Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Elment a hajó?

 

Makrogazdasági helyzetkép és a gazdaságpolitika lehetőségei

 

A hazai szocializmus hőskorában, az ötvenes években a hivatásos forradalmárok azt ígérték, hogy az új rendszer a történelmi fejlődést betetőző, végső fázisába röpíti a forradalmak tisztító tüzén keresztülment Magyarországot, megelőzve ezzel a korábban fejlettnek tekintett nyugati társadalmakat. Az ambiciózus tervek a hetvenes évekre jóval szerényebbekké váltak, már csak arról volt szó, hogy a fejlődésben elmaradt társadalmak számára a szocializmus az egyetlen lehetséges megoldás, vagyis modernizációs modell. A szocializmus modernizációs modellként való felfogása ugyan némileg enyhítette az ideológiai és politikai nyomást és csökkentette az esztelen, eleve megvalósíthatatlan célok kitűzését, de ígéretét ez sem tudta beváltani. A nyolcvanas évekre teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmus minden vonatkozásban megbukott, a különféle reformkísérletek mind kudarcot vallottak, bebizonyosodott megújulásra képtelen volta. Az 1989–90-es rendszerváltozás végső nyughelyére, a történelem süllyesztőjébe helyezte ezt a történelmi torzót.
A fejlett nyugati világra jellemző demokrácia és a piacgazdaság bevezetése kimondva-kimondatlanul azt ígérte, hogy végre a történelmi fejlődés fő sodrába kerülünk, reális lehetőséggé válik a felzárkózás az élenjárókhoz, az egyetemes létviszonyok érzékelhető dinamikus javulása a társadalom többsége számára. A rendszerváltás óta eltelt tizennégy esztendő tapasztalata azonban elég egyértelműen azt bizonyítja, hogy ismét csalatkoznunk kellett, nem jutottunk közelebb a fejlett országok szintjéhez, a társadalom többsége nem érzi úgy, hogy jelentősen javult volna életszínvonala. Az imént tett sommás kijelentésnek több, egymással lazán vagy szorosabban összefüggő területe van, amelyek önálló, vagy párhuzamos vizsgálatokat kívánnak.
Ebben a tanulmányban azonban csak egy területet, a gazdaságot, annak is főként a makro-oldalát vesszük vizsgálat alá. S ez a vizsgálat sem lesz a szó szigorúan vett értelmében tudományos (szakirodalmi hivatkozásokkal és statisztikai adatokkal), hanem inkább esszé jellegű. Az esszé bizonyos vonatkozásban kevesebb, mint a tudományos munka, hiszen megállapításai nem olyan egzaktak, logikai és empirikus igazolása nem történik meg, eredményei nem kerülnek összevetésre a szakma elfogadott megállapításaival. Viszont más vonatkozásban pedig több lehet, mert nagyobb léptékű összefüggések levonására vállalkozhat, merészebben általánosíthat, élesebb kontúrokat rajzolhat a lényeg erőteljes kiemelésével (amelyet az adatok nagy mennyisége sokszor eltakar).
A tanulmány lényegében három kérdésre próbál választ találni, s ennek megfelelően alakul a szerkezete is. Elsőként azt vizsgálja meg, hogy történt-e érdemleges változás, javulás a makrogazdasági helyzetünkben a rendszerváltás utáni időszakban. A második kérdés azt firtatja, hogy miért alakult így a gazdasági helyzet, ahogy alakult, kik vagy milyen tényezők játszottak ebben meghatározó szerepet. S végül a harmadik kérdéskör azzal foglalkozik, hogy mit lehet tenni az adott helyzetben a pályakorrekció, a javítás érdekében, egyáltalán lehet-e valamit tenni.

 

Makrogazdasági helyzetkép

 

Nagy merészség azt állítani, hogy lényegében nem történt számottevő javulás a gazdaságban egy olyan történelmi léptékű változás után, mint a privatizáció, a piacgazdaság kiépítése, a teljes áru- és tőkepiaci liberalizáció. Bizonyos szempontból kétségkívül történtek változások, ezek főként az intézményrendszer működésében, a gazdasági kapcsolatok megváltozott jellegében és a termékek korszerűségében öltenek testet. Ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni azt a lényeges tényt, hogy ma (szemben a szocializmussal) minden olyan terméket, amelyet a fejlett országokban forgalmaznak, nálunk is korlátozás nélkül, legálisan meg lehet vásárolni. A Magyarországon létesített bevásárlóközpontok száma, külleme, kínálata semmiben nem marad el a fejlett világ üzleteitől. Az átlag magyar állampolgár hasonló minőségű és korszerűségű javakat vásárol és használ mindennapjaiban, mint nyugati társa (legfeljebb kevesebbet). A hazai vállalkozások egyértelmű jövedelmezőségi kritérium szerint, kemény költségvetési korláttal működnek, a csőd reális veszélyként lebeg a fejük felett (szemben a volt szocialista vállalatokkal). A piacgazdaságokra jellemző intézmények többé-kevésbé a nyugati társaikhoz hasonlóan működnek, de itt már számottevő különbségek is fellelhetők, elég csak a tőzsdék működésére, az MNB és a kormány közötti kapcsolatra, vagy a versenyszabályozás gyakorlatára utalni.
Mindezen tények ellenére mégis, ha a gazdaság összműködését nézzük, akkor lényeges hiányosságok maradtak továbbra is fenn. Vegyük most ezekből a legfontosabbakat!

 

A gazdaság nem-produktív jellege

 

A nem-produktív, vagy improduktív jelleg nemzetgazdasági szinten azt jelenti, hogy a termeléshez felhasznált inputok pótlása felett a gazdaságban nem keletkezik elégséges többlettermék, amely a normális működés fenntartásához elégséges lenne. Az improduktivitás nagyságát elég nehéz pontosan kimutatni, hiszen két, nem egzakt elemet is tartalmaz: a munkabérek és a normális (társadalmilag tolerált és a nemzetközi trendekkel összevethető) növekedési ütem nagyságát. Mindazonáltal a nem-produktív jelleg jól tetten érhető és dokumentálható, mert három területen jelentkezhet tartós tendenciaként egyidejűleg, vagy egymást váltva: 1. a munkabérek és jövedelmek szintje, valamint dinamikája hosszabb távon elmarad a nemzetközi összehasonlításban releváns (a hozzánk hasonló méretű és adottságú gazdaságoknál jellemző) mértéktől, 2. a növekedési ütem tartósan elmarad a meghatározó nemzetközi trendektől, a tényleges kibocsátás tartósan a potenciális szint alatt marad, 3. az államháztartási és/vagy külkereskedelmi hiány tartósan fennáll.(1)
A szocialista gazdaság tipikusan improduktív jellegű volt: az első időszakban a deficit a béreknél és a lakossági fogyasztásnál jelentkezett, majd – nem utolsósorban az 1956-os forradalom hatására – a külgazdasági hiányban és a növekedési ütem csökkentésében öltött testet. Adatokkal jól dokumentált a tervgazdaság speciális ciklusa, amelyben a központi bürokrácia stop-go típusú szabályozása vezényli a növekedés és a külső egyensúly közötti átváltást.(2)
A rendszerváltás utáni első évek jelentős reálbércsökkenése még a transzformációs válság számlájára volt írható, de a konszolidáció után egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy az improduktív jellegtől nem szabadultunk meg. A reálbérek 1990-hez képest alig nőttek (1960-at 100%-nak véve 1990-ben 142%, 2002-ben 151% volt), de még mindig elmarad az 1978-as (163%) szinttől. Nemzetközi összehasonlításban a bérek csak az uniós átlag 1/3-át teszik ki, miközben az egy főre jutó GDP vonatkozásában némi javulást értünk el, ma már az EU-átlag 52%-ánál tartunk. A GDP növekedési üteme a 14 év vonatkozásában alig haladja meg az évi 1%-os átlagos ütemet (pontosan 1,12% volt). Az országban felhasználható jövedelmet pontosabban mutató (mert nem tartalmazza a külföldi tulajdonosi többségű vállalkozások eredményeit) GNI még ennél is kisebb növekedési ütemről ad számot. Mindeközben az államháztartás permanensen hiánnyal zárt, átlagosan 5% évente, összesen az időszakban GDP-arányosan 70%-ot tett ki. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a hiánynak csak elhanyagolható része volt elsődleges jellegű, lényegében az államadósság után fizetendő kamatkiadásokból jött össze. A rendszerváltás kezdetén az improduktív szocialista gazdaság búcsúzóul még ránk hagyott egy 60%-os GDP-arányos államadósságot, amelyet sikerült megőrizni, mert ma éppúgy 60%-os szinten van az adósság, mint 1990-ben. Az adósságspirálból azonban az ország nem a hatékonyság növelésével, vagy erőteljes takarékossági program beindítása révén került ki, hanem a privatizációs bevételek adósságfizetésre való visszaforgatásával, vagyis a vagyon felélésével.

 

A gyenge nemzetközi versenyképesség

 

A szocializmusban ez a gyengeség igen szembeötlő módon jelentkezett, hiszen jószerével csak az igénytelen KGST-piacra tudtunk exportálni. A dollárért eladható kemény áruink listája igen szerény volt, nyersanyagokra, mezőgazdasági termékekre és kuriózumokra korlátozódott. A minden piacon értékesíthető termékek előállításának pártdirektívája csak jámbor óhaj maradt. A gyenge versenyképességnek köszönhetően az improduktív jelleg is a külkereskedelmi hiányban manifesztálódott. A piacaink éppen ezért el voltak zárva a fejlett országok elől, a devizagazdálkodás kötött volt. A korszerű és igényesebb termékek illegálisan, vagy féllegálisan szivárogtak be az országba.
A rendszerváltás után a piacok liberalizálásával a hazai termelők rákényszerültek a közvetlen versenyre a fejlett világ termelőivel. Az eredmény: minden évben jelentős külkereskedelmi hiány, átlagosan évi 6% GDP arányosan. Az export és ezen belül a gépipari export jelentős mértékű (1999–2000-ben igen magas dinamikájú) növekedése csak átmeneti, illetve látszólagos eredménynek tekinthető. S nemcsak azért tekinthető látszólagosnak, mert főként külföldi tulajdonosi többségű vállalkozások produkálták, hanem azért, mert lényegében bérmunka volt, amely az alacsony béreken, a laza környezeti előírásokon és a hazai fizetőeszköz permanens leértékelésén alapult (tehát csupa átmeneti, mára már nem létező tényezőn). Az összes exportunk 3/4-ét néhány tucat, főként külföldi tulajdonosi többségű nagyvállalat állítja elő (de olyan laza magyar kötődéssel, hogy néhány hét alatt képes felszámolni a teljes itteni termelését).
A külpiaci liberalizáció közvetlen költségét a versenyt nem bíró, tönkrement vállalkozások, illetve azok alkalmazottai fizették, közvetetten azonban mindenkit érintett a nagymértékű forintleértékelés következtében. Az elmúlt 14 évben a forint értéke a külföldi valutákhoz képest harmadára csökkent (1991-ben 74,8 Ft volt egy dollár és 92,7 Ft egy euro (akkori nevén ecu), 2003-ban az év átlagában pedig már 224,4 Ft, illetve 253,5 Ft), miközben a forint belföldi vásárlóereje közel hatodára csökkent. Ebből a két dologból az következik, hogy a forint folyamatosan felértékelődött, de (köszönhetően az irreális kiinduló értéknek) még így is, a vásárlóerő-paritások alapján számítva körülbelül 50%-kal alulértékelt. Nem tudunk exporttöbbletet elérni még a fejlődő országok vonatkozásában sem. Olyan tradicionális exportágazataink kerültek válságba, mint a mezőgazdaság és az élelmiszer-gazdaság. Jelenleg nincsenek korszerű, magas technikai színvonalat megtestesítő, versenyképes termékeink, és nincsenek olyan nagy, hazai tulajdonosi többségű vállalataink, amelyek sikerrel vehetnék fel a versenyt a világpiacon.

 

A piaci működés jellege

 

A szocialista időszakban szervezetileg igen koncentrált volt a termelés: hozzávetőleg 200 nagyvállalat állította elő a teljes termelési érték több mint 80%-át. A meghatározó iparágakban tipikus volt a monopolhelyzet (országos hatáskörű vállalat vidéki telephelyekkel). A piaci működés tehát nemcsak a magántulajdon, hanem a versenytársak hiánya miatt sem valósulhatott meg. A túlcentralizált állami szektor mellett ugyanakkor jelen volt egy, ehhez különböző erősséggel kötődő, törpe méretű magángazdaság. Ez a formájában igen változatos (háztáji gazdaság, gebin, gmk, vgmk, egyéni vállalkozás stb.) második, vagy fekete-szürke (féllegális-illegális) gazdaság próbálta betömni a monopolizált állami szektor rugalmatlan alkalmazkodásából keletkező piaci réseket, és pótlólagos jövedelmet biztosítani a résztvevők számára. A hatékony piaci működés elengedhetetlen feltétele a verseny, amely nagyszámú piaci szereplő létét feltételezi, mert csak ekkor valósulhat meg az erőforrások optimális (a határköltség és határhaszon arányoknak megfelelő) elosztása. A rendszerváltás utáni időszak történései nem mutatnak lényeges változást a korábbi időszakhoz képest. Néhány száz vállalkozás adja a GDP 65–70%-át, és a tőkeállomány döntő többségét. Az iparban 58 nagyvállalat lefedi az ágazat teljes termelési értékének több mint felét (56%-át), az építőiparban 7, a szállításban pedig 6 vállalat adja az ágazati összteljesítmény közel 1/3-át, a hírközlés és posta ágazatot pedig tulajdonképpen 4 óriásvállalat alkotja, 82%-os részesedéssel. Jelentős külső gazdasági (externális) hatásokkal rendelkező szektorok, technikai monopóliumok kerültek magántulajdonba (pl. energiaszektor), megnehezítve, vagy egyenesen ellehetetlenítve ezzel a hatékony gazdálkodást, hiszen az egyéni és társadalmi határköltség és határhaszon itt jelentősen eltér egymástól. A tulajdonosi struktúra alapvetően konform a piaci működés elveivel, hiszen a hazai magántulajdon járul hozzá legjobban a GDP-hez (50% körül), míg a közösségi tulajdon és a külföldi tulajdon részesedése egyaránt 25–25% körül van. Ha azonban dinamikájában szemléljük a hozzájárulást, akkor egészen más kép tárul elénk. 1995 és 2000 között viszonylag jelentős mértékű (összességében 20% feletti) GDP-növekedés valósult meg, de ennek a növekménynek majdnem 2/3-át a külföldi érdekeltségű vállalkozások hozták létre. A működő (társas és egyéni) vállalkozások száma Magyarországon meghaladja a 880 ezret, ennek azonban döntő többsége mikrovállalkozás: közel 2/3-uk egyetlen főt sem foglalkoztat, míg 32%-uk csak 1–9 főt foglalkoztat. A 250 főnél többet foglalkoztató vállalkozások száma alig több mint ezer. A mikrovállalkozások többsége kényszervállalkozás, mert csak így tud munkavállalóként létezni, vagy csak így tudja kihasználni az adókedvezményeket. Egzisztenciájuk és legalitásuk ugyancsak bizonytalan. A területi egyenlőtlenségek újratermelődése Magyarország területi egyenlőtlenségei hosszú történelmi múlttal rendelkeznek. A szocialista rendszer centralizált irányítási rendszeréből és modernizációs politikájából következően tovább fokozta az egyenlőtlenségeket. Az erőforrások központi elosztásának, a gigászi fejlesztési programok megszűnése után kézenfekvő várakozás volt a kiegyenlítettebb területi fejlődés, a piac kiegyensúlyozó szerepének érvényesülése. A rendszerváltás utáni évek azonban nem ezt igazolják. Az ország gazdasági szempontból végérvényesen három részre szakadt, eltérő pályákon halad. A középső és nyugati rész fejlettsége és gazdasági aktivitása lényegesen magasabb, mint a déli, és még inkább, mint az északkeleti területé. A Budapestet is magába foglaló központi régió (3 milliós népességgel) adja az ország GDP-jének majdnem a felét (45%-át). A kilencvenes évek elején a hozzájárulási arány még 40% alatt volt. A külföldi érdekeltségű vállalkozások közel 2/3-a a közép-magyarországi régióban tevékenykedik. Ebben a régióban 2002-ben a munkanélküliségi ráta (3,9%) alig több mint harmada volt az észak-magyarországi régióénak (8,8%), miközben a foglalkoztatottsági arány is lényegesen kedvezőbb (55% illetve 44%). Budapesten az egy főre jutó jövedelem több mint kétszerese az ország átlagának, miközben a fejletlen megyékben alig éri el az átlag 50%-át. 1994-ben a budapesti egy főre jutó jövedelem éppen háromszorosa volt a nógrádinak, ma a különbség már négyszeres. Még nagyobb különbségeket lehet találni, ha a fejlett és fejletlen kistérségeket vetjük össze, itt nem ritka a 6–8-szoros különbség sem.
Az ország infrastrukturális hátterének hiányosságai is elsődlegesen területi vonatkozásban jelennek meg. Némi túlzással azt lehet állítani, hogy a számottevő gazdasági aktivitású területek határa ott van, ahol az autópályák véget érnek. A közüzemi vízhálózatba bekapcsolt lakások aránya az elmaradott kistérségekben 60–70%, miközben a fejlett területeken közel 100%, a csatornahálózat vonatkozásában még nagyobbak a különbségek 15–30%, illetve 75–90%. Hasonlóan nagy különbségek vannak az egészségügyi ellátás vonatkozásában is. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő, hogy Budapest elit kerületeiben a várható életkor a skandináv átlaghoz, míg a fejletlen kistérségekben az afrikai országok átlagához konvergál.

 

A demográfiai problémák továbbélése

 

A demográfiai változások értékelése szigorúan véve nem lehet része a makrogazdasági viszonyok tárgyalásának. Hogy mégis kivételt teszünk, annak nyomós, gazdasági oka van. A magyar népesség 1981 óta folyamatosan csökken, ez a folyamat nem állt le a rendszerváltás után sem, bár némiképp lassult. A csökkenés mérséklődése azonban nem a születések számának növekedése miatt, hanem a (főként a határon túli magyar területekről történt) bevándorlás miatt következett be. A népességfogyás negyven-ötven éves távlatban igen sötét jövőt vetít elő a nemzeti lét vonatkozásában. De addig is, már rövid távon igen súlyos gazdasági problémákkal kell szembenéznünk.
Mindenekelőtt a fiatal korosztályok részarányának csökkenése miatt vészesen romlik az eltartók–eltartottak aránya. Az elöregedő társadalomban nem lehet olyan nyugdíj- és egészségbiztosítási rendszert fenntartani, amely egyszerre biztosítja az aktívak számára a GDP növekedésével arányos jövedelemnövekedést és az inaktívak számára az ellátások hasonló ütemű bővülését. Az elmúlt évek ilyen irányú reformjai nem oldották meg a problémát, a bevezetett nyugdíjreform csak a fiatal, aktívak számára ígér (ma már jól látszik, sajnos egyre bizonytalanabb) jövőt, a többség ellátási terhét a költségvetés cipeli a hátán, és a lehetőségek, valamint a politikai érdekek szerint (például választások előtt) ad többet vagy kevesebbet. Már most borítékolni lehet, hogy a bevezetendő egészségügyi reform is ugyanilyen hatású lesz, mert a demográfiai alapproblémát nem tudja kezelni, sőt még csak tekintettel sincs rá.
Az elöregedés mellett hasonló nagyságrendű, bár nem könnyen dokumentálható gazdasági problémákat okoz a hagyományos családmodell végérvényes széthullása. A kevesebb gyermekvállalás mellett, ennek az a következménye is megjelenik, hogy több olyan funkció hárul az államra, amely a korábbiakban családi körben megoldható volt. A gyenge állam és helyi közösségek azonban ezeket a feladatokat nem tudják átvenni. Ezért a társadalmi feszültségek nem enyhülnek, az embereket közvetlenül érintő stressz növekszik. A rendszerváltás után ugyan némiképpen nőtt a népesség várható életkora, de a 30–50 év közötti férfiaknál továbbra is aggasztóan magas a halálozási ráta, s a korai halálokok között vezető szerepe van az alkoholizmusnak és a dohányzásnak.

 

Miért és hogyan jutottunk ide?

 

A jövőre vonatkozó programok megalapozása szempontjából nem a gazdaságtörténeti pontossággal felvázolt gazdasági pálya bemutatása a fontos elsődlegesen, hanem inkább azoknak az okoknak a keresése, amelyek ezt az eredmény produkálták. A lehetséges okok sokrétűek, és ahogy lenni szokott, egyszerre több is felelőssé tehető a kialakult helyzetért. Nézzük röviden a főbb csoportokat.

 

Modernizációs probléma

 

Ha az ország gazdasági problémáit továbbra is az elmaradottság-modernizáció gondolatkörében szemléljük, akkor azt kell megállapítani, hogy nemcsak a szocializmus, hanem a piacgazdaság is (pontosabban annak az a változata, amely nálunk kialakult) megbukott mint modernizációs modell. Ezt a vélekedést támaszthatja alá fejlődő országok elmúlt harminc–ötven éves tapasztalata, mivel a többségüknek a felzárkózás nem sikerült. De még sokkal relevánsabb számunkra a volt NDK példája: a gazdaságilag kiemelkedő fejlettséggel rendelkező nyugati nagy testvér folyamatos és igen jelentős mértékű anyagi és szellemi segítsége ellenére sem tudta levetkőzni a régi rendszer meghatározó jellemzőit. Ugyanakkor viszont olyan országok példája, mint Írország, Spanyolország vagy Portugália azt sugallja, hogy kellő türelemmel és célirányos gazdaságpolitikával elérhető a siker, a pozitív irányba való elmozdulás. Ebből a szempontból (és persze történeti távlatból) a tíz–tizenöt éves helyben járás nem jelent komoly problémát, vagy a feladat lehetetlenségét. Tehát lehetünk akár optimisták is hosszú távon. Persze egyáltalán nem biztos, hogy utolérési vagy modernizációs kérdésként lehet és kell felfogni jelenkori gazdasági bajainkat.

 

Elméleti deficit

 

A szocializmusból a piacgazdaságba való átmenetnek nem volt sem gyakorlata, sem elmélete, tehát mindenki számára új kihívást jelentett. Az akadémiai közgazdaságtan fő árama sohasem foglalkozott a fejlődésben lemaradt, vagy más berendezkedésű gazdaságok problémáival. Kis túlzással azt lehet mondani, hogy felfogásában minden, ami eltér a fejlett országok mai gyakorlatától, az deviancia, ezért sürgősen meg kell változtatni. Miközben nagyvonalúan megfeledkeznek arról, hogy a fejlődésben elöl járó országok sikeres piacgazdasági áttérésében is döntő szerepet játszott az állam, a hazai piacok védelmével, a technikai fejlődés elősegítésével, a közjavakkal, a szociális védelem kialakításával stb. Jól dokumentálja ezt a hozzáállást mindenekelőtt az IMF és kisebb mértékben a Világbank gyakorlata a fejlődő országok vonatkozásában.(3) Éppen ezért nem meglepő, hogy a tiszta piacgazdasági viszonyok kiépítését minden körülmények között erőltető neoliberális programok szinte a világ minden részén megbuktak.
A gazdasági rendszerváltás magyarországi konkrét programjainak kialakításában és végrehajtásában is jelentős szerepet játszott a mainstream közgazdaságtan elmélete és a nyugati (IMF, Világbank) szakértők tanácsai. Érdemes néhányat ezekből a doktrínákból megemlíteni, amelyek jelentős befolyást gyakoroltak az átalakítási programjainkra, de mára már nyilvánvalóvá vált hibás voltuk. A terjedelmi korlátok miatt csak utalásszerű felsorolást adhatunk itt, amely így igen tág teret nyújt az ellenoldalú kritikáknak. De a fő mondanivaló nem a múlt értékelése, hanem a jövőre vonatkozó programok körvonalazása, ezért hosszabban nem időzhetünk itt.
Teljes és azonnali külpiaci és pénzpiaci liberalizáció (mindenfajta védőintézkedések, garanciák és segítségnyújtás nélkül).
Sokkterápia, a mérsékelt átalakítás helyett (azonnali, radikális átalakítás, keresletcsökkentés, nagy munkanélküliség, ágazatok teljes leépítése, stb.).
Privatizáció mindenáron (minél többet, minél gyorsabban eladni, mert az állam a legrosszabb tulajdonos, nem számít, hogy mennyiért és az sem, hogy monopolpozíciók kerülnek magánosításra).
A liberális állam koncepciójának megvalósítása (kisebb és hatékonyabb államot olyan időszakban, amikor a társadalom jelentős részének rendült meg a szociális biztonsága, közjavak magánosítása: energiaszektor és közüzemi vállalatok privatizációja, a rászorultsági elv hangoztatása az esélyegyenlőség megteremtése helyett stb.).
A felsorolt négy tétel csak illusztráció, annak érzékeltetésére, hogy a magát tudományosnak tekintő közgazdasági gondolkodás milyen keretek között mozgott. A hazai tudományos közvélemény nagy részének markáns, liberális álláspontja a média segítségével olyan közhangulatot teremtett, amelyben minden ellenkező vélekedés a maradi, korszerűtlen és a szocialista rendszer védelmének szégyenbélyegét kapta. A politika sem tudta kivonni magát ebből a bűvkörből, lényegében a konzervatívnak tekintett Antall-kormány is az átalakulás liberális forgatókönyvét valósította meg, szándékai ellenére, a kényszerítő körülmények következtében.

 

A szocialista gazdaság öröksége

 

Az örökség kettős természetű volt, egyfelől materializálódott formában jelentkezett, másfelől pedig az emberek gondolkodásában és viselkedésében fejtette ki hatását. A kezdetekben azt hittük, hogy a materializálódott terhek, a jelentős mértékű államadósság, a rossz gazdasági szerkezet, a szocialista vállalatok alacsony technikai színvonala a legnagyobb akadály. Csak később döbbentünk rá, a hibás attitűdök, az eltorzult magatartásmódok negatív hatása sokkal jelentősebb.
A legfélelmetesebb tehernek a külföldi államadósság tűnt nagyságával és kamatterheivel. Kétségkívül igaz, hogy a kamatterheket még ma is nyögjük, de a keményvalutás külkereskedelem bővülése, illetve a külföldi adósság belföldivé való konverziója miatt az idő múlásával egyre kevésbé tűnt félelmetesnek. Akkoriban létkérdésnek látszott az átütemezés kérése és megvalósítása, ma már elég valószínűnek látszik, hogy ennek visszautasítása a Nyugat részéről nem gyakorolt lényeges befolyást a gazdaságunk fejlődésére. Amit vesztettünk a visszafizetésnél, az visszajött a masszív külföldi tőkebeáramlásnál.
Sokkal súlyosabb következményekkel járt a vállalati átalakulási törvény elfogadása és a nyomában megvalósuló spontán privatizáció az 1989–91-es időszakban. Ez nem csak a szocialista politikai nómenklatúra átmentését tette lehetővé, hanem egyúttal kisemmizte a nemzeti vagyont létrehozó dolgozókat is, miközben merevítette a gazdasági szerkezetet és tovább éltette a túlcentralizált struktúrákat (monopol-, oligopol-pozíciókat). Nem véletlen, hogy ma a szabad verseny legodaadóbb hívei a hajdani pártvezetők köreiből kerülnek ki, hiszen az ő piaci hatalmukat nem veszélyeztetheti semmi.
A békés, megegyezéses hatalomváltás nagy tehertétele volt, hogy nem lehetett ezekhez a megszerzett tulajdonosi és piaci pozíciókhoz a későbbiekben hozzányúlni. Mindezen túl a nyilvánvaló cezúra hiánya tovább gyengítette az állam és az állami intézmények helyzetét és társadalmi elfogadottságát. Az örökségül kapott gyenge, szakszerűtlen és alacsony hatékonyságú állam sok esetben képtelennek bizonyult fontos intézményi, törvényi és szabályozási változásokat megvalósítani. Az interregnumot pedig kihasználta a hazai és külföldi nagytőke az erősebb jogán. A szakszerűtlenség mellett ugyancsak a szocializmusból maradt ránk a korrupcióra való hajlam, amelyet csak mérsékelni tudott a sajtó nyilvánossága, de lényegesen korlátozni nem.
Az állampolgárok megítélése az államhatalomról és a kormányokról az örökül kapott és hozott viselkedési normák szerint alakult. Általában nem tekintik legitimnek, ezért a kijátszása bocsánatos bűn. Változatlanul jelentős mértékű hazánkban a fekete (szürke) gazdaság súlya, a hivatalosan regisztrált jövedelmek még ma sem adnak hű képet a lakosság tényleges anyagi helyzetéről. Széles körben kiterjedt az adóelkerülés, ami az adókulcsok emelése és a nem fizetési magatartás egymást erősítő spirálját hozta létre.

 

Anomáliák, hibás problémakezelés

 

Nem csoda, hogy az adott elméleti tisztázatlanságok és a súlyos örökség közepette nem volt se szeri, se száma a rossz döntéseknek, a nem célirányos működésnek, a koncepcionálisan hibás gazdaságpolitikai akciók alkalmazásának. A széles választékból csak néhányat emelünk ki, a jellemzőség, a gyakoriság, és a súlyos következmény okán.
Monetáris és fiskális élénkítés, versus visszafogás. Az olyan alacsony produktivitású gazdaságban, mint amilyen a magyar, az aggregált keresletre vonatkozó bármilyen szabályozás kudarcra van ítélve. A monetáris vagy fiskális keresletélénkítés elkerülhetetlenül vezet az egyensúlyi feszültségek (költségvetési hiány, külkereskedelmi deficit, külső és belső eladósodás) kiéleződéséhez, míg a visszafogó politika viszont a strukturális (ágazati, intézményi, szociális) feszültségek kiéleződéséhez vezet. Még hatványozottabban jelentkeznek ezek a hatások a globalizált világgazdasági helyzetben, amikor a makrogazdasági egyensúlyhiány sokkal könnyebben és gyorsabban eszkalálódhat válsággá, a mobil nemzetközi tőke tevékenysége miatt. A visszafogás és élénkítés csapdájába került gazdaságpolitika szükségszerűen termelte újra a régi stop-go típusú irányítást, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy a rendszerváltás után nem az ötéves tervek elfogadására összehívott pártkongresszusok, hanem a négyévenként ismétlődő választások adták meg a periodicitást.
Exportvezérelt gazdasági növekedés. Első látásra helyes gazdaságpolitikai célkitűzés, amelyet tulajdonképpen mindegyik hivatalban lévő kormány elfogadott. A külföldi tőke segítségével történő megvalósítás pedig garantálta a sikert. A bérmunka, az összeszerelő tevékenység konstrukciójából következően exporttöbbletet produkált, hiszen a magyarországi hozzáadott érték az importra ráépülve értékesült. Az ilyen típusú tevékenységek egyre nagyobb mértékű kiterjesztése azt ígérte, hogy az általánosan jellemző alacsony versenyképesség miatti állandósult importtöbblettől ezen a módon megszabadulhatunk. Csakhogy ezen tevékenységek jelentős mértékű kiterjesztése közvetetten pótlólagos importigényt generáltak, amely így viszont már jelentősen rontotta a hatásfokot. A nagyobb export tehát a közvetett hatások miatt némi időkéséssel újabb importot generál és ezért marad a nagy külkereskedelmi deficit (illetve annak ciklikus ingadozása). Jól látható ez az 1998–2001 közötti időszak külkereskedelmi adataiból: hiába szárnyalt az export, 15–20%-os növekedési ütemet produkálva, a külkereskedelmi és folyó fizetési mérleg hiány mégsem mérséklődött.
A versenyképesség kezelése. A versenyképességet az elmúlt években alapvetően a munka versenyképességeként, pontosabban a bérmunka jövedelmezőségeként értelmezték és értékelték. Ez pedig lényegében három dologtól függ: a bérek növekedésétől, az árfolyam alakulásától és a munkatermelékenység növekedésétől. Átmenetileg lehet ugyan a béreket mesterségesen alacsonyan tartani és a hazai valutát folyamatosan leértékelni, de ez hosszabb távon nem folytatható, és ezért nem építhető rá stratégia. A termelékenység folyamatos növekedése döntő jelentőségű a bérmunka versenyképessége szempontjából. Csakhogy, ennek alakulása elsődlegesen az alkalmazott technikától és technológiától függ, amely viszont a külföldi befektetőktől függ, és a kormányzatnak vajmi kevés hatása lehet rá. S mindezek miatt igen bizonytalan és gyenge lábakon áll ez a fajta versenyelőny.
Költségvetési megszorítások, leépítések. A rendszerváltás utáni időszak kampányszerű költségvetési visszafogásai kivétel nélkül fűnyíró-elven alapultak (minden területről nagyjából ugyanannyi működési költséget és létszámot vontak el), és még csak meg sem kíséreltek egy átfogó államháztartási reformot végrehajtani. Az ilyen leépítések azonban csak rövid ideig jelentettek pozitív hatást a költségvetésre, mert a javuló egyensúlyi helyzet teremtette kedvezőbb körülmények között a tárcák habozás nélkül szállnak harcba a szerintük jogtalanul elvett források és létszám visszaszerzése érdekében. Az állami feladatvállalás pontos meghatározása, az elvi alapok és határozott deklarációk hiányában a pozíciók visszaszerzéséért indított minisztériumi akciók szinte kivétel nélkül mindig eredményesek voltak (sőt, gyakran még többet is tudtak szerezni).
Nagy projektek, beruházások, útépítés. A projektek szükségessége itt is nyilvánvaló, a kormányzati apparátusok viszont mind ez ideig nem tudtak felkészülni a tervek összeállítása és a költségkalkuláció szakszerű végrehajtására. A kivitelezés során pedig a kormányok számára nem a célok megvalósulása volt a döntő, hanem a saját anyagi és politikai erejük növelése. Ellenállhatatlan vágyat éreztek a közbeszerzési eljárások kikerülésére, kijátszására, a saját érdekeltségek előnyben részesítésére. Az eredmény ismert: gyenge minőség, lassú teljesítés, pazarlás.
Kisvállalkozások támogatása. Ezzel mindegyik kormány próbálkozott, reális indok volt a kisvállalkozások, illetve a mezőgazdasági vállalkozók támogatása. Lényegében azért maradt szinte teljesen eredménytelen minden esetben, mert az osztók politikai vazallusszerzésre akarták használni, a kedvezményezettek pedig ajándéknak tekintették. Súlyos milliárdok mentek úgy el, hogy a kisvállalkozások relatív súlya, stabilitása, vagy a mezőgazdaság elmaradott szerkezete számottevően megváltozott volna.

 

Mit lehet tenni az adott helyzetben?

 

A megelőző két részben felvázolt igen negatív helyzetkép és az elkövetett hibák súlyossága még azt a végletes kérdést is indokolttá teszi (s remélhetőleg az olvasó nem érzi olcsó hatásvadász eszköznek), hogy lehet-e egyáltalán valamit tenni a dolgok jobbá tétele érdekében, vagy már minden késő, a lehetőségeket eljátszottuk, elment a hajó?
Valamit természetesen mindig lehet tenni a jobbítás érdekében, soha nem szabad feladni, még akkor sem, ha a javulás reális esélye kicsi. Figyelembe véve a magyar gazdaság akutan súlyos (nem a pillanatnyi!) helyzetét és a kiváltó okok összetett jellegét, könnyen belátható, hogy nem lehet kész recepteket, egyszerű megoldásokat, mindenható csodaszereket találni. Csak hosszú és kitartó aprómunkával lehet lényeges elmozdulást és tartós eredményeket elérni. Az előző két részben leírtak alapján van némi muníció arra nézve, hogy milyen módon és milyen irányból kell közelíteni a kérdéshez, milyen mederbe kell terelni a közös gondolkodást. Nem érdemes nagy, átfogó gazdasági programokban gondolkodni a mai helyzetben, sokkal célravezetőbb a gondolkodási irányok kijelölése.
Mindenekelőtt széles körű és mélyreható elméleti tisztázásra lenne szükség a helyes tájékozódás és az eddigi hibák elkerülése érdekében. Kritikai vizsgálat alá kell venni a hagyományos (hivatalos) közgazdaságtan számos doktrínáját, amelyek tévutakra vittek és vihetnek bennünket. Ezek közül néhányat már említettünk az előző részben. Az értékelő elemzést és felülvizsgálatot azonban szisztematikusan végig kell vinni, legalább azokon a területeken, amelyek fontosak lehetnek az alapvető gazdasági problémáink kezelése szempontjából. A ma hivatalosan regnáló akadémiai közgazdaságtan igen sok eredménye és imponáló teoretikus struktúrája ellenére egyre több alapvető fontosságú kérdésre nem tud válaszolni, vagy nem kielégítő választ ad. Ilyenek pl. az elöregedő társadalmak gazdasági problémái, a háztartásokon belüli gazdasági tevékenységek értékelése, a környezeti ártalmak komplex hatásainak meghatározása, a multinacionális cégek tényleges gazdasági szerepének meghatározása, a nemzetközi pénzügyi rendszer működésének leírása, a nettó gazdasági jólét mérése stb.
Az elmúlt években készült gazdasági programok többsége a feladatok számbavételénél rendre a legfontosabb fejlesztési területek kijelölésével, a prioritások definiálásával foglalkozott. Megtehetnénk mi is, hogy kijelöljük a legfontosabb fejlesztési területeket, például a turizmust, a kutatás-fejlesztést, az oktatás és humántőke-fejlesztést, a struktúrafejlesztést, a regionális fejlesztést stb. Ez azonban – az eddigiekből remélhetőleg kiderült – nem szükséges és nem is elégséges. Sokkal lényegesebb, hogy milyen módon, milyen elméleti alapon és értékelvek alapján közelítünk a problémákhoz. A korábbi fejlesztési programok kudarcait sem a célok hibás volta okozta, hanem az elméleti alapok és a szemléletmód hiányosságai. Éppen ezért van mindenekelőtt szükség alapszintű vizsgálatokra a konkrét programok elkészítése előtt. Három területen lenne célszerű a vizsgálatokat elindítani, az érvényességi időtáv és a feladatok bonyolultsága alapján: a hosszú, a közép- és rövid távú problémák kezelése.
Hosszú távra gondolkodva többek között a következő problémákat kellene megvizsgálni, amelyek egyfajta kitörési pontok és irányok is lehetnek:
Annak vizsgálata, hogy milyen szervezeti és intézményi feltételei vannak annak, hogy olyan gazdasági egységek alakuljanak ki, amelyek a szűk értelemben vett gazdasági tevékenységek mellett társadalmi feladatokat is ellátnának. Másként kifejezve ez azt jelenti, hogy az autonóm, és egyre inkább uralkodó pozícióba került gazdaság hogyan integrálható (vissza) a társadalomba. Létrejöhetnek-e és fennmaradhatnak-e hosszabb távon olyan szervezeti egységek, amelyek nem csak gazdasági feladatokat látnak el, s amelyek nem feltétlenül a magán, hanem sokkal inkább a társadalmi határköltség alapján tevékenykednek.
Életképessé és versenyképessé tehetők-e a kis családi és magánvállalkozások a multinacionális vállalkozások korában? A horizontális és vertikális, valamint a szakmai, illetve a területi együttműködéseknek (társulásoknak, szövetkezeteknek) kialakítható-e olyan működőképes hálózata, amely hatékony védelmet nyújt a piaci erőfölénnyel és a nemzetközi konkurenciával szemben?
Kialakítható-e az állam olyan új típusú szerepvállalása, amelyben az egyének rászorultsági elven történő támogatása mellett (és egyre inkább helyett) a hazai gazdasági szervezetek hathatós piaci védelme, a szakmai és területi intézményeik hatékony jogi szabályozása és a nyilvánosság által ellenőrizhető támogatása is helyet kap.
Középtávra vonatkozóan pedig a következő területeket kellene áttekinteni:
A piaci struktúrák vizsgálata, minden szektorban a monopol- illetve oligopol-helyzet elemzése, az erőfölény alkalmazásának lehetősége és konkrét formái. Csak ott indokolt fenntartani a monopolhelyzeteket, ahol ezt az alkalmazott technika-technológia indokolja, illetve ahol növekvő a skálahozadék, vagy az optimális méretű fejlesztések igen nagyok.
A versenyképességi helyzet vizsgálata szektoronként, a versenyképesség javításának lehetőségei. Potenciálisan versenyképessé tehető termékek és vállalkozások keresése. A valódi, hosszú távon fenntartható versenyképesség feltételeinek vizsgálata, intézményi kereteinek kialakítása.
Az államháztartás fontos területeinek reformja, mindenekelőtt adóreform, oktatási és egészségügyi reform. A reformok megvalósítása során kiemelt jelentőségű az alapelvek rögzítése és széles körű társadalmi vitája: a hatékonyság és/vagy méltányosság, rövid távú nyereségesség vagy hosszú távú megtérülés, egyéni versus társadalmi határhaszon és határköltség viszonya, állami hibák és/vagy piaci hibák viszonya stb.
A rövid távra szóló, stabilizációs jellegű feladatok fontosságát az indokolja, hogy az európai monetáris unióba való belépésünkig pénzügyileg is igen ingatag marad a gazdaságunk, és komolyan számolni lehet a forint elleni különféle szándékú spekulációs támadásokkal. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy az elmúlt 14 év tapasztalata szerint az éppen hivatalban lévő kormányok a választások előtt nem tudnak ellenállni a csábításnak, és elvtelen közérzetjavító és élénkítő gazdaságpolitikát folytatnak, amelyek – figyelemmel az igen gyenge reálgazdasági alapokra – komoly egyensúlytalanságokat idézhetnek elő. A stabilitás megőrzése érdekében a kormánypártoknak és az ellenzéknek közösen el kellene fogadnia egy gazdaságpolitikai minimumot, amelyet minden körülmények között betart legalább az euró bevezetéséig.
A gazdaságpolitikai egyezség a monetáris politika területén például azt tartalmazhatná, hogy az inflációs célkövetés politikája mellett köteleződik el, és ennek megfelelően alakít ki prioritásokat és definiál szabályokat a kamatláb változtatására, amelyeket nyilvánosságra hoz, és tekintet nélkül a konjunkturális helyzetre és a választási ciklusokra minden politikai erő tiszteletben tart. A kamatláb változtatásának nem csak az inflációs cél elérését kellene elősegítenie, hanem rögzített és kinyilvánított szabályok szerint tekintettel kellene lenni az árfolyam és a reálgazdasági helyzet alakulására is. Egy ilyen irányú módosítás normatívvá és kiszámíthatóvá tenné a monetáris politikát, ezért a politikai viták hatókörén kívülre kerülhetne, és nem utolsósorban csökkentené az instabilitást és a spekulációs támadások lehetőségeit.
A fiskális politika területén a megállapodásnak alapvetően három területre kellene kiterjednie. Egyfelől az állami alkalmazottak béremelése és foglalkoztatása területére, ahol rögzíteni kellene, hogy a reálbérek és a nyugdíjak reálértéke minden évben a GDP növekedésének adott, rögzített (pl. 75%-os) arányában emelhető, az állami foglalkoztatottak összlétszámának pedig folyamatosan az elvárt (pl. 2%-os) termelékenységnövekedés arányában kell csökkenni. Másfelől az egyes költségvetési fejezetek kiadásainak reálérték-növekedését szintén a gazdaság növekedési üteméhez kellene kötni, amelytől felfelé csak akkor lehetne eltérni, ha valóban új feladatot kapna a fejezet, és ha más területen ezt fedező arányos csökkentés valósulna meg. Harmadrészt rögzíteni kellene, hogy a privatizációs bevételt a folyó költségvetés finanszírozására nem lehet felhasználni. Csak olyan felhasználás engedélyezett, amely nem csökkenti az állam nettó vagyonát. Ezen három elv elfogadása mellett nem jelentkezne a költségvetési hiány választási ciklus szerinti jelentős ingadozása, és a kormányok nem használnák az inflációt a költségvetési pozíció javítására.

 

*

 

Végezetül visszatérve a kiinduló kérdésre, nem tudjuk biztosan, hogy elment-e végérvényesen a hajó, vagyis a felzárkózási esélyeink, a gazdasági fejlődésünk lehetőségei semmivé váltak-e. Örök optimistaként reménykedjünk, van még lehetőség a hajóra felszállni és biztos vizekre kormányozni. Mindazonáltal az bizonyos, hogy optimális esetben is igen zátonyos útra kell készülni, ügyesen kell lavírozni a globalizáció és az Európai Unió által jelentett erőfölények és korlátozó előírások akadályai között, tudomásul kell venni a lehetőségeinket, az intézményi és jogi háttér visszahúzó hatását, valamint a társadalom tudati és morális állapotát és mindezek igen lassan és nehezen változtatható jellegét.
 


 

Jegyzetek:

 


1 Önmagában csak az egyik tényező fennállása nem bizonyíték az improduktív jellegre. A fejlett országok esetében több példát is találunk a tartós államháztartási hiány és adósság fennállására, de ez sohasem párosult a növekedési ütem és/vagy a bérek stagnálásával.
2 A tervgazdasági ciklusokra vonatkozóan jó leírás található Bauer T.: Tervgazdaság, beruházás, ciklusok, KJK 1981 és Soós K. A.: Terv, kampány, pénz, KJK 1986 című könyvekben.
3 Erre vonatkozóan kiváló leírást és nagyszámú bizonyító erejű példát ad J. Stiglitz, a Világbank korábbi kormányzóhelyettese a Globalizáció és visszásságai című könyvében.



« vissza