Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Hova tovább?

Minden kezdet nehéz. Az európai parlamenti választás nem volt az. Több okból: abból például, hogy a listás, országos választás rendszere miatt még részben sem alakul ki a győztes (majdnem) mindent visz elve miatti feszültség, tehát nem következnek a szavazati arányokat esetleg jelentősen meghaladó mandátumbeli különbségek. És azt se tudja a legtöbb szavazópolgár, hogy a brüsszeli képviselet közvetlen hatása mit jelent majd az ő hétköznapjaiban.
Azt azonban tudtuk, részben éppen a sok cáfolat által megerősítve, hogy az uniós választásoknak rövid távon elsősorban belpolitikai jelentősége lesz. Sokan eleve úgy tekintettek rá, mint egy különlegesen nagy csoportot elérő, valóban reprezentatív közvélemény-kutatásra, aminek tárgya a kormány működésével való elégedettség. Azt is tudtuk, hogy a kormányalkotás kínosan egyértelmű tényétől eltekintve a választásokat általában valamennyi párt meg szokta nyerni. A politikai szubkultúra szépségei közé tartozik, hogy mindig van olyan kommunikációs kiskapu, amelynek küszöbe alatt átkúszva diadalmasan húzhatja magát ki a nyilatkozó.
Kajánkodnivalónk lenne most is. Először a tényleges vesztesek derűlátása adott erre lehetőséget. Az MSZP nehezen viselte a csapást: elnöke szerint a kormánypárt szavazatvesztése a kormánnyal való elégedettséget mutatja, továbbá a választással Magyarország győzött, mert 24 képviselőt küldhet az unió parlamentjébe. A kijelentés báját az adja, hogy a választás tárgya éppen e helyek elosztása volt, ráadásul az EU-parlamentben nem országok szerint formálódnak a frakciók. A magyar képviselők az európai pártok nagy gyűjtőfrakcióiba ülnek, s azok munkájában vesznek részt.
A felhőtlen szórakozás esélyét már a kampány is felvillantotta. Örömünket, mint általában a honi közélet (tragi)komikus eseményei fölötti derűt csak az árnyékolja be, hogy a magunk rovására nevetünk, a mi bőrünkre megy a komédia. De azt már a keserű humorra oly fogékony Arany János (aligha véletlenül játsszák máig az ő fordításában a Hamletet) is bebizonyította, hogy a tragikum ily esetekben sem kell, hogy elvegye a mosolygás lehetőségét. Az Elveszett alkotmány vagy a Nagyidai cigányok híven jelzi azt a szemléletet, amire Madách is int. Ő arra hívja fel figyelmünket, hogy vannak szörnyűséges dolgok, melyek komédiának tekintve legott mulattatni fognak. Vagyis választásaink feszültségét célszerű némi iróniával enyhíteni, s ezt különösen akkor áll módunkban gyakorolni, ha részint még elviselhető a tét, részint, ha a szívünkhöz közel állók a nyertesei. Ezúttal mindkét feltétel adott volt.
Utólag könnyebben derülhetünk a nagy kormánypárt kampányának elemein, elsősorban persze azon, hogy minden további nélkül jelen lehetett egy újságíró a legtitkosabb kampányfelkészítő tanácskozáson, s annak elképesztő elemeiről tájékoztatta is a közvéleményt. Eszerint az MSZP totális háborút indít, amelyben semmiféle jogi és erkölcsi kötöttséget nem ismer el magára nézve kötelezőnek. Debrecenben az ennek az iránymutatásnak megfelelő forgatókönyv is nyilvánosságra került – ennek ellenére következetesen meg is valósították.
De így zajlott ez országos szinten is: az európai politikai kultúráról, megbékélésről, higgadt és méltóságteljes kampányról prédikáló MSZP kolumnás hirdetéseket tett közzé, melyben ellenlábasának bírálatait hazugságnak, magát a pártot hazugsággyárnak nevezte, vezető politikusait név szerint is hazugnak titulálta. Eközben a kormányzati lehetőségek birtokában végrehajtott pozitív intézkedéseket soroló, pártpolitikai üzenetnek számító anyagokat publikált közpénzen, és a demokratikus politikai gondolkodásban példátlan analfabetizmust feltételezve a társadalomról azt hirdette, hogy míg az MSZP (ti. a kormány) dolgozik, addig mások (ti. a Fidesz illetve az ellenzék) csak beszél. A szöveg közeli analógiája (mily különös!) Kolozsvár (azóta megbukott) hírhedt soviniszta polgármesterének plakátja volt (Míg egyesek beszélnek, Funar épít!).
Ami az eredményeket illeti: a meglepetés nem az MSZP veresége volt, hanem annak aránya. A kormányoldal összesen 11 mandátumával szemben az ellenzék összesen tizenhármat szerzett, ami az MSZP elnöke szerint azt jelenti, hogy ha azok egyike a baloldalé, akkor az eredmény döntetlen. A helyzet azonban az, hogy az elégedetlen szavazók összesen legalább 55% körül voltak. A Fideszre adott szavazatok száma 400 000-rel haladta meg az MSZP-szavazók számát, s ezzel fennállása óta először listán többet ért el, mint az állampárt jogutódja. És, noha a mostani voksolás semmiképpen nem vethető össze egy országgyűlési választáséval, a Fidesz 47,4%-a egyéni választókörzetekre bontva biztos kétharmados sikert jelez. Vagyis a kormányoldal igen súlyos vereséget szenvedett – amit a továbbiakban már az MSZP is elismert. Ez az eredmény azonban aligha jelzi, hogy mi lesz 2006-ban. Amitől fontos, hogy milyen változásokat indít a pártokon belül és egymás közti viszonyukban.
A Fidesz szavazatnövelési törekvése láthatóan igen sikeres volt. Eredményének értékét növeli, hogy úgy érte el, hogy az MDF megőrizte önállóságát. Az MDF viszont téved, ha szép eredményéből túlságosan messzemenő következtetéseket von le: mandátumát az alacsony részvételnek köszönheti (ahogyan az SZDSZ is a maga két képviselős sikerét.) Az így elért eredmény csalóka és időleges lehet: 1998-ban a MIÉP ugyancsak a csekély részvételből következően került a parlamentbe, s 2002-ben erre már nem volt valós esélye. Az SZDSZ előretörésében közrejátszott, hogy az MSZP kiábrándult szavazóinak egy része most a kevésbé kompromittált, intellektuális mítoszát őrző baloldali pártot jutalmazta szavazatával.
A kétpólusú politikai rendszer eközben nem változott, s azon belül a nagy pártok nagyok, a kicsik kicsik maradtak. A még kisebbek viszont leszakadtak: a valaha a bejutási küszöb körül mozgó MIÉP és a Munkáspárt minden korábbinál messzebb került álmai valóra váltásától. Az ugyan biztosra vehető, hogy a MIÉP szavazói EU-ellenességük miatt bizonyosan kisebb számban mentek szavazni, illetőleg a nagy jobboldali pártokat támogatták, de valószínűtlen, hogy a párt 2006-ra támogatottságát meg tudná háromszorozni (amire a nagyobb részvétel miatt a parlamenti küszöb átlépéséhez feltétlenül szüksége volna). A Munkáspártnál már látható, hogy megtörtént az, amit politológusok tíz évvel ezelőtt jeleztek: jövőjét nem a politikai, hanem a demográfiai lehetőségek döntik el, s – bármily cinikusnak tűnhet is ez így leírva – szavazói természetes úton kihalnak. Nincs nyoma annak sem, hogy önállóan visszatérhetnének a politikai játéktér meghatározói közé a valaha oly fontos szereplők, mint a kereszténydemokraták és kisgazdák.
A megerősödött ellenzék a korábbinál is elszántabban támadhatja a kormányt. A kormányoldalon belül részint növekszik az SZDSZ súlya, részben súlyosbodnak az MSZP legitimációs görcsei. A vereség sokkja, illetve a hatalom elvesztésétől való félelem pedig komoly viszályokat fog a szocialista párton belül kiváltani. Ismerve e párt gyönge káderutánpótlását, ideológiai bizonytalanságát, egyedül a Gyurcsány-féle nagykapitalista, pénzügyi vonal előretörése feltételezhető – amely viszont a párt baloldali populizmushoz szoktatott mezei hadai, illetve szavazóbázisa számára elfogadhatatlan.
Mindenesetre a most ismét súlyosan alulteljesített miniszterelnök mögötti konszenzus bomlása a személycsere lehetőségét tovább erősíti – ez azonban hosszú távon éppen úgy nem ad választ az MSZP gondjaira, mint ha Medgyessy meg tudná őrizni pozícióját. Egyelőre azonban a pártelnök látszik búcsúzni, s elárvuló pártja vezetéséért nagy a tülekedés.
Akárki lesz a győztes, nehéz feladat előtt áll. Paradox módon a párt újjáalakulásának legfőbb akadálya éppen az, hogy vezetői, tagsága és szimpatizánsai szerint az MSZP képes a megújulásra. Ez azt jelenti, hogy úgy gondolják: a jövőben is ők lesznek a Párt, tehát maradni akarnak, s tovább folytatni azt, amit ezen a politikai vidéken szokás. Egy-két, a régiekétől nem nagyon különböző új arc és új szlogen, s régi mentalitás. Ezeknek az embereknek a hűsége és hite a változatlanság garanciája. A megújulás legfőbb feltétele az volna, ha tőlük megszabadulva, nélkülük kezdene szervezni valaki egy szocialista pártot. De kik és kikből szerveznének egy új szocialista pártot? Arról nem is szólva, hogy ez olyan érdeksérelmeket jelentene, amit a létező szocialisták nem engedhetnek meg. Marad tehát az a képlet, amit eddig láttunk.
Az MSZP háza táján a leginkább abban reménykedhetünk, hogy ez a kudarc talán véget vet a Werber-korszaknak, s megszűnik az amúgy is bizonytalan magyar politikai morál programszerű züllesztése. A változás jele volna, hogy a párt lecseréli alpárian harciaskodó vezetőit, mint például Tóbiás Józsefet. Igaz, lemondását ezúttal még nem fogadta el a párt vezetése, sőt az e vonulat politikai kultúráját jellemző Újhelyi István is előrelépett. Ami biztos, hogy a súlyos kudarc a szocialisták körében is nyilvánvalóvá tette azt, amit korábban csak politikai ellenlábasaik tudtak róluk: hogy nincs stratégiájuk, a pártot feloldhatatlan strukturális problémák osztják meg, hogy a nómenklatúra burzsoázia baloldali nosztalgiái nem fedik el a nagy tőketulajdonosok és a szociális védelemre szoruló kisemmizettek közti feloldhatatlan érdekellentétet stb.
A Fidesz számára ez a győzelem visszaigazolta a szélről a közép felé húzódás, a 2002-es elemi erejű tömegmozgalom konszolidációs programjának helyességét. Elégedettek lehetnek azzal is, hogy a párt mai szervezettsége össze sem vethető a korábbi állapotokkal (egyébként ez a választások tisztaságának megőrzésében is szerepet kapott). A siker azonban nem fedheti el, hogy az ugyancsak sikeres, a Nemzeti Petícióra építő kampány nem ismételhető meg. A kormánypártok beváltatlan választási ígéretei miatti támadás, a várható újabb nehézségekre való hivatkozás, vagyis a sajátos módon negatív kampány mozgósító hatása 2006-ig annak ellenére kifulladhat, hogy az ország helyzetének javulása nem várható. Kitörési lehetőséget nem a riogatás, hanem a konkrét bírálat és a pozitív jövőkép (mint 1998 előtt a polgári Magyarország gondolata) kínál. A felszínesen ideologizáló bírálatnál (bankárkormány) egyre fontosabb szerepet kell kapnia a baloldali kormány alkalmatlanságát, s azzal szemben a jobbközép felkészültségét bizonyító passzusoknak. A jobbközép számára ugyanis az jelent tartalékot, hogy 2002-ben a kormányváltás először és legjobban csak a párthoz erősen kötődőket zavarta: nekik személyesen fájt, hogy a Fidesz vezette koalíció nem kormányozhat tovább. A kínos felismerések a politikai középen később terjedtek tovább, amikor érzékelhető lett, hogy mit hoz az ország számára, hogy az MSZP–SZDSZ koalíció került hatalomra. Ma ott tartunk, hogy már a baloldalon is émelyt, keserűséget okoz, hogy egy kormányzásra intellektuálisan, erkölcsileg és politikailag is alkalmatlan csoport vezeti az országot. A jobbközépnek csak akkor van nyert ügye, ha fölismeri és fölhasználja ezt a trendet a maga politikai támogatottságának növelésére.
Ehhez a középre húzódás sikeres manőverét kell folytatnia. Ebben fontos szerepet kaphat annak mérlegelése, hogy az SZDSZ megerősödése a kormányzó koalíció működését is jelentősen befolyásolhatja. A magyar pártszerkezet sajátosságai között a hazai pártok uniós kompatibilitásának is megvan a maga jelentése. Jóllehet a nyugati szociáldemokrácia és a honi állampárt jogutódja közt igazi értékrendi és politikai párhuzamról/egyezésről aligha beszélhetünk, a szervezeti kapcsolatok és a politikai realitás ezt a szerveződést működőképessé teszi. Az unióban azonban általános, hogy ahol van liberális párt, ott az nemcsak a baloldallal koalícióban képzeli el szerepét, hanem valóban középerőként a jobbközép pártokkal is együttműködhet. Ez a tény az SZDSZ-szel is átértékeltetheti azt a szerepet, amibe 1992-óta lavírozta magát.
Mindenesetre jó nagy kődarab suppant a magyar pártharcok mocsarába az EU-parlamenti választás eredményével. A közvetlenül csekély jelentőségűnek látszó esemény két év lázas helyben futás után hozhat elmozdulást a magyar pártpolitika, pártszerkezet alakulásában. Feltéve, ha… A problémák itt kezdődnek. A ha arra vonatkozik, hogy a pártok képesek úgy elemezni az eredményeket, ahogyan nem szokták. A helyes elemzés esélyét csökkenti, hogy a politika maga mindent átfogó rendszer. Az egyik területen született hibás elemzés miatti hibás politika beleszól a rendszer távoli pontján születő elemzésbe, hiszen a saját cselekvés racionalitása megköveteli mások irracionális döntéseinek előzetes figyelembevételét. A politikai kultúra a közlekedőedények törvénye szerint alakul: a rendszer minden szegmensében azonos szint mutatkozik.
Ez egyébként a rendszerváltás-változás legfőbb tanulsága. Többek közt ezért sem sikerült igazán kikászálódni az 1989 előtti gödörből. Lehet ez csak az úgymond értelmiségi gőgtől áthatott intellektuelek gondja? Nem: még akkor sem, ha a többség nem tudja pontosan mi a baja. De, ahogyan rutinszerűen leváltja kormányait, az olyan jelzés, amely a csecsemő sírására emlékeztet. Aki nem tudja ugyan elmondani, mi fáj neki, de ettől a fájdalma nagyon is valóságos.



« vissza