Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magyar holokauszt: okok, felelősség és ideológiai manipuláció

Minél súlyosabb egy társadalmat ért kollektív trauma, annál hajlamosabb rá a közvélemény, hogy az elszenvedett csapást mögöttes, rejtett okokkal magyarázza, illetve a tudomásulvételét – ezzel egyidejűleg – elutasítsa, vagy a készen kapott ideológiai sémák szerint magyarázza. Magyarországnak a huszadik század folyamán bőséges tapasztalata volt a különböző, egymással összekapcsolódó tragédiákban. Az ezekből eredő társadalmi hisztériák rendre elhárításba és elfojtásba torkolltak. Utóbbit a pszichoanalitikusok olyan műveletnek nevezik, amellyel a szubjektum arra törekszik, hogy a tudattalanba száműzze, vagy ott tartsa egy ösztöntörekvéshez kötődő képzeteket (gondolatokat, képeket, emlékeket). Az elfojtás akkor következik be, ha egy ösztön kielégítése – ami önmagában örömöt szerezne – azzal a veszéllyel jár, hogy más következmények felől kínt vált ki.
A holokauszt európai tragédia volt, egyszersmind egy olyan tragikus veszteség, melyhez hasonló történelme folyamán soha nem érte még a magyarságot. Ismeretes továbbá, hogy a több mint félmillió (a jelenlegi adatok szerint mintegy 550 ezer) magyar zsidó alig több mint egy év alatt véghezvitt elpusztítása, bár nem hozható ok-okozati összefüggésbe, de nem is teljesen független számos súlyos, a nem-zsidó többséget és a zsidó kisebbséget egyaránt sújtó csapástól. Ilyen az első világháború elvesztése, a Magyarországra kényszerített trianoni békediktátum, az 1919-es proletárdiktatúra, majd a fehérterror, melyben a holokauszt előtt már súlyos társadalmi neurózissá váló antiszemitizmus, ilyen vagy amolyan formában szerepet játszott.
A felsorolt, egymást követő történelmi sokk feldolgozását a magyar társadalom hosszú időn keresztül nem volt képes elvégezni, ehelyett olyan elméleti teóriákkal racionalizálta a megpróbáltatásokat, melyek az elhárítást és a bűnbakképzést szolgálták. Az 1918-tól kezdve a huszadik század folyamán végbement rendszer- és államformaváltások során az addig világmagyarázó elvként funkcionáló elméleti konstrukciók egyik napról a másikra aktualitásukat vesztették. Elfojtó mechanizmusok rakódtak rájuk, és lesüllyedtek a tudatalattiba, ahonnan az 1989–90-es rendszerváltás után megemésztetlen maradványok formájában bukkantak fel ismét. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a századvégen kulmináló huszadik századi magyar identitásválság mélyén a holokausztért viselt felelősség és a kollektív tragédia okainak problémája áll: a zsidókérdés a causa finalis, a megmagyarázhatatlan neurózis. A jelenhez annyiban kötődik, amennyiben a múltbeli neurózisok áttételeken keresztül akkor is tovább hatnak, amikor kiváltó okaik már megszűntek. Kezelésükhöz elengedhetetlen, hogy felidézzük a keletkezéstörténetet, és feltárjuk a kelet-európai antiszemitizmus tömeglélektani hatásmechanizmusát a két világháború között, különösen a preholokauszt periódusban, mely Magyarországon példátlanul hosszúra nyúlt, és lényegében az első zsidótörvény parlamenti elfogadásától, 1938 májusától 1944. március 19-ig, a német megszállásig tartott.
A gyűlölet vetése című könyvemben e korszak közvéleményét, az egyes társadalmi csoportoknak és egyéneknek a zsidótörvényekre, illetve az ezekkel megalapozott gátlástalan antiszemita uszításra adott reakcióit rekonstruáltam. Ehhez levéltári forrásokat és a korabeli újságközleményeket használtam fel. Abból indultam ki, hogy a zsidókérdésről alkotott véleményt a sajtó alakította, illetve tükrözte, és ilyen módon közvetlenül előkészítette a holokausztot. Ha nem vesszük szemügyre az antiszemita bűnbakképzést 1938 májusa és 1944 között (sőt, már 1918-tól kezdve), egyszerűen nem érthetjük meg, mi tette lehetővé, hogy a megszállt Magyarországról példátlan gyorsasággal, 1944 áprilisa és júliusa között több mint négyszázezer zsidót deportáljanak a hatóságok, többségüket Auschwitzba, ahol a németek a többségüket néhány nap leforgása alatt meggyilkolták.
Vagyis a magyar népirtás okainak egy része, ahogy az érte viselt hazai felelősség problémája is, a pre-holokauszt időszakra megy vissza, és innen táplálkozik a közéletünkben mindmáig érezhető neurózis is. Sajátos módon azonban történészeink eddig éppen ezzel a problémával nem foglalkoztak. Annak ellenére, hogy a magyar belpolitika 1938 májusától kezdve szinte teljes egészében a zsidókérdés körül forgott, ami messzemenően befolyásolta az 1939. május végén tartott általános és titkos választások eredményét is, ezt a problémát a legtöbb történész csak érinteni tudta, valódi dimenziójában nem tudta megragadni. Könyvemben a történelmi és a tömeglélektani szempontokat igyekeztem összeegyeztetni, ugyanakkor tudatosan fenntartásokkal kezeltem a tragikus események utólag kiagyalt ideológiai és politikai interpretációit.
Márpedig ebből számtalan született az eltelt több mint fél évszázad alatt. A baloldali magyar értelmiségiek kitűntek a holokausztmagyarázatok létrehozásában, melyek a kommunista ideológiából indultak ki, s ezzel már a kollektív tragédia másnapján megalapozták az elfojtást. Már 1945-ben és 1946-ban egységesen elutasították a szembenézést a közelmúlt valóságos ellentmondásaival, és kizárólag a saját céljaikat igazoló tanulságokat vontak le a történtekből. A kommunisták egyrészt bagatellizálni igyekeztek a zsidóság veszteségeit, másrészt a holokausztot – melyet ekkor még senki nem nevezett így – a Horthy-fasizmus és a kapitalizmus ellen folytatódó osztályharc sémáiba gyömöszölték be, s ezzel a veszteség fájdalmát még ki sem hevert híveiknek tálcán kínálták az elfojtás mechanizmusát.
1945 őszén, a Cserépfalvi Kiadónál jelent meg Major Róbert 25 év ellenforradalmi sajtója (1919–1944) című könyve, melyre saját munkámban is támaszkodtam. Lukács György a kommunista elméleti folyóirat, a Társadalmi Szemle 1946. januári, első számában élesen megbírálta az egyébként baloldali szerzőt, világosan jelezve, hogy számára mi a holokauszt és az odavezető út ideológiai interpretációja. Major, mint oly sokan, a fasizmust kispolgári tömegmozgalomnak tekinti, és nem látja a nemzeti és szociális demagógiától félrevezetett tömegek mögött azok valóságos irányítóját, a modern ellenforradalom és reakció igazi központját: a nagytőkét. Ezzel pedig az aktuális tanulságok levonása helyett ferde irányba terelődik. Mert aki nem látja, hogy ma a reakciós veszedelem középpontjában ugyancsak a nagytőke áll, az rosszul fogja levonni az elmúlt negyedszázad tapasztalatainak tanulságait.
Nem meglepő, hogy Lukács szerint, aki a zsidó vagy antiszemitizmus szavakat az első világháború kitörése után nyilvánosan már le sem írta, a liberális sajtó bűnrészes a közvélemény megmérgezésében és félrevezetésében, mert lepaktált az ellenforradalmi rendszerrel. A baloldali értelmiségiek ezeket és más hasonló előfeltevéseket tartották szem előtt, ezért nem vették észre a holokauszt kelet-európai utórezgéseit. Ha ugyanis figyelemre méltatják az 1946-os év magyarországi, szlovákiai és lengyelországi pogromjait, melyeket a kommunista pártok ellenőrzése alatt álló népi rendőrség sem akadályozott meg, kétségeik támadhattak volna, helytáll-e az a teória, mely a holokausztért a népirtó imperializmust tette felelőssé.
A Társadalmi Szemle 1946. májusi számában jelent meg Molnár Erik hosszabb, iránymutató tanulmánya, A zsidókérdés Magyarországon címmel. Ebben már ideológiai definíciót is olvashatunk: A fasizmus terrorisztikus osztályuralmi és imperialista rendszer. A német fasizmus a terrort nemcsak a dolgozók és a haladás erői, hanem a zsidók ellen is fordította. Ezzel az antiszemitizmus, Sztálin szavaival élve a kannibalizmus válfajává vált. Azt az eljárást, amellyel a német fasiszták millió és millió zsidót halálra éheztettek és kiirtottak, valóban csak a kannibalizmussal, az emberevéssel lehet párhuzamba állítani. Ugyanakkor a magyarországi eseményekről szólva Molnár Erik gondosan ügyelt arra, hogy utaljon a szegény és gazdag zsidó rétegek közötti feszültségre, és kapcsolatot találjon az osztályharc és antiszemitizmus között. Egymást követték tehát a zsidótörvények, amelyeknek kiadásánál a rendszer gondosan vigyázott arra, hogy csak a zsidóság alsó rétegeit sújtsák, ellenben a dúsgazdag zsidókat, a rendszer szövetségeseit ne érintsék. Horthy 1944-ben a szegény zsidóságot kiszolgáltatta Hitlernek, de a zsidó finánckapitalistáknak bántódásuk alig esett. Nem meglepő ezek után a következtetés: A zsidókérdés megoldásának van Magyarországon egy reakciós és van egy progresszív útja. Reakciós útja a cionizmus, amely reakciós marad akkor is, ha szocializmust hirdet. A zsidókérdés megoldásának progresszív útja Magyarországon a zsidóság teljes beolvadása felé vezet. Ezen az úton eltűnnek azok a tények, melyekből az antiszemita propaganda táplálkozik, eltűnnek sikereinek egyéb tényezői, s eltűnnek azok az erők, melyek irányítják. A zsidókérdést Magyarországon a demokrácia győzelme fogja véglegesen megoldani.
A gyűlölet vetése című könyvemmel, ugyanúgy, mint Az utolsó vérvádak és az Antiszemitizmus és totalitarizmus című, 1995-ben és 1999-ben megjelent munkáimmal is mindenekelőtt a társadalmi tényekkel való szembenézést sürgettem, és elutasítottam a holokauszt továbbélő baloldali interpretációit. Ezeknek az elemei már közvetlenül a felszabadulás után, Lukács György és Molnár Erik írásaiban felbukkantak, s ahelyett, hogy közelebb vinnének a probléma megértéséhez, továbbra is távol tartanak tőle. Igaz, a rendszerváltás óta az antikapitalista ideológiai hivatkozások szerepét a moralizálás vette át, de ennek célja – ha kevésbé direkten is – gyakran ugyanaz: az ellenségnek nyilvánított politikai ellenfél, a jobboldal lejáratása, és kompromittálása a holokauszt borzalmaival. Ez a legfőbb oka annak, hogy sokan ma is az 1945 előtti politikai baloldal és jobboldal konfliktusából vezetik le a holokauszt okait, illetve ebből eredeztetik a népirtásért viselt felelősséget.
Viszont az én meggyőződésem szerint ezekre a súlyos kérdésekre a magyar társadalomban a német megszállást megelőzően elhatalmasodó szorongás és patologikus bűnbakképzés adja meg a választ. Hermann Imre, a nagyszerű analitikus példáját igyekeztem követni, aki műveiben kortársként, és potenciális áldozatként tömeglélektani terminusokkal írta le ezeket a jelenségeket. Nem férhet ugyanis kétség hozzá, hogy a holokauszt előtti magyar társadalom a szociálpszichológiai krízis egyértelmű jeleit mutatta. A kortársak visszaemlékezései is arról tanúskodnak, hogy a társadalom többsége béna volt és zavarodott a német megszállás idején, illetve az azt követő hetekben. A tömegekre hatott a magyar és német nácik gátlástalan manipulációja, áldozatul estek az antiszemita hisztéria gerjesztésének. Ha a patologikus jelenségekre koncentrálunk, elkerülhetjük, hogy kriminalizáljuk a korabeli magyar társadalmat, és a politikai jobboldalt általában tegyük meg a kollektív tragédia felelősének, csoportokra és irányzatokra való tekintet nélkül.
Remélem, hogy könyvem amerikai kiadása lehetővé teszi majd, felfogásom eljusson a mai magyar közvéleményhez is, és idővel átszivárogjon a médiába is. Eljött ugyanis az ideje annak, hogy a zsidókérdést a jelenlegi anakronisztikus és neurotikus formájában végre száműzzük a sajtóból és a napi politikából. De a kívánatos célig a vártnál sokkal hosszabb út vezet, melynek végigjárása során nem kerülhetjük el, hogy szembenézzünk a pre-holokauszt korszak sötét árnyaival.



« vissza