Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magány, kárhozat és szabadságvágy

Az új évad küszöbén érdemes visszapillantani a nyári szezonra.
Soha nem látott bőségben. az ország szinte minden zugában fesztivál fesztivált ért. Nem akartam hinni a fülemnek: mintegy ezer rendezvényt tartottak idén nyáron. Akár lelkesedhetnénk is (hiszen többségükben úgynevezett alulról jövő, helyi kezdeményezések voltak), ám többségük beérte a popzene tömegvonzó műfajával. De bőséggel találkozhattunk olyan rendezvényekkel is, melyek a vidék saját, autentikus kulturális forrásaiból merített. Egy-egy kevésbé ismert környéken nem kevesen fővárosiak haknijának tekintették a megmutatkozási lehetőséget. Az országos jelentőségű színházi fesztiválok között válogatva igyekeztem fölmérni, mi is zajlik. Két eseményről be is számolok.
Pécsett már a hagyomány diktálta, hogy negyedszer is ott rendezzék az országos színházi találkozót, melyre egyszemélyi döntés alapján az évad legjobbjait hívják meg. Idén Csengery Adrienne énekesnőt dicséri az a kéttucatnyinál több produkció, amit az általa látott 130 előadás közül – az évad kínálatához, s kivált az előző évek rendezvényeihez képest – szerencsésen kiválasztott.
Három kivételes élmény ejtette rabul a pécsi közönséget. A Vígszínház társulatának A kaukázusi krétakör című Brecht-előadását az a Zsótér Sándor rendezte, aki az utóbbi esztendőkben egyre szuggesztívebb, mélyenszántó gondolatokat tartalmazó produkcióival a kritikuscéh díjainak sokaságát söpörte be. Rendezései mélyén, még legeredetibb színpadi vízióiban is, a szerző világképe éppúgy átsejlik, mint a sajátja. A legjobb női főszereplő díjával jutalmazott Básti Juli jóvoltából pedig a csontig csupaszított, puritán előadás asszonyi tartást, rejtett melegséget, erkölcsi fölmagasztosulást nyert. A brechti tanmese tézisszámba menő példázata Zsótér keze nyomán megszabadult az évtizedek alatt rárakódott sémáktól, és minden időkre érvényesen emberi sorsok drámájává nemesült.
A legjobb előadás díját a sokáig (nem véletlenül) fenegyerekként aposztrofált Schilling Árpád Siráj (sic!) rendezése nyerte el. A Krétakör Színház Csehov-produkciója az ly j-vé degradálásával már eleve arra utalt, a maga önkényes olvasatát kínálja. Túlzott szerénységnek tűnik, hisz ízig-vérig csehovi szellemben fogant. Jóval inkább, mint nem egy szamovárral, tóparti sövénnyel, Artkagyina nagytoalettjeivel hivalkodó, valaha volt Sirály-produkció. Az utolsó névelőig pontosan értelmezett szöveg megtette hatását, a színészek (Láng Annamária, Csákányi Eszter, az új csapattag Tilo Werner, Gyabronka József) személyes sorsukként élték-szenvedték meg a színpadi történéseket. Gyötrődő, magányra kárhoztatott, ideig-óráig önámítással lelküket andalító kortársainkat láttuk viszont a színen, akik környezetük, közegük, beszűkült lehetőségeik és/vagy lelki restségük okán képtelenek kitörni a fullasztó légkörből.
A Szolnoki Szigligeti Színház jóvoltából, Telihay Péter rendezésében, lenyűgöző, sodró erejű Dosztojevszkij-adaptációt láthattunk. A Karamazov testvérek, Richard Crane átdolgozásában a regény négy férfi főszereplőjének szemszögéből láttatta és summázta a tragikus történetet, miközben a színészek a fontosabb mellékalakok szerepét is alkalomszerűen átvették. Horváth Lajos Ottó, Seres Zoltán, Mihályfi Balázs és Harsányi Attila olyan intenzitással élte a Karamazovok pokol-bélyegezte, szenvedélyes életét, hogy a játék izzó atmoszférája a pórusainkat is átjárta. A négyes fogat szellemi-érzelmi száguldása percig sem engedte lankadni a néző figyelmét.
Telihay Péter a célzatosan kereszt formájú játékszínen – hisz valamennyi szereplő megjárja a maga keresztútját – áttekinthetően, hallatlan precízen, plasztikusan és meggyőzően szervezte egységgé az oly sokrétegű, mozaikszerűen épülő nagyregény több szálon futó cselekményét és szellemiségét, dialógusokból, monológjaiból kibomló filozofikumát. Az előadás a Baranya megyei önkormányzat különdíját vitte el, holott, megítélésem szerint, a főbb szakmai díjak egyikét is megkaphatta volna.
Kisvárdán a Határon Túli Színházak Fesztiválja évről évre árnyaltabb, gazdagabb képet mutat az elszakított területek teátrumainak palettájáról. Idén – a rítustól a groteszk komédiáig. Ne feledjük: a szomszédos államok magyar színházait az elmúlt évtizedekben átjárta a keményebb diktatúra éberségét kijátszó, metaforikussá nemesedett, metakommunikációban gazdag, rugalmas játékmód, ami nálunk korántsem hódított. Meglehet paradoxon, de termékenyítőleg hathat színjátszásunkra a kárpátaljai (beregszászi), a vajdasági (újvidéki), vagy épp az erdélyi színházművészet frissebb fuvallata. Persze akadtak-akadnak zsengébb produkciók, kivált az elvándorlás miatt megtizedelt társulatok foghíjas színészgárdája okán (az anyaországban tagadhatatlanul százszor több jó színész van, de hát kellőképp korszerű-tartalmas irányítás híján).
A zsűri tágkeblűsége miatt jószerével nem volt egyetlen olyan előadás sem, amelynek társulata díj nélkül távozott volna. Pedig a szigorúbb rostálás a szakmai előrehaladás záloga lenne; amit illene alárendelni a meghívottakkal szembeni, elnéző udvariasságnak.
Minden kétségen felül való volt viszont az egy ideje egy helyben topogó marosvásárhelyi színház magyar tagozatának Boldogtalanok előadása. A fiatal budapesti vendégrendező, Bodó Viktor kőkemény, indulatos produkciót teremtett Füst Milán meglehetősen átdolgozott, okkal lecsupaszított művéből. Szűkszavú replikák, fojtott, ám annál fűtöttebb érzelmek, sűrű indulatkitörések uralták a színészi játékot. Zayzon Zsolt Vilmosa és Tompa Klára Rózája már-már képtelen szót érteni, csak a testbeszéd nyelvén közli tehetetlen dühét, szerelmét, szenvedélyét, kétségbeesését. Az előadás pontos leképezése volt a kozmikussá nőtt magánynak, a kilátástalanságnak, a mindent elborító reménytelenségnek.
A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház erőteljes, ám ellentmondásos Szophoklész-előadással lepett meg. Ezúttal expresszív indulatkitörésekkel, már-már akrobatikus mozgással kísért jelenetekben elevenedett meg Antigoné végzetes története. A rendező Bocsárdi László a felvidéki Szorcsik Krisztában remek címszereplőre akadt, aki hátán hordta az előadást. A jeleneteket többnyire poézis járta át, kivált Antigonénak halott bátyjával való momentumaiban. (Bocsárdi eleven, néma holtakként játszatta a halott szereplőket – és ezzel költői pluszt adott a jelenetnek.) Merőben elhibázottnak éreztük azonban Kreon szerepének értelmezését, akit holmi demagóg pojáca-zsarnoknak állított be a rendező, s e mai diktátor-séma leértékelte a szophoklészi tragédia tétjét: az Antigoné és Kreon, az isteni és az emberi törvények követése közötti ellentét végzetességét, feloldhatatlanságát. A királylánynak így szánalmas-nevetséges – és nem félelmetes ellenfele Kreon. Az előadásban ezért csupán a rituális játékot, látványt és rendezői ötletességet méltányolhattuk – a katarzis elmaradt.
A Juhász Ferenc poémája nyomán színre vitt, bartóki ihletésű szertartásjáték, A szarvassá változott fiú immár sokadszorra igazolta rendezőjének, Vidnyánszky Attilának a magyar múlt, a magyar néprajz, a magyar őskultúra iránti vonzalmát, s azt a különleges képességét, hogy önazonosságunk nyomatékosítása végett, hallatlanul expresszív látomásokat vizionál. Látomása a történelem béklyóiból kibontakozó közösség szabadságvágyának himnuszába torkollik – mindennemű sallangtól mentesen, és annál sodróbban, szuggesztívebben.



« vissza