadályozná a lelket földbe döngölő keserűség ábrázolását vagy az öröm szárnyalását, s így az elbeszélt történet nem válhat hitelessé, nem érezheti az olvasó az élet ízét benne.
Mintha egy magyar író nem loboghatna olyan szabadon még ma sem, mint Eleanor Perényi – amerikai angolból fordított – nagyszerű könyvében.
A könyv főhőse maga az írónő, Eleanor, a jómódú, felső középosztálybeli, Amerikából jött lány, aki gondtalanul utazgat édesanyjával Európában. Szinte véletlenül Budapestre keverednek. S máris, és teljesen természetesen az amerikai nagykövetség egyik vacsoráján találjuk a húszéves lányt.
Természetesen, mondom, mert számomra az első rácsodálkozás Eleanor világára az a magától értetődő könnyedség, ahogy ő a világot birtokba veszi. Azt a világot, ami az enyém is lehetett volna, ha a történelem nem úgy fordul az elmúlt ötven évben, ahogy. Így bizonyos ingerültség zavarhatja a könyvvel kapcsolatos tisztánlátásomat.
Eleanor tehát cseveg az amerikai nagykövetség vacsoráján, önbizalma végtelen, önértékelésének fontos része, hogy ő szabad, szép és érdekes! Mindent tud a világról, s erre a tudásra természetesen kíváncsi is a világ! Ezért olvastam végig Eleanor könyvét, ezért a természetességért.
Elolvastam egy éjszaka, aztán elolvastam még egyszer, kerestem könnyedségének titkát.
De a második olvasás már összehúzott szemmel történt.
Nem tudsz mindent, Eleanor! tettem félre egy ködös hajnalon a könyvet. Itt voltál, szerettek, egy másodpercre megkaptál mindent, de nem használtad fel jól ezt a időt. Nem tudtad meg, nem voltál képes megérezni, mi történt itt valójában. Miért szárnyaszegettek a te írásodhoz képes a magyar írók munkái.
Engem mindig érdekelt az idegen szem. Valaki belecsöppen egy számára ismeretlen világba, s aztán véleményt alkot.
Mit látott Eleanor?
Először vegyük sorjába a történteket.
Még az amerikai követségen eszi a ráksalátát Eleanor, amikor egy fiatal arisztokrata férfiéval akad össze a tekintete. Egymásba szeretnek, s hamarosan házasság lesz a szerelemből.
A férjnek, Perényi Zsigmondnak, bár Trianon következtében megcsappant, de még így is jelentős birtokai voltak a harmincas években Kárpátalján. Barokk kastély, romantikus várrom, inas, szakácsnő, lovak, autó, rózsakert, többholdas park tartozott a birtokhoz.
A fiatal pár megérkezik a birtokra, s Eleanor átveszi a házat. Szobáról szobára fedezi fel, kutatja a kastély történetét, kik lakták és mikor, kik festették a termek freskóit, melyik neves manufaktúra alkotása az étkészlet, ezüst, bútor, mely házasságokkal kerültek az ékszerek a családhoz, kiknek az ízlését tükrözik stb. Ezernyi történet fűződik a tárgyakhoz, s Eleanor ismerkedik az intézővel, aki mindent tud, még Ferenc József fogadásain is megjelenhetett, mint Zsiga házitanítója. Eleanor óriási lelkesedéssel kárpitot rendel, asztalost hív, rendet rak, szortíroz, csodálkozik és értelmez! Mindez számára nem fáradság, inkább intellektuális kaland, művészi élmény, aminek a bemutatása a könyv legérzékletesebb része.
Köztudott, hogy a 19. század közepétől jó száz évig divat volt az amerikai felső tízezer körében európai kastélyt venni. Hazavinni egy kastélyt: átjöttek, megvettek egy kastélyt, lebontották, és amerikai földön kőről kőre, pontosan, újra felépítették.
Mindig foglalkoztatott, milyen lelki indítékok mozgathatták ezt az őrült ötletet? Valójában, mit akartak magukkal vinni? Az óhaza patináját? Odaát van a gazdagság, a korszerű technika, de hiányzik a kifinomult szellemiség, a művészi érzék?
Eleanor óvatos szeretettel fog kezében minden tárgyat, mintha nemcsak férje, a Perényi család múltját keresné, de a sajátját is kutatná. Számára izgalmas minden nap, amit a kastély rendezésével tölthet.
De hol van mindeközben Zsiga?
Természetesen gazdálkodik, dohányt termeszt, betakaríttatja a terményt, művelteti a szőlőt. Mégis alig tudtam meg valamit róla. Eleanor nem írja le szerelmük állomásait, sem érzelmi életüket, sem testük egymásra találásának történetét. Mintha nem is lenne testük. Nem tud vagy nem mer az összeszokás keserveiről és örömeiről írni. A két különböző kultúrából jött szellem egymás felfedezésének történetéről. Mintha két, ha nem is ellenséges, de idegen toronyból figyelnék egymást.
Eleanor nem tud, vagy nem mer őszinte lenni, ha kettejükről van szó. Vajon az ok, hogy évtizedekkel később is még annyira fáj Zsiga elvesztése, hogy férjéről képtelen hitelesen írni? Talán csak nosztalgia volt ez a házasság? Európa megértésének nosztalgiája vitte bele a szülei és barátai által tökéletesen lehetetlen házasságnak minősített együttélésbe?
A könyvnek különleges feszültséget ad, hogy az olvasó tudja, amit a könyv szereplői még nem tudnak: a Vörös Hadsereg megállíthatatlan áradata pillanatokon belül el fog mindent söpörni. Látszólag van még idejük, a nagyhatalmak még nem döntöttek a háborúról. Az ifjú pár vendégségbe jár. Heteket töltenek rokoni birtokokon. S Eleanor téli vadászatokon vesz részt, miközben gyűlöl reggel korán kelni, s egy kupica pálinkával hóban, fagyban várakozni. De a többiekkel tart, és figyel! Memóriájában elraktároz mindent.
Pazarlóan él az arisztokrácia, mondja. Az olvasó számára azonban kiderül e pazarlás oka. Az egyik oknak szociális segély jellege van. Helyi templom, apácarend, intéző, favágó, a kedvezményezettek végtelen sora természetben kap juttatást. Pusztán azért, mert évszázadokon keresztül ez így volt szokás. Ha ezen változtatnának, egy ősapát sértenének meg. A pazarlás másik gyökere egyféle nihilizmus, kilátástalanság, mintha előre megsejtették volna, hogy pár év, és koholt vádak alapján sokukat felakasztják, kitelepítik, vagy a szerencsésebbek még időben távoznak az országból. Ha ez úgyis bekövetkezik, ha nincs az arisztokráciának jövője, miért ne mulatnánk már most el a vagyonunkat? – vonja fel a vállát az egyik rokon.
Hogyan gondolkodik az arisztokrácia? Eleanor elismeri, hogy beszélnek idegen nyelvet, utaztak, Zsiga Oxfordban tanult évekig, mégis provinciálisak, állapítja meg. Miért? Meglepő Eleanor indoka: a reggelig tartó beszélgetések, kártyacsaták közepette elhangzó megjegyzéseket így kezdik, ez az én véleményem, szerintem, azt hiszem. Eleanor elképed, senkit sem érdekel az egyes ember véleménye, írja, általános igazságokat kell megfogalmazni. Mivel erre nem képesek, provinciálisak!
Az olvasó pedig hümmög.
Az idő az Eleanor által megfigyelt arisztokratákat igazolta. Ma senki sem mondhat ki általános igazságot anélkül, hogy ne tenné magát nevetség tárgyává. Ki képviseli az objektív igazságot? Ki mondhatná el magáról, hogy nem befolyásolja identitás, társadalmi hovatartozás, megélt politikai önkény, elszenvedett trauma? De a siker és dicsőség is szubjektív elfogultságokat épít az ember szemléletébe.
Persze, mondható, hogy a posztmodern látásmód nem kérhető számon a hetven évvel ezelőtt írt memoártól. Nem! De Eleanor Perényi ítélkezik felettünk, úgy fordítja, úgy csúsztatja mondanivalóját, hogy közben élményei ítéletekké keményednek, melyeket objektív igazságként vág belénk.
Többször minősít balkáninak bennünket, kiderül, hogy a magyarok rosszak a közigazgatásban, bezzeg a csehek, hogy a férfiak jól táncolnak, kártyáznak, bírják az italt, de csak ennyi! Közben a kiterjedt Perényi család és annak baráti köre mindent megtesz Eleanorért. Leporolja nyelvtudását, nincs kommunikációs probléma! Szebbnél szebb kastélyokban látják vendégül, őszintén szeretik, figyelnek rá, a kedvét keresik, filozofálnak és politizálnak vele. Ő élvezi kiváltságos helyzetét, s meglepődve csodálkozik el, hogy Zsiga nagybáty Lacija, egy hatalmas birtok ura, jobban ért a spárgaágyás helyes kialakításához, mint tanult kertésze. Mégis, hiába az igyekezet, ha emberekről ír, hűvös távolságtartás és gyanakvás érződik Eleanor soraiból.
A háború előszele eléri a távoli birtokot is, először a menekülő lengyel katonák megjelenésében, aztán Zsigát is behívják katonának. Eleanor szíve talán Zsigáért dobog, de honleányként Amerikáért ontaná vérét. Egyértelmű, férje az ő hazájával szemben fog háborúzni.
A honleány fogalmat szándékosan használom, így szeretném érzékeltetni, hogy Eleanor a Több veszett el című önéletrajzi írásában egy 19. századi történelemfelfogáson keresztül láttatja azt a pár évet, amit könyve története felölel. Ez röviden, és szándékos iróniával a következő. A mi oldalunkon – jelen esetben a mi, a szövetségesek oldala – az igaz katonák állnak, akik hősiesen küzdenek a gaz ellenséggel szemben. Akik a másik oldalon harcolnak, mind az emberiség árulói.
Miközben Eleanor könyvén gondolkodom, a D-day idei megünneplésével van tele a sajtó. Köztudott, a németeket már három-négy éve meghívják a normandiai partraszállás emlékére rendezett ünnepségre, de idén az oroszok is ott feszíthettek.
Milyen felismerést jelent ez a gesztus?
Nos, mindegy, melyik náció lobogója alatt pusztul el egy katona, szenvedése hasonló, halálának értelmetlensége hasonló. Az élet és halál mezsgyéjét átlépve ugyan, azt a haláltusát éli meg egy katona, bármely oldalon esett is el. Mára az egyes ember tragédiája átszakítja az egykor szembenállókat elválasztó határokat. A korszerűen gondolkodó ember már nem az ellenséget látja a háborúban vele szemben harcoló katonában, hanem sorstársat, aki ugyanannak a politikai döntésnek vált áldozatává mint ő.
Eleanor valóban nehéz helyzetbe kerül. Nem azért, mert amerikai állampolgárként, ha majd az Egyesült Államok belép a háborúba, esetleg internálják, hanem mert magyar földre lépése első percétől idegen, ellenséges földre lépett. S tette ezt azzal a prekoncepcióval, hogy az elmaradottság mellett itt németbarát, bűnös gondolkodású embereket talál. Ezt a felfogását nem tudja áttörni az a sok ismeretség, beszélgetés, tapasztalat, amit megélve valójában, könyvét olvasva, úgy tűnik, jól érzi magát abban az országban, ahol pár évig a sors a tenyerén hordja.
Eleanor skizofréniájának legsúlyosabb megnyilvánulása Zsigához való viszonya. Sosem fogjuk megtudni, hogy valójában nem tudta igazán megszeretni Zsigát, mert nem illettek össze, vagy egyféle Európa iránti nosztalgia köttette meg e házasságot? Vagy mégis szerette, de elhagyta, s magának morális felmentést e lépésért csak úgy tudott adni, ha Zsigát politikailag zavarosnak, nem egyenesnek, már-már nácinak állítja be? Mint ahogy politikailag nácinak, vagyis bűnös országnak tartja Magyarországot.
Egy helyütt ezt írja Zsigáról, mennyire másként alakul az élete, ha olyan országban születik, amelyre büszke lehet, s melyben hinni tud. Miért kéne Zsigának szégyellnie az országát? Nem derül ki a könyvből. Hacsak nem azért a prekoncepcióért, amivel Eleanor magyar földre tette a lábát a harmincas években, nevezetesen, hogy a magyarok kiszolgálják Hitlert.
A II. világháborút követő osztozkodásban Nyugat pont úgy koncként dobta Sztálinnak a lengyeleket, cseheket, románokat, szerbeket, mint a magyarokat, akik nem fordultak szembe a német hadsereggel. Negyven évre vörösre satírozták e térséget, s gerjesztették mesterségesen a magyarságban azt a bűntudatot, hogy Hitler utolsó csatlósaiként különös örömmel likvidálták a zsidóságot. Miközben Eleanor napi élményként írja le, hogy a zsidótörvények bevezetésekor ki hogyan próbált segíteni. Zsiga például egy percig sem habozott megmenteni, (s kitalálni e mentés jogi útját) a szomszédos Ilkovicsék birtokát, akik zsidók voltak.
Eleanor és Zsiga története tündérmesének indul. Eleanor gyerekkorától kezdve fantáziajátékaiban tündérkisasszonynak élte meg magát, aki eltévedve egy erdőben elvarázsolt kastélyra bukkan, s abban felfedezhet egy csodás, ismeretlen világot. Az ismeretlen világot megkapta, de a történelem nem befolyásolható az egyes ember által, megváltoztatni nem lehet. Mégis a tündérmese válhatott volna nagyszabású drámává. A hűség, a helytállás, a bátorság és kitartás drámájává. De ehhez Eleanornak maradnia kellett volna. Kitartani Zsiga mellett.
Ma már tudjuk, Eleanor maradhatott volna. Egészen 1947–48-ig. Megbújhatott volna egy pesti pincében az ostrom hetei alatt. Itt is világra hozhatta volna gyermekét. De ő már 40-ben elmegy azzal az ürüggyel, hogy Amerikában biztonságosabb lesz szülnie, s utána visszajön. Sürgeti e döntésében maga Zsiga is, ki ekkor már katona, aggódik érte. Csak öreg inasuk mondja ki, a Báró úr szíve meg fog hasadni.
Eleanor végső lépése azt erősíti meg, ami az egész regényen át érződik. Valójában egy olyan paradigmán keresztül képes csak megélni a világot, ami megakadályozta, hogy azonosuljon Perényi Zsigmond életével, baráti s rokoni körével, hazájával, vagyis belülről élje meg Magyarországot, ami az ő világává is válhatott volna ha e paradigma alapfeltevése nem a magyarság bűnös nemzetként való elítélése.
Mai napig sokszor halljuk vádként, hogy nem néztünk szembe a múltunkkal, nem dolgoztuk fel a múltat. S ilyenkor bűntudatot kell éreznünk. Eleanor idegen szemmel nézett, figyelt egy pár évig bennünket, pont e kritikus években, mégsem tudott bűnösségünkre példákat hozni.
Eleanor Perényi skizofréniája segít a ránk erőltetett bűntudat oldásában, történelem szemléletünk tisztázásában.



« vissza