Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Európa (majdnem) teljes és szabad: Az EU-bővítés és vonzatai

 

A verseny ösztönzése

 

A tíz új EU-tagállam(1) 75 millió új lakost ad hozzá a jelenlegi 290 millióhoz, de mindössze 400 milliárd euróval (4,5 százalék) növeli meg az EU jelenleg 9,3 trillió eurós gazdaságát; az egy főre jutó átlagos jövedelem így 25 ezer euróról 23 ezerre csökken az unióban. Nyugat-Európa különösebb piaci szegmenseket sem nyer, hiszen ezeket a korábbi évtizedben már biztosította magának. Az új tagállamok kereskedelmük 60–70 százalékát már évek óta az EU-tagállamokkal bonyolították le.
Bár a Közép-Európa által az unióhoz adott érték kicsinek tűnik, a bővítés hatása a versenyre mégis óriási lesz, mivel a piac mérete nem befolyásolja a kihívás nagyságát. A Mexikóval való szabadkereskedelmi megállapodás óriási nyomást hozott az amerikai gyártókra a költségek csökkentése terén, a két gazdaság mérete közötti nagy különbség ellenére. A kis területű Írország alacsony társasági adója minden európai kormányt az adók csökkentésére ösztönzött, melynek eredményeként Európában ma már alacsonyabb az átlagos társasági adó, mint az Egyesült Államokban. Közép-Európában mind az átlagos jövedelem,(2) mind a társasági adó3 mértéke kisebb, mint a korábbi EU-tagállamokban, és a térség épp akkor válik az integráció részévé, amikor Európa legnagyobb gazdaságai stagnálnak. Mivel a szabad munkaerőmozgást korlátozták a régebbi tagok és az új belépők között, minden bizonnyal a tőke fog nyugatról keletre mozdulni.(3)
Nem szükséges nagy mozgás a befektetésekben és a munkahelyekben ahhoz, hogy megváltozzon a viszony a tőke és a munka között a kontinens többi részein. Már maga a tudat, hogy a vállalkozásoknak lehetőségük van keletre költözni, és alacsonyabb béreket fizetni, önmagában is megváltoztatja a hozzáállást. A nyugat-európai szakszervezetek ezt nagyon is jól tudják, ezért a bővítésre sohasem kerülhetett volna sor, ha népszavazást tartottak volna róla. Amit viszont nem tudnak, hogy a tíz új tagállam majdnem évi 30 milliárd eurós kereskedelmi passzívumot termelt a 15 régebbi tagállam felé, ezáltal több mint egymillió állást finanszírozva Nyugat-Európában.(4)
A tőkével szemben a gazdasági ötletek viszont valószínűleg keletről nyugatra fognak mozogni a következő néhány évben. Több új tagállam is bevezette az egységes adót (flat tax), és merész reformokkal kísérletezik a szociális ellátások terén; Lengyelország például privatizálta nyugdíjrendszerét a chilei típusú személyes nyugdíjszámlák mintájára – ezt az elvet egyszer majd Nyugat-Európának is magáévá kell tennie annak érdekében, hogy elkerülje a költségvetés összeomlását.
Ha a keletnek lehetősége van versenyezni, nem csak önmagát képes kiemelni a szegénységből, de a lassú halálra ítélt nyugati gazdaságok megmentője is lehet. A bővítés azt teheti velük, amit Nagy-Britanniában tett a szemétszállítók 1979-es sztrájkja – elősegíti a hosszú ideje halasztgatott reformokat, amelyek felszabadítják a munkaerőpiacot, kiigazítják az ellátási-juttatási rendszert, és hosszú távú dinamizmushoz vezet. A kiigazítások bizonyosan nem lesznek népszerűk, de bizonyosan robbanásszerű növekedést idéznek majd elő a nyugat-európai ipar egyes szektorai számára, ahogy az EU-pénz hatalmas infrastrukturális beruházásokat indít el keleten.
A következő néhány év kulcskérdése a következő: az új belépők felpezsdítik-e az eddigi tagállamokat, vagy behódolnak a mostani összeurópai szabályoknak, amely a jelenlegi bizánci típusú, tespedt állapotok elfogadását is jelentik. Gerhard Schröder német kancellár és Edmund Stoiber bajor miniszterelnök egyaránt kifogásolta, hogy a belépő tagállamokban túl alacsony az adó. Hogy az újaknak kell-e megemelni az övékét, vagy Németország kényszerül végre csökkenteni a sajátját, komoly jelzés lehet a jövőre nézve.

 

Mezőgazdaság: Tévedések vígjátéka

 

A bővítés mezőgazdaságot érő hatásairól szóló legtöbb írás – általában egy kelet-európai, hagyományosan, lóval és ekével dolgozó gazda fotójával illusztrálva – teljesen fordítva értelmezi a történetet. Gyakori tévedés a nyugati iparosított gazdaság és a keleti kicsiny családi birtok egymás mellé állítása. Ez olyan, mintha az almát hasonlítanánk össze naranccsal. Igazából a nagyüzemi gazdálkodás egyre sikeresebb Közép-Európában, és profitálni fog az exporttámogatások és a nyugati importkvóták eltörléséből, csakúgy, mint a termelési támogatásokból. A tragédia nem abban rejlik, hogy a keleti farmok versenyképtelenek lesznek – igazából most, hogy a játéktér kiegyenlítettebb, az új tagállamok élelmiszerexportja növekedésre van ítélve –, hanem hogy az európai termőföld utolsó olyan területei, ahol igazi, egészséges, ízletes, a föld megmérgezése nélkül készült, hagyományos élelmiszerek teremnek, mostantól a nevetséges Közös Agrárpolitika (CAP) áldozatává válnak.
Ez a francia diplomácia diadala. Egy Jacques Chirac francia elnök és Schröder német kancellár között a bővítés finanszírozásáról kötött megállapodás következtében – amely Tony Blair brit miniszterelnököt alaposan feldühítette –, az új belépő országok gazdái a régebbi tagállamokban járó támogatások egynegyedét kapják, ezáltal megőrizve Franciaország kiváltságos helyzetét a CAP-ben. A lépés zsenialitása abban rejlik, hogy míg a nyugati gazdák továbbra is vaskos támogatásokra számíthatnak, a keleti farmerek mindenképpen hálásak kell hogy legyenek, hiszen életükben először hoz nekik pénzt a postás… Csakúgy, mint Nyugat-Európában, a kedvezményezettek zöme a nagyüzemi gazdák közül kerül ki – ők elég nagyok ahhoz, hogy könyvelőt tudjanak alkalmazni, aki kitölti a sok-sok bonyolult igénylési dokumentumot. Mindez politikai támogatást is jelent a CAP számára, tovább odázva annak szükséges reformját, és évekre megállítva a globális kereskedelmi liberalizációt.
Az EU-bővítés mezőgazdasági megállapodása háromszoros hiba: először is, kimarad egy lehetőség egy olyan rendszer megváltoztatására, amely felemészti az EU költségvetésének kb. felét, szennyezi a környezetet, és nagymértékben hozzájárul a szegénységhez a harmadik világban. Másodszor, azáltal, hogy a keleti gazdák a támogatásoknak csak a negyedét kapják meg, tovább erősödik a másodrendű tagság benyomása. Harmadszor, az európai gazdálkodás jövője valószínűleg az organikus, magas hozzáadott értékű mezőgazdaságban rejlik – amit Közép-Európa támogatások nélkül csinált mostanáig. A régió mostantól belekényszerül a mezőgazdaság iparosításába, csak azért, hogy később milliárdokért kelljen újra megteremteni azt, ami most elpusztul.

 

Atyáskodó Nyugat, neheztelő Kelet

 

Kétszer ad, ki gyorsan ad, de ennek ellenkezője is igaz. Az új demokráciák a kommunizmus bukása után tizenöt évet vártak, hogy politikai tagságot kaphassanak, és majdnem egy generációnyi idő lesz, mire a különböző átmeneti időszakok lejárnak, és mindannyian ugyanolyan tagok lesznek, mint a többiek. A korábbi belépőkkel ellentétben a mostani csoport megnyitotta piacait, és 80 ezer oldalnyi EU-joganyagot integrált saját jogrendjébe a belépés előtt, ami a legfinomabban szólva is fájdalmas procedúra volt.
A költségvetés számainak tanulmányozása erősíti a szűkmarkúság benyomását. Az Európai Uniónak az új tagállamok számára folyósított összkiadásai nettó 26 milliárd eurót tesznek ki a csatlakozásuk utáni első három év alatt, vagyis az EU GDP-jének 0,05 százalékát.(5) Ez pontosan 73 eurós királyi összeget jelent EU-állampolgáronként, szemben a kb. 700 euróval, amit az unió évente támogatások formájában juttat egy tehénnek.(6) Nem kerülte el a figyelmet, hogy Németország új, keleti tartományaira, amelyeknek lélekszáma 15 millió, 500 és 1200 milliárd euró közötti összeget költött. A keletiek azt gyanítják, hogy az EU még tovább hezitált volna, ha nincs az Egyesült Államok által erősen szorgalmazott NATO-bővítés.
A bővítés már most politikai sokkot okozott több korábbi tagállamban. Az első pofonokat Németország és Franciaország kapta, amikor az újoncok nem voltak hajlandók kijelölt tanítványi szerepüket játszani a mester mellett, és önálló állásponttal merészeltek rendelkezni olyan kérdésekben, mint az EU-alkotmány és az USA-hoz fűződő viszony. Chirac elnök hírhedt kifakadása, amikor a közép-európaiak aláírták az Egyesült Államok iraki politikáját támogató nyolcak levelét,(7) a meglepődés őszinte példája volt. Azt sem tudta valójában, hogy ezek az országok önálló külpolitikai intézményekkel rendelkeznek. Németország, amely az előző évtizedben a bővítés fő motorja volt, szintén kiakadt azokon az országokon, amelyek helyes viselkedése az ő szemében az engedelmes kérvényezés lenne. Nem véletlen, hogy Franciaország az iraki konfliktus alatt támogatott egy olyan EU-alkotmány-tervezetet, amely megduplázná Németország szavazati erejét. Ez is egy eszköz volt a belépni szándékozók térdre kényszerítésére. Az elsőség átadása Németországnak elviselhetőbbnek bizonyult Franciaország számára, mint eltűrni az általa Amerika trójai falovainak képzelt országok túlzott befolyását.
Franciaországnak nem kellett volna pánikba esnie. A bővítés kapcsán a következő csalódottak valószínűleg azok lesznek, kivált Nagy-Britannia, akik azt várták, hogy a bővítés felhígítja az EU föderalista terveit, sőt talán meg is állítja a folyamatot. A brit elképzelés az volt, hogy a szovjet birodalom karmaiból nemrég szabadult országok nem kívánják szuverenitásukat átruházni egy újabb távoli bürokráciára. Úgy vélték, hogy ezek ideológiai elmaradottsága – hazafiasság, hit, a család és a demokrácia eszménye – gátat fog szabni az EU transznacionális progresszivizmusának. De az életben kétfajta kritika van – az egyiket a sikervágy, a másikat a rosszindulat motiválja –, és a közép-európaiak az Európai Unió sikerét kívánják. Nem azért vártak fél évszázadon át az európai vérkeringésbe való visszatérésre, és társadalmuk nem azért vette vállára a megfelelés terhét tizenöt éven keresztül, hogy utána, ha már egyszer bent vannak, szétverjék az intézményt. Lehet, hogy nem támogatják az átláthatatlan EU-alkotmányt, de egy föderalistább, demokratikusabb tervezet számíthat neofita lelkesedésükre, az EU-szkeptikusok nagy bánatára.
Nagy-Britannia ennek ellenére minden bizonnyal hasznát fogja látni a bővítésnek. Már most világos, hogy két ország, Franciaország és Németország többé nem fogja tudni meghatározni a napirendet egy 25 államból álló unióban, ahogy azt tehette korábban. Még nem dőlt el, hogy az EU-direktórium három (Franciaország, Németország, Nagy-Britannia), vagy hat országból (az előbbi három, továbbá Olaszország, Spanyolország, Lengyelország) fog-e állni. Bármelyik valósul meg, változni fog az EU külpolitikája.
A közép-európaiak – legalábbis eleinte – tompítani fogják a jelenlegi európai szervezet Amerika-ellenességét. Másrészről, rá fogják kényszeríteni az uniót a posztszovjet kelettel való viszonyának újragondolására. Lengyelország ukrán, fehérorosz és orosz határa már most olyan kérdésekkel szembesíti az EU-t, amelyek elől szívesebben becsukná a szemét: Fehéroroszország diktatúrája, Ukrajna bizonytalan geopolitikai orientációja, és Oroszország csúszása az autokrácia felé. Az EU földközi-tengeri stratégiájának támogatásáért cserébe a közép-európai országok ragaszkodni fognak a demokrácia támogatásához keleten, illetve a régiót bekötő infrastruktúra finanszírozásához. Az ilyen kezdeményezések, amellett, hogy önmagukban is helytállóak, egybecsengnek az USA törekvéseivel, és jótékony hatással lesznek a transzatlanti viszonyra. Sőt, Európának és az Egyesült Államoknak egy újabb közös cél érzetét adhatják.

 

Kulturális hasonulás

 

A Nyugat-Európára váró legnagyobb kihívás talán nem is politikai vagy gazdasági, hanem kulturális. Európa két fele olyan sokáig külön élt, hogy előítéletek alakultak ki egymással szemben, olyannyira, hogy a történelemnek is különböző verzióit tanulták. A civilizáció korábbi rétegeiből lehet meríteni: mindkét rész közös gyökere a kereszténység, a reformáció és a felvilágosodás. A tizenkilencedik században azonban a most csatlakozók inkább gyarmatok, mint gyarmatosítók voltak, és megkésve csatlakoztak az ipari forradalomhoz. A huszadik században átélték mind a náci megszállást, mind a kommunista anticivilizáció húsdarálóját.
Még a huszadik század második felének viszonylag friss eseményeivel kapcsolatban sincs egyetértés. Míg Csehszlovákia 1938-as müncheni cserbenhagyása ott szerepel a szövetségesek második világháborús történelmi kánonjában, hányan sajnálkoztak Nyugat-Európában a balti államok Szovjetunióhoz csatolása miatt? A britek és franciák meggyőződése, hogy országaik Lengyelország megsegítésének nemes indíttatása végett léptek be Hitler ellen a második világháborúba. S neheztelnek, ha arra figyelmeztetjük őket, hogy csak 1939-ben üzentek hadat, és az azt követő időszak sok-sok katasztrófája visszavezethető álságos, inaktív viselkedésükre az elkövetkező hónapokban, a furcsa háború idején.
Míg a nyugat-európaiak számára a huszadik század második fele a béke és prosperitás leghosszabb periódusa, amiben a kontinensnek valaha is része volt, a kelet-európaiak úgy emlékeznek rá, mint reájuk erőltetett visszasüllyedésre a diktatúrába és a szegénységbe. Míg a nácizmus szörnyűségeit minden ember őszintén, meggyőződéséből eredően gonosznak tartja, addig a nyugatiak reakciója a kommunizmus szörnyűségeire kiválóan illusztrálja La Rochefoucauld mondását, miszerint mindig elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elviseljük mások szenvedéseit. Sandra Kalniete lett miniszterelnök közelmúltban, a lipcsei könyvkiállításon tartott beszéde, melyben a két totalitárius diktatúra bűneit egymás mellett sorolta föl, tipikus módon kritikák lavináját indította el a mértékadó német sajtóban. Írók, akik számára az életben a legnagyobb megpróbáltatást az jelentette, hogy nem futja egy új Mercedesre, nem vették figyelembe a tényt, hogy Kalniete, aki maga is egy szibériai szovjet munkatáborban született, talán tud egyet s mást a totalitarizmus alatt átélt szenvedésekről.
Míg a nyugatiak az új tagországokat mindig is szegénynek és periférikusnak ismerték, a keletiek ragaszkodnak hozzá, hogy az ő történelmük is ugyanolyan legitim, sőt tanulságos.(8) A Lengyel–Litván Perszonálunió (az 1385-ös Krewo-i szövetségtől a közösség 1795-ös harmadik felosztásáig) például valaha a Baltitól a Fekete-tengerig szelte át a kontinenst, Európa ezen részének parlamentáris rendszert, vallásszabadságot, föderalizmust adott, s tovább tartott, mint Anglia és Skócia jelenlegi (1707 óta tartó) uniója. A közép-európaiak az ilyen – nyugatiak számára teljesen ismeretlen – epizódokat úgy tartják számon, mint saját értékes hozzájárulásukat az európai föderalizmusról folyó vitához. Ha az amerikai polgárháború délen és északon tapasztalható eltérő megítélése jó példa, akkor nyugodtan feltételezhetjük, hogy generációknak kell eltelnie, mielőtt megszületik egy közös európai történelemértelmezés.

 

A 25-ös EU és az USA

 

Amerikai szemszögből a bővítés legfontosabb mellékhatása egy még inkább önmagába forduló Európa lesz. Ahelyett, hogy felébresztenék Európát köldöknéző állapotából, az esetleges újabb terrorista merényletek inkább a korábbiakhoz hasonló reakcióra, még nagyobb integráció követelésére vezethetnek. Az Egyesült Államok abban a frusztráló helyzetben találhatja magát, hogy Európa nemzetállamai szinte teljesen föladták az offenzív fellépésre való hajlandóságot és képességet, az Európai Unió mint egész pedig még messze nem tett szert erre a képességre.
Közép-Európa integrálása az unióba valamelyest fel fogja szívni a kemény magból sugárzó Amerika-ellenességet, de nem örökre. Brüsszel már most terjedelmes kebléhez szorítja Közép-Európát. Az európai politikai műhelyek már most milliókat költenek a közvélemény alakítására e régióban. Újságírók és tudósok ezrei kapnak ösztöndíjakat nyugaton. Ambiciózus fiatalok tízezrei vizsgáznak a brüsszeli bürokrácia különböző állásaiért, ahol megnyíltak számukra is a kvóták. Közönséges polgárok milliói fogják egyre gyakrabban látni az EU logójával ellátott plakátokat a hidak, autópályák, vasútvonalak és vízerőművek mentén. Miután az amerikai közvélemény-diplomácia az elmúlt évtizedben gyakorlatilag kimúlt, és ma kevesebb közép-európai ösztöndíjas tartózkodik az Egyesült Államokban, mint a kommunizmus idején, nem tarthat sokáig, mire itt is megváltozik a hangulat.
A legrosszabb válasz, amit az Egyesült Államok adhat, az, ha szembefordul az európai integrációval. Az angol konzervatívok mindig is alábecsülték a kontinens eltökéltségét az integráció véghezvitele iránt, és buta dolog lenne a hibájuk megismétlése az USA részéről. Ha az Egyesült Államok Európát újra nemzetállamaira szeretné bontani, és az országokat az európai elhivatottság és a transzatlanti kapcsolatok közötti választásra kényszerítené, a legtöbb EU-tagállam, beleértve az újonnan csatlakozottakat is, az Európai Unió mellett tenné le voksát. Ha ezt megkockáztatná, és kudarcot vallana, az USA elveszítené maradék befolyását Európában, és magára haragítaná az egész kontinenst. Az európai országok legtöbbje azonban nem akarja, hogy választást kényszerítsenek rájuk az Európai Unió és az Egyesült Államok között olyanok, akik egy Amerika-ellenes, európai Európát akarnak. Ők egyszerre akarnak jó európaiak és jó atlantisták lenni.
És ebben rejlik a lehetőség. Anélkül, hogy drámai választásokat kényszerítene ki, az Egyesült Államok megőrizheti befolyását a kontinensen azáltal, hogy ápolja kapcsolatait azon a területen, ahol egyedülálló hitelességet élvez: a védelem területén. Az USA-nak az Európai Unió bővítésére azzal kellene válaszolnia, hogy kétoldalú katonai megállapodásokat köt azokkal az európai országokkal, amelyek segítőkésznek bizonyultak a közelmúlt vészhelyzeteiben. Öt évvel az első, az egykori szovjet blokkot is elérő NATO-bővítés után világos, hogy az új tagállamoknak, bár hajlandóak harcolni, nincs meg a megfelelő gazdasági alapjuk ahhoz, hogy hadseregeiket a harcoló amerikai alakulatokkal kompatibilisen modernizálják. Az ezzel járó néhány milliárd dolláros költségért cserébe az Egyesült Államok a NATO megerősödését, a külföldi konfliktusokban nagyobb részvételi hajlandóságot és képességet mutató szövetségeseket kapna, megszilárdítaná az atlantista irányultságot Európának ebben a részében, és semlegesíteni tudná mind a gaulle-ista franciák, mind a neoimperialista Oroszország bajkeverési lehetőségeit. Ha az Egyesült Államok jól reagál, az Európai Unió bővítése lesz a legjobb dolog, ami az euro-atlanti térségben ebben az évtizedben végbement.

 

Jegyzetek:

 

1 Többé-kevésbé északról dél felé haladva, az új tagállamok a következők: Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Ciprus és Málta
2 Ha egy fehérgalléros munkaerőt ideiglenes állásra alkalmazunk, ez óránként 25 euróba kerül Hollandiában, és 2,5 euróba Budapesten (Merrill Lynch EU-bővítési globális stratégiai elemzés, 2004. március 19.).
3 Észtország társasági nyereségadója igazából 0 százalék, ha a profitot nem viszik ki más országba. A társasági nyereségadó átlagos különbsége a régebb tagállamok és az új belépők között igen jelentős, 12 százalék.
4 A hiányt a korábban állami tulajdonban lévő vállalkozások értékesítése révén beáramló tőke fedezte. Ez nem csak termelékenységükre van nyilvánvaló hatással, hanem a gazdaság tulajdonosi szerkezetére is.
5 Forrás: Eurostat, Európai Közösségek statisztikai irodája
6 Oxfam ismertető írás: A CAP megfejése: hogyan pusztítja az európai tejtermék-rezsim a fejlődő világ megélhetését, 2002. december.
7 Részben a nagyobb amerikai nyitottságra adott köszönetként támogatták az új tagállamok az Egyesült Államok iraki politikáját, de a jóindulat eme forrása mára kiapadt.
8 A keletiek szerint szegénységük oka elsődlegesen a kommunizmus, és ezt elkerülték volna, ha nincs a második világháború. Lengyelország és Spanyolország, e két hasonló méretű és kulturális adottságú ország egy főre eső nemzeti jövedelme hasonló volt még az 1950-es évek végén is – annak ellenére, hogy Lengyelország nemzeti vagyonának fele elpusztult a második világháborúban, míg Spanyolország profitált a háborúból. Lengyelország egy főre eső jövedelme a kommunizmus alatt az 1955-ös 775 dollárról az 1988-as 1860 dollárra emelkedett. Ugyanezen időszak alatt Spanyolországé 561 dollárról 7740 dollárra emelkedett. Összehasonlítva, Spanyolország négyszer olyan gazdag lett, annak ellenére, hogy az időszak jelentős részét diktatúra alatt élte meg. Viszont szabad piaccal rendelkező diktatúra volt, amely illusztrálja a kollektivizmus hatását a növekedésre. Ezek a számok Robert Skidelsky The World After Communism (A világ a kommunizmus után) (New York, Macmillan, 1995) című könyvéből származnak.

(A cikket a szerző engedélyével közöljük.)



« vissza