Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Két félidő közt a padlón

Egy kormányzati ciklus félidejében mi másról szólhatna egy belpolitikai szemle, mint a hivatalban lévő kormány működésének mérlegéről? Ezúttal azonban a szónoki kérdést nem szabad föltenni, mert nem csak egy válasz adható rá. Most nem az a legfőbb kérdés, hogy a maga esetlegességeivel elfoglalt kormány működési idejének mely fázisához érkezett. 2004 májusa tankönyvi dátum lesz sokáig. Szólhatnánk arról, hogy miért történelmi jelentőségű a pillanat, amikor Magyarország hivatalosan és formálisan is az Európai Unió tagja lett, még ha ez nem is jelent életünkben azonnali, mélyreható változásokat. Latolgathatnánk éppenséggel a közelgő uniós választás esélyeit is. Az első téma túlságosan nagy, sok bizonytalansági tényezővel, ráadásul lapunkban már korábban és ebben a számban is esett és esik szó. És különben is: minél fontosabb dologba kezdünk, minél nagyobb hatású az az egész életünkre, annál tudatlanabbak vagyunk lépésünk végső kimenetelét illetően. Az igazán nagy vállalkozásokba vakon ugrunk. Mert ugyan ki tudja azt előre, hogy mit tartogat választott pályája, mit jelent majd a házassága, milyen sorsa lesz születendő gyerekének? Így vagyunk most az EU-ba lépéssel: eddigi ismereteinket tekintve reményteljes döntésnek látszik, de megtörténte után minden korábbi ismeretünket felülírja, s fogalmunk sem lehet arról, hogy a jövőben mit gondolunk majd mostani elképzeléseinkről…
Félidős összefüggésekben viszont leszögezhetjük: maga a csatlakozás a mai kormánypártok számára sajátos komplexust jelentett. Az MSZP két éve abból indult ki, hogy számára élet-halál kérdése, hogy ki vezeti be Magyarországot az EU-ba. Többször elhangzott, hogy amennyiben ez az Orbán Viktor vezette koalíció kormányzása alatt történne, úgy a baloldal tartósan elveszíti a kormányra jutás lehetőségét, hiszen ez a fordulat olyan sok jót hoz majd, ami az akkori kormányt tartósan a hatalomba betonozza. Ez az elképzelés jól mutatja az MSZP-s euromessianizmus természetét, hiszen az bizonyos belőle, hogy az MSZP-ben meg voltak győződve arról, hogy az uniós tagsággal Magyarország minden problémája megoldódik, s minden azonnal virágzásnak indul. Ami nem lenne rossz, de nem valószínű, hogy így lesz.
Ezt a vélelmezett lehetőséget a baloldal nem akarta másnak átengedni, mert korábban erre az egy lapra tett fel mindent. Az MSZP-nek évtizede nincs forgatókönyve arra, hogy politikájának milyen tartalmat adjon, a stratégiát formális elemek pótolják. Kül- és biztonságpolitika? NATO-tagság! Gazdaság- és társadalompolitika? EU-tagság! Vagyis tényleges megoldások keresése helyett a problémák kezelésének áthárítása jellemezte ezt a gondolkodásmódot. A pártelnök üzenet nélküli, a kérdést megismétlő majd azt válasz nélkül hagyó, tautológiákra építő, homlokráncolós kommunikációs technikájában ezért nem a politikusi semmitmondás példázatát kell látnunk, hanem magát az MSZP-programot.
Így aztán az e hasábokon régebben leírtakhoz képest valójában nem sokat lehet hozzátenni, s még kevésbé valami jót. A kormány természetesen igen sikeresnek tekinti működését, mert sokat megvalósított abból, amit ígért. Igaz, legtöbben jobban jártak volna, ha kampányígéreteinek megvalósításától a kormány eltekint, de ennek már nem nagy a jelentősége.
Hitelessé és legitimmé egy politika nem attól válik, hogy az ígértek teljesítésének jelszavával a valóságot a szavakhoz próbálják igazítani, hanem attól, hogy teljesíthető ígéreteket fogalmaznak meg. Az elmúlt két évben sajnos az első modell működését láthattuk, s ennek megfelelően azt is, hogy a valóság ellenáll. Így pedig a kormányzásban kiemelten fontos szerepet kap a kommunikáció, pontosabban a propaganda, amely szavakkal próbál kezelni strukturális problémákat. (A jelenséget a sportkedvelő közönség verbális foci néven ismeri, amelyben a gyönge produkciót a nagyformátumú szöveges interpretációval fedik el. Hiába, no: a posztmodern esztétika mindenütt uralomra tör, nem az alkotás igazán a fontos, hanem az azt értelmező hermeneuta…) Így nem meglepő, hogy a harsány sikerpropaganda tobzódásával párhuzamosan a közelmúltban a nyilvánosság elé konspirált Köztársaság téri kampánytréning vezetője azzal vélte a leghatékonyabban motiválni a párt aktivistáit, hogy közölte velük – tisztesség ne essék szólván –, nagy szarban vagyunk. Még olyasmit is hozzátett, miszerint az ellenfél minden paraméterben jobb – de azért a választást meg kell nyerni.
Nos, alapjában ez a fő probléma. Az MSZP már 2002-re is azzal a nem éppen konstruktív elképzeléssel startolt, hogy legfőbb stratégiai célja az Orbán-kormány leváltása. Ezt a célt elérte, s láthatóan azóta sem képes (még a maga számára sem) valóságos célokat kitűzni. Működését ezért nem is nagyon lehet értelmezni, hiszen abban semmilyen más racionalitás nem fedezhető fel, mint hogy a hatalom megtartásához szükséges szavazótábort próbáljon maga mögé állítani. Az elmúlt két év politikája nem más, mint a hatalom megszerzésére és megőrzésére tett lépések halmaza. Az esetlegesen fölbukkanó, politikai üzenetet sugalló elemeknek nincs valóságos jelentésük, azok kizárólag propagandacélokat szolgálnak.
Emlékezzünk néhány epizódra: a nemzeti közép fogalmának fölvetése volt az első ilyen elem. Természetesen a kifejezés egyik tagja sem kapott értelmet, együtt pedig még annyit sem jelentett, mint külön-külön, pedig e frázisnak lett volna jelentése. Ezt azonban sajnos maga a miniszterelnök ismerte a legkevésbé (Közepesen nemzeti – mondta egy kérdésre válaszolva…)
Aztán jött a köztársaság eszme szakasza. Az előzőtől abban különbözött, hogy míg korábban a társadalom sejtett valamit arról, mit magyaráz a miniszterelnök, de az nem tudta, hogy miről beszél, itt a társadalom számára maradt ismeretlen a tartalom, míg a kormányfőnek volt valamilyen elképzelése arról, hogy mit akar mondani. Úgy tűnt, valami könnyed franciásat, noha a köztársaság eszméje (amelynek lényege a masszív nemzetállamiság) manapság Franciaországban mintha válságba jutott volna. Nálunk azonban semmit sem jelentett, ámbár jobb memóriájú polgárok némelyikének eszébe juthatott a hamvába holt Köztársaság Párt. Az elmúlt évtizedekben ideológiai konstrukciókkal jól eleresztett magyar társadalom számára azonban édes mindegy, hogy a köztársaság, a népköztársaság vagy az osztály nélküli társadalom építése érdekében kívánják-e mozgósítani.
Jött aztán, és még ma is hatályos az új szlogen: modern, európai Magyarországot építünk. Ez oly szépnek tetszik, hogy hirdetője nem tudta kihagyni még a Holocaust Emlékközpont avatási beszédéből sem, nemhogy az uniós csatlakozási szónoklataiból…
Az utóbbi szlogeneknek egy közös vonásuk van: a fráziskésés. A köztársaság gondolata Európa föderális átalakulása idején, a modern Magyarország építése a posztmodern korban jutott a baloldali stratégák eszébe.
A tartalmi kiüresedést a negatív kampányra, a politikai destrukcióra való üzemszerű áttérés van hivatva elfedni. A korábbi évek hírlapi propagandáját a Medgyessy-kormány működésének integráns részévé tette. Mára nyilvánvaló, hogy a közpénzügyi államtitkárság egyetlen feladata az előző kormány tevékenységének kriminalizálása volt. A feljelentésügyi államtitkár ámokfutása rendre a jog korlátjába ütközött, s az is sejthető: nem az igazság kiderítése, az esetleges bűnösök elítéltetése volt a feladata, hanem a korábbi sajtótámadásoknak a kormányzati tekintéllyel való felújítása, s egyáltalán nem számított az, hogy a vagdalkozásnak ténylegesen lesz-e következménye. Ugyanakkor az állítólag a közpénzek elköltésének tisztaságát felügyelő hivatal a mai pénzköltés anomáliáival kapcsolatosan nem kezdeményezett vizsgálatokat, miközben az új demokrácia legnagyobb pénzügyi botrányában milliárdos nagyságrendben mozogtak közpénzek, és sokmilliós, esetenként milliárdos ügyletekkel kapcsolatosan folytak olyan vizsgálatok, amelyekben fölbukkant a mai kormányzati tényezők felelőssége. Kezdetekben – ma már mondhatjuk: szegény – Kiss Elemér olyan ügy nyomán repült, amelyből azóta már jó néhányat láttunk (saját, korábbi cégnek juttatott sokmilliós megbízás). A kormányfő erre nem átallotta deklarálni: a jogi és az erkölcsi normák megsértése esetén mindig a szigorúbb szabály szellemében kell eljárni, s hogy kormányának nem lehet tagja az, akire a gyanú árnyéka vetül. Tudtuk persze előtte is, hogy ezek a szavak mennyit érnek, hiszen ha a legcsekélyebb mértékben is komolyan gondolta volna, amit mond, aligha vállalhatta volna el a miniszterelnöki megbízatást (a négyes metró ügyében való jogsértés, a Gresham és más ügyek, s mindehhez a D 209-es ügy több volt, mint árnyék!).
Nos, azóta is rendre értesülhetünk kétes személyi hátterű pénzkihelyezésekről, amelyekkel kapcsolatosan nincsenek vizsgálatok, s ezek hátterében ugyancsak rendre fölrémlik a miniszterelnök személyes kapcsolatrendszere. A közpénzek államtitkára eközben évekkel ezelőtt lezárult ügyekben vizsgálódik, s a valóságban egyáltalán nem foglalkozik azzal, amire hivatalát létrehozták, ami azt jelenti, hogy amennyiben valóban meg akarna felelni állítólagos céljának, a saját kifizetéseinek okszerűségét kéne kivizsgálnia… Nem esik szó arról, hogy a különböző kormányzati rendezvényekre milyen pénzek folynak, hogy milyen példátlan ráfordítás előzte meg az ugyancsak példátlanul alacsony részvétellel megrendezett uniós csatlakozási népszavazást, mennyibe kerültek a csatlakozási ünnepségek, nem tudjuk, hogy a Kormányzati Kommunikációs Központnak nevezett, az egykor agyontámadott Országimázs Központ feladataira szakosodott hivatal szolgál-e össztársadalmi érdekeket is, vagy – elődjénél nagyobb összegekből! – kizárólag a kormány(pártok) propagandájának eszköze-e? A cél világos: az ellenfél morális hiteltelenítése. Megkönnyíti ennek elérését, hogy a konzervatív szavazók sokkal érzékenyebbek erre, tehát könnyebb kiábrándítani őket, miközben a baloldal ellenségképe is folyamatosan megkapja a tábor egybetartásához szükséges erősítést.
A kormányzati szómágia azonban nem segíthet azon, hogy Magyarország ebben a két évben rohamosan esett vissza a különféle versenyképességi rangsorokban, romlott a korrupciós megítélése, jelentősen növekedett államadóssága, s általában véve gazdasági klímája, elvesztette tőkevonzó képességének jelentős részét, s a korábbinál kockázatosabb hellyé vált – éppen olyankor, amikor az EU-tagság révén ezeknek a mutatóknak minden különösebb törekvéstől függetlenül, szinte önmaguktól kellett volna javulniuk. Ez a hanyatlás nem magyarázható a világgazdaság folyamataival, az általános bizonytalansággal. Itt nem bizonyos mutatóknak a nemzetközi trendekkel párhuzamos vagy azokkal összefüggő romlása figyelhető meg (pl. a GDP-növekedés visszaesésben), hanem a versenytársak mögé csúszás látható.
Erre nem magyarázat az átalakulás fáziseltolódásaira való hivatkozás. Ha ugyanis ezt a sok szempontból racionálisnak tűnő érvrendszert elfogadjuk, akkor azt is tudomásul vesszük, hogy a kormányoknak általában véve nincs módjuk arra, hogy befolyásolják országuk sorsának alakulását, s fölmentjük őket annak felelőssége alól, hogy igenis kötelességük olyan új megoldások keresése, amelyek lehetővé teszik a különböző átalakulási-fejlődési fázisok tudatos alakítását, szerves folyamatok kialakítását. Azok a szólamok, amelyek szerint itt valamiféle természetes kiegyenlítődési folyamatról van szó, azt jelzik, hogy a kormány nem akar, mert nem tud kormányozni.
Vagyis a baj nagyobb, mint az, hogy a páratlan kormányzati infantilizmussal végrehajtott száznapos program euforikus pénzszórása szétzilálta a költségvetést. Azt éppenséggel a Medgyessy–Draskovics csomag (a másnapos program) akár még stabilizálhatná is: de megoldást nem jelent sem a gazdaság strukturális gondjaira, sem a 2002-ben fölszított igények kielégítetlensége miatti feszültségre. Lassanként fél éve nyilvánvaló, hogy az akkori kedvezményezettek jövedelmének karbantartása elmaradt, s pozíciójuk lassanként a kiinduló helyzethez süllyed. Eközben az érintettek olyan reformtervek fenyegetettjeivé váltak, ami jövőjüket egyre inkább tervezhetetlenné teszi.
A mai helyzet ugyanis azt mutatja, hogy a hangulatjavítás célzatával elhangzó tervek aligha valósulnak meg, a külső befektetőkre építő, de passzív gazdaságpolitika nem képes kezelni a gazdaság bajait, s ezen keresztül a társadalmi elvárásoknak is képtelen megfelelni. A közmunkák révén statisztikailag csökkentett munkanélküliség problémája, a forintárfolyam ingadozásai, a megnövelt feladatkörű, alulfinanszírozott önkormányzatok problémái, a közszolgáltatások (posta, közlekedés, egészségügy, közoktatás) néhol katasztrofális színvonalesése azt mutatja, hogy a kormány képtelen megbirkózni a kormányzás feladataival. Ezt az is mutatja, hogy igen nagy számú külső szakértőt alkalmaz, és sok feladatot bíz közhasznú társaságokra, miközben (óh, közpénzek, óh, olcsó kormányzat, óh, a bürokrácia csökkentése…) apparátusát is látványosan bővítette. Másokkal ellentétben, de alapállításuk igazát elismerve úgy vélem, hogy ebben nemcsak a direkt és a mentális korrupció, vagy ahogyan finomabban nevezik, a klientúraépítési hajlam fejeződik ki, hanem annak indirekt beismerése, hogy maguk szakmailag alkalmatlanok arra, hogy feladataikat teljesítsék.
A kevés reményt kínáló valósággal szemben a kormány néhány statisztikai adatra és saját, derűs jövőképére hivatkozik. Ez a modell is ismerős: emlékezzünk ütemes tapsok közepette bejelentett ötéves tervekre. Nem holmi restaurációs kísérletről van itt szó, a valaha visszarendeződésnek nevezett politikai veszélynek egyszerűen nincs tere. A visszarendeződést azonban az is elképzelhetetlenné teszi, hogy a mai baloldali vezetők gondolkodásában (szótáruk némi átalakításán túl) semmiféle átrendeződés nyomait nem fedezhetjük föl. Mi több: gondosan ügyelnek arra, hogy olyan, tőlük csak életkorukban különböző ifjak kerüljenek pozícióba, akiknek ifjúi ereje arroganciájuk leplezetlenségében mutatkozik meg.
Ez a magatartás nem modor, nem stílus, hanem stratégia. Az MSZP attól kezdve, hogy elemzői úgy ítélték meg, hogy időben a felejtéshez elegendő távolságba került az állampárti múlttól, tudatos félelemkeltéssel szakították ketté a közvéleményt, s a következetes rendszerváltás erőit félelemkeltéssel vádolták, illetve démonizálták. Előbb Antall József és az MDF volt a fődémon, baloldali média-pitbullok szerint a szociálisan érzéketlen úri pökhendiség, a kereszténykurzus, a horthysta restauráció elkötelezettje. Most diktatórikus hajlamú, köpönyegforgató akarnok címkéjével ellátott Orbán Viktor és az úgymond korrumpálódott, szervilis, fasisztoid Fidesz lettek a médiafüggetlenség és a sajtószabadság jelszavaival díszített, gondolatrendőrségként működő pártpropagandisták célpontjává. A másfél évtized alatt kialakult két politikai oldal közötti átjárás lehetetlen, s a feszültség fokozása láthatóan része a kormányzati választási stratégiának. Esetleg érthető, mindenesetre mentegethető, hogy kampányidőszakban, a politikai küzdelem kiéleződésének idején a retorika a békeidőben szokásosnál harsányabb, s a táborok közti feszültség növekszik. Az azonban a nyugati demokráciában több mint szokatlan, hogy egy kormány politikájának része a feszültség tudatos növelése.
Ennek egyik eszköze a provokáció. Karácsonykor a minden keresztényt kiirtanék szlogen szította az indulatokat, a Húsvétot Kósáné Kovács Magda nyilatkozatával – a Vatikán le akarja nyúlni Európát – ünnepelhettük. A botrányt követően a politikus asszony elmondta, hogy ő a neki tulajdonított mondatokat valóban így mondta – de nem gondolta, hogy szavai nyilvánosságot kapnak, hiszen a belső körökben másként szokás fogalmazni, mint a közönségnek. Ezúttal a bomba nem robbant nagyot, nem lehetett az esetleg túlreagált önvédelmet agresszióként eladni. Így csak a kettős nyelvhasználat minősített eseteinek száma gazdagodott egy újabb tétellel. De a kettős kommunikáció elvét az MSZP importált kampánytanácsadója ugyancsak meghirdette. Azt bárki tudhatja, hogy a politika része az elhallgatás művészete, az azonban nemcsak a köznapi erkölcsbe ütközik, ha egy párt tartósan mást kommunikál, mint amit valójában gondol.
A kettős beszéddel való játék leleplezéséhez azonban nem lett volna szükség arra, hogy egy internetes lap újságírója jelen legyen a belső kör számára adott tájékoztatón. Maga a békevágyát és konszenzusteremtő szándékát (betemetjük az árkokat) oly kedvtelve hirdető miniszterelnök adott ismételten példát arra, miként megy ez. A miniszterelnök, alig néhány nappal a pártok által közös nyilatkozatban üdvözölt uniós csatlakozás alkalmából kijelentette: ő csak az ország felét vinné magával – ahogy mondani szokták – Európába. Ez a mentalitás rejlik tehát a megbékélést hirdető szirénhangok mögött.
A társadalom számára az uniós csatlakozás, minden gyanakvás ellenére igazi ünnep volt: megszabadulás a pártállamiság korszakától, csatlakozás a nyugati demokráciákhoz. A hivatalos ünnepségek eszement ötletei ezt nemigen fejezték ki.
Az Erzsébet hídról a Dunába spriccelt sok ezer köbméternyi ivóvíz átmenetileg hígította a csatornákból tisztítatlanul ömlő szennyvizet, s minden egyes vízsugár megszégyenítette a híres brüsszeli pisilő kisfiú teljesítményét (e tekintetben tehát rögtön vezető szerepre tettünk szert az unióban). A miniszterelnök, aki 1989-ben kimaradt a vasfüggönybontásból, most egy alkalmilag visszaépített szögesdrótkerítés-darabon bemutatta, hogy kell ezt csinálni. Láthattuk valaha, hogy a vasfüggöny fölszámolását azok tekintették érdemüknek, akik ezt azzal is lehetővé tették, hogy megépítették, hiába, 1989-től ismerjük azt az előd- és utódpárti történelem értelmezését, miszerint a kommunisták legfőbb érdeme, hogy fölszámolták a kommunizmust. Mindez érthetővé teszi, hogy miért nem érthet egyet még a közösség egészét érintő kérdésekben sem a két nagy politikai tábor. Történik ez akkor, amikor mind nyilvánvalóbb: az előttünk álló kihívásokat csak a társadalmi kohézió növelésével, a polgári öntudat és a nemzeti összetartozás érzésének erősítésével lehet megoldani – ahogyan azt az ír vagy a finn példa is mutatta. Nos, éppen ezért keserű sokak szájíze a csatlakozást követően: bizonyosak abban, hogy olyasféle kisemmizés, érdekeik olyan elárulása vár rájuk, amelyet már megtapasztalhattak a valahai spontán privatizáció, a gazdaság fokozatok nélküli megnyitása, a Bokros Lajos-féle gazdaságpolitika idején, amely lépések eredményeként a jövedelmi különbségek egészségtelenül megnőttek, s a társadalom alatti létbe morális és gazdasági szempontból egyaránt elfogadhatatlanul sokan zuhantak.
Hogy a magyar társadalom, vagy – hogy a baloldal által rettegett kifejezést használjam – a nemzet mire számíthat a fentiek terén, azt néhány szimbolikus jelentésű kormányzati megnyilvánulás jelezte. Így az a stréberség is, amely a Magyar Köztársaság határát jelző tábla átragasztásával a nemzeti színeket azonnal az EU szimbólumaival cserélte fel. Éppenséggel lehetett volna ez véletlen is. A hegeli logika szerint a sorozatos véletlenek törvényszerűséget fejeznek ki. (Ezt a tételt még Marx sem állította a feje tetejéről a talpára, vagy fordítva…) A határőrség illetékeseinek mulasztásaként feltüntetett véletlen-ben kifejeződő törvényszerűséget az MSZP-majálison a kormány és a párt két emblematikus politikusa illusztrálta. Egy nagy tartályba tokaji aszút, ír whiskyt, francia konyakot, finn vodkát és a többi, jellemzőnek vélt nemzeti italféleséget öntöttek össze. A képződményről az állították: ez az uniós koktél. Mikor megkóstolta, maga Medgyessy Péter is fintorgott, ami nem csoda, mert beszámolója szerint Kubában jobbhoz szokott.
Arról már meggyőztek, hogy a koktélban nem kell feltétlenül ideológiát látni. De a jelek szerint vannak esetek, mint például ez a mostani, amikor az ideológia koktélt teremt. Milyen meggondolások álltak (mert nem véletlenszerűen történt) e sajátos performance mögött? Nem kevesebb, mint hogy kiötlői és végrehajtói úgy gondolják: az Európai Unió olyan szervezet, amelyben a résztvevők feladják különállásukat, elvesztik eredeti karakterüket, és egy céljuk van, hogy minél inkább elkeveredjenek a többiekkel.
Ez az Európai Unió-kép alapvetően hamis. A mindent egybeöntünk, minden egyéni karaktert fölszámolunk, megszüntetjük az individuális különbségeket elv, mely bizonyos mértékig hasonlít Medgyessy közöslistás uniós választási fantazmagóriájához, nem a demokratikus elveket, hanem a falanszterek világát idézi. Egyébként valaha így készültek a szocialista idők tömegborai és a kondérszám készülő citrompótlós-cukros tábori egyen-teák, s így működött a Szovjetunióban a népek testvériesülése. Ez volt az a homogenizáció, ami olyannyira szemben állt az emberi természettel, hogy megbuktatta azokat, akik ilyesféle rendszerbe akarták kényszeríteni a társadalmakat.
Amit a PR-mosolyú politikusok a látott módon összekutyultak, az nem koktél volt.
Inkább olyasmi, mint amikor a nagy fogadások után összeöntik mindazt, ami a tányérokon maradt: lazacot és kaviárt, mandulás angolnatekercset, libamájat, tejszínes süteményt, vörösbort, ananászt. Az így keletkezett matériát azonban nem koktélnak vagy vegyes ízelítőnek hívják, hanem mosléknak. Amit az unióban már nem szabad a disznóknak sem adni.
A végeredmény ismét az – korábban e hasábokon leírtakat fogalmazok újra –, hogy a magyar politikai kultúra zuhanását okozták (amiben, ne tagadjuk, az ellenzéknek is megvan a maga, mérsékeltebb, felelőssége). Paradox módon éppen az uniós tagság beérése idején a rendszerváltozás időszakának e szempontból legszomorúbb szakaszát éljük. Nem azért, mert maga a helyzet lenne rosszabb, mint 1989–1990 körül volt. Másfél évtized fogyatékos és önmaga fölépítésével küszködő demokráciája nem maradt nyom nélkül. De valahai gyermeki állapotából felnőve hiába lett fejlettebb, nagyobb és erősebb, e pillanatban azt látjuk, hogy sok mindent sikerült ugyan megtanulnia ennek a demokráciának. Ha úgy tetszik: tud késsel-villával enni, folyékonyan beszél – de minden báját elveszítette, s e pillanatban úgy tűnik, hogy abszolút tehetségtelen, és morálisan is elzüllött. Ifjúi bumfordiságát levetkőzve bizonytalan jövőjű, bornírt ifjú lett belőle. Csak abban reménykedhetünk, hogy jobb társaságba keveredve visszanyerhet valamit valahai énjéből.
Félidős mérleg? Nehezen készíthető. A társadalom nagyobbik része nem azt számlálja, hogy mennyi telt el ebből a ciklusból, hanem azt, hogy mennyi van még hátra belőle.



« vissza