Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Európa képekben

Hatalmas népünnepéllyel, egy minden eddiginél nagyszabásúbb majálissal köszöntött ránk a május elseje, az európai uniós csatlakozás napja. Fellobogózott hidak, lezárt utak, Hányat alszunk még? hirdetések. A csatlakozás hétvégéjén az embernek már az volt az érzése, nem más az egész, mint egy hatalmas PR-kampány, már megint a reklámszakma arat, fecseg a felszín, hallgat a mély. A szünet nélkül durrogó petárdák és frázisok miatt csak késő este kapcsoltam be a Duna Televíziót, mert az azért érdekelt, hogy vajon az európai filmvilág színe-java által készített Európa képek című filmet is az Örömóda hangjaira komponálták-e. Még a magyar filmesek hasonló tárgyú szkeccsfilmjének fiaskója sem tudta letörni kíváncsiságomat, mit is gondolnak az európai filmesek az egyesült Európáról. De miért érdekelt jobban a filmesek véleménye, mint a politikusoké? Talán azért a kitüntetett szerepért, amit az európai filmművészet az én korosztályomnak, a múlt század dereka körül születetteknek jelentett. Nos tudjuk, hogy azóta az európai filmet is fenyegeti a veszély, hogy amolyan europuding – Andrzej Wajda kifejezése – lesz belőle. De a házi feladat itt éppen az volt, hogy a 25 ország 25 rendezője – köztük olyanok, mint Peter Greenaway, Tony Gotlif, Martin Sulek, Jan Troell, Aki Kaurismaki, Tarr Béla készítse el saját látomását öt-öt percben az egyesült Európáról. Ezen kívül semmilyen tartalmi, műfaji vagy módszertani megkötés nem volt az európai kulturális televíziók – ZDF, ARTE és mások – által menedzselt filmben.
A várakozásnak megfelelően tematikailag, műfajilag és módszertanilag rendkívül változatos munkák születtek a cseppet sem könnyű megrendelésre. Megdöbbentő számadatai ellenére is nagy csalódás volt az olasz környezetvédelmi témájú film az Anna Margherában él, semmi nem indokolta a fikciós feldolgozást. Igényesebben ugyan, de a közhely szintjén tiltakozik a svéd munka az EU-ban az állattartás terén tapasztalható túlságosan szigorú szabályozások miatt (Sárga cédula). A filmpublicisztika szintjén maradt a görög film az (Itt mindenkinek van hely) is, amely az etnikai és kulturális sokszínűséget, valamint előítélet-mentességet és nyitottabb bevándorlási politikát vár el az EU-tól. Rózsaszínű optimizmussal talán egyedül a spanyolokat vádolhatjuk, akik Costa del Sole-ban – a spanyol Riviéra központjában – forgattak reklámklipet vegyes etnikumú kisiskolásokról…
A film egésze azonban korántsem festi az EU-t valamiféle eldorádónak. Az epizódok alaphangja inkább valamiféle szorongással teljes várakozás, amely többnyire komoran elégikus, ritkábban ironikus hangon szólal meg. Természetesen a most felvételre kerülő országok filmjei inkább a várakozást, a bizonytalanságot tükrözik, mint például a lettországi Jó lesz nekünk, a szlovén Európa vagy a szlovák A csoda. Több film bírálja ironikusan az eurokraták bürokratizmusát, legszellemesebben talán az észt Euroflot, legnyersebben a luxemburgi Nyelvlecke. Pár percben is komplett tragikomédia a holland Theo Van Gogh filmje a médiában tapasztalható színvonaltalanságról.
Egyszerre különös és biztató, hogy szám szerint a legtöbb film – görög, francia, osztrák, ír, portugál – az illegális migráció témáját érinti, és nagyon keményen bírálja az EU-országok bevándorlási politikáját, egyértelműen a hontalanokkal, a megnyomorítottakkal, a láthatatlan ország lakóival vállalva közösséget. Kíméletlen alulnézetből közelít a kérdéshez Tarr Béla sok vitát kiváltó Prológusa, amely egyetlen hosszú snittben egykedvűen várakozó tömeget mutat, akik szánalmas élelmiszersegélyért állnak sorba. S akik magyaros szkepszissel, vagy éppen azzal vádolják a rendezőt, hogy túl sötét képet fest országunkról, megnyugodhatnak, a sorban állás világmetafora – mint Hirsch Tibor is írja –, s bizony letagadhatatlan tény a kétmilliárd éhező. Peter Greenaway látomása sem optimistább: itt testükre a nemzeti lobogót festett alakok zuhanyoznak boldog egyetértésben, amíg el nem zárják a vizet. E két utóbbi mellett vizuálisan és tartalmilag is rendkívül igényes a lengyel Keresztúton, a francia Éjszaka Párizsba és talán a legszebb – legtávolabban minden direktségtől, aktualizálástól a litván filmetűd, Sharlines Bartas filmje A gyerekeknek nincs vesztenivalójuk.
S mielőtt azt mondanánk, túlságosan sötét ez a kép, a művészek csak fanyalognak, bírálnak ünneprontón, gondoljunk arra, hogy ez a dolguk. Az értelmiségi szerep abban áll, hogy felkutassuk a kétséget, és megmutassuk. Az értelmiségi legfontosabb kötelessége, hogy kritizálja saját útitársait – írja Umberto Eco. S ha nem is végződött happy enddel az Európa-képek, engem megnyugtatott, hogy az európai filmesek tudják a dolgukat. S egyelőre a Duna Televízió is, mert a tervek szerint még hétszer vetíti majd a filmet.



« vissza