Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Bent vagyunk - de mi is változott?

Az európai uniós csatlakozásunkat megelőzően a politikusok, a propagandisták és az újságírók számtalanszor elmondták, hogy történelmi esemény küszöbén állunk. Ehhez képest az integrációs tagságunkról szóló diskurzus színvonala méltatlanul alacsony volt. A május elsejei rendezvények ezen a színvonalon maradtak.
Közbeszédünket már a 2003-as csatlakozási referendum előtt és azóta is, a belépés májusi aktusáig leginkább két vonulat jellemezte. Az egyik a komolytalanságig eljutó felszínesség. Művelőinek köszönhetően a diskurzus zöme – talán szándékosan, talán nem – jelentéktelen ügyekről szólt. a mákos guba és a bécsi cukrászdanyitás problematikájának szentelve a magyar nagyközönség korlátos figyelmébe lényegtelen kérdéseket emelt be. Ezzel ki is szorította a lényegesebbeket. Például azt, hogy abban a bizonyos bécsi cukrászdában magyar állampolgár legkevesebb kettő, legfeljebb hét esztendeig nem vállalhat munkát szabadon. Néhány ország kivételével ugyanis a legtöbb eddigi EU-tag az unió négy alapszabadsága közül a szabad munkaerő-áramlás engedélyezésére többéves türelmi időt kért.
A másik vonulatba azokat a tematizálási kezdeményezéseket sorolom, amelyek az egész történelmi eseményről szinte kizárólag a magyar bérek és nyugdíjak szintjének, s ezek vonatkozásában az uniós átlag utolérésének szempontjából szóltak. A magyar társadalomnak a belépés előtti anyagi színvonala nem olyan ügy, mint a költségvetési pénzből fizetett felszínes propaganda legtöbb álproblémáé volt, mégis komolyan kifogásolható. Az Európai Unióhoz való társulásunknak ugyanis nem feltétele a már bent lévő tagokhoz közel álló nemzeti jövedelmi szint elérése – szerencsénkre. Volt ugyan olyan hang, mint a 15 országból álló EU kibővítését ellenző Haideré például, amely a jelölt országok felvételét valamilyen fejlettségi szint (mondjuk a mai tagok bérátlaga 75 százaléka) eléréséhez kötötte volna. A javaslat elfogadtatása (alig burkolt) módon azzal lett volna egyenértékű, hogy a bővítést évtizedekre kitolják. A magyar vagy mondjuk a litván bérek, és különösen a nyugdíjak szintje alapvetően a magyar és litván gazdaság jövedelemtermelő képességétől, az illető társadalmon belüli jövedelemelosztási viszonyoktól függ. E jövedelmi szintre, ezen viszonyokra az uniós tagság léte vagy nem léte csak másodlagosan hat. Aki tehát odaát a bérszintünkhöz köti a belépését, vagy ideát a bérek felzárkózásán méri le az uniós tagság meritumát – talán szándékosan, talán nem –, félreviszi a gondolkodást.
A nagy kérdések melletti elfecsegés annyiban bizonyosan tudatos volt a kormányzati oldal részéről, hogy a magyar alkalmazkodás teendőiről vagy az unió belső gondjairól szóló esetleges vita során az uniós tagság ellenzői muníciót kaphattak volna. Magam egyébként azt gondolom, hogy e muníciók ellövésével az unióból való kimaradás oldala nem kapott volna sokkal több szavazatot, míg társadalmunkat a mainál jobb morális és intellektuális állapotban érte volna a csatlakozás napja. A döntéshozók azonban ennyi kockázatot sem voltak hajlandók vállalni!
Pedig a mai kormánykoalíció és ideológiai-médiabeli támogatói köre is jobban járt volna, ha a ténylegesen várható átállási zökkenőkre jobban felkészül az a magyar társadalom, amely majd 2006 tavaszán csaknem kétéves EU-tagként járul az urnákhoz a parlamenti választásokon. De a kormányoldalon mégis az államszocialista időkből örökölt reflex győzedelmeskedett: a nagy ügyek arról ismerszenek meg, hogy pontosan ezeket nem szabad a nyilvánosság elé engedni.
A politikai ellenzéknek természetszerűen még inkább állt és áll érdekében az, hogy a magyar belépés valós ügyeire terelődjék a figyelem. Több okból is. Az előző kormányzat felkészülési munkája – a kisgazda agrártárcát, vagyis egy igen fontos területet leszámítva – egészében jóra értékelhető. Ezzel szemben a Medgyessy-kormány több hasznos felkészítő programot leállított, másfelől konfliktuskerülő, ügykerülő természete következtében nem sok valós eredményt képes felmutatni. A kormányzati munka ezért jól támadható lenne egy szakszerű vitában. Ennek ismeretében nem teljesen világos, hogy miért a magyarországi bérek, nyugdíjak színvonala és nem más vált a polgári oldal témakeresésének tárgyává. Illetve egy kézenfekvő magyarázat adódik: a közügyek és az uniós összefüggések iránt tájékozatlan közönség leginkább ezeken az ügyeken keresztül látszott megszólíthatónak. Ahogy a kádári mélybéke idején mondták: csak az számít, ami a borítékban van.
És valóban: e sorok szerzője lakossági fórum, kerekasztal-beszélgetés vagy interjú keretében másfél éve heti átlagban háromszor kapta meg a kérdést: és mi lesz a béremmel (nyugdíjammal, táppénzemmel) az uniós csatlakozás után?. Amire a becsületes válasz az, hogy a csatlakozás másnapján nem lesz változás a bérek, nyugdíjak terén, mint ahogy a buszjegy árában és a jövedelemadó mértékében sem. Amire sűrűn kibukott a riposzt: akkor minek csatlakozunk?
Minek is? Éppen erre a kérdésre kellett volna irányulnia a felkészítésnek. Az uniós támogatásért? Az sem minden: a mostanit megelőző bővítés során az európai átlagnál tehetősebb három nemzet lépett be: Finnország, Svédország, Ausztria – ezek abban a tudatban csatlakoztak, hogy eleve nettó befizetők lesznek, vagyis az unió fenntartásához való hozzájárulásuknál kevesebb uniós forrásra számíthatnak. Mi persze nagyon is szem előtt tartjuk azt, hogy az uniós játékszabályok értelmében nettó támogatottnak kell, kellene lennünk – ez nyilván fontos motívum és érv a belépés mellett. Megeshet egyébként, hogy az átállás zavarai, az unió kicsinyessége és saját ügyetlenségünk következtében a 2004-es évet többlet nélkül zárjuk, ami természetesen roppant kellemetlen fejlemény lenne. De mégis érdemes kimondani: nem a közös költségvetéssel szembeni mérleg minősíti valamely tagország számára a tagság értelmét.
Akkor mi? A gyorsabb növekedés? Ebben már sok igazság van, elsősorban a most belépő kisebb, nyitott nemzetgazdaságok számára. A magyar, vagy cseh, litván gazdaság számára komoly növekedési többlet adódhat abból, hogy a világ legnagyobb vagy második legnagyobb gazdasági, kereskedelmi, pénzügyi blokkján belülre kerültünk, s ahhoz immár nem külsősként viszonyulunk. Igaz, május 1. nem jelent cezúrát e vonatkozásban sem. De azért nem, mert ennek anticipációjaként évek óta tartott a vámok kölcsönös lebontása, a nemzeti szabványok európaizálása, a közös piacra való felkészülés. Az igazodásnak a költségeit tehát mi itt, e térségben már jórészt megfizettük. Most is marad még átállási költség, de az bizonyosan nem éri el a korábbiak mértékét. A tagságból viszont előnyök fakadnak – potenciálisan. Ha jól él ezekkel egy gazdaság, akkor gyorsabban nő, mint növekedne az EU-n kívül, jelöltként. És gyorsabban növekedhet, mint az eddigi EU-országok zöme. Vagyis: érvényesülhet az utolérés.
Itt megint kritikámat kell megfogalmaznom. Az EU-átlag utoléréséről szóló méricskélés, melyben leginkább a polgári oldal jeleskedik, a felesleges önszomorítás példája. Gimnáziumi érettségi körüli matematikai tudással kiszámolható, hogy ha a magyar gazdaság egy főre jutó fejlettsége a nyugati átlagszint felét teszi ki, és gazdaságunk évi négy százalékkal nő, míg az EU évi kettő százalékkal, akkor a kamatos kamatszámítás módszerével hány esztendő alatt éri utol az előbbi az utóbbit. Amire kijön egy szám. De ha az unió ennél lassabban nő, netán mély válságba zuhan, mi pedig ettől függetlenül fenomenális ütemben növekednénk, akkor már nem is kellene negyven év, csak húsz. Ha viszont a mi növekedésünk nem haladja meg évtizedeken keresztül az eddigi EU-tagok átlagát, akkor unokáink idejében is fennmarad a Kárpát-medencei relatív szintkülönbség.
Játék a számokkal? Nem sokkal több. Mert ami igazából számít, az nem más, mint hogy társadalmunk a mostaninál jobban élni tud-e adottságaival, és immáron egy nagyobb nemzetközösség részeként társadalma, nemzetgazdasága tartósan fejlődik-e. Ha igen, és történetesen a fejlődés üteme a nemzetközi mérce szerint is dinamikus, akkor a fejlődés következtében, annak statisztikai folyományaként a gazdaságstatisztikusok egyszer, néhány évtized múlva regisztrálhatják, hogy unokáink egy főre jutó nemzeti jövedelme az akkori európai átlagot meghaladja. Mellesleg még a békebeli világban, ükapáink idejében sem érte el a Magyar Királyság relatív anyagi gazdagsága az akkori európai világ vezető országainak kétharmadát. Sokkal fontosabb lenne azon gondolkodni, hogy milyen titka van a finn vagy az ír felemelkedésnek. Ők eléggé szerény, periferiális helyzetből valóban az európai jövedelmi átlagszint felé emelkedtek az évtizedek során.
A magyar politikai elit ennél szerényebb feladatokkal birkózik manapság, csekély eredménnyel. Szerényebb, de nem kicsi az a feladat, amelyet minden újonnan belépő ország köteles teljesíteni. Úgy kell alakítani közpénzügyeit, hogy eleget tegyen a közös európai pénz használatát megengedő szerződés mérhető mutatóinak. Vagyis a pénzromlás ütemét és kamatok szintjét csekély mértékre kell levinni, az államháztartás éves hiánya egyetlen évben sem lépheti túl az éves nemzeti össztermék százalékában megadott mértéket (3 százalék), az állam adóssága nem lépheti túl a nemzeti össztermék 60 százalékát. Ezekről az úgynevezett maastrichti kritériumokról el szokás mondani, hogy esetlegesek, és nem a most csatlakozó, gyorsabban növekvő, de emiatt is pénzügyileg kevésbé kiegyensúlyozott mutatójú országokra lettek kitalálva. Azt is tudni, hogy ma Németország, Franciaország, Hollandia sem képes teljesíteni a mutatók egy részét, és az egész megállapodást felül kellene vizsgálni. Most mindenesetre még él a megállapodás. A magyar gazdaság a négy mutatóból hármat teljesen biztosan nem képes teljesíteni, a negyediknek a határán áll.
Ezzel is az immár szokásosnak mondható ügyetlenkedés történt-történik. Az Orbán-kormány még 2002-ben úgy látta, hogy 2006-ig képes lesz hazánk az infláció és a deficit leszorítására olyan mértékben, hogy 2006-tól áttérhessünk az euróra. Ezután jött azonban a rémes választási év, amelynek következményeként az államháztartás hiánya nem csökkent, hanem meghökkentő mértékben megnőtt. Amikor 2003 nyarán a túlzott befektetői érdeklődés előbb túl erősre alakította a nemzeti valuta árfolyamát, majd a külföldi pénzvilág érdeklődése megingott, s a forint gyengülésnek indult, Medgyessy Péter megjelent a kamerák előtt, háta mögött a jegybankelnökkel és az akkori pénzügyminiszterrel, s megnyugtatási szándékkal megnevezte azt az évet, amelynek kezdetén hazánk belépne a monetáris unióba. Amint erről ezeken a hasábokon legutóbb már írtam: 2008 akkor még elég távolinak látszott, ám utánagondolva hamar kiderült, hogy a 2008-as belépéshez 2006 során és közvetlen azt követően kellene előállítania a magyar gazdaságnak a belépéshez szükséges pénzügyi mutatókat. Azt pedig nehéz elgondolni, hogy az erélytelen pénzpolitikát folytató kormány éppen a ciklusának utolsó esztendejében lenne képes feszes gazdaságpolitikára.
2008 is hamar bizonytalanná vált, főleg azután, hogy az EU-nak 2003 őszén átadott kormányzati előrejelzésről néhány héten belül kiderült: messze áll a valóságtól. Az akkori pénzügyminiszter távozott, a 2004 januárjában belépőt pedig a miniszterelnök úgy instruálta, hogy márciusra mondjon valamit a teljesíthető dátumról. Márciusban a miniszter azt mondta, hogy áprilisra lesz kiforrott véleménye, áprilisban májusi dátum-megnevező dátumot nevezett meg. Május közepén végre a kormány úgy döntött, hogy 2008 már biztosan nem megy, de 2010 igen, és ha váratlanul jól alakulnak a körülmények, akkor talán 2009 is szóba jöhet, de mindez 2006 során derül ki.
Ez nem sokkal több a semminél. 2010 ugyan elég messze van, és így több időt ad ez az évszám a magyar gazdaságnak – és főként a magyar pénzügypolitikának – a feltételek teljesítésére. Így hihetőbb a dátum, mint volt a 2006-os. A hosszabb átmeneti idő azonban meghosszabbítja a veszélyek között eltöltött időt is: amíg meg nem szűnik a nemzeti valuta, mindig fennmarad a valutaválság kockázata is. Ez a kockázat csak nő azzal, ha egyéb új országok térnek rá az euróra. Azt tudni, hogy a kis balti országok (Észtország, Lettország, Litvánia) mielőbb teljesítik az eurózónába való belépés feltételeit, mint ahogy Szlovénia, Málta, Ciprus is. Időközben akár a britek is dönthetnek úgy, hogy feladják a fontot. Ezzel két gondunk támad: csökken azon valuták száma, amelyekkel a valutaspekulánsok játszhatnak. S különösen a szomszédaink minket megelőző áttérése ront a magyar megítélésnek, s egyenesen versenyhátrányt okoz a hazánk területén működő hazai és külföldi cégek számára. Minden magyar polgár életét érintheti az a helyzet, hogy az unió legtöbb országában és ezek között közvetlen szomszédságunkban mindenhol az európai közös pénzt használják, míg nekünk még évekig az átváltás költségeivel és a valutakurzus bizonytalanságaival kell bajlódnunk.
Egyelőre ez a jövő dilemmája. Most mindennapos életünk még a szokásos menetben zajlott, noha immár az unióban vagyunk. Lassan azonban látszanak a tagságból adódó új témák. Némi kis vita kezd kialakulni a sajátos magyar adórendszer európai harmonizálásának problémáiról, nem meglepő módon. Rendszerünk valóban különös. A magyar állam a bevételeinek igen nagy részét a fogyasztást terhelő adókból szedi össze. A magyar áfakulcsok bizony skandináv mértékűek, hiszen rajtunk kívül csak ott éri el a 25 százalékot a normál adóráta, míg mondjuk Ausztriában 5 százalékponttal alacsonyabb a Mehrwertsteuer. Ez a 25 százalék eddig is sok volt, de azzal, hogy május 1-jétől megszűnik a vámhatár hazánk és Ausztria, Szlovákia, Szlovénia között, forgalmat veszíthet a magyar kereskedelem, és egyben a magyar fiskus. Értelmetlen dolog tehát túladóztatni a forgalmat, ha az ügyfél átszökkenhet a határon túl. Ugyanakkor igencsak kedvezményes nálunk a vállalati nyereségek adóztatása: 16 százalék, miközben a legtöbb európai országban 25–40 százalék közé esik a kulcs.
Nem ok nélkül méltatlankodik a német kancellár, amikor a keleti új tagok tisztességtelen adóversenyéről szól. De magyar szemmel nézve is több mint kérdéses, hogy a szocialista–szabaddemokrata kormányzat miért szállította le a már amúgy is csekély 18 százalékos vállalati nyereségadót 16 százalékra, mikor nem volt rajtuk nagy politikai nyomás. Szintén különös, hogy hazánk azon kevésszámú ország közé tartozik, ahol a kamatjövedelmeket nulla kulccsal adóztatják. Máshol vagy megadott százalékos kulccsal (mondjuk a kapott kamatjövedelem 20 százalékával) csökkentik a betétest illető összeget, vagy – ami rendszerint sokkal nagyobb adóterhelést okoz – a bankoktól kapott kamatjövedelemmel megnövelik a személyi jövedelem alapját. Van persze ok arra, hogy nagy inflációjú országban ne ugyanúgy adóztassák a kamatjövedelmet, mint ott, ahol kicsi az infláció és mérsékeltek a kamatok. Nem hiányzott a logika abból, hogy az Orbán-kormány idején a pénzügyi kormányzat azt nyilatkozta: majd ha 5 százalék alá csökken az infláció, akkor állítják vissza a Horn-kormány által eltörölt kamatjövedelem-adót.
Egészében véve figyelemreméltó, hogy nálunk az európai átlagnál nagyobb a fogyasztás adóterhe, elég nagy az szja, míg a vállalati profitok adóztatása igen kedvezményes, a kamatjövedelmek pedig adómentesek. Most is csak azért kezdődött e tételek körül némi társadalmi vita, mert az uniós társnemzetek kezdték sérelmezni a magyar adómértékeket. És valóban, ha nálunk a profitok és kamatjövedelmek adóztatása kedvezményes, akkor megnő a csábítás, hogy mint egy kis adóparadicsomba, ide helyezzenek át cégeket, ide hozzanak át betéteket az erősebben adóztató jóléti országokból. Márpedig ehhez lesz egy-két szava a német vagy az osztrák pénzügyminiszternek.
Noha az lenne inkább a természetes, a közteherviselésről előbb nálunk indulna el értelmes szakmai és társadalmi vita. Egyelőre ennek nincs jele: ahogy kibukott egy belső pénzügyminisztériumi feljegyzés kiszivárgása kapcsán a kamatjövedelmek megadóztatásának gondolata, a kormánypártok azonnal tagadtak. A polgári ellenzék szintén az új adó bevezetése ellen foglalt állást, hivatkozva a kisemberek megtakarítására. Ezzel az érveléssel van némi baj. A logika és a statisztika mind azt mutatja, hogy nem a kisemberekhez kerül a kamatjövedelmek zöme, hanem éppenséggel a legtehetősebbekhez. Másfelől pedig a vehemens ellenzéki szónokot nem készítették fel kellően, hiszen nem új adóról lenne szó, hanem olyanról, amelynek kivetését a névlegesen baloldali Horn-kormány függesztette fel, és a kieső bevételt a szegények adójaként ismert forgalmi adóval pótolta, és amelynek visszaállítását az Orbán-kormány idején is kezdeményezték, de a választások előtt elnapolták a döntést.
No mindegy, adórendszerünk kusza és antiszociális elemeit talán részben kiküszöböli majd az EU példája és nyomása. Kénytelen-kelletlen igazodunk, átvéve az olyan megoldásokat, amelyeket magunk is megalkothatnánk. Megalkothatnánk, ha lenne informált társadalmi vita ezekről az ügyekről és a nekünk megfelelő megoldásokról, és lenne olyan kormány, törvényhozás, amely az igazságos és hatékony közteherviselés mellett akkor is kiáll, ha a tehetős és befolyásos rétegek a szociális demagógia érveivel védelmezik privilégiumaikat. Amíg ilyen nincs, marad az, hogy meghajlunk a nyugati minták, az uniós kényszerek előtt.
Hát erre is való nekünk az EU: hogy kihajtsa belőlünk azt, ami érdekünkben állna, de valahogy magunktól nem tesszük meg. Szememben nem ez a világok legjobbika, mert mégis jobb lenne, ha rászánnánk magunkat az önálló cselekvésre. Rezignáltan konstatálom: ma még mintha nem jött volna el ennek az évadja.



« vissza