Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Az átokká vált arany

Mikor már vagy egy órája tébolyogtam a lakásban könyvespolctól könyvespolcig, hogy megtaláljam Valentyin Raszputyintól az Isten veled, Matyorát s Engelstől a Gazdasági-filozófiai kéziratokat, nem csak az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított mondás – Minden rendetlen ember magának legyen a büntetése – jutott eszembe, de az is, hogy ezzel a keresgéléssel talán csak húzom az időt, próbálom eltolni, eltávolítani magamtól Kocsis Tibor szorongató filmjét, az Új eldorádót. Határozottan éreztem, hogy egyszerre keresek kibúvót és analógiákat. De hiába, mert tudtam, mindegy hogy hívják: Matyora, Dunakanyar, Bözödújfalu, Verespatak – a mítosszá vált nevek s a hozzájuk kapcsolódó történetek az emberiség kétségbeejtő tulajdonságáról, a rövidlátásról szólnak. Arról, amit Darja Pinyegina az Isten veled, Matyora hősnője így fogalmaz: Ez a Föld mindenkié, aki előttünk itt élt, és aki még utánunk jönni fog, mi csak egészen kis részben vagyunk most rajta. Hát akkor miért teszel úgy, mint avval a lóval, amelyik hét testvérnek szántott. Te, mint az egyik testvér fogod a gyeplőszárat és húsz rubelért eladod a cigánynak. Nem a tied. Nekünk is csak használatra adták Matyorát. Hogy hasznát vegyük és tápláljon bennünket. Ne az öregektől féljetek, a fiatalabbak kérik majd számon.
Verespatak neve már évek óta szerepel az újsághírekben. Már több mint hat esztendeje, hogy a kanadai székhelyű, ausztrál tulajdonban levő Rosia Montan Gold Corporation szemet vetett az erdélyi Szigethegységben lévő településre. No nem a páratlan panoráma, az erdei levegő, még csak nem is a műemlékké nyilvánított házak sokasága keltette fel az érdeklődést. Sokkal inkább a 300 tonnára becsült föld alatt rejlő aranykincs.
Mert Verespatakon aranybánya volt már a rómaiak idejében is, sőt még a 20. század elején is virágzó soknemzetiségű település volt. Itt egy kis Kalifornia volt. Havi 52 kg aranyat termeltek. Előfordult, hogy a kolozsvári magyar színház egy hónapra kitelepült Verespatakra s minden este telt házakkal játszottak. Több mint négyszáz magánbánya működött 1948-ban, az államosításkor valamennyi megszűnt s a bányászathoz használt eszközöket is megsemmisítették. Mindössze két berendezést hagytak meg a bányamúzeum számára.
A hatvanas években szűnt meg végleg a bányászat s vele egy életforma, amikor a föld alatti kitermelés már végképp nem volt gazdaságos. Akkoriban kezdődött Verespatak hanyatlása, elöregedése.
Szóval ismerjük Verespatakot az újságból, televíziós híradásokból.
De más az újsághír és más a film. A tömegkommunikáció természetrajza már csak olyan, hogy a legnagyobb katasztrófák sem képesek már megérinteni, felrázni a nézőket, hallgatókat.
Az Új eldorádó című dokumentumfilm azonban képes hatni a nézőkre, mert magát az őrületet láttatja. Azt a fajta őrületet mutatja be egészen közelről és egészen drámaian, amelyről Lányi András ír Létezik-e? című esszékötetének első írásában. Sőt első mondatában: Ha valaki szeméttel hordja teli a házát, feltüzeli a padlót és megmérgezi a gyermekeit, elmegyógyintézetbe zárják. Ha ugyanezt egy egész ország teszi, akkor áldozatokat hoz a jólét és a haladás érdekében. Verespatakon egész Európa legnagyobb külszíni bányáját akarják megépíteni, hogy egy kanadai cég aranyat nyerjen. Ehhez el akarják venni – s el is vették részben – 700 gazdálkodó földjét, el akarnak dózerolni mintegy kilencszáz lakóházat, öt templomot és kilenc temetőt.
A mintegy négy évig forgatott film azt a lélekölő állapotot mutatja be, amikor az őrült gazda még csak vásárolja a benzint, amivel fellocsolja a házat, mielőtt meggyújtja. S előtte fenyegeti a lakókat: egyszer úgyis rátok gyújtom a házat. Talán a bizonytalanság a legrosszabb, amelyben a település lakói immár hat éve élnek. Hat éve terrorizálnak minket az elköltözéssel. Először helikopterrel jöttek. Mindent és mindenkit meg akartak venni – mondja egy házához, múltjához és halottaihoz ragaszkodó ember. 331 házat már megvettek, 664 sorsa még bizonytalan. A faluban háromszázan tagjai annak a civil szervezetnek, amelynek célja Verespatak megvédése, s amely hallatta szavát még az Európa Parlamentben is. 2003 decemberében megérkeztek az EU-képviselők, hogy a helyszínen szerezzenek tapasztalatokat kinek van igaza, a településükhöz foggal-körömmel ragaszkodó helyieknek, vagy a hatalmas beruházás úgymond minden környezetvédelmi szempontot figyelembe vevő, a lakóknak új helyen, új életminőséget biztosító tulajdonosainak.
A film arra a képtelen helyzetre is felhívja a figyelmet, hogy ugyan a beruházás környezeti hatásait felmérő szakértő tanulmány még el sem készült, az MGMC emberei Költöztetés és újrahasznosítás feliratú egyenruháiban már járják a várost, és van olyan utcasor, amelyben már csak egy ház áll, ablakában Nem kérünk a ciánból felirattal. A napnál világosabb, hogy itt minden törvényt felrúgtak, kijátszottak. Egy Verespatak mellé Nyugat-Európából csatlakozó környezetvédelmi aktivista, aki le is telepedett a faluban, hogy bizonyítsa, inkább természetvédelmi területté kellene nyilvánítani a környéket, s a turizmust fejleszteni, ezt mondja: A legrosszabb, ami Romániában történt, az a megvesztegetés és a korrupció. Ceausescu alatt úgy éltek, mint 100 évvel korábban. És most jön egy kanadai vállalat, és azt akarja megtenni, amit még Ceusescu sem mert. Hihetetlen, de az MGMC megpróbálja megvenni a templomokat is. És a temetőkben minden halottnak ára van.
Hallatlan pszichológiai nyomás nehezedik az ott élő, még kitartó emberekre.
Az arany átok lett számunkra. Látja, nem viselek aranyat, úgy meggyűlöltem –, mutatja csupasz kezét egy férfi, amelyről még a karikagyűrű is hiányzik.
S még egy nagyon lényeges összefüggésre világít rá a film. Verespatak életét nemcsak a természet és a környezet, de az emberi kapcsolatok minőségromlása, pusztulása is veszélyezteti. Az itt élő gyermekek sokszor szüleik tudta nélkül adták el a házat. S aztán írtak egy levelet: felvették a pénzt, költözni kell.
Amióta betette a lábát a befektető, csak viszály van. Testvérek, barátok lettek örök ellenséggé. Egy országban, ahol fél évszázadig éheztek, nyomorogtak, nélkülözték az anyanyelvet, a szabadságjogokat – nem lehet csodálni, hogy sokan megszédülnek a pénztől. Hiszen a befektető a forgalmi értéknél magasabb árat fizet a házakért. Áldom a sorsot, hogy eljöttem Verespatakról. Negyvenmilliót senki nem adott volna a házamért. Most vettem egy lakást a lányomnak, kocsit a fiamnak s magunknak is egy kis házikót. Nagyon rendes emberek a befektetők, az egész vállalatot meghívom a lányom lakodalmára – írta egy kárpótolt. Mások viszont azt mondják: Nincs az az új ház, amely többet érne, mint amelyben születtem. Vagy azt, hogy Nincs más vágyam, mint, hogy a fiam és a férjem mellé temessenek el.
Verespatak a királynő ezen a sakktáblán. Ha a királynő elesik, sokkal könnyebb lesz a háború. Utána jön Aranyosbánya, Bucsony és Zalatna. Majd Abrudbánya és Nagyság. S akkor az egész káprázatosan szép Szigethegység olyan lesz, mint a veresbányai meddő – magyarázzák a helyiek az EU-képviselőknek. Akik pontosan tudják, hogy a kilátásba helyezett munkahely-teremtési lehetőség nincs arányban azzal az ökológiai katasztrófával, amely az őrült terv megvalósítása esetén fenyeget és nem áll meg az országhatárnál. Hiszen a Kárpát-medence egyetlen ökológiai egység. Ezt már mi is sejthetjük, ha másból nem, hát a 2000-ben bekövetkezett tiszai ciánszennyezésből. Néhány döbbenetes képsorral azt a tragédiát is felidézi a film, s megtudjuk, hogy ha a tervezett verespataki létesítményben következne be egy hasonló műhiba, annak hatása negyvenszerese lenne a nagybányaiénak.
Vajon kinek a kezében veszedelmesebb eszköz a környezetpusztító technológia? A gazdagokéban, akik felelőtlenül pazarolják bolygónk meg nem újuló természeti forrásait a gazdasági növekedés bűvöletében? Vagy a szegények kezében, akik áruba bocsátják mindenüket, hogy egyről a kettőre jussanak? A legaljasabb mindenesetre, amikor a gazdagok a szegények szegénységére spekulálnak. Miért is nem odahaza próbálkozott az ausztrál aranyásók kései leszármazottja a Nagybányán alkalmazott remek eljárással? Miért tűrték ezt a román hatóságok? – kérdezte Lányi András még 2000-ben. S most ugyanezt kénytelen kérdezni Kocsis tömör, feszültséggel teli, segélykiáltással felérő dokumentumfilmje. De ezt a kiáltást egyelőre csak körülbelül ötszáz ember hallhatta a film Uránia mozibeli díszbemutatóján, a Környezetvédelmi Világnapon. Nagyjából az az ötszáz ember, aki pontosan tisztában van a fenyegetettséggel, ez már csak a protokollvetítések sajátossága. S a filmnek egy hónappal a vetítés után még nincs forgalmazója. Pedig a filmet látnia kellene mindenkinek, mindenhol, ahol emberek élnek s élni szeretnének hosszabb távon is.



« vissza