Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

"A horthyzmus Scyllája és a bolsevizmus Charibdise között"

 

Litván György életrajza Jászi Oszkárról

 

Jászi Oszkár, a századelő nagy hatású publicistája és szerkesztője, a magyar szociológia előfutára határozta meg így saját maga és életműve helyét amerikai emigrációja első évében, 1925-ben. Ismeretes, hogy ezt az értékelést nem fogadták el a kortársak, és az utókor történészei is vitatták. Saját értelmiségi nemzedékének Magyarországon maradt tagjai közül sokan (abból kiindulva, hogy Jászi államminiszter volt az őszirózsás forradalommal hatalomra került gyenge kezű, koncepciótlan és rövid életű kormányban, mely azután a Kun Béla gárdájának adta át a hatalmat), Károlyi Mihállyal együtt a kommunizmus szálláscsinálóját látták benne. Rövid ideig, alig két és fél hónapig tartó politikusi szerepvállalása csak arra volt jó, hogy a keresztény-nemzeti középosztály később bűnbakot lásson benne, akit felelősség terhel a Magyarországra kényszerített, példátlanul súlyos trianoni békeszerződésért. Pedig Jászi rövid politikai tevékenysége valójában szinte semmi nyomot nem hagyott a magyar történelemben. Nemzetiségi ügyi miniszterként folytatott tárgyalásai kudarcba fulladtak, hiába próbálta feltartóztatni az Osztrák–Magyar Monarchia részét alkotó történelmi Magyarország felbomlását.
Ő maga már 1919. május elsején Bécsbe távozott a proletárdiktatúra elől, ahol az emigráns kommunisták, mivel több kérdésben szembehelyezkedett velük, nem kívánatos burzsoá ideológust láttak benne. Így ha Lenin csapatai 1920. augusztus végén elérik Magyarországot, s magyar híveik irreális elképzelései szerint, Károlyit cégérként felhasználva kikiáltják a második Tanácsköztársaságot, neki nem jutott volna benne hely. Jászi természetesen nemkívánatos személy volt a Horthy-rendszerben, de nem kellett a szovjet hadseregre támaszkodó Rákosi Mátyásnak sem. Így élete nagyobbik részét emigrációban kellett töltenie.
A jelen munka arra törekszik, hogy mindezt – vagyis az életét – a maga történeti folyamatában és összefüggéseiben mutassa be, de nem vállalkozik Jászi életművének értékelésére vagy politikai szerepének történelmi elhelyezésére. Erre már történt néhány kísérlet, s nyilván a jövőben is lesz rá vállalkozó, írja könyve előszavában, Litván György előre kijelölve saját kompetenciáját, illetve munkája korlátait. Ezt a kulcsmondatot érdemes közelebbről szemügyre venni. Kiviláglik belőle, hogy már a Jászi-életrajz kiinduló tétele vitatható. Ha valaki bemutat egy közel fél évszázada meghalt, nagy hatású, s széles körben vitatott történelmi személyiséget a maga történeti folyamatában és összefüggéseiben, egyszerűen nem tekinthet el az értékeléstől. Törekedhet pártatlanságra, idézheti róla a kortársak és utókor ellentmondásos véleményét, de nem tehet úgy, mintha az illető kizárólag a privát ügyeivel törődő magánember lett volna, akinek eseményekben nem túlságosan gazdag életét megörökíti az utókor számára.
Litván messzemenően elfogult Jászi iránt. Ennek életrajza megírása közben is számtalan jelét adja. Sérelmezi, hogy nincs szobra Budapesten, és utca sem viseli a nevét (holott a Károlyi-kormány másik, politikai érdemekben hozzá hasonlóan szegény, és ma már végképp olvashatatlan műveket publikáló minisztere, Szende Pál ma is részesül ebben a megtiszteltetésben). Litván György nemcsak e régen várt kötetben, de hírlapi megnyilvánulásaiban is a mindenkori magyar progresszió kultikus alakjának tekinti hősét. Így, Jászi bírálatát a legmagasabb rendű eszmények beszennyezésének és saját becsülete elleni támadásnak tekinti. Csak éppen annak a pontos meghatározásával marad adós, milyen kritériumok alapján lehet definiálni az örök progressziót, melynek elkötelezett híve, és hogy Jászinak mennyire volt reális képe a huszadik századi társadalomról, és valójában hogyan is képzelte el az új dunai szintézist.
Jászi életművének, az emigrációval kettétört pályájának realitásai tehát ködbe vesznek, illetve csak a morális pátosz maradt meg belőle. Ez valóban maradandó öröksége a középkori magyar pokolsziget ellen vívott harcának. A jásziság úgy él tovább a mai liberális értelmiség egy részében, hogy egyetlen szót sem olvastak tőle, ami mindenképpen figyelemre méltó paradoxon. Tudjuk, hogy Jászi meggyőződését, a magyar Ugarral szembeszegülő, dacos elszántságot Ady Endre zseniális költészete ma is érvényes művészetté érlelte. De elfogadhatja-e egy mai történész Ady ítéletét a vad geszti bolondról, Tisza Istvánról? Nyilvánvalóan nem. Ahogy nem oszthatja a nagy költő rajongását sem, aki egy 1912-es cikkében egyenesen azt írta, hogy benne és munkájában is csak az a maradandó, ahol s miben Jászi-utakkal találkozhatott.
Litván György életrajzot írt egy olyan, nagy hatású személyiségről, akinek a szó hagyományos értelmében nem volt magánélete, illetve ha volt, az a legteljesebb mértékben feloldódott az életművében. Könyvei azonban – Amerikában írt monográfiája, A
Habsburg monarchia felbomlása kivételével – nem állták ki az idő próbáját. Hogyan tartsa hát számon Jászit az utókor? Szociológusként? Politikusként? Ideológusként? Vagy csak kudarcot vallott prófétaként? Az előszóban Litván, jobb híján Szegedy-Maszák Aladár volt washingtoni magyar követet idézi, aki így emlékezett Jászira: A nagy magyar doktrinerek közé tartozik, akik meggyőződésem szerint nélkülözhetetlen elemei voltak az egészséges és színvonalas politikai gondolkodásnak, amelyben a pragmatikus vagy néha csak opportunista szemléleti mód kényszerűen jelentős szerepet játszott. Joggal fel lehet tenni a kérdést: kit sorolhatott Szegedy-Maszák Jászi mellé? Egy hozzá hasonlóan doktriner, mindenkori teóriáit a valósággal szembehelyező, jelentős személyiségre biztosan célzott, akit Jászi jól ismert, de ki nem állhatott: Lukács Györgyre. Mármost képzeljünk csak el egy olyan biográfiát Lukácsról, mely nem értékeli sem politikai tevékenységét, sem pedig elméleti életművét…
Jászi pályafutása 1900 januárjától 1919 áprilisáig elválaszthatatlan a
Huszadik Század című folyóirattól, melynek szerkesztője volt. A lap hasábjain a tömérdek izgalmas, a korszak túlfűtött szellemi forrongását tükröző anyag mellett számos problematikus, ideológiailag elfogult írás jelent meg. Volt köztük jó néhány, melyre nem sokkal később már rasszisták hivatkoztak, például az eugenikát, az emberi fajnemesítés tudományát ismertető és dicsőítő írások. Szerzőjük Madzsar József, Jászi sógora volt, aki később kommunistaként tűnt el a szovjet gulágok bugyraiban. És a folyóirat szerzői sem voltak egyformán kiemelkedőek: Jászi a lapjain felkarolta a dilettáns filozófust, Méray-Horváth Károlyt is. Jászi őt még az emigrációban is reneszánsz alaknak tartotta, s úgy vélte, ha angolnak születik, a kor egyik vezető szelleme lett volna.
Sajnos Litván meglehetősen röviden szól a
Huszadik Századról, illetve a Társadalomtudományi Társaságról, melynek orgánuma volt. De annyi mégiscsak kitűnik a könyvéből, hogy e két nagyszabású vállalkozás indulásához a kormányzat messzemenő politikai és anyagi támogatást nyújtott. Jászi befolyásos rokonai révén helyezkedett el a minisztérium közgazdasági osztályán, és ott ritka lehetőséghez jutott. Jól fizetett és számos kedvezményben részesülő munkatársaként vethette bele magát az eszmék harcába. Már elkötelezett radikálisként, a rendszer éles bírálójaként 1905-ig kapott fizetést, illetve hosszabb külföldi ösztöndíjat, mely lehetővé tette, hogy beutazza Nyugat-Európát, s a korabeli humán értelmiségiek túlnyomó többségénél jobban, gondtalanul éljen.
Litván György terjedelmes könyvében egyszer utal csak arra a tényre, hogy a Társadalomtudományi Társaság 1907-ben alapított diákszekciójában, a Galilei-körben nőtt fel az 1919-es Tanácsköztársaság vezetőinek jelentős része, maga Rákosi Mátyás is.
Az emigráns Jászit idézi, aki egy romániai lapnak interjújában futólag említette meg, hogy a radikális fiatalok egy része a kommunizmus kitörésekor a politikai felelősségben való részvételt is vállalta. Tény, hogy Jászi a polgári radikalizmust propagálta, hiszen a magántulajdon korlátozását elfogadta, de az eltörlését nem. Az is igaz, hogy 1918 decemberében,
Szabadgondolat című folyóiratban közölt cikkében elutasította a proletárdiktatúrát, s leszögezte: Elvi szempontból ellensége vagyok minden diktatúrának, mert minden diktatúra úgy az erkölcsi autonómiának, mint az igazi demokrácia szellemének megtagadását jelenti. Mégis, szinte ezzel egy időben, miért lett annyi tanítványa kommunista?
A magyarázathoz fontos adalékot szolgáltat a szociáldemokrata Garami Ernő, akit Jászi később élesen bírált kompromisszumkészsége, a Bethlen–Peyer paktum elfogadása miatt. Jásziban két lélek lakott. Az egyik a polgári párt vezéréé volt, a másik a szívében, lelkében szocialistáé… akkoriban egy kicsit rabja volt ő is a forradalmi romantikának és a radikális gesztusok szépségének, és ő is hitt, Károlyihoz hasonlóan, a világforradalomban idézi Litván. De kísérletet sem tesz arra, hogy feloldja a Jászi skizofréniára hajlamos személyiségében rejlő ellentmondást, mely oda vezetett, hogy bár ő maga emigrált Kun Béla rendszeréből, a Huszadik Század utolsó, 1919. áprilisi számában ezt az elképesztő üzenetet hagyta a híveinek: a kommunista kísérletet egyszer meg kell valósítani. Enélkül az emberiség nyugvópontra eljutni nem fog. A kommunizmust ki kell próbálni. És meg kell tenni mindent, hogy a kísérlet tiszta, világos és döntő legyen, hogy mindenképp újat és jobbat hozzon a korhadt és korrupt kapitalista rend helyére!
Ez a felfogás magyarázza, hogy Jászi, aki 1914 előtt annyit küzdött a teljes, általános és titkos választójogért, a Károlyi-kormány megalakulása után még elméleti síkon sem vetette fel a forradalmi rendszerek legitimitásának problémáját. Mintha titkos jakobinusként a lelke mélyén sejtette volna, hogy a nép boldogsága fontosabb ügy annál, hogy a politikusok kikérjék róla a tömegek véleményét… Litván sajátosan magyarázza Jászinak a demokráciáról vallott nézeteit: Itt ismét kiütközik képtelensége bizonyos modern jelenségek megértésére, s annak tudomásulvételére, hogy Hitler és Horthy rendszerét ez időben – már és még – nem pusztán az erőszak vagy a jogok hiánya tartja fenn: a társadalom zöme – őszinte rokonszenvből vagy alkalmazkodásból – elfogadta őket, még az általános választójogot is megkockáztatnák. [sic] Valóban, a háború előtti utolsó, 1939-es választáson, amelyet immár kiszélesített választójog alapján tartottak, a kormányt és a kormánypártot már csak a megerősödött nyilaskeresztesek és hungaristák oldaláról fenyegette veszély.
Litván kötetének második részéből megtudjuk, hogy Jászi, aki az Egyesült Államokban a szovjet típusú kommunizmus ellenfelévé vált, s 1938-ban részt vett a moszkvai koncepciós pereket leleplező trockista Dewey-bizottság munkájában, tehát jól ismerte a sztálini rémuralom természetét. Mégis, a kommunizmussal kapcsolatban 1945 végén is visszatért 1919-ben alkalmazott laboratóriumi hasonlatához, igaz, ezúttal megváltozott formában. Az inkubátorforradalom kifejezést használta a kommunisták kelet-európai mesterkedéseire. Érthetetlen módon abban bízott, hogy ezek a forradalmak az orosz költőgép jól kontrollált atmoszférájában növekednek, azaz nem vezetnek az 1919-eshez hasonló proletárdiktatúrához.
Litván György még csak fontolóra sem veszi, hogy a kálvinistának keresztelt, de vallását soha nem gyakorló Jászi doktriner eszméi bármiféle összefüggésbe hozhatóak zsidó származásával. Pedig ezt az összefüggést először nem e sorok szerzője, hanem az általa is nagyra tartott Hanák Péter vetette fel. A szellemi poggyász mélyén, a korrupciógyilkos ellenzékiség alatt azonban két alig látható árnyalat húzódott, melyek már ekkor színezték, később átszínezték Jászi ellenzékiségét. Az egyik a zsidósághoz – és sokáig a zsidókérdéshez – való viszonyának tisztázatlansága volt. A gyermekkori ösztönös idegenkedés az ortodox zsidóktól utóbb tudatossá vált benne, kiterjedt az arisztokráciához és a dzsentrihez dörgölőző gazdag zsidókra, az úrhatnám polgárokra, a tőzsdei és politikai fezőrökre, de a kíméletlenül feltörő vidéki kistőkésekre, a harsány zsidó skriblerekre is, vagyis megtévesztésig hasonlított egyfajta antiszemitizmushoz, írja Hanák a
Jászi Oszkár dunai patriotizmusa című, kiváló kötetében. Litván erről a Jászi írásaiban hangsúlyos motívumként visszatérő körülményről diszkréten hallgat, mint ahogy arról, is, hogy az elsővel szembeállított, utópisztikus második Magyarország eszményi polgárosodásában Jászi elképzelése szerint semmiféle szerep nem jutott volna a dualizmuskorában a hazai gazdaság és a kultúra fejlesztése terén annyi érdemet szerzett, magyarrá vált zsidóságnak.
Maga Jászi saját ősei hitét nemcsak jelentéktelen mellékkörülménynek tartotta, de kifejezetten lenézte, illetve (Marxot követve) az uzsorakapitalizmussal azonosította a judaizmust, és még csak kísérletet sem tett a megismerésére. Úgy tűnik, egykori munkahelyén, a századforduló Földművelési Minisztériumában szárnyait bontogató szociális antiszemitizmus nem volt idegen tőle. Egyértelműen erre utal, hogy a Huszadik Század nevezetes, 1917-es körkérdésére adott válaszában, más megkérdezettekhez hasonlóan ő sem zárta ki, hogy a háború után egyfajta numerus clausust kell bevezetni az egyetemeken, és a zsidó hallgatók kárára kell kompenzálni a háborúban sokat szenvedett magyar ifjúságot. Ez a szemlélet ütközött ki későbbi műveiben is, különösen azokban, melyeket bécsi emigráns korszakában, 1919 őszétől kezdve írt. Ezekben a Tanácsköztársaságot és a Horthy-rendszert egyaránt élesen ostorozó írásokban Jászi egyenesen odáig ment, hogy a kommunista kísérlet bukásáért, a forradalmi túllicitálásért a zsidókat tette felelőssé, és Lenint dicsőítette a főbócher Marxszal szemben, ugyanakkor észre sem vette, hogy az Ébredő Magyarok Egyesülete tömegmozgalommá tette az antiszemitizmust, melyet 1922-től Bethlen István csak üggyel-bajjal tudott visszaszorítani.
De még ilyen előzmények után is meglepő, hogy amerikai emigrációjában Jászi milyen érzéketlen volt az európai, különösképp a magyar zsidóság sorsa iránt 1938 és 1945 között. Levelezéséből kitűnik, hogy megértést mutatott az első zsidótörvény iránt, egyes népi írókhoz hasonlóan úgy vélte, hogy a földreform és az általános választójog megér ennyi áldozatot. Igaz, 1939-es naplójában már elszörnyed a németek és oroszok által megszállt Lengyelországból érkező hírektől, mert megérti, hogy ott a zsidóság teljes kiirtásáról van szó. De a továbbiakban nem foglalkoztatja a téma, s a Szovjetunió megtámadását a következőképpen kommentálja: Hitler kétségbeesetten cselekedett, s noha Oroszországban győzni fog, végül ő lesz a vesztes.
Az emigráció politikai belharcaiba bonyolódott Jászi a második világháború befejeződése után sem tudta felfogni, hogy a maga idejében is naiv, októbrista politikai programját mennyire meghaladta az idő.
Magyarország újjáépítése című, 1945 szeptemberében megjelent cikkében arról írt, hogy orosz támogatás nélkül mindezek az államok képtelenek lennének összetörni belső ellenségeiket: a dinasztiák, a szoldateszka, a feudalizmus és az uzsorakapitalizmus egységfrontját. (Ez utóbbi természetesen még mindig a zsidóságot jelenti.) Megdöbbentő, hogy a saját sérelmeiben elmerült Jászi mennyire nem vett tudomást a holokausztról, arról, hogy a hatmillió kelet-európai zsidó elpusztítása milyen következményekkel jár a térség társadalmi és politikai fejlődésére.
Jászi 1947. október végén Magyarországra látogatott, elbúcsúzni. Háromhetes tartózkodására az utolsó pillanatban került sor, amikor a szovjet hatóságok már letartóztatták és elhurcolták Kovács Bélát, és száműzetésbe kényszerítették Nagy Ferenc miniszterelnököt. Az ország túl volt a kékcédulás választásokon. Háromhetes látogatása alatt Budapesten találkozott a politikai és szellemi élet jelentősebb személyiségeivel, beleértve Rákosi Mátyást is, de nem értette meg, hogy az ország újra tragikus kényszerpályára került. Nem fogta fel, hogy a szovjet érdekszférába került Közép-Európában alapvetően megváltoztak, tragikusan eltorzultak a polgári fejlődés, a dunai szintézis feltételei. Akik a népirtás következményeire hívták fel a figyelmet, azokat Jászi a naplójában egyszerűen zsidó nacionalistának nevezte. Ezzel bélyegezte meg a pozsonyi Sas Andort, egykori munkatársát, vagy a fanatikus zsidónak titulált Zsolt Bélát is.
Litván György panasszal fejezi be régen várt, de az olvasók reményeit megcáfoló monográfiáját: Jászi 1991-es budapesti újratemetése óta kevés jele van annak, hogy a nemzet vagy akár az ifjúság meríteni akarna tanításaiból vagy életéből. Monográfiájából úgy tűnik, hőse és ideálja életét többre tartja, mint a műveit.
(Litván György: Jászi Oszkár. Bp., 2003, Osiris)



« vissza