Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Magányos lovas

Jánossy Ferenc életútja nemzedékének jellegzetes példája. Tizenhat évesen a nagybányai művésztelepen ösztöndíjas, és együtt állíthat ki az ottaniakkal, akárcsak főiskolás korában, 46–48-ban, az Európai Iskola tagjaival. Nagy reménység volt tanárai (Szőnyi, Kmetty, Barcsay, Fónyi) számára is.
Az Európai Iskolától érik az első, jelentős kortárs művészeti impulzusok, amelynek hatására 46–48-ban szürrealista nonfiguratív festményei, alumíniumkarc sorozata és vegyes technikájú fejsorozata, majd 1950-ig szimbolista olajképei születnek. A szocreál uralma idején évfolyamtársaival rendez közös kiállításokat, amelyek nem követik a hivatalos művészet kánonjait, hanem merésznek számító posztimpresszionista képeket vonultatnak fel. Megnyitóik vonzó események voltak, zenészek és irodalmárok (Új Hold köre) részvételével.
1956-ban a forradalom alatti szereplése miatt – forradalmi bizottság alakítása, új alapokmány készítése – és a szellemi és művészeti béklyóktól való szabadulás reményében elhagyja az országot. Fél év genovai menekülttábor után Svájc, Bázel lesz befogadója. Svájci környezete fokozatosan elismeri, kiállításokon vesz részt, és sikeres önálló tárlatot is rendez, kritikák jelennek meg róla. Baráti kezek irányítják sorsát, de az 57-től 63-ig tartó hét év mégis igen nehéz próbatétel számára.
1963-ban hazatér, 1983-ban bekövetkezett haláláig Balassagyarmaton él.
A hatvanas-hetvenes években öntörvényű, szabad szelleme, robusztus humora, műveltsége a fiatal avantgárd generáció számos tagját vonzotta köréje – ennek nyomán filmjeikben (Bódy, Tarr Béla) jelenik meg alakja, Császár István író pedig novelláinak központi hősévé teszi.
A balassagyarmati képtárban állandó kiállítás van képeiből, ezen kívül szerepelnek művei a Nemzeti Galériában, a bázeli Kunstmuseumban, a miskolci Herman Ottó Múzeumban, a Nógrádi Történeti Múzeumban, illetve számos magángyűjteményben Magyarországon és Svájcban.
Jánossy életmű-kiállítása megtekinthető 2004. október 31-ig a balassagyarmati Palóc Múzeumban.

Hideg vészjelek

1946-ban és 1947-ben készült festménysorozatain maszkszerűen absztrahált fejek és figurák jelennek meg. A maszk, Jánossy Ferenc művészetének egyik alapvető szimbóluma, már ezekben a legkorábbi munkáiban jelen van. Itt a maszk használata még elsősorban az absztrakcióval kapcsolódik össze, hiszen az absztrakció, a stilizálás a maszkok lényegi sajátja; a részek kiemelésének, a lényeges elemek hangsúlyozásának, illetve a lényegtelenek eltompításának eszköze. A maszk, amely egyszerre elrejt és jellemez, individuális és ugyanakkor általános vonások hordozója, Jánossy későbbi művészetében egyre konkrétabban a rituális rejtőzködés, és a vallomásszerű megmutatkozás eszközévé válik. (Erről a későbbiekben még bővebben lesz szó.)
1946-ban készült sorozatában (Cím nélkül) a hideg kék színek dominálnak. Csaknem valamennyi darabon megjelenik egy torzított, mértani formákra bontott, maszkosított arc, amelyet lendületes ecsetvonások és pasztózus pasztell-faktúrák lágyítanak. Mégis a hideg kékek, a felvillanó fehérek és a szögletessé sarkított antropomorf formák nyomasztóan hatnak és riadt arckifejezést eredményeznek. A háború utáni zűrzavart szimbolizálja a zilált, széteső kompozíció is. Az egyes részelemeket nem fogja össze konstruktív váz, világos szerkezet.
Ezzel szemben az ugyancsak ezekben az években (1946–48 körül) festett akvarell- és tusképein a lazúros, színes foltokból képzett kompozíciót lendületes fekete vonalak rendszere fogja össze (Szürreális táj I-II.). Ezek a festmények az Európai Iskola tagjai közé ugyan nem tartozó, de vele szellemi rokonságot mutató Bene Géza (1900–1960) negyvenes évek közepétől készített bravúros, szintén tus-akvarell technikájú képeinek társai. Ugyancsak Bene egyvonalas tusfestményeivel rokoníthatók a szintén 1947 körül tussal készített, ecset- és tollrajzai (Női fej I-II. 1947), amelyeken mint a folyóírás egybekapcsolt betűláncolata, egyetlen lendületes, ecsettel írt vonal határozza meg a kompozíció szerkezetét. Ezek a dinamikus tusrajzok egész pályája során végigkísérték Jánossyt. Kedvelte ezt az improvizatív megjelenítésmódot, hiszen később is nagy számban készítette az egyvonalas tusképeket (Bolond figura 1960-as évek; Macskás férfi 1960-as évek; Női fej 1970-es évek; Zuhanás 1981; Oktáv 1981).
Összefüggő együttest képez az 1948-as kiállításon bemutatott alumíniumkarc sorozata. E finom vonalakkal komponált, szürreális szimbólumok érzékeny rajzolatai (Falu este 1948) Paul Klee 1910–20-as években készült metszetszerű vonalakkal rajzolt, tus- és akvarellképeinek (Léda és a hattyú 1913, vagy Odüsszeusz 1924) megjelenítésmódjával és vonaljátékával rokoníthatók. Kompozícióinak bizonyos elemei Picasso Guernicáját (Bálvány I. 1948), vagy Joan Miró formavilágát is megidézik (Forma 1948). Mégsem tekinthetők ezek a lapok stiláris vagy tartalmi idézeteknek, sokkal inkább az absztrakciós gondolkodás, a lebegő, szürreális látomások megjelenítésének hasonlósága eredményezi a rokonságot. Az 1948-ban készült hidegtű lapok egy része egészen közvetlenül kapcsolódik az Európai Iskola művészeinek tematikai programjához is, hiszen a háború borzalmait (Háború I-II., Szörny II.), a felbolydult világ rémeit (Világ I., Ingatag formák) jeleníti meg ezeken a kompozíciókon. Néhány festményen is megjelenik ugyanennek a témának a feldolgozása. Például azonos címet visel és hasonló kompozíciót dolgoz fel egy hidegtű lapja és egy vegyes technikával készült festménye. Ezen a Hideg vészjel (1948) című karcon sokkal erőteljesebb, vastagabb vonalakkal és keményebb kontrasztokkal fogalmaz, mint az előbb említett grafikákon. Szinte az egész képfelületet egy barnás tónusú rém-maszk tölti ki. A torz, ijesztő szörnyalak már nem az a meseszerű, szinte barátságos figura, ami a Háború című alumíniumkarcon megjelent. A hatalmas szellemarc baljóslatú vízióként uralja a képet, alatta a hegyvonulatok is csak apró kupacokká törpülnek. A papírra festett, szintén a Hideg vészjel címet viselő festményen palackból kiszabadult szellemként jelenik meg az egyszemű maszk-alak. A háttér okkeresen aranyló melegsége fokozza a központi szörnyfigura hideg szürkéinek, kékes színeinek ridegségét, amely nyomasztó látomásként nehezedik a tájra. Valószínűleg még mindig a háború réme kísért, de a kor eseményeinek és Jánossy Ferenc ösztönös lényeglátásának ismeretében elképzelhető, hogy az eljövendő kommunista (kultúr)politika réme lebeg már a hegyek fölött.

Színesedő paletta az emigrációban

 

Álarcok rejtekében (1957–60)

Jánossy Ferenc azt is fokozottabban megérezhette ekkor, hogy a szocreál évei törést jelentettek pályája szempontjából, így a forradalom leverése után reményvesztetten inkább az idegen, ismeretlen világot választotta, és külföldre menekült. 1956 decemberében feleségével együtt nyugatra szökött. Először egy Genova melletti menekülttáborba kerültek, végül Svájcban, Bázelben fogadták be őket. A nem túl hosszú ideig, 1957-től 1963-ig tartó emigrációs évek, a nehézségek (erős honvágya, az idegen világba való beilleszkedés akadályai) ellenére, művészete szempontjából új inspirációt jelentettek, alkotói kedve újra éledt. Ekkor festett első képeit a felszabadult színhasználat, a színek tobzódása, a dekoratívan stilizált tarka formák jellemzik (Matrózok 1958 körül).
A bázeli Kunstgewerbe Schuléban esti iskolásokkal tanulta a modern irányzatokat, hogy rajztanár lehessen. Ezek a tanulmányok (Matisse-tól Mondrianig), valamint az itt töltött évek alatt tett utazásai (Velence, Róma, Milánó, Arezzo, Párizs) és a múzeumlátogatások gazdagították kompozíciós készségét, szín- és formavilágát. Számos stílusgyakorlatnak is tekinthető festményt készített (Rimini tengerpart 1960; Kontrasztok 1960; Kert 1960; Házak 1960 körül; Biersfeldeni kertváros 1960-as évek eleje; Kakas 1962 körül; Bâle 1962), amelyekben a legújabb irányzatok forma- és színkonstrukcióit analizálta. A modern művészet megismerése és elemzése azonban nem a teljes absztrakció irányába hatottak festészetére, sokkal inkább palettájának kiszínesedése, színeinek erőteljesebbé válása és felszabadultabb ecsetkezelése figyelhető meg emigrációban festett művein.
Bár Jánossy Ferenc autonóm, látomásos művészi gondolkodása nem helyspecifikus, de festészeti módszereit illetően bizonyos kötöttségektől mindenképpen megszabadult a nyugaton töltött évek alatt. Ekkor készült képein, többek között olasz témájú festményein, mint például a Halárus, Velence (1958 körül) illetve a Genovai halárus (1958 körül) visszatér a vastagon felvitt festék alkalmazásához, valamint áttér az erőteljesebb színek használatára. Friss akvarelleket is készített itt az ötvenes évek végén, amelyeken ismét rátalált a vízfesték improvizatív technikájára, merészen felhordott színekkel, és az összefolyásokból keletkező foltok segítségével felszabadult kompozíciók sorát alkotta meg (például Halárus, Velencei gondola, Hazatérés a strandról).
Az 1960-ban festett Csendéleten dúsan kavargó festékréteggel alakítja a képi faktúrát. A svájci festőművészről, Joseph Duvanelről és barátjáról készített kettős portréján (Duvanel 1961) a plasztikusan felvitt festékfoltok, a lendületes ecsetkezelés, a megvillanó égő vörösek (a nyakkendő, az inggallér) mind-mind a felszabadultabb festői előadásmódról tanúskodnak. Ekkor festett arcképeit és tájképeit általában, könnyedebb, inkább oldott, posztimpresszionisztikus festésmód jellemzi.
A bázeli karnevál forgatagából egyetlen társaságot ragad ki a Bázeli kis karnevál (1960). Itt újra megjelenik a maszk, a jelmez, amely festészetének egyik legfontosabb szimbolikus eleme. Ekkori képein azonban a maszk már nem az absztrakció eszköze (mint 1946–48-as korszakában), talán nem is maszk, hanem sokkal inkább álarc. Ugyanis míg a maszk a vallomásszerű kitárulkozás eszköze, addig az álarc elsősorban az elfedéssel, az elrejtőzéssel kapcsolódik össze, többszörös szerepjátékra ad lehetőséget, amelynek adekvát színteréül választotta Jánossy a karneválok világát. Itt észrevétlenül lehet (egyszerre akár több) álarcban megjelenni, és vidámsággal palástolni a mélyben zajló drámákat. A bázeli karneválok valós modellként szolgáltattak alapot ezekhez a jelenetekhez, amelyeket a későbbiekben tovább fejlesztett, illetve azok álomszerűen tarka forgatagát más szürreális kompozícióihoz is felhasználta.
Ekkor készült olajképein kívül, mint az előbb említett Bázeli kis karnevál, valamint a Karneváli felvonulás (1960 körül) vagy a Karneválozók (1960 körül), érzékeny akvarellképeken is feldolgozta ezt a témát (Karneválozók 1960 körül; Karnevál 1960 körül).

Az őszinteség maszkjai (1960–63)

1960-tól több érzelmi megrázkódtatás is érte (elvált, újra nősült és fia született, de megélhetési gondokkal küzdött), és elhatalmasodott ideggyengesége, szorongása, melyet csak a mesterséges feldobottság, az alkohol mámora oldott. A súlyos válság következtében idegszanatóriumba került, de amikor túljutott ezen a nehéz időszakon, töretlen kedvvel alkotott tovább. Az átélt nehéz időszak nem múlt el nyomtalanul, szürreális képi világa egyre nyomasztóbbá vált. Képeinek szereplői között egyre gyakrabban bukkannak föl az elmegyógyintézetre utaló motívumok, a védtelenség és az emberi esendőség jelképes alakjai. A szintén a bázeli években festett Tasso a bolondokházában (1961) egyértelműen az idegszanatóriumi emlékekből táplálkozik. A földön fetrengő férfi, illetve a magát felkínáló nőalak egyaránt az átélt szörnyűségek megtestesítői. Bár a szürreális társítás és a humorosnak is értelmezhető előadásmód enyhítik a kép tragikumát, de a fanyar színek és az esendő, torzított figurák egyértelműen a drámai értelmezést erősítik. Egy másik képén, (Bolondok királya 1963) a ruhátlan nőalak a kiszolgáltatottság szimbólumaként jelenik meg.
A Kártyakirály (1963) abszurditását a különböző dimenziók és szerepek keveredése adja. Ezen a képen a maszk és a jelmez immár a szerepjáték, illetve a kitárulkozás médiumaiként vannak jelen, amelyek segítségével a választott vagy éppen determinált arc mögé rejtőzve az alkotó képes átlényegülni, s a karakter által a rejtett, a tudat alatt létező énjét képes felszínre hozni. A maszkban egyesülhet az álom és az éber állapot, a túlvilági és az evilági. A maszk lehet a kint és a bent, a lent és a fent között húzódó igen keskeny választóvonal. Jánossynál akár egy alkotáson belül valamennyit jelentheti, hiszen több maszkot, illetve álarcot is magára öltve vállal azonosságot egyszerre több szereppel és karakterrel, egy-egy képen belül. Ennek egyik legszemléletesebb példája éppen a Kártyakirály. A kissé tébolyult, kusza, de mégis hús-vér emberekből álló társaság (amelynek tulajdonképpen minden tagja önportré, identitásvállalás) egy kártyalap (káró király) udvartartásaként jelenik meg. Az álomszerű jelenet helyszíne egy kopár fákkal és hegyekkel körülvett erdei tisztás. Borosüveggel a kezében szárnyas férfialak (szintén maga a festő) érkezik fölülről lebegve a kép közepére. A fák mögül, a kép jobb oldalán egy bohócszerű figura (megint csak ő maga) bukkan elő. A társaság tagjai között azonos súllyal szerepelnek állatok (kakas, keselyű, varjak, rák), szárnyas lények és hétköznapinak tűnő emberek. A kép groteszk víziója zenei képzettel is társul, amelyet a középpontban megjelenő, vörös ruhás hegedűs (új szerepben ismét a festő bukkan fel) idéz fel.
Az 1963-ban, ugyancsak Bázelben festett Magányos lovas szintén arról a lelkiállapotról tanúskodik, amelyben képzelete szülötteivel, elfojtott és újra meg újra felszínre törő démonaival viaskodott. A plasztikusan felhordott, vastag festékrétegek rusztikus faktúrája felerősíti a vízió zaklatottságát. A jelenetet a sodró dinamika és a méretarány-keveredések szürreális látomássá avatják. A címszereplő fehér lovon ülve, kivont karddal látható a kép közepén. A nézőknek háttal, arcát profilból mutatva jelenik meg, vörös inge izzó foltként irányítja rá a figyelmet. Nála sokkal nagyobb méretű alakok veszik körül, például pengéje folytatásában egy hatalmas őzfej bontakozik ki a fatörzsszerű formából. A képet a lovas feje fölött átlósan zuhanó női akt szeli át, a háttérben a házak fölött konkrétan is megjelenik a festő szakállas alakja (hasonló a Kártyakirály borosüveggel érkező figurájához), mellette egy jóval nagyobb méretű, meggyötört, ráncokkal barázdált arcú maszk-fej, amelynek alakja az európai iskolás éveket, konkrétan Ámos Imre formaképzését idézi fel. A lovas két oldalán egy-egy szörnyekkel tusázó, kalapos alak látható. A mozgalmas, többalakos jelenet mégis a magányról szól. Az idegenben még inkább magára maradt festő kétségbeesett küzdelméről vall ezen a kompozíción. Hiszen az országhatárok közé való korábbi bezártság, amely elől külföldre menekült, most más formában újra felszínre tört. Saját belső világa egyre inkább burokként zárult rá, s Jánossy önmaga rabjává és börtönévé vált, amelyből nem tudott elszabadulni, illetve kitörni.



« vissza