Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Konstruktív bizalmatlanság és destruktív bizalom

Ez lenne az igazság pillanata? Aligha, bár annyiban mégis, hogy a nagy viadalban most bekövetkezett az, amit e rovatban többször is előre jeleztünk. Az új magyar demokrácia történetében először politikai okokból nem tölti ki mandátumát a választásokat követően hatalomra került miniszterelnök. Ezt a kínos helyzetet a magyar alkotmány előírásai közepette nem könnyű előidézni. Most mégis sikerült.
Annak idején, a demokratikus átmenet kereteinek kialakításakor a jogalkotók legfontosabb szempontja az volt, hogy a kormányzati stabilitást akár a reprezentativitás rovására is biztosítsák. Ezért a kormány leváltására a négyéves ciklusidőn belül az ellenzéknek gyakorlatilag alig van esélye. Sikeres konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtására alapvetően a kormánypártoknak van lehetőségük, ami azt jelenti, hogy az általuk jelölt kormányfő megbuktatásával voltaképpen a saját maguk iránti bizalmatlanságukat is deklarálják. Egy másik esetben az ellenzékhez csatlakozik néhány kormánypárti képviselő, s így lehet sikeres egy ilyen kísérlet. Mindkétszer az történik, hogy a választáson kialakult többség hátrál ki a maga embere mögül. Ilyesmi az elmúlt másfél évtized igen erős megosztottsága közepette elképzelhetetlen volt. (Ami egyébként azt bizonyítja, hogy a diktatúra örökségeként a magyar demokrácia politikai erőterét a kezdetektől a kétpólusú gondolkozás határozta meg.)
A kétosztatú politizálás és a konstruktív bizalmatlansági indítvány rendszere eredményezte, hogy a magyar demokratikus kormányzás ez idáig rendkívül stabilnak mutatkozott. A választási eredményeket kormányalakításban realizáló politikai erők sohasem kívántak szembefordulni a maguk formálta kormánnyal. Addig legalábbis nem mentek el, hogy valóban megbuktassák: a hatalom megtartásának érdeke ennél mindig erősebb volt. S ha ez önmagában nem lett volna elegendő, akkor az esetleges megingásokat a másik oldal hatalmától való félelem zárta ki. Ennek a félelemnek az elmélyítése döntő fontosságú érdekké vált, ami a magyar társadalom normális működését nagyban hátráltatta – miközben a stabilitás oly szépen hangzó szempontja a nemzetközi porondon jól kamatozott.
A konstruktív bizalmatlansági indítvány intézménye tehát csak részben bizonyult sikeresnek. Stabilitást ugyan hozott, de – önhibáján kívül – a kívánatosnál erősebben befolyásolta a magyar pártszerkezet alakulását és ezzel a közvélemény artikulációját – ami a mindenkori kormányzat legitimitását is befolyásolta. Azzal, hogy a kormányfőt gyakorlatilag csak azok válthatják le, akik kiválasztották, a ciklusidőn belüli korrekció jogától a választópolgárok elesnek – ezt egyébként a képviselők visszahívásának akadályai is jelzik. Így az elégedetlen társadalomnak nem marad más, mint a négyévenkénti kormánybuktatás öröme, s az új kormányba vetett gyermeki hit átmeneti mámora. Vagyis e formai stabilitásért Magyarország máskülönben ingatag közállapotokkal, romló politikai kultúrával fizet.
Az új magyar demokrácia történetének főként az első kormányzati ciklusában akadt példa arra, hogy a közhangulat a kormány stabilitását fenyegette. Az első ezek sorában a valahai taxisblokád volt, ami a maga módján annak deklarálását jelentette, hogy Antall József kormánya mögül kihátrált a társadalom többsége. A továbbiakban a parlamenti többség adta a kormány legitimitását, ami egyébként teljesen természetes jelenség minden demokráciában. (A látszólag spontán módon kibontakozott, de gyanúsan jól szervezett események hátterével kapcsolatos spekulációk e történet szempontjából most azért nem érdekesek, mert a közvélemény többsége elfogadta valóságnak azt, amit láttattak vele.) Később az e kormány mögötti pártkoalíció is felbomlott, de nagy erőfeszítések árán sikerült a disszidens Kisgazdapárt képviselőit a korábbi parlamenti többség keretein belül tartani. Nem kis gondot okozott Antall Józsefnek az is, amikor saját pártja egy csoportja támadta hátba kormányát. Csurka István nevezetes dolgozata olyan destabilizációs kísérlet volt, amelynek feloldására a miniszterelnök minden politikai képességére szükség volt. Végül a képviselőkben felülkerekedett a realizmus, ráébredtek, hogy mandátumuk megőrzésétől többet várhatnak, mint esetleges lázadásuk végigvitelétől. A továbbiakban a honatyák már e fölismerés birtokában kezdtek mandátumuk kitöltéséhez: ennek megfelelően a hatalom megőrzésének szándéka mind az egyének, mind a pártok szintjén erősebb maradt, mint az elvek és vágyak érvényesítésére irányuló szándék.
A mai helyzet ebből a szempontból nem különbözik a magyar parlamentarizmus eddigi válságos pillanataitól. Nem történt más, mint hogy az MSZP szembesült azzal a problémával, amelyről a történéseit kívülről figyelők lényegében alakulásától kezdve tudnak. A mai helyzetét elemzők egyike szerint az MSZP az a párt, amelyik 1989 óta a legtöbbet változott. Ez azonban csak a felszínt tekintve igaz. Ez a párt az, amelyik a lényeget tekintve változatlan maradt, elsősorban azért, mert hiányzott belőle maga a lényeg: mindaz az eszmei tartalom, ideológia, étosz, jövőkép, mindaz a szellemi komponens, amelynek jegyében egyáltalán pártok szoktak szerveződni. Közvetve ezt jelzi az is, hogy nagy zavarában a párt egyik elnökjelöltje azt találta mondani: Gyurcsány Ferenc jelölésével véget ért az MSZP kovácsista korszaka.
De mi is a kovácsizmus? Alapjában véve az a vákuum, amely e politikai és köznapi értelemben a pártok tulajdonságait mutató képződmény eszmei tartalmának helyét tölti be. Az MSZP nem úgy született meg az MSZMP-ből, hogy annak valamely csoportja győztes mozgalmat szervezett a párt megújítására, átalakítására. Más történt: a pártállammal együtt az állampárt is szétesett (egyébként államánál jóval korábban, talán még 1968 körül, csakhogy az államot nemzetközi hatalmi viszonyok ennek ellenére fönntartották). Az MSZMP azonban túlságosan nagy anyagi erőforrásokkal, apparátussal rendelkezett, a hozzá kötődők tömege túlságosan nagy volt ahhoz, hogy egyszeriben köddé váljon. Ez a tehetetlenségi nyomaték hívta létre az MSZP-t, amely elsősorban az MSZMP anyagi és politikai hagyatékát kezelő holdingként maradt fent. Formailag ez a képződmény alkalmasnak mutatkozott egy baloldali párt iránti társadalmi igény kielégítésére, amitől azonban még nem vált valóban működőképessé. Nem tudott kitermelni gondolatokat, a társadalmi problémák megoldására alkalmas válaszokat, ideológiát, nem tudott felmutatni olyan új politikusokat, akik képesek lehettek volna a demokratikus versenyben is megfelelő teljesítményre. Ebből következett, hogy a 2002-től tartó kormányzás során sohasem tudott megküzdeni magával a kormányzás feladatával, hiszen sem igazgatási gyakorlata, sem a hatalom birtokában elérendő célja nem volt. A kormányzásra való felkészülést kommunikációs tréningek és a győzelem kivívásához szükséges szavazatnövelési technikák kialakítása pótolta. Programnak meg lényegében elég volt annyi, hogy – részben a korábban érintett okokból – a démonizált ellenfél legyőzésének történelmi szükségszerűségét hirdessék. Egyáltalán nem véletlen, hogy az MSZP nem tudott 1990 óta például köztársasági elnököt, valós alternatívát jelentő budapesti főpolgármestert, legutóbb már a pártból való kormányfőt sem jelölni. Nem volt kit, mert a párt valójában kihátrált politikai feladatai mögül. Ez volna tehát a kovácsizmus.
De mitől lesz más a gyurcsányizmus? Ne tévesszen ugyanis meg senkit, hogy az MSZP rendkívüli kongresszusán nem pártelnököt, hanem kormányfőjelöltet választottak. Gyurcsány ugyan a párt elnökségének álláspontját kétharmados többséggel elsöprő szavazataránnyal lett jelölt, vagyis az eddigi vezetés megsemmisítő vereséget szenvedett. (Amit a majdani tisztújító kongresszuson azért majd tompítani fognak a merészségüktől megrémülő szocialista karok és rendek.) De Gyurcsány gyors és határozott megnevezéséből nem következik, hogy bármi megoldódott volna. A konstruktív bizalmatlanság intézményével szemben itt egy destruktív bizalom jelent meg. Részben abból adódóan, hogy a rohamos népszerűségvesztés problémájával sem politikailag, sem lelkileg megbirkózni nem tudó párt kétségbeesett reménnyel jelölt valakit, aki legalább másnak mutatja magát, mint a többi számításba vehető jelölt, részben azért, mert személye a változás képe ellenére a változatlanságot tükrözi. A nyolcvanas évek legvégén a pártállam nagy öregjeit a sarkukban topogó nem éppen ifjak (Horn, Kovács) váltották, őket ugyanennek a kornak a középnemzedéke (Medgyessy). Gyurcsány személyében a másfél évtizeddel ezelőtti új generáció jelentkezik. Személyében ismét ugyanannak a közegnek (frissebb arcú) figurája tört az élre – ami azt jelzi, hogy a felszíni változások ellenére az MSZP ismét csak megerősíteni tudta állampárti jogelődjéhez való kötődését.
Az elmúlt időkben már lehettünk tanúi az MSZ(M)P körletében látványos változásoknak, ahhoz hasonló nekibuzdulásnak, mint ez a mostani. Előbb egy Grósz Károly nevű mozgékony párttitkár pöccentette ki az esélyesebbnek vélt jelölteket Kádár örökségéből azzal, hogy szisztematikusan végigjárva a megyéket és a szakmai csoportokat mindenkinek mindent megígért. Nem sokkal később, de már egy alapvetően más formációban a Bokros Lajos nevezetű pénzügyi csodacsatár hirdette meg a maga New Dealjét, hogy aztán attól koldult a fél ország. E két, pártja és kormánya megváltását ígérő, ambiciózus figura rövid időn belül csúfosan megbukott. Most Gyurcsány Ferenc az, akiben a baloldali reménységek összpontosulnak. Esélyei a két nevezettéhez hasonlóak, ahogyan eddigi közéleti produkciója is. Jövőjét illetően e pillanatban inkább hívei (és saját) múltjára érdemes figyelni. Az őt jelölő párt ugyanis változatlanul nem tudott igazán új arcot, gondolkodásmódot felmutatni. Olyat, amelyik az elmúlt tizenöt évben, tehát már az MSZP-korszakban került vonzáskörébe. S ha figyelembe vesszük a párt beltenyésztett káderutánpótlását, aligha fűzhetünk komoly reményeket a nagy hangon bejelentett megújuláshoz.
Ami egyébként az egész országnak – így a jobboldalnak is! – elemi érdeke lenne. Már csak azért is, hogy a jobbközép kormányzatok leváltása után ne a látott módon és szinten működjenek a baloldali kormányok. Melyeknek tálentumát, felkészültségét, felelősségtudatát híven mutatják Medgyessy bukásának körülményei. Sajátos módon a távozó miniszterelnök a maga bukásával kapcsolatosan puccsistákat emlegetett. Ha igaza van, akkor az MSZP politikai elitjét nemcsak egy puccs rázta meg. Puccs volt az, ahogyan Medgyessytől megszabadultak, puccs, ahogyan előbb Kiss Pétert nevezték meg utódjának, és aztán az is, ahogyan a kancelláriaminisztert kiröpítették a kormányfőjelölti pozícióból. Puccsokról azonban csak a pártpolitikai szleng értelmében beszélhetünk. Pontosabb volna pánikszerű kapkodás, rögtönzés megnevezés. Puccsoknak van forgatókönyvük, a puccsisták tudják, mit akarnak. Itt azonban tervszerűtlenségről, bizonytalanságról, zűrzavarról szóltak a hírek.
Elborzasztó kisszerűség minden elemében, emberileg, jogilag, politikailag, erkölcsileg.
Mindez azt jelenti, hogy a kormányzás válsága a vezetőcserét követően is megmarad. Sőt: azzal, hogy a miniszterelnök-váltással a párt a maga elnöksége ellen fordult, a kormányzó párt vezetési és általános krízise súlyosbodik. Ami idáig történt, azt vetíti előre, hogy a kormányfőváltással igazából nem megoldódik a válság, hanem most kezdődik.



« vissza