Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az ezer diagnózis regénye

Ezek nem jelmezként viselik magukon saját magukat. Ez lehetne a rengeteg kínálkozó között a fő-fő mottó. Maga Ignácz Rózsa számol le a második kiadáshoz írt bevezetésben az újabb forgószínpad-változás követelményeivel, e különös, indulataiban és túlzásaiban is dokumentumértékű felvétel létrejöttének és megjelenésének körülményeivel.
Ignácz Rózsa regénye, az Urak, úrfiak az ezer diagnózis regénye. Vannak elakadó vagy elakasztott idők, lecsapolt vagy kiszikkadó korok, amikor nem is győzik aztán az efféle diagnózisokat egyenként kiszűrni, kiállítani, megfogalmazni; együvé tartozásuk szövevénye a különben is elemi erejű és érvényű tartozéka a regényességnek. Egyik legfőbb különbözés a történetírás s a szépliteratúra módszerei között az, ahogyan alapcéljaik szerint ehhez a bozóthoz, sűrűséghez viszonyulniuk kell. Ignácz Rózsa írói szándéka adott távlatából ez a diagnózis-előállítás nem is lehetett más jellegű, mint a meggondolkodtató eligazítás, az összefüggések jelzése, a társadalmi, erkölcsi vonatkozásoknál emelkedetten politikusabb tisztázás. Mégis ott van, a megíró tehetségének és tisztánlátásának jutalomjátékaképpen, hogy összhatásában hatalmasan, kiterjedten több ez így az olvasmánynál. Ezért lehet az ezer (külön meg se nevezett) diagnózis tárháza.
Ignácz Rózsa szemmel láthatóan indulatok feszültségében úszva alkot, nemcsak egy poéta, hanem egy táltos megszállottságával esik transzba jelenetenként, mint a jó filmrendező. Látja ezt. Ezt látja. Így jelenik meg neki ezúttal legbensőbb kedvence, erdélyi fajtája úgy, ahogy a kétségbeesett Swiftnek nyihahákként az angolok.
A közkeletű játék, hogy ha csak öt könyvet vihetnél magaddal a Holdra vagy meneküléskor – ugyanbizony melyeket? Trianon utáni magyar–magyar viszony témakörben, gondolatébresztő textus szükséglet dolgában egyes-egyedül ez a nagyregény felér a szükséges öttel, egy jól összecsukott-csomagolt szélrózsa-minimummal.
Mondhatnám kulcsregény. De zárjai berozsdásodtak már… – vallja maga a szerző, miközben azt is hangsúlyozza, hogy mennyire nem elhanyagolandó a megírás ideje, no és a megjelenésé. Addig egy negyedszázadnyi volt a kisebbségi lét megtapasztalására kiutalt idő – tesszük hozzá mi –, máig megháromszorozódott a tapasztalat is, az idő is. És persze sem közben, sem végül nem minden érzékeny, okos fő reakciója, konklúziója esik egybe. Ám ez a mű szépirodalmi összegezés jellegét nem befolyásolja, Ignácz Rózsa színrevitele, tagadhatatlanul az övé, egyike a mindmáig az esztétikai igazságok s a valósághűség szempontjából legelőkelőbb osztályzatot elérő műveknek. Újraolvasásának élménye ahhoz mérhető, amikor a zeneértő partitúrával a kezében hallgathatja végig a figyelmével kitüntetett zeneművet. A partitúra maga a történelem.
Az egymást követő emberiségek jókat felejtenek, kiugranak, átugranak az egymásra bízott emlékanyagokból. Végül nem az igazolt, a tudományos, amiért jobban, precízebben kellene megküzdeni, hanem az anekdotikus lesz a túlélő, vagyis a hagyaték. S ez az elferdült nemegyszer még beszédesebb. Az ókoriaktól a „de zabot nem adunk”-ig tele van a múlt cellafala, kolostori vagy börtönfala ilyen falfirkákkal, amelyeket valamiképpen siralomházba jutó hajdani nemzedékek véstek oda egy Cavaradossi-hajnalon.
Ugyanis itt semmit sem csak valaki talált meg, talált ki, fedezett fel, hordott össze, halmozott fel. Egy összevissza morajlás voltunk, mintha nádast hallgatna az ember; fül kell hozzá, hogy mi szól: a nádi madár, kattogó fegyverlövés, avagy a meghajló fűszálak sóhaja?… – próbálja lekottázni a szimfónia elejét Ligeti Ernő az 1927-es Újságíró Almanachban.
Az elmúlt évtizedekben a maguk igazolására kezdték terjesztgetni a hősködők azt a tévhitet, hogy különösen az erdélyi magyar középosztálynak és főleg az értelmiségnek beszűkültek a választási lehetőségei a kisebbségi létben: öngyilkosság, alkoholizmus vagy kivándorlás. A pucolók ideológiája lenézően és makacsul sosem akar számolni a pompeji katonával, a helyén maradó többséggel. Érdekes lett volna a további fejlemény, hogyha ötvenhat Magyarországában is vagy kétszázezren maradnak, és tízmillió disszidál. Trianont követően a régi elkényeztetettek után és helyett az új helyzet megélői elkezdték megtanulni a kisebbségi létet. Úgy kezdtek el élni, ahogy a lefogottak, leszegényedettek s jogaikban korlátozottak ünnepelhettek a Fekete kolostor egyik karácsonyéjén: ne félj, nem hallja azt meg senki, csak akinek szól. Csak dudorászok, ti meg a szemembe néztek, s ha nem is éneklek, azt hiszitek majd, hogy nagyon sokan énekelnek. Hallgassátok csak: végigmentem az ormódi temetőn… (Kuncz Aladár).
Azok közé a bezúzott, cenzúrázott, megcsonkított, máglyára hordott, ismert okokból földalatti létre, a feketepiacon tehát a ritkaságnak dukáló felstájgerolt árra verekedett könyvek közé sodorta a fátum Ignácz Rózsa nem egy regényét. Erdély és Magyarország múltjának, közelmúltjának pláne voltak, vannak még bőven az emberiség valamilyen jogon információmegvonással büntetett fele számára ismeretlen, elhallgatott, így a köztudat szempontjából átgondolatlan részei. A technikára egyik jellemző példa, ahogy a sokoldalúan fejlett román szocializmus elején teherautóra szerelt zöld vándormozik itt-ott megálltak, s az este nagy mozitermében elkezdődött egy engedélyezett magyar film vetítése; az Erkel vagy a Déryné, vagy a Rákóczi hadnagya Rákosiék internacionalizmusa révén már kellőképpen moziképessé vált, ám ha mégis akadt benne valami, a helyi hatalomnak nem tetsző, jött a nagy recsegés-ropogás vagy elhalkulás, és a gépész kihajolt magyarázván: Genge á háng…
Ám ez már a feleútja máig. Tele rossz tapasztalatokkal, lázálmokkal, melyek mégsem tettek a tárgyalásképtelenségig bizalmatlanná, de el kell ismernünk, hogy amit Sylvester Lajos nemrég a magyarok szétfejlődésének nevezett, az nem kis részben az anyaországiak hibájából vált befejezett ténnyé, akik már az első két évtizednyi elszakítás után, se manapság nem tudják normálisan kezelni a dolgot.
Ignácz Rózsának ez a regénye viszont a saját ajtónk előtt kezdi a seprést. Az anyaországba özönölt erdélyiek világának alapos kritikájával. A siculus vitiosusnak nevezhető erdélyi torzszülött tanulmányozásával. Ha egyetlen mondatban kell összegezni, az is ott van, valamelyik szereplő szájába adva: erdélyiek magyar emigrációban ködképet űznek egy olyan világból, ami már emlékeikben is hamissá szépítve él.
Hiába hivatkozunk büszkén, vagy legalábbis némi megkönnyebbüléssel olyasmire, hogy hol vannak a herulok, a gepidák, a longobárdok, bezzeg mi…
Ami a bezzeget illeti: az Ermitázsról pletykálják, hogy anyagának fele hamisítvány. Már réges-régen szétlopkodták, és így a pótlással maradtak, vagy eleve így gyűlt össze? Ki tudja, hogy ez a mai, a végső Duna-medence és legutolsó Hungária milyen mérvűleg másolat, hamisítvány, elfajzás.
Ignácz Rózsa látleletének lényege, hogy ezúttal nem holmi sértett előkelőségek, sérült példányok kis csapatának kényszerhelyzete válik megfigyelés, tanulmány, elemzés tárgyává, a diagnózis alapjává, hanem az, hogy egyszer tömegesen Rodostóba szorulva-keveredve, hogyan is járnánk? A mint a hal a vízben tétel visszája tárul fel. Hogy erkölcsileg, érzelmileg, társadalmilag rosszabb bármilyen megszállásnál, amit történelmileg beindult folyamatok végigjátszásával, hirtelen megváltozott létkörülmények közepette cselekedhetünk magunkkal, okozunk magunknak.
Az igazán nem rózsás első ezer év, a fülembe forró ólmot öntsetek sorozatok után is éget, fáj, sajog az ilyen legbelső, valóságos, titkos tanácstalanság: a magyar–magyar gond, Trianon előre beépített eredménye. A külső sérelmek, köztük a törökvilág másfél évszázada úgy látszik éppannyira meg se kottyan egy nemzetnek, népnek, ahogy a németek se a vesztfáliai béke révén jöttek rá, hogy legalább 276-félék, vagy ők maguk annyivá akarták szabdalni, repeszteni, hülyíteni magukat. Még csak kettébe sem, ahogyan a 45 után meg nem kötött békeszerződés berlinifalazta eleven húsként tartott sebüket. Trianon is ilyen volt: a mindenáron elkülönítő, elválasztó. Holott a magyarnak még nyelvjárásai közt sem voltak akkora repedések, szakadékok, mint más, mégis egy kultúrában megőszült nációknál.
Ignácz Rózsa helyes nyomon indul, és szigorú, szomorú, de hasznos végkonklúzióra jut ebben a regényben. Szóvirágos, patetikus hasonlatként úgy határozná meg az ember, hogy talán a valódi Lombardia is megvolna még, ha a longobárdok nem tűnnek el, nem adják fel, nem disszidálnak belőle valahogy, valamikor, valamiért. Miképp az erdélyiek egy része a regénybeli cselekmény kínos idejében. A történelem a világmindenségbe szerelt legnagyobb futószalag. Mindenki rászédülhet, rákeveredhet. Annak ellenére, hogy a bejáratánál ott áll a következmények és mellékhatások tekintetében a figyelmeztető felirat. Talán Ignácz Rózsa írta oda: Egy álomba nem lehet visszatérni tankok tetején!
Szinte fizikai ez a kísérlet, ez a társadalom variáns, ez a panoptikum. Szó szerint integrálta bele Németh László keserű, megkülönböztető altiszti nép tételét is a Kisebbségben érvényes vagy érvénytelen állítás-zuhatagából. Mára mindenképpen úgy hat ez az első-második-harmadik világháború közti valami, akár a sci-fi, melyben az ejtőernyősök fogalma is külön magyar értelmet hordoz. Az Urak, úrfiak regényes regénye szerepét illetően ahhoz a zacskóhoz, biztonsági légzsákhoz hasonlít, amely a modern gépkocsikba van beépítve, s ütközéskor pillanatok alatt felfúvódik, csökkentendő az ütközés, a baleset következményeit. Ez segít végignézni, mint mozit, egy lázálmot, kellemetlen látomást, ellennosztalgiázást: ideiglenes megszállókként – erdélyiek a meghagyott Magyarországban. A torzulás nem egyszerűen egy rosszul, egy másképp viselt nyomáskülönbség élményére épül, hanem arra, hogy végletekkel hogyan lehet figyelmeztetni: kimutatni és korrigálni a bajt. Az írónő azt a vonalat folytatja, amit talán Kármán, Eötvös kezdett el, és Mikszáth fejlesztett magas, erkölcsös írásművészetté, a román irodalomban Caragiale látásmódja, röntgenszeme jelenít meg, ahogyan Swiftnél alkalomadtán nyihaháknak látszanak az angolok. A józan, az iróniánál is mélyebbre hatoló, a már epeízű diagnózist. Az empátia nem feltétlenül a nemzetinek, hanem az emberinek, az egyetemesnek szól, miközben mint a hangyabolyt hosszan elnézi őket, magunkat: …a szavuk jobban esik a fülnek, ha az ember nem az értelmét, csak a zenéjét lesi. Bodzafi Benedek bácsinak egyenesen gyönyörű formájú feje van. Fontos, hogy mi van benne? Kit érdekel egy szép görög váza tartalma? Bodzafi Benedek bácsi feje olyan nemesen, olyan tökéletesen tagolatlan, mint egy túlérett kisasszonyfalvi tök. Egy tök is tud szép lenni. Disznó vagyok én, hogy a tök belseje érdekeljen?
(Ignácz Rózsa: Urak, úrfiak. Csíkszereda, 2004, Hargita)



« vissza