Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Festett égbolton valódi viharfelhők

A külvilág előtt nyitott, kisebb vagy legfeljebb közepes méretű nemzetek életébe a világ nagy változásai rendszerint felerősödve, gyakran drámai módon szólnak bele. Történelmünk sajnos számos példát szolgáltat e tételhez. A 19. század végén az olcsó tengerentúli gabona beáramlása hirtelen gazdasági válságot idézett elő az európai gabonaexportőr térségekben, így különösen a magyar Alföldön. Korábban, még a 16. században a kereskedelmi útvonalaknak az Atlanti-óceán felé való fokozatos eltolódása térségünk gyors gazdasági lesüllyedéséhez vezetett, amelyet azután tetézett a délről érkező moszlim csapás.
De idézhetünk frissebb példát, magát a rendszerváltozás menetét. Ugyan minden nyugati szakértő és nemzetközi hitelintézeti elemző valószínűsítette, hogy a tervgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés (persze mi tudjuk: visszatérés) megrázkódtatással jár, de senki nem látta előre, hogy még a többieknél jobb helyzetű csehszlovák, lengyel vagy magyar gazdaság is háborús időket idéző visszaesést szenved el. A nyugati terminológia szerint gazdasági visszaesésről akkor beszélünk, ha két egymást követő negyedéven belül a nemzeti össztermék (GDP) 2 százalékot elérő mértékben csökken. Nálunk 1990-től egészen más léptékkel dolgozott a történelem. Hogy egy-egy negyedéven belül mi történt, azt nem tudtuk, hiszen csak 1995-re jutott oda a statisztikai rendszerünk, hogy egyáltalán kiszámolja a negyedéves GDP-t, de az éves adatok nem kettő, hanem akár 10 százalékos csökkenést is mutattak, mint 1991-ben. Durván rángatták hazánkat a külső erők; 1990 őszére az első iraki háború következményként a nemzetközi olajárak sosem látott magasságokba szöktek, s az államszocializmusból örökölt energiafaló magyar nagyipar, a takarékossági szempontokat mellőző panellakás-rendszer miatt hazánk olajszámlája drasztikusan megugrott. A történésekre még emlékezhetünk: az Antall-kormány már 1990 nyarán jelentős energia-áremelésre kényszerült (Németh Miklós kormánya döntésre előkészítette a nyomott energiaárak megemelését, de a tavaszi választások közeledtével a döntés meghozatalát bölcsen a választások utánra halasztotta). Majd az ősszel, az amerikaiak vezette nyugati szövetséges erők kuvaiti hadműveletei idején megugró olajárak idején, egy még drasztikusabb energia-áremelést vállalt a kormány.
Az áremelés közéleti és politikai következményei súlyosak voltak. Az ún. taxisblokád idején Budapest és a nagyobb városok élete megbénult, a szabad demokrata ellenzék a kormányzati hatalom átvételére jelentette be igényét. Azután túljutottunk az ügyön, a rákövetkező év elejétől lényegében az ősszel vitatott benzinárat számolták fel a kutaknál – immár liberalizált, piaci keretek között. Amiről akkor és azóta is kevesebb szó esett: az 1990 őszén életbe léptetett ipari energiaárak következtében felgyorsult a versenyképtelen, energiafaló ipari tevékenységek megszűnése. Hozzánk, a Nyugathoz képest megkésve, de ezért drámai körülmények között érkezett meg a második olajválság 1990 októberében. Ez a bátor döntés nagyban oka annak, hogy a drágább energiaárak és a gazdasági szerkezet viharos átalakulása miatt az 1990-es évek elejétől évekig csökkent, majd legfeljebb stagnált hazánk energiaszükséglete.
Mutatkoznak bizonyos hasonlóságok az akkori történelmi helyzet és a mai történések között. Ez alkalommal azonban nem mondható el, hogy a máshol lezajló fejlemények nálunk drámai erővel nyilvánulnának meg. Éppen ellenkezőleg: ami máshol dráma, abból nálunk operett lesz. De nem túlzás-e drámának hívni az energiaárak világméretű megemelkedését? E sorok írásakor valóban nem mondhatni, hogy rendkívüli lenne az olajhelyzet, hiszen a 2004 tavaszán felfele szárnyaló olajárak most megnyugodni látszanak a korábbi évekénél jóval magasabb, de nem elviselhetetlen szinten. 1990 szeptemberében elviselhetetlenül magas volt a nemzetközi piacokon az olajár. Igen ám, de lehetett tudni: ha Kuvait felszabadul, égő kútjait eloltják, Irakot pedig pacifikálják, akkor a kereslet-kínálat törvényszerűségei hamarosan helyreállítják a korábbihoz hasonló termékárszintet. Most viszont nem szabályos háború zajlik Irakban, és reménytelenül távoli a megnyugvás. Ha viszont az mégis bekövetkezne, akkor sem számíthatunk józan ésszel arra, hogy az olcsó olaj korszaka visszaálljon.
Mert nem is annyira az iraki olajkitermeléssel, sőt nem is a világkínálattal van (még egyelőre) nagyobb baj, hanem a kereslettel. Európa gazdasági növekedése gyengécske, ám Amerikáé és Japáné (tíz év óta először) erős. Viszont igen erős már jó ideje az egymilliárd lakost bőven meghaladó Kína gazdasági növekedése. Ez az ország korábban kismértékben kiviteli többletet mutatott fel nyersanyagokban, olajban, ám mára a gyors növekedés miatt mindinkább behozatalra szorul. Lehet azt mondani, hogy Kínában az egy főre jutó fogyasztás még mindig csak tizede az amerikai átlagnak, és így van hova növekednie ott a termelésnek, fogyasztásnak. Ám azok a multinacionális autógyártók, élelmiszer-ipari, távközlési óriáscégek, amelyek már ott működnek vagy most telepednek le, és maguk a kínai cégek százezrei hatalmas lendülettel ontják az árut az anyagi javakra éhes kínai fogyasztóknak, akik elé a hirdetések igenis az amerikai fogyasztási mintát állítják, és eközben e cégek mind nagyobb keresletet támasztanak áram, acél és vegyi termék iránt.
Lehet, hogy lassul majd a kínai gazdaság növekedési üteme az évi 10 százalékról 6 százalékra. De ott van India, Indonézia és a többi sok százmilliós fogyasztói piac. Talán a harmadik világnak nevezett országcsoportba is eljut a műszaki haladás energia- és anyagtakarékosságot szolgáló sokféle vívmánya, és így évi 5 százalékos termelésnövekedés annál valamivel kisebb ütemű nyersanyagigénnyel jár. Azonban a fa, érc, az olaj, a földgáz világméretű kereslete és kínálata bizonyosan a mainál magasabb árszinten találkozhat csak. Ez drámai trend, amelyet a napi politikai izgalmak felnagyíthatnak: ha káoszba süllyed Irak, és netán Szaúd-Arábiára is kiterjednek az erőszakos események, akkor az olajkínálat hirtelen csökkenése miatt azonnali drágulás állhat be. Béke esetén folyamatos drágulás várható.
Mindez a magyar politikai életben drámaiságától megfosztva jelenik meg. A gáz és a villany ára nálunk politikai üggyé vált. A Fidesz nemzeti petíciója név szerint szerepeltette az EU-választások előtt a gázár ügyét, és a kormánypártok igyekeznek megnyugtató hangokat kiadni magukból. A politikus szavatartásának és szociális érzékenységének próbája valahogy nálunk a földgáz ára lett.
De miért éppen a földgáz vált politikai termékké? És egyébként is, mitől tekintenek valamire politikai kérdésként? Emlékszünk: az ántivilágban a kenyér és a sör volt az, amelynek az áráról az állampárt politikai bizottsága döntött. Az ötévenkénti pártkongresszusok előtt óvakodtak a hatóságok kenyérárat emelni. Az életforma azonban változik; amint 1990 októberében megtapasztalhattuk, a késő kádári és posztkádári magyar társadalomban már nem a kenyér, sem a sör a politikai jelentőségű áru; a motorbenzin lett azzá. Nem kétséges, jelentős tétel a benzin a háztartások életében. De nem a legnagyobb: a magyar családok költségvetésének legnagyobb tételei a friss adatok szerint a következők: a telefonálás költsége, azt követi a motorüzemanyag, áram- és a gázdíj, majd a dohány és az alkohol jön.
A legnagyobb kiadási tétel tehát a telefondíj, mégis a politikusi alapigazságok közé az vonult be, hogy az energiaár ügyében biztosra kell menni a magyar lakosságnál. Most, hogy csaknem az 1990 őszi magasságokba emelkedett az olajár, és ezt követően jól megdrágult a benzin, a fuvarozók tiltakozásának első jeleire az ellenzék és a kormánypártok egymással versenyt futva tettek javaslatot az üzemanyagárak emelkedésének fékentartására, az adózás rendjének évközi változtatására.
Magam is azt gondolom, hogy nincsenek jó helyen az energiaárak. De nem azzal van gond, amire nézve a nálunk oly ritka pártpolitikai egyetértés gyorsan megszületett. Arra valóban ügyelni kellett volna, hogy a magyar adótételek következtében ne legyen nálunk drágább az üzemanyag, mint a szabadon átjárható határok túloldalán. De ez taktikai kérdés, és nemcsak a benzinre és gázolajra igaz, hanem minden jól szállítható termékre. A nagyobb ügy: a magyar háztartások nagy jelentőségű gazdasági döntéseit – nevezetesen: milyen fűtési módra álljanak át, mekkora lakást építsenek – miként orientálja az állam. Ha választási évben az válik alapigazsággá, hogy a gázár legfeljebb csak az infláció mértékével drágulhat – azaz: reálértelemben egyre olcsóbb lesz –, akkor a politika a kisembert nyilvánvalóan fenntarthatatlan ígérettel traktálja. A világ földgázkészletei végesek. Hosszabb távon egyre drágább lesz a gáz, és ezzel számolnia kell mindenkinek.
A magasabb árak ugyanakkor arra szorítják a gazdaság szereplőit, hogy takarékoskodjanak: jobb hatékonyságú berendezéseket fejlesszenek, többet fordítsanak a hőszigetelésre, komolyan keressék az alternatív eljárásokat. Ha az ésszerű árakat egy ideig elrejtik előlünk, akkor annyival később jön el az ésszerű cselekvés kényszere.
Itt tartunk most. A nagy pártok nem akarnak beszélni a valós helyzetről, mert éppen attól nagyok, hogy az értelmes szóra fogékony rétegek mellett nagy számban olyanokat is megragadnak, akik a való világ helyett szívesebben élnek a Való Világban. A kisebb pártok pedig szeretnének nagyobbá válni, mert 2004 nyara csak annyit döntött el, hogy még játékban maradtak. Az SZDSZ az adócsökkentéssel kampányol, miközben az államháztartásunk súlyosan deficites, azaz vagy adót kellene emelni, vagy nagy kiadáscsökkentésre kellene a kormánynak vállalkoznia – annak a kormánynak, amelyben koalíciós partner az SZDSZ, s amely évente ezermilliárd forintokkal növeli az államadósságot. Az MDF a nagy pártok közötti 70:30-as pénzosztozkodás vádjára alapozta az európai kampányát, holott ez nem Ausztria az 1970-es években: ott valóban létezett a Proporzprinzip, az állások és állami pénzek szétosztása a nagyok között. Mi mintha egyből átkeltünk volna az óceánon: a győztes visz mindent. Ezt azonban nehéz bizonyítani. A vád megfogalmazója nem is nagyon igyekezett. Mellesleg a kampány lezárultával mind világosabb a Gazdasági Versenyhivatal vizsgálódásaiból, hogy az autópálya-építő cégek kartellt alkotnak, és így jócskán felülszámláznak. Valami oka csak van annak, hogy nálunk egy kilométer autópálya költsége az alföldi rónán is jócskán meghaladja a zord horvát hegyvidéken épített utakét.
Lesz-e valaki, aki felnőttként szól a felnőtt (korú) polgártársainkhoz? E hasábokon legutóbb hasonló kételyeim és kérdéseim megfogalmazásakor oda jutottam (akkor a fenntarthatatlanul nagy államháztartási hiány kapcsán), hogy ha mi itt nem tudunk szembenézni teendőinkkel, akkor talán az EU-tagságból fakadó fegyelem segíthet valamennyit. Lassan majd megtapasztaljuk, hogy miként is fegyelmez az unió. A brüsszeli intézmények megállapították a nyilvánvaló tényt: a magyar állam 2004-ben veszedelmesen nagy államháztartási hiánnyal él. Felszólítják a kormányt a hiba kijavítására, de büntetést még nem rónak ki. Hiszen nem vagyunk a közös európai pénzt használók között. Igaz, nem is nagyon férünk be a klubba ebben az évtizedben, éppen mert túl nagy a költségvetés hiánya, és ezzel is összefüggésben túl nagy az infláció. Előbb-utóbb azonban a hibás makrogazdasági politika korrigálására szorítanak minket, pontosabban: az aktuális kormányt.
Nos, eljutottunk oda, hogy a külső erőktől kell várnunk a józan ész érvényesülését.



« vissza