Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Mezőgazdaság-politika, vidékfejlesztés - másképp 1. rész


Vannak jussok, melyekre ember mindig meg van érve,…: hogy senki más önkényétől ne függjön, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő legyen, hogy iparkodása után boldogulhasson, hogy vagyont bírhasson, s annak birtokával bátorságban, bizonyságban éljen.

(Wesselényi Miklós: Balítéletek, 1831)


 

Bevezetés

 

Schumann és Martin, de rajtuk kívül számosan, utóbb David Korten és Joseph Stiglitz – de maga Soros György is – próbál a globalizáció aggasztó jelenségeire orvoslást keresni. Stiglitz nyíltan elismeri, hogy a világ pénzügyeit uraló három nemzetközi szervezet, az IMF (Nemzetközi Valutaalap), a Világbank és a WTO (Világkereskedelmi Szervezet) a Föld egyes országainak segítségnyújtása helyett többnyire csupán egy szűk tőkés réteg (marxista terminológia szerint komprádor burzsoázia) anyagi érdekeit szolgálta. Amikor a szocialista tábor országainak gazdasági összeroppanása bekövetkezett, az IMF és a Világbank készséggel ajánlott fel kölcsönöket, melyeket csupán saját gazdasági tanácsaik végrehajtásához kötöttek. Ma ezek a feltételek sokkterápia néven váltak hírhedtté. Ezektől az országoktól
– a belső piac gyors liberalizálását,
– az állami és szövetkezeti vagyon gyors magánosítását,
– az ország valutaalapjának és biztonságának elvárásaik szerinti kezelését követelték.
Az érintett országok társadalmát alaposan megrendítő következményei: a saját belső piaci termékeik háttérbe szorítása, esetenkénti teljes kiszorítása, a nemzeti vagyon elherdálása, a gazdaság és a politika korrupt összefonódása. Ezt a lakosság 1–6%-ának gyors és gyanús meggazdagodása, további 20–30%-ának gyors elszegényedése követte.
Kína elutasította a belügyeibe avatkozásukat. Belföldi piacait csak fokozatosan és lassan nyitotta meg. Létrehozta azokat az intézményeket, melyek a pénz- és valutaforgalom szabályozására szolgálnak. Tőkés vállalkozókat ugyan fogadott az országba – először főként más országokban meggazdagodott kínaiakat –, de Kínában az állami vagyon magánosítása nagyon óvatosan indul. Ezt a lehetőséget fenntartják saját állampolgáraiknak. Ezzel magyarázható, hogy Kína a 90-es évek elején a Szovjetunió GDP-jének csupán 60%-át érte el, de ez a folyamat egy évtized alatt visszájára fordult. Most az utódállamok alig érik el Kína GDP-jének 60%-át, ahol a nemzeti jövedelem évről évre 9–11%-kal nő.
Magyarországon a nemzeti jövedelem mintegy 70%-át külföldi kézbe került tőkeérdekeltségek állítják elő (26). A magyar nemzetgazdaság 80-as évek elején bekövetkező megrekedését és eladósodását a 90-es évek közepétől külföldi befektetésfüggő pályára sodródás és drámai mértékű elsúlytalanodása jellemezte (4).
A társadalom viharos gyorsasággal három jellegzetes rétegre különült. A 80-as évek végétől létrejött egy új, a társadalom 5–6%-át alkotó elit, akik a jövedelem 33%-át birtokolják. A munka nélkül maradottakból, az új helyzethez nehezen alkalmazkodókból, akik a társadalom 1/3-át alkotják, az ún. roncstársadalom, akik az összes jövedelemnek csupán 5–6%-ához juthatnak. A nemzeti középnek minősíthető társadalmi réteg alkotja a lakosság 60–62%-át, azonos arányban részesül a jövedelemből is (3). Sajnos, a roncstársadalomba egyre több vidéki sodródik.
Napjainkban a kormányzásért folyó hatalmi harc alapvetően nem a közjó érdekében folyik. Így érthetően a közvélemény a jobb- és baloldali politikusokat egyre jobban elítéli, az időszerű politika alakulását befolyásolhatatlannak tartja, még a választásokon sem vesz részt. Szokatlan belpolitikai helyzetnek lehetünk tanúi. A régi gazdasági vezetők, politikai apparátcsikok gátlástalanabb része és az új politikai helyzetet más pártbeli meglovaglók szerezték meg a külföldiek által fel nem vásárolt nemzeti vagyont, ezzel együtt a gazdasági és politikai hatalmat is. Az egész társadalom többségének, a nemzeti érdekeknek egyre inkább a jobboldalon álló pártok, míg a vagyonos kisebbség érdekeit a baloldali és neoliberális pártok képviselik. Az ország jelenlegi gazdasági, politikai és társadalmi válsága miatt súlyos felelősség terheli az IMF-et, a Világbankot, sőt a WTO-t is.

 

Megszűnt a mezőgazdasági termelés–feldolgozás–értékesítés kölcsönös érdekeltsége

 

A sokkterápia következményeként Magyarország kulcsiparágainak – a mezőgazdasági termékeket feldolgozó, a gyógyszeripar, energia- és vízszolgáltatás – döntő hányadát azoknak a multinacionális vállalkozásoknak adta el, akiknek ezek az iparágak piaci versenytársat jelentettek. Egyes iparágakat piacszerzésük érdekében – gyapjúfeldolgozó, olajsajtoló – leszerelték és külföldre szállították, a cukorgyárak felét bezárták. Miközben – 1990 és 2000 között – a világ élelmiszeripara 23%-kal emelkedett, a hazai teljesítmény 30%-kal visszaesett (15).
A mezőgazdasági termelés–feldolgozás–értékesítés korábban egymásra utalt, kölcsönös érdekeltségen nyugvó lánca szétszakadt. Az élelmiszeripar 60%-a külföldiek tulajdonába került, az időközben betelepült áruházi láncok pedig már 2000-ben a hazai élelmiszer-kereskedelem 80%-át a kezükben tartották. A mezőgazdasági termelés ezért ma kiszolgáltatottja a termékfelvásárló kereskedelemnek, a feldolgozóiparnak, kiváltképpen az áruházi láncoknak. Papócsi László és Takács József (16) adatai szerint az áruházak nyeresége nem csupán az élelmiszeripar, hanem a mezőgazdasági termelés nyereségét is fölözi, profitja eléri a 35%-ot. Velük szemben a teljesen szervezetlen mezőgazdasági termelés – törpe-, közép- és nagyüzem – egyaránt védtelen, kiszolgáltatott, gyarmati sorsra kárhoztatott.
Ennek egyik súlyos következménye, hogy a mezőgazdasági termékeket feldolgozó iparágak sorvasztása miatt mintegy 100 ezer, a mezőgazdasági termelésből mintegy 730 ezernyi munkaerő maradt munka és kereset nélkül (26).

 

Földbirtokszerkezet, földbirtok-politika

 

Nemzetközi kitekintés

 

A Föld országaiban a földbirtok-szerkezetet többnyire két egymással ellentétes politikai szemlélet határozza meg:
– azé a föld, aki megműveli,
– azé, akinek van pénze, hogy megvásárolja.
Attól függően, hogy a termőföld korlátozott, vagy korlátlan mennyiségben állt rendelkezésre, vagy a megélhetés forrásának, vagy a jövedelemszerzés eszközének tekintik. Eurázsiában a termőföld korlátozott mértékben állt rendelkezésre, a többi kontinensen a gyarmatosítók és hódítók a termőföldhöz szinte korlátlanul jutottak.
Nyugat-Európa azon országaiban, ahol a polgári fejlődés akadálytalannak bizonyult, ott az országok többsége az első változat jogi érvényesítése mellett tört pálcát. [Japán és Dél-Korea a II. világháború után felszámolta a nagybirtokrendszert, vidéken a bedolgozóipar segítségével teremtett megfelelő anyagi körülményeket (12, 13).]
Az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalakulása után a tagországok többsége ugyancsak ezt a birtokszerkezetet igyekezett kialakítani. E birtokszerkezet védelmére kezdte el a mezőgazdasági termékek közvetlen ártámogatását, az EGK közös vámmentes határain kívüli vámvédelmet, valamint a mezőgazdaság és az élelmiszer-ipari termékek kivitelének támogatását. Így sikerült akkor a mezőgazdasági termelőket a világversennyel szemben megvédeni. Ezekben a főleg családi munkaerőre alapozott gazdaságokban is igyekeznek az élőmunka termelékenységét fokozni. E törekvést a lassú föld-, eszköz-és állatlétszám-növelés mellett három gazdasági megfontolás teszi hatékonnyá:
1. Egy-egy gazdaság egyre erősebben szakosodik, egyre kevesebb termékfélét, egyre nagyobb tömegben, egyre egységesebb minőségben állít elő.
2. A 19–20. század fordulója óta a paraszti gazdaságok közös beszerzése, értékesítése, termékfeldolgozása, piackutatása és termékfejlesztése olyan láncolatot (vertikumot) képez a kereskedelmi haszon megszerzésével együtt és a feldolgozott termékek kedvezőbb értékesítési bevétele révén, amely biztonságossá és jövedelmezővé tette gazdálkodásukat (12).
3. A szakosodás kulcskérdése olyan belföldi piacszabályozás, mely a már említett termelési biztonság és jövedelmezőség nélkülözhetetlen kelléke (12, 28).
Az Európai Unió korábbi agrárpolitikájának társadalmi szerepét illetően nem hangsúlyozható eléggé, hogy megteremtette a vidéki lakosság gazdasági önállósága révén politikai függetlenségét is, polgári életkörülményeinek kialakulását. (Portugáliában az EU-csatlakozás után alakították át a nagybirtok szerkezetét családi méretű kisebb gazdaságokká. A 2004. január 13-án rendezett Vidék parlamentje találkozón értesülhettünk a szlovákiai küldöttől, ők is a nagybirtok felosztására készülődnek.)
A külföldiek földtulajdonszerzésének kezelésére a nemzetközi gyakorlat három modellt alakított ki, mint az állami önrendelkezés igen szoros függvényét:
Az állam kizárólagos önrendelkezése a földet el nem idegeníthető állami területnek tekinti, ezért megtiltja külföldi tulajdonba kerülését (Egyesült Királyság, Hollandia, Izrael, számos amerikai állam).
Az állam saját érdekét érvényesítő, ésszerű önkorlátozással él. A földet ugyan piaci árunak tekinti, de a külföldiek javára forgalmazhatóságát csak kölcsönösség és viszonosság esetén engedi meg. Mezőgazdasági üzemszabályozással kizárja a külföldi földspekulációt (nyerészkedést), a földtulajdont saját gazdáinak őrzi (Ausztria, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Portugália, Spanyolország).
Az önrendelkezés feladása, a közérdek elvetése mellett foglal állást. Az állam nem avatkozhat be a földpiac forgalmába, ezt a keresleti tőke igényei diktálják. A külföldiek tehát korlátlanul juthatnak földtulajdonhoz. A nemzeti érdekvédelem ilyen beiktatása a harmadik világ gyarmati országait jellemzi. E módszert akarják érvényesíteni az EU keleti bővítésével, a keleten csatlakozó országokkal (26).
Az EU közösségi jog a külföldiek földszerzési igényére két egymással merőben ellentétes mércét alkalmaz. Egyik az 1957-ben Rómában megkötött szerződés – EUSZ – eredeti kikötése, mellyel az alapító hatok saját jogi önállóságukat szavatolták. Szerintük a földkérdés szabályozása kizárólag belügy, amibe az EU nem avatkozhat be. (Az EUSZ 295. cikkelye alapján a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet nem érinti.) E jogcím tette lehetővé, hogy a 391 ezer lakosú és 316 km2 területű Málta területén megtiltja bármely külföldi állampolgár földtulajdonszerzését. Ezzel szemben Magyarországgal és a többi új keleti belépővel (KKE országokkal) az EUSZ 56. paragrafusát akarják érvényesíteni; a termőföldet is tőkének tekintik. A földtőke szabad átruházásának bármely korlátozását megtiltja. A magyar állam tehát a diszkrimináció (kizárás) tilalma révén az átmeneti mentesség (7 év) lejártával közérdekből sem élhet az önrendelkezés jogával. Ezt át kell engednie a nemzetek feletti tőke igényeinek (23–24. cikkely) (26).
Az EU a mezőgazdasági termelést napjainkban nem növelni, hanem szabályozni kívánja, ezért ezt egyre szigorúbb kvótarendszerhez köti. A kvótarendszer nem tűri a gazdálkodó üzem korlátlan nyereségérdekeltséghez igazodó bővítését. A WTO (Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet) is a túltermelés korlátozására, a nemzetközi kereskedelemben ennek megfelelően a kivitel ésszerű korlátozására törekszik.
Az EU számos tagországában – Ausztria, Dánia, Franciaország, Hollandia, Írország, Portugália, Spanyolország – az egy gazdálkodó által birtokolt, vagy bérelt terület felső határát is megszabták. Az EU-n belüli részfoglalkozású gazdálkodók aránya meghaladja a 70%-ot (23). (1. táblázat)
A neoliberális elv szerint alakuló gazdálkodás modellje az USA és Dél-Amerika mezőgazdasága. Az állam újabban – ellentétben az annak idején Roosevelt által meghirdetett New deallel (új program) a laisser faire, laissez passer (hagyni a dolgokat szabadon alakulni) álláspontot képviselve nem avatkozik a területi (vertikális), az eszköz-, állatlétszám-növelés üzleti vállalkozásaiba. (Az USA 1%-ot kitevő legnagyobb méretű – sok ezer hektáros – gazdaságai termelik meg már jelenleg is a mezőgazdasági termékek 25%-át, 20 év múlva több mint felét (15). (A főként délen gazdálkodók a munkaigényes termékeik előállításához néhány hónapig mintegy 800 ezer mexikói idénymunkást foglalkoztatnak.) A város egyre gyarapodó ipara és szolgáltatása ott felszívja a vidéken felszabaduló felesleges munkaerőt. Ezzel szemben az ún. dél-amerikai folyamat eredményeként milliós tömegek maradnak otthon és foglalkozás nélkül, özönlenek a városokba, lumpenproletarizálódnak. Egyre kétségbeejtőbb a szűkülő felsőbb rétegek fokozódó jóléte és az egyre szélesedő alsó társadalmi rétegek elszegényedése közötti szakadék, mely beláthatatlan társadalmi robbanásokhoz vezethet. A nyomorral és az iskolázatlansággal többnyire együtt jár az önálló véleményformálás hiánya, ami minden szociális demagógia természetes táptalaja (11).

 

Az Európai Unió agrárpolitikájának értékváltása

 

Az előzőkben leírt, a mezőgazdaság és élelmiszeripar támogatását szolgáló EU-rendszer azonban néhány évtized múltán zsákutcába jutott. A közvetlen támogatások termékfelesleget eredményeztek, melyet ismét állami támogatással – intervencióval – (a termékek szavatolt áron felvásárlásával) lehetett levezetni. E termékek kituszkolása a közös piacról újabb kiviteli támogatásokat tett szükségessé. Ezek a közvetlen, mennyiséghez kötött támogatások az 1990-es évekre elérték a közösség teljes költségvetésének 50%-át, és még ma is meghaladják évente a 40 milliárd eurót (2). A termelés növelése – kemizálással, gépesítéssel – esetenként a természeti és társadalmi környezet leromlásához (eróziójához), vagy egyenesen pusztulásához vezetett. Mintegy 25 évig az EU sem tett határozott intézkedéseket a környezetvédelem érdekében (25), jóllehet ott a tulajdonosi szemlélet ehhez több társadalmi segítséget nyújt.
A túlságosan sok műtrágya a talajok savanyodását okozta, míg a vízöblítéses iparszerű állattenyésztő telepek szennyvize, de a túlságosan sok istállótrágya beszántása is a talajvízkészlet fertőzöttségét. Ezért a közös költségvetés egyre nagyobb hányadát e hátrányos jelenségek orvoslására kellett költenie. Így született meg 1992-ben az EU Közös Agrárpolitika (Common Agricultural Policy, rövidítve CAP) reformja és értékváltása (2). Ha a mezőgazdaság csak termelni tud, akkor ne számítson közösségi pénzekből nyújtott közösségi kifizetésekre és támogatásokra – jelentette ki jogosan 2002. évben a Bundestagban Renata Künast mezőgazdasági és fogyasztóvédelmi miniszter. A támogatások ellenszolgáltatásaként joggal várhat el a mezőgazdaságtól a közösség hasznos társadalmi szolgáltatásokat és környezetkímélő (ökoszociális) teljesítményeket.
E felismerések vezettek el 1992-ben a több feladatot magába foglaló új európai mezőgazdasági modell megfogalmazásához. Ennek egyik feladata a minőségi termelés, másik a társadalmi szolgáltatás, harmadik pedig a természet és környezet kímélése, óvása. E feladatoknak, a mezőgazdaság két pillérének az egymáshoz viszonyított aránya, súlya, szerepe a különböző termelési adottságú térségekben egymástól jelentős mértékben eltérhet. A kétféle teljesítményre, az előállított termék értékére kapott fizetség jellege és mértéke ugyancsak eltérő arányban alakulhat. Az első teljesítményt a piaci áruértékesítésből származó jövedelmek fedezik, a másodikat: a szociális és környezeti szolgáltató teljesítményét közpénzekből fedezett állami kifizetések révén vásárolja meg a parasztságtól az állam (2). Tehát nem az iparszerű mennyiségi, ágazati fejlesztési programokat – gabona-, tej-, húsprogramot – támogatják, mint korábban, hanem olyan gazdálkodási rendszereket, melyek:
– jó minőségű, egészséges, szermaradvány-mentes, biztonságos élelmiszer és élelmiszer- nyersanyagok előállítására vállalkoznak, és emellett
– társadalmi, szociális, regionális foglalkoztatási teljesítményeik is jobbak, mint a korábbi iparszerű, ezért gyakran környezetszennyező termelési rendszereké,
– egyre nagyobb figyelmet fordítanak a környezet és természet megóvására.
A jövőbeli támogatások különbséget tesznek a mezőgazdaság szereplőitől és a termékek minőségétől függően. Amíg jelenleg az első pillér élvezi a támogatások döntő hányadát (90%), a jövőben ez remélhetőleg leépül, helyette a vidékfejlesztés gyűjtőfogalma alatt gazdálkodási rendszerekhez nyújtott földalapú támogatások teszik ki 2013-ra a támogatások 52%-át, mely a későbbiekben feltehetően tovább nő (2, 8, 25).
A terménymennyiséghez kötött közvetlen támogatásokat 5000 euró/évre tervezik csökkenteni. Eszerint a 25 ha-t meghaladó birtokméret esetén támogatáscsökkentéssel lehet számolni (2). Az így elvont forrásokat a vidékfejlesztési pillér növelésére kívánják fordítani. Az USA-ban ugyan a közvetlen mezőgazdasági támogatásokat majdnem teljes egészében megszüntették, és vidékfejlesztés formájában juttatják a kisebb méretben gazdálkodó mezőgazdasági termelőknek, vagy valóban a vidék járulékos beruházásaira fordítják (13).
A támogatások mértéke a birtokméret növekedésével területegységre vetítve rohamosan csökken, és bizonyos birtokméret fölött meg is szűnik. Ez az ún. kedvezőtlen adottságú térségek (LFA=Less Favourable Areas) támogatása esetében pl. a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv szerint, a 2. táblázatnak megfelelően alakulhat. (2. táblázat)
Az Európai Bizottság 1999-ben kidolgoztatta az ésszerű szakosodás és területi fejlesztés regionális, 25 tagállamra bővülő közösségi programját. Az EGK világpiaci versenyképességének fokozása érdekében az újonnan belépő keleti országoknak – köztük hazánknak is – nem a családi gazdaság modelljét szánják, hanem az olcsó bérmunkán nyugvó nagybirtokrendszert. Reá vár az olcsó, iparszerű nyersanyagtermelés, melyet a tőlük nyugatra eső országokban akarnak feldolgozni. Ezzel jelentős értéknövekedésre számíthatnak. A gyarmati jellegű kelet–nyugati árucsere ott jelentős jövedelemfelhalmozást eredményezhetne. A nyugat-európai birtokszerkezet megőrzését és mezőgazdasági támogatását pedig az oda átcsoportosított élelmiszeripar által előállított értéktöbbletből szándékoznak fedezni (26). A tagországok gazdasági szereplői tőkés vállalkozóként – akár tulajdonosként, akár bérlőként – a hazai mezőgazdasági termelésbe szívesen bekapcsolódnának, hogy pénzüket nálunk kamatoztathassák. Ez a szándék azonban az ország, a nemzet, a vidék szociális érdekeit, nemzeti függetlenségét súlyosan sérti, ezért ellene tiltakoznunk kell.
A Nyugat-Európa országainak többségére jellemző birtokszerkezet egyik gyenge pontja volt korábban Európa-szerte az öröklés során elaprózódó, árutermelésre alkalmatlan törpebirtoktestek kialakulása és újratermelődése. Erre különböző országokban két orvoslási változatot alkalmaznak:
– vagy csak egy gyerek örökölheti a birtokot, a többi valamelyes kárpótlással beéri, vagy az eddigi EU gazdálkodási és jövedelmi viszonyok lehetővé tették a testvérektől a birtok megváltását;
– vagy a föld államosításával a birtokkal együtt járó hitel – ésszerű gazdálkodást feltételezve – az előző földhasználótól átvehető és újabb földbirtokhasználónak (saját gyermekének is) továbbadható. Ehhez azonban az új tulajdonosnak megfelelő szakképzettséggel, személyi és anyagi biztosítékkal kell rendelkeznie (pl. Új-Zéland, Írország).

 

Hazai helyzet

 

A rendszerváltás első szabadon választott kormányának miniszterelnöke, Antall József nyilatkozta a mezőgazdaságról 1991. március 27-én a Vigadóban, az Agrárértelmiségi Fórumon: Az egyik oldalon a nagyüzemi gazdálkodás eddigi formájának abszolutizálása és hamis bemutatása, mint tökéletesen működő forma…, másik oldalon a hagyományos parasztgazdaság az évtizedekkel ezelőtti formájában, két szélsőség, két véglet: egyik sem mutat járható utat. A kettő között kell megtalálnunk az új utat… Szükség van vállalkozó jellegű, önkéntes alapon álló szövetkezeti formákra. Az elmúlt évben (2003) több, korábban sikeres FVM miniszter írásban, közösen tiltakozott a jelenlegi kormány mezőgazdaságot – az előző kormányokhoz hasonló – mostohasággal kezelő intézkedései miatt. Egyikőjük 12 pontban fogalmazta meg a mezőgazdaságnak az országban ellátandó sokrétű, valóban állami és szociális támogatást egyaránt jogosan követelő feladatát (17). Sajnos mindkét figyelmeztetés az elmúlt évek során süket fülekre talált.
A mezőgazdaság termékeinek felvásárlási árát nem emelték fel a világpiaci árak szintjére. Romlottak gazdálkodási esélyei, emiatt egyre kevesebb jövedelmet termelt; tőkevesztését az elmúlt 14–15 évben ezermilliárd forintra becsülik (15, 16). Ezt a helyzetet súlyosbítja, hogy a tőkehiányos mezőgazdasági termelés külterjes irányba sodródott. Még az 1970 és 1985 közötti mezőgazdasági politika is a háztáji gazdálkodás támogatásával igyekezett a nagyüzemi gazdálkodással egyidejűleg mindkettőt ösztönözni, a gazdálkodás belterjesítését hatékonyan elősegíteni. Hollandiában 100 ha mezőgazdasági területre kétszer annyi foglalkoztatott jut, mint Magyarországon, ahol 1 főre már évek óta 50 ha esik (18).
A jelenlegi kormány a törpe- és középbirtokosok érdekeit cserbenhagyta. Ezt jellemzi az egyik MSZP-képviselő tényszerűen téves parlamenti felszólalása: Az EU-ban 500 ha-os birtokméret alatt nincs is élet, a kisebbeknek nincs semmi esélyük. Az FVM politikai államtitkára sajnálatos módon 2003 őszén kijelenthette: Hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a mezőgazdaságban csak 80–100 ezer ember fog munkát találni. A többieket kezelje a szociálpolitika. Ugyancsak elgondolkoztató a Nemzeti Földalap képviselőjének megállapítása: Az NFA földet életjáradékért programjával részben a tulajdonviszonyokat lehet rendezni (megvásárolva a sok törpegazdálkodó tulajdonát), másrészt hozzájárul a birtokszerkezet átalakításához, (a nagybirtok) a versenyméretek kialakításához (2).
A parlament elnök asszonyának korábbi kijelentése sem ad okot optimizmusra az európai folyamatokhoz illeszkedésünk időszakában: …minden pártban, így az MSZP-ben is egyszerre három párt van jelen, egy ideológiai, egy technokrata és egy zsákmányszerző párt. Hozzáfűzve ehhez saját keserű tapasztalatainkat, úgy tűnik, a mezőgazdasági politikában eddig a legtöbb esetben a lakosság többségének érdekeivel szemben a zsákmányszerzők akarata érvényesült (14).

 

A magyar föld

 

Az ország mezőgazdaságilag művelhető területeinek – 7 706 200 ha – szántóként művelhető aránya – 4 499 800 ha; 56% – európai összehasonlításban igen magas. Ebből 2 millió ha-ra becsülhető a 20 AK értékű, vagy annál is magasabb, az igen jó termőképességű területek aránya. Az ország egész területe kontinentális éghajlatú. A nyár igen meleg, a levegő páratartalma pedig igen csekély. Az éves csapadék 350–600 mm között változhat. Gyakoriak az aszályok, a korai és kései fagyok, melyek a termésátlagok erős – közel 50%-os – ingadozását okozzák (7, 14). A terület jelentős része sík, a Kárpát-medencében összegyűlt és keresztülfolyó természetes vizek az öntözésre hasonló esélyt kínálnak, miként Hollandiában (13). Indokolt jelentős erdőtelepítés a hajdan kiirtott erdők egy részének visszatelepítésére is, mert előnyösen befolyásolhatná a levegő páratartalmának alakulását és a hajnali harmatképződést (7).
A termőföld a nemzet közös vagyona, mely foglalkoztatást – életformát – kínál a lakosság mintegy 8–10%-ának. A mezőgazdasági termékek élelmiszerré, élvezeti és ruházkodási cikkekké feldolgozása és árusítása a lakosság további 10%-ának teremthet foglalkoztatást. A magyar mezőgazdaság rendelkezik a legnagyobb mértékben a nemzetgazdasági ágak közül a termeléshez szükséges hazai erőforrásokkal (15). A termőföld a nemzeti vagyon 25%-ára becsülhető. Ideje lenne tehát olyan hosszabb távú agrárpolitikát készíteni és folytatni, mely a vidéken, főként a mezőgazdaságból élő lakosság nagyobb hányadának tulajdonosi tudattal, emberséges életkörülményekkel együtt járó, államtól jóval kevésbé függő, önálló politikai arculatának kialakítását elősegítené. A föld egész korlátozott mennyiségénél fogva mindig politikai hatalmat ad tulajdonosainak, éspedig nagyobbat, mint a tőke. Ihrig Károly 1941-ből származó figyelmeztetése ma is időszerű. Jogos kételyünk, hogy a nagybirtokszerkezet előnyösebb-e a nemzet számára. Akkor vajon a tőlünk nyugatra fekvő országok miért nem változtatják meg földbirtokszerkezetüket? Miért akarják ezt csupán a keleti belépőkre erőltetni?

 

Földhasználat

 

A magyar statisztika a 30 ha alatti szántón gazdálkodót kis-, a 30 és 300 ha közöttit közép-, a 300 ha feletti gazdaságokat nagyüzemként tartja nyilván. A 2002. évi statisztikai adatok bizonysága szerint a mintegy 700 ezerre becsülhető szántóföld-tulajdonos többsége önállóan nem gazdálkodik. A 169 047 statisztikailag nyilvántartott – regisztrált – gazdálkodószervezet közül 74,2%-ának szántóterülete nem érte el a 10 ha-t (az összes szántó 4,2%-a). A szántóterület 42%-át 1168 gazdálkodó és gazdálkodó szervezet használja (3. táblázat). Immáron harmadik alkalommal történelmünk során – nem okulva a korábbi tapasztalatokból – ismét két egészségtelen szélsőség; az életképtelen törpebirtok és a bérmunkára alapozott nagygazdaság jellemzi a magyar mezőgazdasági termelést (2, 13, 25).
Az a középbirtok, melynek kialakítására Nyugat-Európa országainak döntő többsége már korábban is törekedett nálunk, a privatizációs bombát követően sem valósult meg. Ezek száma 10 593 (8,6%), szántóterületből pedig csupán 32,8%-kal részesülnek. Ez az arány a két világháború között sokkal kedvezőbben alakult.
Ahol a középosztály hiányzik, ott lehetnek egyének, de nincs osztály, amelyik a munkát is, a hatalmat is egyaránt gyakorolja – állapította meg 1867-ben Ditz igen bölcsen. E megállapítása ma is a demokratikus mezőgazdasági társadalom formálásának kulcsfontosságú kérdése. (3. táblázat)
Korábban – zsebszerződések révén – jutott külföldiek használatába mintegy 500 ezer ha szántó köztük számos kitűnően vezetett állami gazdaság. (A Balatonnagybereki Állami Gazdaságot megvásárló külföldi állampolgár a gazdaság épület-, eszköz- és állatállományát megvásárolva a területet 50 évre bérletbe vette, hektáronként és évenként 50 forintért.)
Az első szabadon választott kormányban az FM tárca vezetőjét munkatársai arról győzték meg, hogy nem szabad a tartalékföldek egy részét kiosztani, hanem azt hagyja rendkívül alacsony bérlettel – 15 kg búza/AK – a nagygazdaságok kezén. Ez a terület országosan ugyancsak 500 ezer ha-ra becsülhető. (Ezek bérlői közül nem egy kft. már 4–6 ezer tehén tulajdonosa!) Jóllehet a statisztikai adatok ezt nehezen követhetik nyomon, az ország szántóterületének 60–70%-a jelenlegi becslések szerint nagyüzemi művelés alatt áll.
Az 1991 óta kormányzó pártok négyévenként változtak, az FVM miniszterei ennél is gyakrabban. Így az 1988 óta folyamatosan érvényesülő neoliberális gazdaságpolitika következtében a nagygazdaságok birtokába került a hitelek, beruházások, talajjavításra szánt pályázatok, de az aszálykárokért nyújtott támogatás döntő többsége (80%) is. Az EU gazdaságaiban ez fordítva érvényes; a kisgazdaságok kapják a támogatások 80%-át.
Az MDF által kezdeményezett és a parlament elé beterjesztett Nemzeti Földalap (NFA) létesítéséről szóló indítványt a másik két kormánypárt nem fogadta el, csupán annak átdolgozása után, 2002-ben. Ez a törvénynek korántsem használt. A törvénynek kettős célja volt eredetileg, az egyik a családi gazdaság modelljének megteremtése, jogi keretek közé foglalása mind létszámban, mind területben. A másik a csendben folyó jogellenes külföldi földszerzések visszaszorítása. (1, 2, 25). Feladata lett volna az árverések során szétforgácsolt területek tagosítása, családi gazdaságok számának és területének növelése. A törvény megjelenését követő hetekben 17 ezren jelentkeztek, akik 51 ezernyi családtagjukkal vállalták a birtokuk legfeljebb 300 ha-ra növelésével járó földvásárlási hiteleket, illetve a tagosítást.
A 2002 májusában megválasztott szociálliberális kormány első intézkedései között szerepelt mindazon kedvezmények visszavonása, melyet a polgári kormány hozott a családi gazdaságok megerősítése és kibővítése érdekében. A 2001. év végén módosított földtörvényből törölte a családi gazdaságok elővásárlási és előbérleti jogát. Ezt ismét a bérlőkre ruházta át, jóllehet 500 ezer ha szántó törvénytelen zsebszerződésekkel már korábban külföldi állampolgárok bérletébe került. A társas vállalkozásként gazdálkodó szervezetek területük 93,4%-át ugyancsak bérletként használják (1). Ez szintén a minél nagyobb birtoktestek kialakulásának kedvez.
Jelentősen módosult a kormányváltást követően (2002) a Nemzeti Földalapról szóló törvény. Új, elsősorban a nagyüzemek célját szolgáló birtokpolitikai irányelvek érvényesülnek. Visszavonták azokat a kedvezményeket, melyek a családi gazdaságok megerősödéséhez feltétlenül szükségesek lettek volna (26). Az adósságrendezés zömében a hajdani termelőszövetkezetek és más gazdasági társulások adósságainak elengedését tette lehetővé (57 milliárd Ft-ot). Ez nem változtat a közös gazdaságok nagy részének felbomlásán és néhány vezető és külföldi tőkés vállalkozó által várható kisajátításán. Ennek a tekintélyes összegnek elsősorban a vidékfejlesztést kellett volna szolgálnia.
Emlékeztetőül: A szocialista állam idején a mezőgazdasági termelőszövetkezetek egyharmadának teljesítménye bővített újratermelés szintjén állt. Számos egészséges kezdeményezéssel serkentették a gazdálkodást. A következő egyharmadra az egyszerű újratermelés volt jellemző, míg egyharmad, ahol erőteljes politikai befolyás érvényesült, veszteségesen gazdálkodott. Az állam az első csoportba tartozókat keményen adóztatta, míg a harmadik csoportba csúszottakat rendületlenül támogatta.
A jelenlegi, módosított földtörvény különbséget tesz magánbirtokos és társasági tulajdonos között. A magángazdaság felső határát 300 ha szántóban, a társasági bérletet 2500 ha méretben is (egy-egy helységben) engedélyezi. Ez ellentétes az EU jogalkotásával. A nagybirtok nosztalgikusai és ideológusai azt a több évszázados tapasztalatot igyekeznek cáfolni, hogy a középbirtok – főleg családi munkaerőre alapozott – gazdálkodásának nem csupán a lakosság eltartóképessége alakul kedvezőbben, hanem a területre eső árutermelése is (7). A szocializált mezőgazdaság termelőszövetkezeteiben még 1985-ben is a tagok jövedelmének 45,7%-a a háztáji gazdálkodásból származott. A nagyobb figyelmet, szaktudást, illetve több kézimunkaerőt, vagy több gondoskodást követelő termelési ágak vagy a háztáji gazdálkodásba, vagy a magángazdálkodás területére csoportosultak. Ez volt a sajátos magyar találmány, melyért szocialista szomszédaink állandóan azzal vádoltak bennünket, hogy letértünk a lenini útról. Most a kormányzat azoknak a munkaerő-igényes kultúráknak nem akar segítséget nyújtani, melyeknek nemzetközi piacai is vannak és melyek megélhetést nyújthatnának a vidéki lakosság igen jelentős hányadának.
Kétségtelenül helytálló Burgert Róbert korábbi számvetése; 100 ha búza kézimunkaigénye 16 napra csökkenthető. Igen veszélyesnek ígérkezik a magyar mezőgazdasági termelést búza–tengeri–olajos váltógazdaságra leegyszerűsíteni. E területen ugyanis néhány éven belül Oroszország, Ukrajna és Moldva utolérhetetlen versenytársak lehetnek. Az immár második évtizede tartó mezőgazdasági politikára is érvényes Talleyrand Bourbonokra tett hírhedt megállapítása: Semmit sem felejtettek, semmit sem tanultak.

 

A földár és földbérlet

 

A 2002. évi statisztikai adatok szerint a társaságok területüknek 93,4%-át bérlik, míg a magángazdálkodók területének csupán 35%-át (1). Tájékoztatásként ismertetnénk az 1999. évi földpiaci és földbérleti árakat. Jóllehet a bérleti költségek is emelkednek, messze alatta maradnak az EU tagországaiban kialakult díjakhoz képest, a földárakról nem is szólva (4. táblázat). Itthon változatlanul nagy az érdeklődés a bérelhető szántók iránt. Ezt erősen sarkallja az EU-tól várható két támogatás, mely a bérlőt is megilleti: ez egyrészt a földalapú gazdálkodási rendszerekhez (NAKP: Nemzeti Agrár Környezetgazdálkodási Program, mely a Nemzeti Vidékfejlesztési Terv [NVT]) része, másrészt az adottságkategóriákhoz (LFA) kötött. (4. táblázat)
A nyilvántartott földforgalom 1994 óta ugyancsak élénk, a területek mintegy 30%-a került adás-vételre. Az EU-ban évente a terület csupán 1%-a cserél gazdát (26).
A hazai föld jövedelme az elmúlt évtizedek gazdaságpolitikája következtében jóval csekélyebb, mint az EU taggazdaságaiban. A külföldi állampolgárok korlátlan földvásárlási lehetőségének azonnali engedélyezése a hazai vállalkozókat igen hátrányos helyzetbe hozná. A termőföld is kicsúszna a magyarság kezéből, miként a nemzeti vagyon többi részének tekintélyesebb hányada. Trianonhoz bennünket jórészt a nemzeti birtokpolitika elhanyagolása vitt… Nemzeti vidéken sokszor fővárosi hitelintézetek nyújtottak segédkezet a magyar birtokosok földjének kivásárlásához és idegenek között szétosztásához – állapította meg keserűen Czettler Jenő 1945-ben, az erdélyi román földvásárlásokra gondolva.
(Folytatjuk)



« vissza