Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

A látható világ szépsége

Amikor Gróh János kiállítását megnyitom, a szellemi jelenségről szeretnék beszélni. Egy gazdag – bár külsőleg nem csillogó – életformáról, amelynek ezek a festmények egyik arcát mutatják meg. Azt, amelyik a látható világ szépsége felé fordul.
Ennek a szépségnek a megjelenítése tehát szellemi jelenségbe ágyazódik, Gróh János egész világába. Ebben a világban egyaránt fontos szerep jut három dolognak: a génekben adott lehetőségeknek, a választott sorsnak és egy nemes kultúra hagyományának.
A génekben adott lehetőség: a festés tehetsége és az átfogó gondolkodás igénye. Gróh János a látható és a láthatatlan világot nagy rendszerként éli át, és az alapok érdeklik, valamint a viszonylatoknak az a kimeríthetetlen tárháza, amely a kiszámíthatóság és a véletlen gyönyörű ritmusaival vesz bennünket körül. Elbűvöli a látvány szépsége: a belsővé lett külvilág, amit legjobban az akvarellecsettel lehet megragadni.
Gróh János választott sorsa a tisztességtelen siker, a megalkuvás útjainak elutasításával már a pálya kezdetén eldőlt. Szőnyi István egyik utolsó végzős osztályának tagjaként, 1949-ben, választhatott volna könnyebb utat is magának – de csak mestere és a családi hagyomány megtagadásával. Festhetett volna szövőnőt, aki vidáman kapkodja a fonalvégeket a gépsoron. A délibábos jövőbe mosolygó traktoroslányt. Kemény arcú martinászt – hogy ne is beszéljünk a még rosszabb s még nagyobb karriert ígérő témákról, amiket a festőnek a kultúrpolitika felkínált.
Ezek az érvényesülési terek vártak a dicsőségre vágyó fiatal művészre akkor Magyarországon. Gróh Jánosban azonban ilyen választás fel sem merült. A hazugság kísértéseit már akkor elutasította, s később is mindvégig – ezt leszögezhetjük az életútra visszatekintve.
Ezek voltak azok az évek, amikor az igazság és a szabadság útjára csak csendben, a margón lehetett lépni. Egy nélkülözhetetlen mesterség szerény oltalmában, vagy a testi munka világában. Így lett Gróh János először munkás, majd rajzoló építészeti irodákban, s végül évtizedekig rajztanár a Műegyetem építész karán.
Ezt a nehezebbik utat természetesnek foghatta fel a családi hagyomány szellemében. Gróh János családfáján századokra visszamenően rajzolók, finom kézművesek, szorgalmas tudósok sorjáznak. A létezés részletei iránti alázat és figyelem emberei. A viszontagságosan, de kitartóan épülő magyar középosztály tisztes patrióta képviselői. Akik a történelmi Magyarország rátarti kisvárosaiban örökítették tovább nemzedékeken át a műveltség és a kíváncsiság, az önművelés és az életszeretet erkölcsét. Hol a béke zümmögő, dúdoló, kopácsoló óráin, hol sanyarú korszakokban, a nehéz megmaradás zugaiban.
Bizonyos, hogy ennek a hagyománynak az ereje és erkölcsi parancsa áll a szellemi jelenség mögött, amelyet Gróh János munkálkodásában fedezünk fel.
Képein a Dunakanyar pillanatait, ezer arcát látjuk – s mindezeken átsüt valamilyen lényeg, e királyi magyar táj, Visegrád környékének szelleme. A helyszínek hűsége csalóka – mintha felismernénk őket, de csak mintha. Gróh János eszményi tájakat fest, az ezernyi megfigyelt részletből új valóságot teremt. Mint annyi tájképfestő, műtermében álmodja meg a valóságidéző látomásokat. Ebben a tájban gyakran tűnnek fel lovak és nők – mintha az örökkévalóságban álldogálnának ráérősen, az aranyló fényben. Talán múzsák, talán pegazusok, és – talán – az érzéki energia megtestesítői. Erosz, a nagy mozdító és nagy összetartó energiája szunnyad bennük. Jelmezeik, környezetük hétköznapi és korszerű, s a természet körülöttük mindig egyszerien szép – de mégsem látunk soha ilyen jeleneteket a vízparton, a dombokon. Talán láthattunk fél évszázaddal ezelőtt, de mögöttük a mélyebb valóságot akkor is csak a művész vette észre. Látunk a képeken férfiakat és gyerekeket is, de ők is ugyanúgy, időtlen arccal bámulnak felénk – mintha nem látnának bennünket, mintha nem tartoznának természeti világunkhoz, a pillanathoz. Nem látnak bennünket, mert a Napba néznek, amely mögöttünk, felettünk süt, mint metafizikai központ.
Gróh János a fény festője is, egy nagy magyar iskola hagyományát folytatja. Olyan óriásokét, mint Szőnyi és Egry, de maga mögött hagyva az ő szórtabb fényeiket, pasztelles színeiket. Nála is ragyog minden – még a mélykék este is –, és kékjeiben tüzesebb az életszeretet, és erősebbek a kontúrok. Hogy mennyi próbálkozás, spekuláció és ráérzés után kerülnek a helyükre a dolgok ezeken a képeken, azt Gróh János esztétikai elemzéseiből sejthetjük meg. Nemrég olvashattuk tőle a Magyar Szemlében Csontváry néhány képének bámulatosan figyelmes elemzését. Ezekben a művészi siker és kudarc okait keresi – kompozícióban, arányokban, átélésben, a teremtő képzelet egyenetlen működésében.
Nem csodálkozhatunk ezek után, hogy Gróh János egész esztétikát írt, amely a századközép angolszász gondolkodásával rokon. Ilyen mű született Magyarországon a marxizmus egyeduralma idején, a német filozófiai hagyomány nyomasztó árnyékában, a kis házban a visegrádi palota alatt. Magányos párbeszédben a polcokon sorakozó, angolul író kortársakkal: filozófusokkal, esztétákkal, természettudósokkal. Illő is talán vágányokba szorított szellemi tudatunkhoz s az ő öntörvényű életpályájához, hogy ez a mű mindmáig kiadatlan maradt.
Rövid bevezetőm éppen csak érintheti mindazt, ami fél évszázad művészi keresését élteti, hajtja. Csak néhány sejtelmet mondhattam itt el Gróh János szellemiségéről. Többet mondanak a képek, amelyek e kis terem falairól a fény világát sugározzák ránk. Fogadjuk őket szeretettel.
(Elhangzott a Szentendrei Régi Művésztelepi Galériában 2004. június 15-én, a kiállítás megnyitóján.)



« vissza